Gondolatok #2

Most nem résszel jövök, amint láthatjátok. Viszont számomra fontos dologról szeretnék beszélni veletek. Igen, beszélni, ami azt jelenti, hogy szeretném, ha eme kis szösszenetre válaszolnátok.

Szóval tegnap kaptam egy elég kemény kritikát. Persze, ezzel nincs is baj, mert rengeteg igazságot véltem felfedezni benne, és az ember csak ezek által tud fejlődni, épülni, stb. Rájöttem bizonyos dolgokra, amiket nagyon elrontottam eme blogban. Szóval már szükségem is volt erre. Viszont volt egy mondat, amin kissé megütköztem. Nem megsértődtem, csupán meg ütköztem. Ez pedig így szólt:

"A lány nem egy összetett karakter, ráadásul az ő részeit és gondolatait enyhe Szent Johanna gimi illat lengte körül. (Csak azt írd le, amit gondolsz, ne pedig azt, amit egyszer már megalkottak.)"

Szóval gondolkodni kezdtem, van-e igazságalapja, és ez lenne tőletek az első számú kérdésem. 

Tudnotok kell, hogy nem olvastam végig a könyvsorozatot. Bár fejet hajtok az írónője előtt, hisz magyar szerző ekkora sikert még nem igazán ért el, de a könyv mégsem igazán az én stílusom. Egyszerűen nem kötött le annyira, mint más könyvek letudnának, de úgy gondolom, ez nem bűn, hisz különbözünk, és minden regényhez kell "ellentábor" is. Persze én soha nem mondtam, hogy a könyv rossz, sőt, Leiner Laurát tehetséges írónőnek gondolom, mégsem értem, hogy kerülhetett történetembe SzJG "illat". 

Itt szeretném nektek megemlíteni, hogy valóban lehetséges, hogy néha más történetekből kerülnek bele kis cafatkák, de ez nem azért van, mert az én fantáziám annyira rossz, vagy mert én másolok! Ember vagyok, és mikor egy könyv magával ragad, akkor a történettel kelek és fekszek, bekúszik akaratlanul is minden porcikámba, és elvarázsol. Biztos veletek is volt már ilyen. És mikor leülök írni, lehet, hogy néhány mondat valakit emlékeztet egy másik könyvre (mert tudtom nélkül beleszövi magát minden mondatomba, legyen szó akár beszédről, akár írásról), de egy az egyben sosem másolnék! Megvannak az ötleteim, szinte már az egész blog története összeállt a fejemben, az összes összegabalyodott szálat már kibogoztam magamban, és a történet alakulását illetően ebbe nem fér bele más- egyébként remek- szerzők gondolatmenete. Ez a blog az enyém. Önző megnyilvánulás lesz, de szerintem jogos: csakis egyes egyedül az enyém. Szóval ha valakinek voltak még ilyesfajta problémái az előző részekkel, akkor szeretnék bocsánatot kérni, és szeretném, ha most itt jelezné.

Igyekszek minden hibát orvosolni, de már most tudom, hogy ez lehetetlen, hisz ember vagyok.

A másik, és ebben teljességgel egyet értettem, hogy a karaktereim jellemtelenek, az egyetlen, akinek talán van személyisége, az Harry, de neki sem a megfelelő. Ez a pont bár vérző az én szívemben, mégis igaz. Úgyhogy majd ezen is próbálok javítani. Nem ígérem, hogy a következő résztől minden tökéletes lesz, de úgy gondolom, egy tizennégy éves gyerek látásmódjába még néha belefér, hogy nem minden reális. 

Kedves Olvasóim! Ennyit szerettem volna mondani csupán! Kérek most mindenkit, hogy írja le személyes véleményét is eme bejegyzés alá, mert érdekel. Fejlődni szeretnék, céljaim vannak. És most nem azt kérem, hogy mindenki dicsérje agyon, hogy visszaépíthessem a most kissé lerombolt nemlétező egómat. Ez arra jó, hogy tudjam, te mit gondolsz, ha már én is leírtam, én mit gondolok, és érzek. Sőt, igazság szerint minden részben ezt teszem, nem tudom mennyire jön ez át soraimon.

Köszönettel: Bius

13. fejezet - Valóság és álom határán

"Egy apró mozdulat, kis suhintás, mely nekünk csekélység, egy másik világnak talán hurrikán." 

Harry

Minden olyan hirtelen történt, mint derült égből a villámcsapás méri ijesztő ágszerű nyúlványait a föld felé.
- Fiatalok, merre vagytok?

- Itt! - lökött el magától gyorsan Dominica, és félelmetes lendülettel állt fel, vézna, nőies testéből ki sem néztem volna, hogy ekkora erőt képes kifejteni, hogy a vonzerejéről már ne is beszéljek.

Nevetve terültem el a piszkos földön, karjaimat és lábaimat egyszerre kezdtem el mozgatni a víztócsában, ami körülvett, mintha csak hóangyalt készítenék a havas udvaron. Hát nem csodálatos az emberi képzelőerő, és hatalmas a fantázia ereje?

- Itt meg mi történt? - nézett körbe Caroline döbbenten.

- Öhmm... Próbáltunk feltakarítani, de kiborult a víz - mondta Dominica elpirulva.
- Tájkép csata után - dünnyögtem magamnak.

- Menj fel átöltözni, én meg hozom a felmosót! - nevetett fel Car, miközben Dominicához fordult, ami kicsit engem is megnyugtatott, látva, nem fog a torkunknak esni.

Domi egy szempillantás alatt eltűnt, csak dobogását lehetett hallani, amint felment, vagy inkább feltrappolt a lépcsőn. Fedetlen, vizes talpa furcsa, cuppogó hangot adott ki, amint találkozott a földdel. Nehézkesen feltápászkodtam én is, mintha csak valami öreg bácsika lennék, úgy ropogtak csontjaim.
- Segítsek? - kérdeztem meg Carolinet udvariasságból, amikor kezébe vette a felmosórongyot. Arca Dominica távozásával szinte átmenet nélkül komorult el. Hallgatagon, mélabúsan ingatta meg fejét, jelezve, boldogul egyedül is.
Úgy gondoltam, nem szerencsés vele ott maradnom kettesben, így hát le akartam lécelni, Dom után, persze némi hátsószándékkal, hisz jött nekem egy csókkal. Na, jó, azért férfi énem is beleszólt a döntésbe, hisz a takarítás nem volt valami vonzó feladat számomra.
- Harry! - csapódott Car hangja a hátamhoz, amikor már pont távoztam a konyhaajtón. Kelletlenül fordultam meg, és állammal felé böktem, jelezve, mondja. - Vigyázz rá! - hangja bársonyos volt, tele fájdalommal és félelemmel.
- Meglesz! - mosolyodtam el megkönnyebbülten, hogy ennyivel megúsztam az okítást, és mire észbe kaptam, már szedtem is villámléptekkel a lépcsőket.
Óvatosan léptem ajtajához, ami résnyire nyitva maradt. Szeleburdi mozdulatainak most láttam először számomra kedvező hasznot. Tudtam, hogy felelőtlenség, amit teszek, mert egy kártyavár tetején táncolok, mely minden kis mozdulattal közelebb kerül az összeomláshoz, de a rossz mindig is mágnes módjára vonzott. Benéztem a résen, de további intézkedésekre már nem futotta erőm. Az eredeti kopogok, majd bemegyek terv már rég megdőlt, és most minden értelmes gondolatom befuccsolt. Férfi énem ismét előtérbe került, és nem tehettem ellene semmit. Szemeim kikerekedtek, már szinte vártam, mikor esnek ki. Csak álltam és néztem, mint az a bizonyos borjú az új kapura. Dominica éppen vizes gönceitől szabadult meg, hátán játékosan futottak végig a vízcseppek. Nagyot nyeltem, és hátrébb léptem egy lépést, mert azért féltem a lebukástól. Azonban tekintetemet egy pillanatra sem tudtam elszakítani fehér, hamvas bőrétől, lassú, kecses mozdulataitól. Kipattintotta fekete melltartójának kapcsolóját, és egy pillanatig semmi nem takarta gyönyörű kebleit. Az eszem lecsúszott egy dominánsabb tájékra, figyelmemet pedig képtelen voltam megosztani többfelé. Elég volt egy apró mozdulat, és elértem a lépcső szélét, a lábam lecsúszott a peremről, majd nagy hanghatás kíséretében leestem néhány lépcsőfokot.
- Mi történt? - rontott ki Domi a szobából, felsőteste köré csak egy törölköző volt tekerve.
- Semmi! - vágtam rá talán túlontúl gyorsan, szemeim még mindig azon a helyen tartottam, ahol most egyik kezével a törölközőt fogta.
- Azt látom - mondta kételkedő hangnemmel, de igazából szerintem azt nem tudta eldönteni, sírjon bénaságom miatt, vagy nevessen rajta.
- Jó a szemed - jegyeztem meg, miközben fel próbáltam állni. A bokám sajgott az eséstől, és a fejemet is bevertem, mikor hátra akartam szegni annak érdekében, hogy ne kapjak még több sérülést a nemrég látottak következtében.
- Pillanat - kapta kezeit szája elé, és eltűnt a szobaajtó mögött, amit ezúttal rendesen be is csukott. Néhány másodperccel később felöltözve, száraz ruhában jelent meg, és odasietett hozzám. - Nagyon megütötted magadat? - kérdezte kedvesen, és kezeit nyújtotta, hogy felsegítsen. Persze büszkeségem ezt nem hagyta, és csak azért is egyedül álltam fel.
- Csak kicsit szédülök - magyaráztam panaszomat.
- De mégis mi történt? - ez volt az a pont, amikor megakadtam. Mégis mit mondjak neki?
- Hát, utánad jöttem... illetve akartam jönni... csak... csak megcsúsztam - habogtam, már-már beletörődve, hogy úgysem tudok hihető sztorit produkálni.
- Béna vagy! - nevetett fel, én pedig nem tehettem mást, mint helyeseltem. Ennyit az önbizalmamról.
- De mostmár semmi bajom! - bizonygattam, és megpróbáltam visszakászálódni az emeletre, bár még néhol félre léptem. - Bár egy gyógypuszi igazán jól esne! - villantottam sunyi mosolyt, és a fejemhez kaptam, mintha eszméletlenül hasogatna, pedig valójában nem volt nekem semmi bajom.
- Ne legyél szemtelen! - rázta meg mutatóujját felém.
- Én? - mutattam magamra és elővettem pimasz, féloldalas mosolyomat. - Távol álljon tőlem! Csak ilyen nagy beteg gondoltam megérdemel egy aprócska puszit... - célozgattam. Makacsul megrázta fejét, pajkos, hullámos tincsei ide-oda ugráltak. - Csak egy icipici puszikát! - mutogattam ujjaimmal a mértékegységet.
- Nem - közölte.
- Lent már majdnem megcsókoltál! - emlékeztettem a néhány perccel ezelőtt történtekre.
- De a Sors közbeszólt.
- Nehéz dió vagy! - fogtam a fejemet, és panaszos arcot vágtam. - Áú! Hidd el, hogy nagyon fáj a fejem!
- Elhinni elhiszek én sok mindent, de attól még nem biztos, hogy cselekszek is az ügy érdekében - vonta meg a vállát. - Van egy fontossági lista.
- Nők és a csavaros észjárásuk - forgattam meg a szemeimet, és szembefordultam vele. Ő először összerezzent, és a falhoz simult. Nem értem hozzá, nehogy megijesszem, de lélegzetemmel simogattam.
- Nem is csavaros! - vetette oda duzzogva.
- De! Szerintem te vagy szónoknak vagy politikusnak készültél! - vigyorodtam el.
- Bolond! - ütött lazán a mellkasomra.
- Csak egy kicsit - mosolyodtam el a lehető legmegnyerőbben. - De tudok ám komoly is lenni! - tettem felelőtlen kijelentést.
- Nem hiszem - ingatta meg fejét.
- Pedig így van. - Elhallgattam néhány másodpercre, és gondolkodtam, mivel bizonyíthatnám be azt, amiben még én is kételkedek. Végül megszólaltam, megakadályozva, hogy a csend közénk férkőzzön. - Például a hozzád való szándékaim is komolyak. Szeretnék a férfi lenni az életedben!
- Harry, figyelj csak! Ez nekem kissé még korai - harapott bele alsó ajkába, és ezzel a mozdulattal teljesen kikészített. - Nekem még túl friss a baleset, a bátyám halála, ez az egész! - hozta fel a témát, amitől az én szívem is görcsbe rándult.
- Ne tiltakozz az érzéseid ellen! - szúrtam közbe.
- Én nem tiltakozok! - cáfolt rá állításomra. - Egyszerűen csak nem tudom mit érzek. Hisz eddig Alex volt az, aki megvédett, aki mellett biztonságban érezhettem, és éreztem is magamat! És még nem tudom...
- Nem akarod - szóltam ismét közbe.
- Nem tudom - nyomta meg a két szócskát - leváltani őt az első helyről.
- Most válaszolj őszintén egy kérdésemre! - kértem, és mutatóujjamat szája elé helyeztem. Kínzott, hogy nem érhettem hozzá, mert féltem, egy óvatlan megnyilvánulással minden udvarlásom fuccsba megy. - Melyik a fontosabb számodra: a szerelem, vagy a szeretet? - szegeztem neki a kérdést, majd két karomat bástyaként nyomtam a falhoz két oldalán.
- Nem tudom. Élni egyik nélkül sem lehet - szinte lihegte a szavakat, olyan gyorsan vette a levegőt.
- Mégis - erősködtem.
- Az én véleményem az, hogy egy kicsit a szeretet vezet - válaszolta diplomatikusan. - Csak az egyik egészen kicsi korodtól benned van, hiszen ragaszkodsz a családodhoz, és szereted őket, a másik meg a pubertáskor szüleménye- fejtette ki bővebben gondolatait. Szemeimet mindvégig formás ajkain tartottam. - Különben is! Nem lehetsz szerelmes anélkül, hogy ne szeretnéd a másikat. A szerelem szeretet nélkül csak vágy, mely lángol, éget, majd mikor eléggé megsebzett, kialszik. Hiszen a szerelem lényege, hogy tudjunk szenvedélyesen szeretni egy, a másik nembe tartozó embert. Ha valamelyik összetevő hiányzik, a kapcsolat összeomlik. Viszont szeretni létszükséglet. Lehetsz "szerelmes",- apró kezeivel macskakörmöket írt a levegőbe- ugorhatsz egyik egy éjszakás kalandból a másikba, de mégis úgy fogod érezni, magányos vagy- érvelt. Mondata végén nagyot nyeltem, kicsit fájt a valósággal való szembesítés, mégis valahogy jól esett, mert úgy éreztem, személyiségem alakulóban van.
- Honnan tudod ezt ennyire? - kérdeztem szinte tudtom nélkül.
- Nem voltam még szerelmes - vonta meg a vállát lazán, fejét oldalra fordította. - Viszont szerettem már igazán. Nem voltam még szerelmes, de láttam a barátnőimet, akiknek élete cseppet sem boldogabb, mint az enyém. Láttam őket számtalanszor szárnyalni, majd összetörni. De bármelyik állapotban jártak, végül elmúlt. Néhány nap, és tovatűnt. Viszont az én szeretetem -csakhogy megfelelő példát hozzak - a bátyám iránt, nem múlik. Sőt! Egyre erősebb lenyomatott vés belém, és néha azon kapom magamat, ismétlem egy szavát vagy mozdulatát, mikor lelki szemeim előtt megjelenik alakja.
- Értem. Szóval a végeredmény nem más, mint hogy a szeretet a fontosabb - foglaltam össze monológját.
- Igen - egyezett bele a véglegesítésbe.
- Az jó... - csillant fel a szemem. Kicsit közelebb hajoltam hozzá, fejét még mindig oldalra tartotta. Hosszú ujjaimmal óvatosan elfésültem füléről haját, és szinte suttogva mormogtam beléjük: - ...mert azt hiszem szeretlek! - az utolsó szót nyomatékkal ejtettem ki, a hangokat a lehető legtisztább csengésükkel dúdoltam. - Menthetetlenül belegabalyodtam egy nő hálójába - tettem hozzá magamban.
Arca hirtelen döbbent kifejezéssel fordult felém, nagy, szürke szemei még nagyobbra nyíltak.
Megcsókoltam. Igazi, mély tartalmú csókkal. Megcsókoltam, minden erőmet beleadva. A mennyben jártam, és minden kis mozdulatommal arra törekedtem, hogy őt is magammal rántsam. Csak fel, fel és fel. Azt akartam, hogy forogjon a folyosó, hogy a körülöttünk lévő tárgyakból csak pacák látszódjanak a mámortól, hogy ne számítson semmi, folyjanak össze a napok, hónapok, a gondolatok. Szájaink, mint valami puzzle darabjai, úgy illettek egymáshoz. Életemben először csókoltam meg úgy egy lányt, mint egy mesebeli történetben a herceg a királykisasszonyt. Arra kellett rájönnöm, igencsak fess és jóképű herceggel áldották meg LA-t személyemben.

***

"Magam buzdítottam a rosszra!"

Caroline

Megviselten hanyatlottam le a fürdőszoba hideg kövére. Idegességemben majdnem felborítottam a felmosóvödröt, melyben a piszkos, kavargó víz ellentmondásosan tisztán tükrözte lelkiállapotomat.
-Nyugi, Caroline!- biztattam magamat, majd felnyúltam a mosdókagylóhoz, és megnyitottam a hideg vizet. Egy pillanatig erőt gyűjtöttem a felálláshoz, addig a víz csak ujjaimra csobogott olyan sebességgel és erővel, hogy azok zsibbadni kezdtek. Feltápászkodtam.- Hova tűnt az a pirospozsgás arc?- kérdeztem tükörképemtől keserűen, mellyel szembetalálkoztam. Persze ez költői kérdés volt, igazából mindenkinél jobban tudtam, hogy mi  is a válasz.-Öregszel, és berozsdásodsz- bólintottam. Eme beszélgetés magammal is arra utalt, hogy igazam van. Nemsokára szenilissé válok majd, megjelennek majd első ősz hajszálaim, és nem kizárt, hogy macskát is veszek majd. Csakhogy ki ne essek a tökéletes, tipikus és unalmas esetek köreiből, és jó idős asszonyként haljak majd meg, erősítve az átlagot. Mert tudtam, hogy egyszer elfog jönni ez az idő is, hiába minden természetfeletti bonyodalom. A törvények ellen ez sem harcolhat. Angyal vagyok, mégis meg kell halnom, mert a természetes állapot minden élőlénynek ugyanaz: megszületünk, élünk, és végül távozunk, legyen szó akár kiválasztott, képességekkel megáldott teremtésről, akár egy egyszerű emberről, akár egy állatról. Hisz lelkünk nem különbözik, váltakozik bennünk a jó és rossz, egyszer egyik győz, másszor másik, csak az számít végül, hogy halálunk pillanatában melyik van épp felül. Persze a kapott idő különbözik, például az én fajtám lassabban öregszik. Mindenki azt hiszi, harmincas éveimben járok, és ezt is vallom. Néhány hivatalos papíromban is ez a tény szerepel, természetfeletti erőkkel kell minden évben előrébb tekerni születési dátumomat néhány évvel. Dominica is ezt hiszi, de az igazat nem merem megvallani, hogy a szülinapi tortám gyertyáit már kettővel kellene szorozni a valódi eredményhez, mert szegénykém így is épp eléggé össze van zavarodva.
Rá gondolva újabb pánikroham tört rám, és egyre csak törölgettem vizes kezeimmel forró arcomat.
-Uram!- hunytam le a szemeimet, és próbáltam alázatosságot magamra erőltetni, mint egy jó szolga, de a kétségbeesés mindenemet uralta.- Láthattad, milyen szépek együtt! Láthattad, milyen jól érezték magukat egymás társaságában! Te tudod a legjobban, hogy pontosan mi történt abban a konyhában, bár mindenkinek elég nyilvánvaló! Én nem akarom kétségbe vonni hatalmadat, de most mégis minden porcikám tiltakozik a feladat ellen, amit rám hárítottál! Nem tudom őket elválasztani egymástól!
Könnycseppek gördültek le arcomon, melyek csillogtak, mint ezernyi igazgyöngy. Patakokban folytak, és már csak hivalkodó csillogásuk különböztette meg őket az oltalmazó hűvös víztől.
-Persze, ez jellemző! Ilyenkor hallgatsz! Ilyenkor nem felelsz...- halt el hangom, majd néhány másodperc elteltével újult erővel törtek ki belőlem a gondolatok.- Végre mosolyog, végre boldog! Most szakítsam őket szét?- tébolyult kérdéseim a fürdő fehér szavai közé szorultak, és láthatatlanul kísértettek. Kezeimmel megtámaszkodtam a mosdókagyló két szélén, biztos pontot keresve, majd hallgattam a víz monoton zúgását. - Talán nem kellett volna hagynod, Uram, hogy egymásba szeressenek! Talán az első találkozást kellett volna megakadályozni, vagy esetleg azt, hogy Domi ide utazzon. Nem lett volna egyszerűbb, ha fel sem száll arra az átkozott gépre?- éreztem, hogy a beállt nagy csend nem annak köszönhető, hogy mások is vannak a házban, sokkal inkább annak, hogy igazam van.- Elrontottad, és most rám hárítod a feladatot, hogy válasszam szét a szerelmeseket!- törölközőért nyúltam, megszárítottam arcomat, de az anyagot nem emeltem el számtól, további mondandómat ebbe dünnyögtem.- Mért állítod biztosan, hogy boldogtalan lesz? Miért ítéled rögtön a kapcsolatukat a halálnak? Miért hiszed annyira, hogy fájdalmat fog neki okozni ez a fiú? Hisz Harry is most annyira megtört! Változásra kész! De hát pont neked magyarázok, aki mindent tud, és mindent lát?- lázas szavaim csak úgy ömlöttek kifelé lázadó számon.- És ha egyszer szakítanak is, miért nem engeded, hogy puffanjon egyet, mikor leesik? Hogy fájjon neki, hogy tapasztalatot szerezzen? Miért?- ismételgettem a kérdőszót bizonytalanul. Hisztimre semmi válasz nem érkezett.-Ha minden fiatal áteshet a szerelmi csalódásokon, ő miért nem?- Elzártam a csapot. Csupán a feszült néma csend telepedett mellém. Bevetettem hát végső fegyveremet.- Vagy belőle is olyan bábot akarsz faragni, mint belőlem?- vetettem oda az égnek.- Azt akarod, hogy ő is magányos legyen, hogy ne érezzen éveken keresztül semmit? A hallgatás beleegyezés- zártam le az ügyet.
Majd hirtelen minden erőm elszállt, mintha csak erős nyugtatót lőttek volna belém, úgy áradt szét minden végtagomban a bizsergés. Összeestem.
-Mégis mit vársz tőlem, Atyám? Gyenge vagyok- sírtam még utolsó szavaimmal, majd elnyomott az álom, melyben reménykedtem, hogy választ kapok legalább a legfontosabb kérdéseimre. Legalább néhány legfontosabb kérdésemre. Legalább a legfontosabb kérdésemre.

 
 ***

"Kedves fiam!

Mikor ezt te olvasod, én már nem leszek. Lehet, hogy kissé húzod majd a szád e sorok láttán, mert nem a legmegfelelőbb módon váltunk el, de kérlek, olvasd ezt el! 

Lehet, kicsit korai végrendeletet írnom, mikor még édesdeden itt gügyögsz az ölemben, de az élet kiszámíthatatlan, nem tudhatom, mikor kopogtat be hozzám a kaszás. Ráadásul van még egy okom, amiért szeretném most leírni gondolataimat. Most tiszta a fejem, most tisztán látom a dolgokat. Mert félek, hogy az évek múltán majd megváltozom, hogy beszippant majd engem is a nagyváros ördögi köre, és többé nem enged. Biztos vagyok benne, hogy számtalan hibát követek majd el, kétségtelenül emberi lesz viselkedésem. Most szeretném megosztani veled életemet, addig, amíg a rózsaszín köd maradványai még agyamon tanyáznak, mert félő, később már olyan fájó lesz a pont, hogy sosem fogok róla neked beszélni.
Tudod, döbbenetes az életút, amit bejártam, fiatal korom ellenére. Más ezt karriernek nevezné, én inkább nem kockáztatom meg. Most is tisztán él az emlékeimben az a júniusi nap, amikor apád először látogatott el a tanyánkra. Sármos, gazdag úriember volt, karakteres arca kifejezte minden gondolatát. Ez időben az úri körökben még nagy divat volt a lóversenyre járás, sokat fogadtak a befutókra, ő is ilyen célból érkezett. Csinos lánynak számítottam, így azonnal szemet is vetett rám, anyámék pedig ujjongtak, hogy ilyen művelt, sikeres férfit fogadhatok kegyeimbe. Azonban volt egy bökkenő. Mindenki tudta, hogy szegény sorsomból csak akkor szabadulhatok, ha megfelelő helyre megyek férjhez, így hát anyámék beszereztek nekem minden úri ruhát, s kiegészítőt, hogy igényes nőnek tűnjek, majd hosszú sétákra küldtek az egyre többet hozzánk látogató Styles úrral. Társasága tagadhatatlanul kellemes volt, ám az előtte mutatandó kisasszony nem az én világom volt. Ráadásul a szüleim megkövetelték tőlem, hogy mondjak le a versenyzésről, hisz úri nő csak féloldalasan üli meg a lovat. Mit tehettem, mit nem, éjszakánként kiszöktem szeretett paripáimhoz, sokszor ott is nyomott el az álom, s pont ez lett a vesztem, mert lebuktam. Apám eladta a versenylovam, azzal az elcsépelt mondattal, melyet minden romantikus regény írója egy életen át ismételget könyveiben: "A te érdekedben teszem!" és "Jobb lesz neked így!" Így az éjszakai programomban változás történt, az állatok szeretetét felváltotta a sírás. Mégis, ahogy Mr. Styles jött, egyre többször és többször, értem esengve, valahogy feledtette a fájdalmat. Beleszerettem, s ő is szeretett valakit, akinek azonos volt teste velem, de annak a valakinek minden szavában szülei akarata csengett vissza. Így kötöttük össze életünket, két összezavarodott ember, s így csapott fel a láng is köztünk éjszakánként. Illetve fordítva. Egy éjjel megtörtént a dolog, ami férfi és nőt egyesít, s ez után már nem volt visszaút. Akkor ez nagy bűnnek számított, és szinte muszáj volt felvennünk a házasság szentségét, különben a teljes megvetésnek rendeltettünk volna alá. Később kapcsolatunknak két rügye is fakadt, az egyiket bizonyára sejted, hogy te vagy, Csillagszem, a másik pedig- bár nem a mi vérünk- Hullócsillag, a csintalan kiscsikó, aki még az én versenylovam gyermekeként maradt vissza rám. Beköltöztünk hát Los Angelesbe, az angyalok városába, ahol életünk fenekestül felfordult, a technikai vívmányok csillogása minden ember tekintetét megbabonázta, elméjét elhomályosította, és magához láncolta. Tv, számítógép, telefon, csupa olyan dolog, mely azelőtt ismeretlen volt számomra, de mire te felnősz, már olyan lesz, mint az oxigén- nélkülözhetetlen, legalábbis annak hiszitek majd. Azonban egy házaséletben már a ruhával együtt a gátlások, és álcák is kezdtek lehámozódni rólunk, és napról-napra jobban kirajzolódott két boldogtalan ember alakja. Mint érintkező forró bőrünk között a pára, úgy csapódott le egy fekete, egybeolvadt torzszülött árnyképe a padlóra. Ezek voltunk mi. Ám az egymás iránt érzett vágy gyorsan csillapult, s nemsoká már csak a formalitás tartott minket egybe; Des minden éjjel más nővel hált (amit árulkodó vonásai, szép arca miatt képtelen volt titkolni előttem), én pedig- bár hű maradtam, és tűrtem nőiességem teljes körű lerombolását- a munkába temetkeztem. Volt mibe, hisz a filmgyárat Des hanyagolta, kicsapongó életmódja pedig a csőd szélére vezette. Végül ő is belátta, hogy neki nem megy a főnök szerepkör, így rám bízta a vezetést, de a pénz azért sakkban tartotta, s minden fáradozásom az ő neve alatt futott. Minden sikert ő aratott le. Így éltünk hát boldogtalanul néhány hosszadalmasan rövidke évig, téged pedig próbáltalak minél gyakrabban kivinni a tanyára. Szerettem volna, ha hamarabb érzed meg az állatok szeretetét, mint ahogy az emberinek hangot tudnál adni, és hamarabb tanulsz meg a nyeregben maradni, mint járni. Reméltem, s remélem, egyszer ez hasznodra válhat majd, ha eleged lesz az emberekből. Két külön úton jártunk apáddal, függőségeink elvették az eszünket. Az enyémet a munka, az övét meg az alkohol. Sokszor hiába feküdtünk egymás mellett az ágyban, hátunk hiába érintette a másikét, mégsem szóltunk egymáshoz egy szót sem, csak leszorítottuk szemhéjainkat, ezzel kizárva még az esélyt is, hogy egymást magunkhoz közel engedjük, és hittük bárgyún, hogy másnap szebb nap fog felkelni, s életünket is beragyogja majd, a formalitásért világosban tartott világ mellett. Anyagi gondjaink ugyan nem akadtak sosem, mégis éreztük, hogy a zöld bankók nem fognak megváltani minket a magány rabságából. Milyen vicces nem? Hisz sorsunk valamiben azért mindvégig osztozott: együtt voltunk magányosak. És azt hiszem, ennél fájóbb nem is lehetett volna az egyedüllét, hogy hallottuk a másik tébolyult lépteit a lakásban, mégis, nyomasztó és szótlan volt a levegő. De azért mégsem volt közömbös kettőnk viszonya. Csak halála után jöttem rá, hogy még ha nőként, feleségként nem is tehettem mindig kedvére, s nem felelhettem meg neki, azért szeretett. Bár még most is azt gondolom, hogy a pénz hajtotta, amikor a papírokat az ő nevén hagyta, mégis, ezzel a lépéssel az életemet mentette meg, hisz én is kaphattam volna a golyót, ami végzetes volt számára. Én is heverhetnék most holtan, és én is feküdhetnék abban a koporsóban, hisz a filmes irigykedést az én munkám izzította robbanásig. 
Úgy gondolom, ezt tudnod kellett. Én így rontottam el az életemet egy egyszerű, nyári szerelemnek induló kalanddal. Ráadásul mesterien, hisz sok ember irigyel, hisz gazdag vagyok, és minden kézzel fogható dolgot megkaphatok. Te persze a másik oldalon állsz, de remélem tanulsz szüleid hibáiból. Kérlek, ha ezt elolvasod, gondolkozz majd el rajta! Könnyen lehet, hogy az életed már nem a megfelelő vágányon fut, és el vagy keseredve, esetleg hajlasz abba az irányba, hogy véget vess a szenvedésnek. Most még is arra kérlek, értékelj át mindent!
Még valamit tudnod kell, ahhoz, hogy tisztán láss. Nem érted, miért ragaszkodik annyira Ronald személyedhez, igaz? Lehet, haragudni fogsz apádra, de el kell mondanom. Egy este nem tért haza. Mint később kiderült, a szégyen nem hozta hozzám vissza lelkét. Egy céges bulinak induló partin pókereztek, de nem pénzben játszottak, hisz abból mindenkinek adatott annyi, hogy még wc papírnak is azt használja. Így hát nyitottak a komolyabb üzletek felé. Apádnak nyerő szériája volt, de a csúcson hatalmasat bukott. A játszma tétje csupán egy papír volt. Az életedet meghatározó papír. Egy szerződés, mely téged egészen húsz éves korodig Ronald mellé kötelez. Azonban megfogadták, erről sosem beszélnek, ezért nekem úgy kell felnevelnem téged, hogy önszántadból színészkedj. De kérlek, ha egyszer felbontod e borítékot, és elmúltál már húsz, lépj ki ebből az álszent világból, lehetőleg élve!
Nem tudom, hol vagy most a nagyvilágban, hogy élsz, vagy hány éves vagy. Azt sem tudom, milyen érzéseket táplálsz irántam, de remélem, hogy ha eddig a negatív felé mutatott a mérő, akkor most megfordult. Szeretlek, Harry! A fiam vagy, s önszántamból sosem ártanék neked! Sajnos én sem kaptam a legmegfelelőbb neveltetést, így fogalmam sincs, hogyan kellene példát mutatnom számodra.
Remélem, te még helyre tudod hozni az életedet, ha úgy áll a helyzet! 
És még valami, a végleges búcsú előtt. Ha apád génjeit örökölted, biztos sármos vagy és jóképű. A lányok bomolhatnak utánad, de kérlek, ne menj bele érdekkapcsolatokba! Tudom, hogy van egy lány valahol, aki teljes szívéből imád, azért, ami vagy. De ez csak akkor derülhet ki, ha feltárod neki belső értékeidet, különben egyedül kell majd leélned sivár életedet! Így hát ez az én utolsó utáni kis kívánságom: légy körültekintő, és keresd az igazit! Ha nem jött volna még el, majd kezelésbe veszem a dolgokat és küldök neked egy angyalt, innen fentről, a végtelenből. Csak várd őt megfelelően, ne egy roncsot lásson, mikor elmegy melletted az utcán, beléd botlik valahol, vagy egyszerűen csak rád veti pillantását egy véletlennek látszó sorsfordulat következtében.
Nincs más hátra, minthogy végleg lezárjam földi pályafutásomat, s emlékeimet jó mélyre eltemessem magamban. Csupán rólad akarok tudni, az idők végezetéig.
Szeretettel: Anyád" 

Ui.: remélem megérted, miért nem hagyok rád vagyonomból. Nincs neked arra szükséged. 

Harry

Egy megsárgult papírlap hullámzó tánca kapcsolta össze a napokat a fekete gyászmenettől a lovaspálya fekete, saras földjéig. Egyetlen megsárgult, gyászkeringőt járó papírlap, mely felélesztett bennem valami újat és ismeretlent, mely vonzott, hogy felfedezzem. E papírt szorongattam a tárgyaláson, mely igazi állatkertnek hatott, amint minden rokonom az örökségért küzdött, én pedig szótlanul üldögéltem a fekete székek egyikén, s egyre csak ráztam a fejemet a mindenfelől érkező kérdésekre válaszolva, miért nem harcolok a pénzért. Vidám kérdések voltak ezek, bizarr hanglejtéssel, hisz eggyel kevesebb helyre ment el a pénz, mert nekik fogalmuk sem volt arról, hogy nem is vagyok illetékes e téren, hiszen jogi úton nem örököltem semmit, ami őszintén megvallva először igencsak mellen ütött. Bár én voltam az egyetlen, aki valóban gyászolt, és nem csak a pénzre ment, azért bennem volt a tévhit, hogy minden az enyém lesz, ami egykor anyám tulajdonában állt. Mielőtt elolvastam a levelet, biztosra vettem, hogy csak tévedés az egész, de a néhány mindennél többet mondó sor, ami még ott is beszélt számomra, ahol a lap üres volt, megváltoztatta hozzáállásomat. Persze a hosszadalmas tárgyalást még így sem úsztam meg, végighallgathattam, amint a kígyók sziszegnek. Hiába volt minden igazságos elosztás, valakinek nem tetszett, mert úgy gondolta, neki több jár. Olyan pitiáner okok is előkerültek, amivel például rég nem látott keresztapámnak volt képe előhozakodni, hogy ő egyszer kölcsönadott neki hat dollárt, amit sosem kapott vissza, most pedig kamatostul követelte. Persze, hat dollárból hatezer, mindenféle lottószelvény nélkül.Vagy Lucy nénikém, aki szívességekben mérte a pénzt; gondosan összeírta, anyám hányszor kérte meg valamire.

- Például ott volt az esküvő, melyre nem találtak koszorúslányokat, én pedig rögtön elvállaltam, hogy amiatt már ne fájjon a fejük! - magyarázta hangosan, mintha ezen múlna az élete.

E papírt forgattam kezeim között akkor is, mikor az egyszerű fekete koporsót utolsó útjára eresztettük, a feketeségbe, a föld mélyére, s ez adott erőt ahhoz, hogy a gödör mélyére nézve ne ugorjak utána, mikor megláttam a bokorban rejtőző lesifotósokat, nagy vigyorral az arcukon, hiszen ezek olyan exkluzív képek lettek, amelyek minden drága Los Angeles-i újság címlapján megállták a helyüket. Sőt, olyan lelki töltettel ajándékozott meg ez a gyöngybetűs írás, hogy könnyek nélkül néztem végig, amint eltemetik az egyetlen személyt, aki miatt még meg akarhattam volna őrizni múltamat. Azonban így arra jutottam, mindent újra kezdek. Még a lovaglást is tiszta lappal indítom, még akkor is, ha néha-néha majd előjön néhány villanás a régi időkről, gyermekkori álmaim felhőtlen kék egéről és színes szappanbuborékjairól, amelyek mára már egytől-egyig kipukkantak, csak foszlányaik hevertek gyászosan körülöttem.

"Kár, hogy én nem így ismertelek..." -  dobtam rózsa helyett ezt a pár szót a sírgödörbe, mielőtt végleg betemette volna őt a föld. Így búcsúztam, mert e rövidke mondat véglegesen kihúzta a tüskét szívemből, és a seb végre megkapta az esélyt a gyógyulásra.

Valami azonban nem hagyott nyugodni. Az a bizonyos szerződés, amit anyám megemlített, és amely Ronald mellé szegezett, és alárendelt neki, bármennyire is utáltam ezt a fajta hierarchiát. Még hét hónapot kellett lehúznom vele, hogy betöltsem a húszat, és véglegesen szabad lehessek. Ez időtartam pont a most forgatott film befejezésére volt elég, és csendben imádkoztam, hogy addig ne pattanjon ki a főnök fejéből semmilyen briliánsnak titulált forgatókönyv ötlet, ami az időtartamot nyújthatná, hisz akkor az adott filmre vonatkozó papír kötelezne. Emésztett e tény, szenvedtem tőle, csendesen, mindenféle fizikai fájdalomtól mentesen, csupán agytekervényeimet kínozta folyton.

- Hahó! - lengette meg karját előttem Dick, hogy visszapottyanjak a jelenbe.

- Bocs - válaszoltam nemtörődöm módon.

- Felszállsz még ma arra a lóra? - lábával türelmetlenül dobolt a földön.

- Ja, persze - ráztam meg a fejemet, hogy kicsit tisztuljon. Reméltem, hogy a sok emésztő gondolat kirázódik a fejemből, de inkább csak összekeveredtek, párt alkottak, majd szaporodtak, és egész összeesküvés elméletekké nőtték ki magukat.

Felültem Hullócsillagra, a levelet pedig szürke melegítőnadrágom hátsó zsebébe gyömöszöltem, mintegy kabalaként.

A rajtvonalhoz érve már mindenem remegett, a versenyszellem körüljárta testrészeimet, belopózott minden kis sejtecskémbe, és újra azt éreztem: lehetek még valamiben én a legjobb. Testem egy pillanatra megfeszült, mikor megszólalt az éles sípszó.

- Gyerünk! - indítottam a lovat sarkammal, és már támaszkodtunk is a szél szárnyára.

Görcsbe rándult gyomrom és megfeszült izmaim ellenére mégis teljesen laza voltam, és elengedtem magamat. Felcserélődött a látszat és a való, hisz a hétköznapokban adtam a gondtalan, menő és laza egyént, pedig belül feszengtem.

Ismét azt tapasztaltam, hogy hihetetlenül gyorsan a körök végére értem, ami kicsit elszomorított, de Dick vigyorgó arca minden pillanatnyi rossz érzés miatt kárpótolt.

- Öregem, ez nem semmi! - tátotta el a száját.

- A véremben van! - vágtam rá nevetve, a pulzusszámom még mindig az egekben táncolt, és a csúcsra tört, sehogy sem akart lenyugodni.

- Nyerni fogsz! Ez nem kérdés! - szemei szinte jojóztak a stopper kijelzője felé.

- Azért ne vedd biztosra! A többi versenyző már hónapok óta eddz - mondtam, de a mosoly már menthetetlenül az arcára fagyott. - Egy hónap múlva verseny! - próbálkoztam tovább. Nem akartam feleslegesen hitegetni az áhított győzelemben, és legfőképp bennem. Tudtam, hogy ő most bennem látja önmagát, tükörként szolgáltam neki, érezte, hogy ő is ülhetne most a helyemen, ha születését nem övezték volna szörnyű tragédiák. A felelőtlen orvos miatt Dick oxigénhiánnyal látta meg e földi nap világát, és maradandó szívbetegsége alakult ki. Ezért bármennyire is szerette a lovakat, csak nézhette, hogy más hogy száguld, és csak felkészíthette a versenyzőket a megmérettetésekre, azonban ő maga sosem ülhetett nyeregbe. Felizgatta volna magát, az adrenalin szintje pedig túl magas lett volna ahhoz, hogy- jobb esetben- egy ájulás nélkül megússza.

- Van aki mindent megtesz azért, hogy tudjon valamit, van aki meg egyszerűen tudja is! - csillant fel a szeme, amint rám nézett.

- Most tagadjam? - röhögtem. - Annyira jó volt, mintha csak repülnék, vagy nem is tudom, hogy jellemezzem az érzést - áradoztam, de amint észbe kaptam, és belegondoltam, mit érezhet, inkább elhallgattam. Styles, akit érdekel más lelki világa. Ez voltam jelen pillanatban, de szinte idegenkedtem magamtól. Hiába, az elmúlt éveket már nem téphetem ki életem hatalmas naptárából.

- És az ugratás még csak most jön! - kacsintott rám. - Örülök, hogy visszatértél, H!

Köszönöm a 33 feliratkozót, az 5000 oldalmegjelenítést, és a véleményeket! A kommenteknek hihetetlenül örülök, és annak is, hogy örömeteket lelitek a történetemben! Hatalmas köszönettel tartozok nektek!

 

Ui.: Nemsoká új rész!

12.fejezet - Fény vagy árnyék?

"Mindig törekedtem arra, hogy megőrizzek egy darabot gyermeki énemből...hogy az életet álomként fogjam fel. Azt hittem, ettől több leszek, mint a rideg felnőttek, mert így mindig tudok majd hinni és remélni. Aztán jött ő, és mindent lerombolt. Rá kellett jönnöm, hogy egy gyermek nem lehet szerelmes."

Dominica

- Na, mesééélj! - rángatta meg óvatosan Caroline a karomat, miközben vigyorgott, mint egy vadalma.

- Te meg mitől virultál így ki? - kérdeztem őt méregetve.

- Végre én is húzhatlak valamivel - mondta egy vállrántással körítve.

- Ennyi?

- Egy cseppnyi öröm - vigyorgott.

- Tessék, még egy kis boldogsághormon - nyomtam a kezébe a két megolvadt csokit, amelyeket kirángattam retikülömből.

- Csokit is kaptál. Akkor annyira nem lehetett rossz! - vonta le a következtetést.

- Pedig az volt! - mondtam elkötelezetten.

- Miért van az, hogy a hanglejtéseden csakúgy nem tükröződik eme kijelentésed, mint az arcodon? - fojtott el egy sunyi mosolyt.
- Nem tudom. Te akarsz folyton diagnosztizálni - rántottam meg a vállamat.
- Akkor álljunk másképp a dologhoz. Mi volt benne olyan rossz? - kérdezte kíváncsian.
- Az, hogy Harry egy paraszt - próbáltam komolyan kimondani, de elnevettem magam közben.
- Aha. Szóval belezúgtál egy parasztba - bólintott megértően.
- Nem! Nem zúgtam bele! - tiltakoztam, de már késő volt, mert arcom már lángolt.
- Persze. Csak jó a vérkeringésed, mi? - simított végig piros fejemen.
- Pontosan! Csak a vérkeringés teszi! - állítottam. - Jó, lehet, hogy kicsit megkedveltem, de attól még haragszok rá- mondtam el az igazat.
- Miért is? - kérdezett vissza Car, miközben gyanúsan méregette egyre jobban megfeszülő arcomat.
- Megcsókolt - leheltem halkan magam elé, és óvatosan megérintettem ajkaimat, melyen még éreztem Harry szájának nyomait.
- Ez még nem a világ vége - mosolyodott el Caroline. - Tudod, itt kezdődik a férfi-nő kapcsolat.
- Te ezt nem érted! Ez volt életem első igazi csókja! Sőt, még az igazi jelzőt is kivehetem, az állítás nem veszti érvényét- ráztam a fejemet, mintha csak fel akarnék ébredni életem keserédes álmából.
- Szóval innen fúj a szél.- bólintott. - Nem ilyennek képzelted el, igaz?
- Nem. Vagyis de. Ahhj, nem tudom! - fogtam a fejemet tanácstalanul.
- Most melyik? - kavarodott be.
- Azt hiszem, maradok a mindent elfedő 'nem tudom'-nál - bólintottam nagyot sóhajtva.
- Értem. Akkor nem erőltetem - nyugodott bele, hogy nem beszélek.  

 ***

"Nincs olyan, hogy tiszta, vagy makulátlan. Előbb, vagy utóbb úgyis mindenkit utolér a szenny, ha az alábbi címkével van ellátva Isten állatkertjében: ember."

Harry

- Ilyen nincs! - vágta le dühösen az asztalra telefonját Ronald, és a hatás fokozása kedvéért még be is mutatott neki.

- Mi történt? - kérdeztem, csak udvariasságból, mert tudtam, így is, úgy is elmondja, akkor is, ha engem ez nem érdekel.

- A modell, aki a barátnődet játszotta volna, lemondta a szerepet! - a haragtól kiabált.

- Szerezz egy másikat - vontam meg a vállamat, jelezve, hogy oldja meg egyedül.

- Ha az olyan egyszerű lenne! - mondta, és felbontott egy üveg vodkát, majd meghúzta. Szemeit kétségbeesetten körbefuttatta a szobán, majd tekintete végül baljósan állapodott meg rajtam.

- Mi van? - kérdeztem hátra hőkölve.

- Te tudnál segíteni! - mosolyodott el gonoszan.

- Én?! - kérdeztem, és majdnem elestem hátrálás közben.

- Bizony-bizony - bólogatott. - Úgy tudom, tegnap találkoztál azzal a barna kis szépséggel.

Riadtan néztem rá, majd nagy nehezen rendeztem arcizmaimat. Végtére is színész vagyok.

- Melyikre gondolsz? Tudod, este kicsit kirúgtam a hámból, és ma reggelre már kicsit zavaros, hogy melyikre tartasz igényt a sok közül - adtam a hülyét.

- Nem értem, hogy ilyen színészi készségekért egyáltalán miért fizetek - röhögött fel saját, olcsó poénján.

- Én sem értem, hogy ha annyira rossz vagyok, miért harcoltál a szerződésemért - tártam szét a kezeimet.

- Nem kérdeztelek. Egyébként ezt már egyszer kifejtettem. Én sem értem, mit kedvelnek rajtad - nézett rám megvetően. - Egyébként én arra a kis szürke szeműre gondoltam, akivel oly meghitten nevetgéltetek az egyik kávézó teraszán - mondta foghegyről.

- Ja, az nem egy könnyű eset. Faképnél hagyott - tettem még mindig a nőcsábászt.

- Érthetetlen - csóválta a fejét Ronald, hangneme mérhetetlen iróniát hordozott. - De azért meg tudnád szerezni, nem?

- Ő nem modell! - csattantam fel. - Sem színésznő!

- De szép kis arca van. Nyugi van, kisfiú! - veregette meg a vállamat, amikor kezem önkéntelenül ökölbe szorult. - Csak egy forgatásról lenne szó!

- Nálad minden így indul! - fintorogtam.

- Lehetséges. De inkább ne akard megtudni, hogyan végződik! - nyúlt csípőjéhez. Nem tudtam eldönteni, valóban van-e nála fegyver, vagy csak fenyegetni akar, de abban biztos voltam, hogy tőle bármi kitelik.

- Annyit küzdöttél az aláírásomért a szerződéshez, most meg megölnél? - vigyorodtam el kihívóan.

- Igazad van, várnom kell, amíg kialszanak a filmgyár lámpái - bólintott. - De az életedet addig is meg tudom keseríteni!

- Nagyon már nincs mit rontani rajta - vontam meg a vállamat.

- Igazán? Akkor miért véded úgy azt a kislányt? - vonta fel egyik szemöldökét. Felmordultam.

- Egyszer mondom el, Ronald! Őt hagyd békén! - artikuláltam hevesen.

- Én nem bántom, ha együtt működik - vetette oda flegmán. - És a ti kapcsolatotok sem érdekel túlzottan. Csak szerezd meg!- adta ki a parancsot.

- Kizárt - szögeztem le.

- Gondolom tegnap elfelejtettél beszámolni neki a nagy bókolás közepette, hogy milyen körülmények között halt meg a bátyja. Pontosabban, hogy miattad halt meg! - vetette be a piszkos módszerét. Tudta, hogy ezzel a balesettel mostantól mindig sakkban tud tartani majd, mert nem esik nehezére rám hárítani a felelősséget. - Pedig lett volna lehetőséged elmondani, úgy csiripelték a madarak, hogy szóba kerültek az eltávozottak is. De ha nem segítesz, én kénytelen leszek elárulni neki, hogy bizony a miattad kellett meghalnia a testvérének... Tudod! Ha valami nem lesz az enyém, akkor a tiéd sem! Mikor tanulod már meg a farkastörvényeket? - tárta szét kezeit, ártatlan arccal.

- Te napról-napra mocskosabb vagy! - vágtam oda durván.

- Köszönöm, de szoktam fürödni! - mondta, miközben megszorította nyakkendőjét.

- Komolyan nyomoztatsz utánam? - próbáltam megemészteni az imént hallottakat.

- Én nem így mondanám. Csak szemmel tartatlak, nehogy butaságot csinálj! - kacsintott vészjóslóan rám. - Egyébként még miért is vagy mindig itt? A sminkes már nagyon vár téged! Ellie, vagy hogy is hívják? - tettetett tűnődést. - Bájos teremtés!

- Ha te mondod - forgattam meg szemeimet, és már nyitottam is az ajtót, hogy menjek.

- Melyik nap várhatjuk a barátnődet? - kiáltott még utánam önelégülten. Dacosan becsaptam az ajtót, válasz nélkül távoztam. 

***

"Vajon mi teszi ezt? Beszélek róla, és megjelenik. Mintha csak érezné, hogy róla esik szóváltásom, hogy az ő nevét morzézza szívritmusom. Vajon ő is ugyanezt érzi?"

Dominica

- Nyitom! - kiáltottam Carolinenak, aki fehér, lisztes kezekkel tartott az ajtó felé. - Menj csak vissza a konyhába! - kacsintottam.

- Nem kockáztatsz, nehogy később legyen kész, ugye? - kérdezte, én pedig pajkosan bólintottam, miközben lazán kinyitottam az ajtót.

- Hali! - köszönt egy rekedt hang, én pedig ugrottam egyet, amint megfordultam.

- Harry! - mondtam meglepődve.

- Még mindig ez a nevem - biccentett.

- Mit keresel itt? - kérdeztem meglepődve. - Nem említettem a lakcímemet - ráncoltam szemöldökeimet.

- Csiripelték a madarak - húzta félmosolyra száját, és egy pillanatig elbámult mellettem. - Csak azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek - közölte nehézkesen.

- Miért is? - tettem az agyamat.

- Boszorkány vagy - nevette el magát.

- Tényleg nem tudom - ráztam a fejemet játszva.

- Azért, hogy nem tudtam uralkodni magamon, és megcsókoltalak. Bár továbbra is fent tartom azon állításomat, hogy mindketten élveztük, de most mégis megbocsátásodért esedezem - tette gyorsan hozzá, nehogy azt a benyomást keltse, hogy valóban megbánta. Ő az a tipikus férfi fajta volt, aki igyekezett fent tartani a rossz fiús látszatot, mert fél, hogyha nem tenné, akkor az emberek megvetnék, és nem heverne minden csaj a lába előtt.

- Még meggondolom - válaszoltam, mire megforgatta szemeit. - Tudod, szerintem egész mást jelentett kettőnknek az a csók - váltottam a szót komolyra.

- Szerintem én csak a tudtodra adtam, hogy tetszel, te pedig bizonyságot adtál afelől, hogy ez fordítva is így van.
- Dominica! - ordított Car a konyhából.
- Bocsi, de most mennem kell! - szóltam Harryhez, de ő önállósítva magát belépett mellettem a házba.
- Oké, megvárlak - közölte, és már nézett is körül, én pedig furcsán bámultam rá. - Ezen a szent helyen - toppantott egyet lábával, mikor közbe akartam szólni.
- Domi! Segíts már, az egész konyha habban úszik! - jött Caroline, hogy munkára fogjon, de megtorpant, amikor megpillantotta vendégünket. - Szervusz Harry! - köszöntötte, majd makogott valamit arról, hogy felmegy a fürdőbe kezet mosni.
- Ne! - suttogtam, amikor fellépett az első lépcsőfokra. Tudtam, hogy csak ürügyre szolgált neki a kézmosás, hogy kettesben hagyhasson Harryvel, hisz a földszinten is volt fürdő.
- Nem szakácsnak készült - nevetett fel Harry, mikor a konyhaajtóhoz lépett, és benézett.
- Csak nekem akart kedveskedni - mondtam, és figyelmetlenül elsétáltam mellette.
A konyhát valóban elborította valami tejszín szerű hab állagú valami, amibe valószínűleg Caroline egy kicsit több élesztőt rakott a kelleténél, én pedig egy rosszul kiszámolt lépéssel elcsúsztam, a ruhám pedig tiszta ragacs lett.
- Remek - morgolódtam a földön ülve. Az első gondolatom az volt, hogy Harolddal remek kapcsolatnak nézünk elébe, amikor már most kétszer kerültem padlóra jelenléte miatt.
- Hadd segítsek - próbálta mondani Harry, ám a nevetéstől nemigen jutott lélegzethez. Kacagása betöltötte az egész helységet, én meg csak lemondóan csóváltam a fejemet. Mikor végre abba tudta hagyni, akkor három hatalmas lépéssel átszelte a konyhát, fogott egy tálat a mosogatóból, és teleengedte langyos vízzel. A tállal együtt odajött hozzám, és elkezdte feltörölni a trutyit körülöttem.
- Én is meg tudom csinálni - kaptam ki a rongyot kezei közül, és folytattam munkáját.
- Szóval nem bocsátottál meg - mondta, mintsem kérdezte, szemeit mélyen tekintetembe véste, tudta, hogy tudatmódosító hatású pillantása.
- Nem erről van szó. Csak én is feltudom törölni - mondtam durcásan megszakítva a szem kontaktust, mielőtt túl késő lett volna. Kezeim ok nélkül remegtek meg, és idegességemben olyan erővel nyomtam a tálba a rongyot kimosásra, hogy az egyenesen az ölembe borult.
- Valóban - kuncogott Harry, feje már vörös volt a visszatartott nevetéstől.
- Nevess csak - vágtam hozzá durcásan, majd teljes erőmből megfogtam egyik karját, és elkezdtem lefelé húzni. Egy pillanatra elvesztette egyensúlyát, lépett egyet oldalra, majd újra biztos lábakon állt. Én azért nem adtam fel, és elhatároztam: ha törik, ha szakad, a földön fog landolni.
- Szép próbálkozás - nevetett.
Felálltam, és minden erőmmel azon voltam, hogy elhúzzam, de izmos teste nem mozdult.
- El fogsz esni! - célzott a földön úszó ragacsos vízre, amelyben én mezítláb álldogáltam.
- Ne félts engem, Styles! - mondtam a nagy erőlködés közepette.
- Styles, mi? - nevetett fel megszólításán. - Szóval így állunk, Miss Lambrick? - rántott egyet karján, aminek hatására lábam megcsúszott, és majdnem hátravágódtam. Már összeszorítottam szemeimet, várva a fájdalmat, kezemet már reflexből a fejem felé lendítettem, de nem történt semmi. Csukott szemeimen keresztül éreztem Harry közelségét. Mikor felnyitottam szemhéjaimat, rájöttem, valójában ő tart, egyik hatalmas keze hátamon pihent, a másik combjaim alá nyúlt be, így teljes testsúlyom rá nehezedett. Egyik tenyeremet mellkasára fektettem, ujjaimmal nyakláncát birizgáltam. Minden más kiszorult látószemszögemből, csak ő volt, gyors zihálását rendezte, és átváltott lassú, mély lélegzet vételekre. Pillantását rajtam pihentette.
- Elengedhetsz - szóltam kicsit később, mikor már kínossá vált a csönd.
- Nem akarom, hogy vége legyen a pillanatnak - suttogta, ajkaival minden betűt szépen megformázott, hangja még így is tisztán csengett.
- A jó dolgok attól vállnak ki a szürke hétköznapokból, hogy elmúlnak - válaszoltam.
- Khmm - köszörülte meg a torkát pár másodperccel később, és lassan felemelt. Megdöbbentett, milyen könnyedén mozgatta testemet.
- Köszi - szóltam csendesen, mikor talpam ismét megérintette a konyha hideg kövét.
- Úgy látszik azért küldött az ég, hogy óvjalak. - Mondatát figyelmen kívül hagytam, mert természetfeletti létemben túl nagy jelentőséggel bírt, hogy rögtön válaszoljak rá.
- De azért ennyivel még nincs vége - húztam sunyi mosolyra számat.
Megrázta fejét, hogy elmúljon az előbbi események okozta mámoros állapot.
- Ha harc, hát legyen harc - válaszolta. Felkapott, ismét a karjai között találtam magamat. A mosogatóhoz vitt, ott letett és megnyitotta a csapot.
- Nem - szögeztem le, mikor tudatosult bennem, mire készül.
- De - közölte, és már kezdetét is vette a fröcskölés.
Az előbbi tálért nyúltam, és a csapból zubogó víz alá nyomtam. Persze, ő próbált félre lökni, de mostmár én is szilárdan álltam helyemen. Amikor megtelt, egyszerűen Harry fejére borítottam. Fürtjei vizesen tapadtak homlokára, inge színe világosból sötétre váltott, prüszkölt kicsit, és hátrált pár lépést, majd megfogta a kezemet, és magával rántott a földre. A lendület kicsit meglökte az asztalt, aminek széléről leborult a liszt, és a fehér por záporként hullott ránk.
Nevetve ütögettem mellkasát, de megszólalni nem tudtam, a szavak nem voltak elég kifejezőek számomra.
Harry egy egyszerű mozdulattal fordított helyzetünkön, hogy én kerüljek alulra, ő pedig felém hajolt, karjait befeszítette arcom két oldalán, hogy tartsa magát.
- Dominica, ha most, - kezdte és nagyot nyelt - ha most ismét megcsókollak, akkor megint megpofozol?
- Nem - ráztam meg a fejemet.
Lassan ereszkedett lefelé, mintha csak fekvőtámaszt csinálna, ajkai résnyire szétnyíltak, fehér fogai megcsillantak.
- Mindig így kellene edzenem - mondta már szinte szájamba.
- Fiatalok, merre vagytok? - csendült fel Caroline hangja, a padlón pedig megjelent árnyékképe.

11.fejezet - Randevú

"Az élet, amit mindenki meg akar fejteni bonyolult képletekkel, csupán egy utazás. Elindulsz valahonnan, valakivel, majd egy idő után már magad is meg tudod határozni,merre akarsz menni, illetve útitársaidat is te válogatod majd meg. Számos balesetet fogsz majd szenvedni, de az ironikus jó hír az, hogy csak az egyikbe fogsz belehalni."

 Dominica

- Ülj be a kocsiba, mindjárt megyek én is! - kiáltott Caroline a szobájából. Tétován álltam a bejárati ajtó előtt, a kilincset nézve, de végül csak nem mentem ki. - Na, mire vársz? - kérdezte mosolyogva, mikor megjelent vékony, fekete alakja.

- Illúzió romboló vagy! - töprengtem, miközben szemeimet párszor végigfuttattam rajta. Homlok ráncolva méregetett. - Az angyalok általában fehérben járnak - mondtam.

- Nem értem, honnan ez a feltételezés - válaszolta mosolyogva, miközben felvette cipőjét. 

- Azt ne mond, hogy mindegyik ilyen lehangoló teremtés, mint te! - vágtam elképedt ábrázatot.

-Édesem, láttál te már az utcán szembejönni tetőtől talpig fehérbe öltözött, szárnyas lényeket? - kérdezte, és felmarkolta nagy kulcscsomóját.

- Hát... Nem. De gondolom ha szárnyaik vannak, akkor nem az utcán járkálnak! - próbáltam kivágni magamat.

- És akkor én? - kérdezett vissza jogosan.

- Te az én angyalom vagy, ergo, gondolom az a feladatod, hogy kövess - vezettem le a gondolatmenetet.

- És te azt hiszed, hogy csak neked jár ki ez a megtiszteltetés, hogy saját őrződ legyen- nevetett. Furán nézhettem rá.

- Hagyjuk! - sóhajtottam fáradtan, érezve, alul maradtam.

- Menjünk, mert el fogsz késni! - lökött óvatosan az ajtó felé, jelezve: haladjak.

Kinyitottam az ajtót, és kiléptem az udvarra. Vékony lábaim megremegtek a hirtelen megcsapó erős, hűvös szélrohamtól, mely amint szembeszállt velem, rögtön el is halt.

- Nem értelek. Bárhogy próbállak, nem tudlak megérteni! Csak csodálni! - mondtam, amint beszálltam a fekete sportkocsiba.

- Én sem azt, hogy mi történt veled, aminek hatására elkezdtél fél mondatokban beszélni! - rázta meg a fejét értetlenül, mire rájöttem, hogy valóban gondolatmeneteim végét szoktam csak hang formájában megosztani a külvilággal.

- Meghaltak a szeretteid, és mégis bátran ülsz be ebbe a szörnyetegbe - sóhajtottam.

- Nem tudod levetkőzni magadat, és a benned lakozó kíváncsiságot, igaz? - mosolyodott el azzal a szomorú beütéssel, amire azt hittem, vele született adottság, de most már tudtam, hogy csak az élet rakománya.

- Nem - ráztam meg hevesen a fejemet.

- Hát, ha úgy sem tudom megúszni, akkor majd este mesélek. Most nem szeretném elvenni a kedvedet!- mondta, de a szeme alatt ismét gyásztáncot járt az a ráncocska, mely a fájdalom jelzője volt felém.

- Úgy érted: a nem létező kedvemet? - forgattam meg a szemeimet.

- Nem szabad így hozzáállni! Fiatal vagy, most az a feladatod, hogy ismerkedj, bulizz, és minden hasonlót! Sajnos példákat nem tudok rá mondani, öreg vagyok én az ilyenekhez! - legyintett.

- Nem a hozzáállásommal vannak itt a bajok. Hanem a memóriámmal. Ha már túl kellett élnem ezt a balesetet, akkor miért nem lehettem amnéziás? - kérdeztem panaszos hangon. - Így is teljesen elvesztettem önmagamat, úgy viszont nem gyötörnének rémálmok - meredtem magam elé.

- Belegondoltál már a szüleid helyzetébe? Elvesztették az egyik gyermeküket, ami nekik talán még nehezebb, mint neked, hisz ők nemzették, az ő testük, az ő vérük volt. Ők látták felnőni, ők hallották az első szavait, és vigyázták első lépéseit. Mindezt akkor, mikor te még csak készülőben voltál. És mindez a gondoskodás semmibe veszett egyetlen malőr miatt, aminek sok ember itta meg a levét. Ha te elvesztetted volna az emlékeidet, akkor már téged sem tudhattak volna magukénak! - győzködött igaza mellett.

- Tegnap beszéltem anyáékkal - közöltem hirtelen.

- De hát... - képedt el.

- Igen, elcsórtam a mobilodat, és felhívtam őket, mert vágytam vigasztaló szavaikra.

- És? Mizujs otthon? - kérdezte, de szemeimen már láthatta, valami nincs rendben, így azt már meg sem említette, hogy engedély nélkül vettem el a telefonját.

- Hazaszállíttatják Alex holttestét. Hazaszállíttatják, és a hétvégén eltemetik! - tört ki belőlem, könnyeim feketén csordultak le, a szempillaspirálnak köszönhetően.  

- Te is hazamész? - kérdezte elszorult torokkal. Most már hivatalosan is tagadhatatlan volt, hogy megszerettük egymást, és tudtuk, ha egyszer eljön a búcsú, azt meg fogjuk sínyleni, mert egy barátot nélkülöznünk kell majd a mindennapjainkból. Most esett csak le, hogy milyen eszeveszett gyorsasággal váltják egymást a napok, és milyen rövid életünk. Mély levegőt vett, és feszülten várta válaszomat, mely egy gyenge kis fejingatás volt. Szaggatottan áramlott ki tüdejéből a bent tartott levegő, arcán felfedezhetőek voltak a megkönnyebbülés jelei.

- Nem, mert nem merek. Nem, mert nem tudlak utánozni. Így nem lehetek ott, mikor végső útjára eresztik! Ez olyan igazságtalan!- arcomon sorra gördültek le a könnycseppek, sós, fekete patakot képezve orcámon.

- Emlékszel, mit mondtam tegnap a külsőségekről? A temetés is pont ilyen! Mit ér, ha látod az örökre lezáruló koporsót, ha lélekben még mindig rabláncon tartod  mindkettőtök lelkét, és örök szenvedésre ítéled magadat? - mondta, és beindította a motort. Az arcom pedig egyre kísértetiesebb formát öltött fekete csíkjaival, a délutáni, játékos napfényben.

 ***

"A szép attól különleges, hogy törékeny. Attól válik értékessé, hogy megköveteli a legfelső szintet, hogy felül kell múlnunk önmagunkat, és azt a nem éppen elhanyagolható tényt, hogy genetikánkban van a hibázás. Mert ha vétünk, akkor minden kicsúszik kezeink közül, és minden összetörik. Ráadásul a törött darabok eltüntetése nem egyszerű. Hiába minden szuper pillanatragasztó, amely a reklám szerint még a plafonra is felragaszt, a szívre nem terjed ki hatásköre."

 
Harry

- Nem is tudom, haver! Ez így nagyon húzós! - mondtam tépelődve a telefonba.

- De egyben csábító is - állapította meg hangnememből.

- Az - vágtam rá. - Nem gondolkodhatnék még rajta? - kérdeztem kérlelően.

- Ezen nincs mit gondolkodni, Harry! Vagy benne vagy, ösztönből, vagy itt a beszélgetés vége - hangzott a számomra nem túl kedvező válasz a vonal túlsó végéről.

- Te könnyen beszélsz! Azonban az egyik felem meg van kötözve a filmszerződés által, és nem tudom, hogy a másik felemmel így tudok-e harcolni... - Nem volt ez több, mint nyafogás.

- Sajnálom, de döntened kell, mert a hezitálásodra nincs időm. És ha jól tudom, te adtál fel mindent azért az életért, amit most élsz! - rótta a szememre múltam visszafordíthatatlan rossz döntéseit.

- Legyen! - adtam be a derekamat. - Végül is egyszer élünk... - mondtam, miközben azon méláztam, hogy ha ez a filmbeli teljesítményem rovására megy, akkor én egyszer és keveset.

- Üdv a csapatban, H! - kaptam vissza régi becenevemet. Válasz nélkül megszakítottam a vonalat, és mobilomat melegítőnadrágom zsebébe csúsztattam. Az órára pillantva rájöttem, hatalmas késésben vagyok, úgyhogy futólépésben tettem meg az utat kocsimig, imádkozva, hogy semmiféle délutáni dugóba ne keveredjek bele. 

Szerencsére az utakon nem jártak sokan, ami igencsak meglepő volt, de kedvező. Pont akkor zártam le kocsimat, mikor Dominicat kirakta az a szőke nő.

- Szia! - intettem neki, mire felém indult.
- Hali! - köszönt halkan, és rögtön a kávézó ajtaja felé vette az irányt.
- Várj egy percet! - ütöttem a homlokomra, mire megtorpant. Gyorsan visszaszaladtam a kocsimhoz, és kivettem a kesztyűtartóról, amit akartam. - Tessék, ez a tiéd! - nyújtottam felé a két tábla csokit. - Nem virágot vettem, mert sosem értettem, mire mentek egy csokor gazzal. A csoki legalább finom, az oreo meg mindenkinél nyerő! - beszéltem meg magammal az észérveimet.
- Kösz! - mondta halkan, és belépett az üzletbe.
- Ennyire ne örülj a társaságomnak! - néztem utána hitetlenül, és követtem. - Úgy látom, rád is fér a boldogsághormon! - Időközben végignéztem rajta, gyönyörű, barna haja háta közepéig ért, fekete ruhája kihangsúlyozta remek alakját. - Hova ülünk? - kérdeztem, kezébe adva a döntés lehetőségét. Megrántotta fedetlen vállát, melyre csak gesztenyebarna fürtjei omlottak lágyan. - Jó, akkor mit szólnál az erkélyhez? - mutattam az üvegajtón túlra, majd válasz híján előrementem, és leültem az egyik asztalhoz. - Milyen szépen felszakadozott már a felhőlepel! - mosolyogtam, amint a gyenge napsugarak simogatni kezdték arcomat. Magamban ütlegeltem a fejemet. Nem lehetek ennyire béna, hogy az időjárásról beszélgessek vele!
- Igen, azt hittem, hogy már örökre gyászol - nézett fel. Meglepődve tekintettem rá. - De most úgy tűnik, az angyalok utat vágnak maguknak Los Angeleshez!
Elővettem féloldalas mosolyomat naiv megjegyzése hatására.
- Igen, szokatlan volt már ez a rossz idő itt, ahol elméleti síkon mindig ragyog a nap - helyeseltem.

- Hát, Londonban mindig esik az eső - még mindig bizonytalanul, halkan beszélt.

- Londonból jöttél? - csillant fel a szemem, egyfajta fájdalmas örömmel. - Mondjuk látszik rajtad, hogy Európai lány vagy.

- Hogyhogy? - kérdezett vissza kíváncsian. Beszélgetésünk fonala elkezdett gördülni.

- A Hollywoodi lányok mind festett szőkék, a bőrük barna, és csillogó rózsaszín cuccokban járnak, fájdalmasan magas sarkú cipőkben - jellemeztem azon női típusokat, akikkel eddig összehozott az élet. Szerényen nézett végig magán, de a téma nem izgatta igazán. - Képzeld, egyszer felvitette magát hozzám egy modell csajszi, valami filmes after party után. Rám mászott, meg hát én sem kérettem magamat. Már épp elindultunk volna az ágy felé, amikor egyszer csak kiugrott a táskájából egy kutyának csúfolt szőrcsomó. Ráadásnak a gazdijával ellentétben nem voltam neki szimpatikus, és végigvizelte a kanapét. Mondanom sem kell, ezek után nem volt már a cicababának sem kedve a dologhoz.

Felnevetett, az eddigi legtisztább nevetéssel, amit valaha hallottam. Gyermeki, őszinte kacaj volt ez.

***

"Nem tudom, ki, vagy mi dönt az életünkbe belépő emberek személyéről. Isten, vagy talán valamelyik segítője. Mindenesetre jól végzi a munkáját. Egyszer csak jön valaki, és rájössz, a meséket a valóság írta. Jön ő, a térded megremeg, és úgy érzed, ő a híd, vagy létra az életedben, mert van egy közös pont, és még ha ez fájó is, de összeköt nem csak titeket egymással, hanem az éggel is."

Dominica

- Köszönjük! - mondtuk egyszerre, amikor lerakta elénk a rendelést a pincérnő.
- Édes szájú vagy? - kérdezte mosolyogva, mikor mohón láttam neki a sütimnek, csak, hogy ne kelljen beszélnem.
- Nem - mondtam komolyan, de furcsa pillantására elnevettem magamat. - Kicsit. Viszonyítási alap nélkül úgy tűnhet, nagyon, de igazából nem annyira - kezdtem a magyarázatba, amibe végül belegabalyodtam.
- Most mondjam azt, hogy értem? - kérdezte mosolyogva.
- Semmiképp. Tudod, a bátyám nagyon szeretett enni, és bármi lement a torkán, amiben cukor volt. De tényleg bármi! Sokszor csak úgy a tejszínhabot nyomott a szájába, mikor hazaértünk suli után - merengtem el a régi szép időkön.
- Anya is iszonyatosan csoki függő volt, bár ezt sokáig mindenki elől remekül titkolta - mondta félrehúzott szájjal. - Egészen addig, míg láthatóvá nem váltak a plusz kilók.
- Neked is hiányzik, ugye? - kérdeztem, ügyelve, hogy hangomból tapintatosság csengjen ki.
- Nagyon. Nem tudom túltenni magamat azon, hogy... - nem fejezte be a mondatot, csak lehajtotta fejét. Arca elveszett göndör fürtjei között.
- Tudod, nekem hatalmas előnyömre vált Caroline személye. Sokat tanulok tőle, és rávezet bizonyos dolgokra. Én vallásos családban nőttem fel, és egész életemben azt hittem, hogy hiszek. De nem. A hit gondolati részét próbáltam egész eddig megfogni, ahelyett, hogy gyakorlatban alkalmaztam volna. Az igazi hit csak most kezdődött el, a nehéz időkben.

- Neked akkor befolyásod van oda fel? - kérdezte Harry, mély hangja elcsuklott.

- Ez ennél bonyolultabb - hajtottam le a fejemet, és enyhe bűntudatom keletkezett, hogy nem tudtam neki kellőképpen válaszolni.

- És... - tétovázott, mérlegelte, hogy mekkora hülyeség, amit kérdezni szeretne.

- Biztos vagyok benne, hogy anyukád is fent van - próbáltam megnyugtatni, és gondolati kérdésére válaszolni.

- És én hogy kerülhetek oda? - ismét az a görcsös, kétségbeesett rekedtség.

- Úgy, hogy nem csinálsz semmi hülyeséget! - szorítottam meg a kezét. Teste alig érezhetően megrázkódott, amint hozzáértem, és hálásan ajándékozott meg smaragd szemeinek csillogásával.

- De van rá esély? - kérdezte erőszakosan.

- Van. Hidd el, egy nap újra találkozni fogtok, és akkor együtt élhettek örökké.

- Örökké... - ismételte meg babonázottan. - Örökké... - könnyeimmel birkózva bólintottam. - Remélem minél hamarabb bekövetkezik ez a találkozás! - zárta végül a gondolatmenetet.

- Vigyázz mit kívánsz, mert valóra válhat! - intettem óva.

- Ha ez így működne, már rég boldog lennék! - mondta keserűen maga elé meredve.

- Ha kérsz valami jót az égtől, akkor általában kapsz egy akadályt. De ha azon túl jutsz, akkor ott lesz a leghőbb álmod- vontam meg a vállamat, mintha ez lenne a világ legegyértelműbb dolga.

- Okos - bólintott elismerően, és nagyot kortyolt kólájából, hogy levigye a szájában maradt beszélgetés keserű ízét a cukros lötty.
- Dehogy - sóhajtottam. - Csak meg tudom fogalmazni mindazt a katyvaszt, ami a te agyadban is ott  kavarog.
- Tehát okos - vonta le a következtetést. - Szép és okos. Remek párosítás - bólintott elismerően.
- Minden lánynak így bókolsz? - kérdeztem. Elkezdtem egyfajta térképet rajzolni róla, vagy inkább hozzá gondolatban.
- Ez nem bókolás - mondta, fejét kicsit megrázta.
- Akkor? - kérdeztem vissza.
- Ez csak a tények ismertetése. Én nem tudok bókolni -szögezte le.
- Szavaidba mégis minden lány belepirul - állapítottam meg, és éreztem, hogy nekem is megtelt vérrel sápadt arcom, így gyorsan el is takartam két tenyerem ráfektetésével.
- Ez nem a szavaimtól van, hanem a kisugárzásomtól. Én másképp csajozok, de az titkos módszer- húzta fel egyik szemöldökét vigyorogva.- De a szavakkal való játékból mindig vesztesen kerülök ki. Talán majd ha egyszer találok egy lányt, akit szívemből szeretek, akkor majd a zsigereimben lesznek a mondatok, és el fogom tudni mondani neki kellőképpen ünnepélyes hangnemmel, hogy mennyire gyönyörű. Talán majd egyszer irodalmi értékű hasonlatokkal fogom illetni egyes testrészeit. De addig is maradnak a gének - tárta szét kezeit.
- Ha ezt elmondod majd neki, az pont elég - mondtam, és lopva végigmértem egészét. - Egyébként mi az a titkos módszer? - vontam össze egy vonallá szemöldökeimet.

- Ha elárulnám, akkor már nem lenne titok! Tudod, pont ez benne a tuti, hogy nem tudja senki! - vigyorgott önelégülten.

- De ha minden utadba kerülő lányon, aki megtetszik, alkalmazod, akkor lelepleződik, nem? - ráztam értetlenül a fejemet.

- Nem, mert az olyan mester, mint én, úgy őrzi meg titkát, hogy világgá kürtöli - közölte titokzatosan.

- Ennek semmi értelme! - mondtam.
- Az élet legélvezetesebb dolgai mindazok, melyeket ész nélkül teszünk.
- Ez nem igaz, mert a felelőtlen 'kirúgunk a hámból' típusú estéknek mindig meg van a következménye - kötekedtem.
- Nem a részeg estékre gondolok - nézett a szemembe. - Egy csomó dolog van, amire vágyunk, aztán egyszer csak leszáll agyunkra a köd, és megtesszük.
- Példa? - kérdeztem, csakhogy nehogy igaza legyen.

- Akkor most beavatlak a titkomba- hajolt át az asztalon. Kicsit hátrahőköltem.
Felállt, közelebb lépett hozzám, majd megfogta karomat, és engem is felhúzott magához. Fejem búbján éreztem mély lélegzet vételeit, mely borzolta rakoncátlan hajszálaimat. Felpillantottam rá, jól esett magassága. Hatalmas kezei arcomra kúsztak, az agyamba pedig piros, harsogó betűkkel kúszott be a 'stop' szó, maga után húzva három hatalmas felkiáltójelet. Mégis, bőre érintése oly selymes volt, két tenyere oly lágyan keretezte arcomat, hogy arra nem lehetett nemet mondani. Lassan hozzám hajolt. Kiszáradt ajkaim szomjasan tapadtak övéire. Jól csókolt, jobban, mint hittem, bár gondolom volt már benne tapasztalata. Nyelveink vad táncot jártak.

- Ez az én titkos fegyverem! - búgta bőrömbe, míg száját szájamtól fülemig húzta el.

Szemhéjaim még leszorítottam egy másodpercig, kihasználtam az egyszer élünk filozófia előnyeit. Majd a valóság kegyetlenül rángatta szét szemeim, hogy teljes életnagyságban pottyanjak vissza a cukrászda köveire. Nem fogtam fel azonnal, mi is történt, de amint tudatosult bennem, a kezem reflexből lendült.

- Ááu! - kapott arcához, ahol a bőr kapott egy kis pírt. 

- Ezt megérdemelted! - vágtam hozzá durcásan.

- Azt ne mond, hogy nem élvezted!
- Ja, te csak az ösztöneid szerint cselekedtél, mi? - kérdeztem dühösen.
- Nem! Ha az ösztöneim hajtottak volna, akkor már nem itt lennénk, és nem ilyen ruhában - mondta tűnődve.
- Hogy te mekkora szemét vagy! - mértem végig megvetően.
- Miért kell mindig rosszra gondolni? - kérdezte nevetve, mire homlok ráncolva hátrafordultam. - Jó, mondjuk az sem lenne rossz! - folytatta.
- Elég! - tartottam magam elé két kezemet tiltakozva.
- Most mi a baj? - indult utánam, amikor faképnél akartam hagyni. - Azt hittem, te is olyan jól érezted magadat ma délután, mint én.
- Igen, jó volt, de attól még idegenek vagyunk! Ez volt az első..
- A harmadik! - javított ki okoskodóan.
- Akkor a harmadik alkalom, hogy találkoztunk, erre te megcsókolsz! - háborodtam fel, és konokul mentem tovább.
- Hmm... Egész más nézeteket vallunk - mondta. - Nem hinném, hogy két ember idegen egymás számára, ha egyszer minden mozdulatuk a másikat segíti, és minden érintésük áramütésként hat a másikra. Lehet, hogy még nem veséztük ki a másik érdeklődési körét, mégis hiszem, hogy egy földöntúli ismeretség összeköt minket.
Szavaiba beleborzongtam. Fogalma sem volt róla, miről beszél, mennyire igazak szavai.

Gondolatok...

Sziasztok!

Nem vagyok az a rizsázós típus, nem szoktam írni a részek elé, de most mégis úgy gondoltam, megosztom veletek gondolataimat.

Szóval amikor elkezdtem ezt a blogot, nem is tudom, mi volt a célom. Talán a barátnőm, Domi felvidítása, mert elég nehéz időszakon ment éppen keresztül. Talán az, hogy elhitessem vele, az álmok valóra válnak. Hogy magam is elhiggyem, hogy egyszer találkozunk az 1D-vel. Persze, ekkor még nem tudtam, hogy mi lesz a pontos történet, csak annyi volt biztos, hogy tömény szerelem lesz a főszereplő. Aztán szépen lassan kiérlelődött bennem a történet, és bár már határai elrugaszkodtak a földtől a misztikum belecsempészésével,  mégis olyan közel került hozzám minden mozzanata, hogy még soha, de soha nem éreztem valamit annyira magaménak, mint ezt a történetet. 

Amióta ismerem az ábécé betűit, azóta szeretek olvasni, és azóta forgatok könyveket a kezeim között. A fogalmazási készségem is ennek köszönhető, na, meg persze drága édesanyámnak, aki mindent megtett annak érdekében, hogy belőlem egyszer tehetséges, és értékes ember váljon. Emlékszem még, milyen volt, mikor este tíz órakor sírva ültem az ebédlőasztalnál az üres lap felett, és mondogattam, hogy én nem tudom megírni a másnap beadandó fogalmazást. Könyörögtem anyának, hogy írja meg helyettem, vagy csak pár mondatot diktáljon, de nem, ő rendíthetetlen volt abban, hogy megtudom én azt egyedül is oldani. És láss csodát, igaza lett. Mint ahogyan az is tisztán él elmémben, amikor egyik nyáron nem tudtam már mit csinálni, és a jó bizonyítványomért kapott könyveket már mind kiolvastam. Anyukám csak annyit mondott nekem, hogy van itthon annyi könyv, nem vesz újat. Aztán erőt vettem magamon, és kipakoltam azt a rengeteg sárga lapú, régi könyvet, amit a szekrényünk rejtett, majd olvasni kezdtem. Elmerültem bennük. Onnantól megválogattam a mindennapi szavaimat, és anya csak csodálkozva nézett, hogy honnan van nekem ilyen szókincsem. Az érdeklődésem teljesen megváltozott, és én elkezdtem élvezni a játékot a szavakkal.

Az igazi áttörést mégis az iskolapad hozta meg eddigi életembe. Kaptunk egy szót, de semmit nem mondtak róla, és kellett írni egy fogalmazást róla. Akkor dicsérték meg először irományomat. Megkaptam a kedvet az alkotáshoz.

Aztán jött az 1D láz. Egyszer csak a semmiből felbukkant  öt bolond srác, és minden lányszív megnyílt nekik. 2011 októberében kaptuk meg a hetedikes szekrényeket a suliban, és természetesen ki kellett díszíteni. Dominika a mi osztályunk sztár szakértője, a poszterezés rá lett bízva, hittem az ízlésében. A kulcsok megkapása után pár nappal reggel ugrálva jött elém, hogy a csajokkal megcsinálták a szekrényeket, és a miénk is kész, menjek megnézni. Kinyitottam, és legfelül ott díszelgett egy 1D poszter. Nevettem rajtuk. Rámutattam Harryre és Liamre, és közöltem, hogy ugyanúgy néznek szinte ki. Először azt szerettem volna, ha leszedjük, de Domi makacs volt. Elkezdett róluk magyarázni, és megmutatta a What Makes You Beatufult. Átküldte a telefonomra, én meg beállítottam ébresztőnek. És ahogy minden reggel felcsendült, megtetszett. Elindult a lavina, poszterek kerültek ki a szobám falára, dalok töltődtek fel a telefonomra, és felfedeztem öt különböző egyéniséget, akik együtt alkottak csodát. De nem ez volt a legnagyobb változás, amit ez az öt hülye az életembe hozott. Kialakult egy olyan erős kötődés köztem, és az osztályban lévő lányok között, amit álmomban nem gondoltam volna. Főleg egy valakivel erősödött meg barátságunk hálója, az pedig Dominika. Nem tudhatom, hogy alakult volna az életem a One Direction berobbanása nélkül. Nem tudhatom, hogy állnának nélkülük emberi kapcsolataim, de azt tudom, hogy hálás vagyok nekik mindazért, amit műveltek velem. Szidhatják őket sokan, engem nem érdekel. Lehet, hogy nem ismerem őket személyesen, lehet, hogy csak egy pont vagyok nekik a sok sikoltozó tinilány között, de hiszem, hogy a kép nem lenne teljes az én pontom nélkül!

Így adódott össze az a sok kis dolog, ami ennek a blognak az elindításához kellett. Az írói fantázia, a kedv, és a One Direction ismerete. Így jutottam el ahhoz, hogy blogoljak, ami ugyancsak más emberré formált. 

Tudni kell rólam, hogy sosem szerettem a testemet. Erre jön ez az írás mánia, végigsöpör a directionerek világán, és bekopogtat az én szívembe is, közölve, hogy soha többé nem kell a tükörképemmel foglalkoznom. Számos embert ismertem meg  e blog által is, akik még soha nem láttak, mégis meg tudnak ítélni szavaim és szereplőim alapján. Döbbenetes, lehengerlő, nem is tudom, mit mondjak rá.

Ennek a kis szösszenetnek egy célja volt csupán: hogy megértsétek, mit jelent számomra ez a blog. A legszebb az egészben, hogy én is csak e sorok írása alatt jöttem rá, mennyire beleszőtte magát a mindennapjaimba e történet minden mosolya és könnycseppje. Tudom, hogy nem én írok a legjobban, sőt, néha abban is elbizonytalanodok, hogy olvasható-e mindaz, amit kiadok kezeim közül. De zöldes szemeim előtt mégis ott lebeg a remény, a hit, az álom: egyszer írónő leszek. Egyszer én is fogok kommenteket kapni, egyszer nekem is lesz rengeteg feliratkozóm, és egyszer az én blogom is kiválik a többi közül. Addig is kiegészítve a többit, ott ragyog egy pontként. Mert nekem sokat jelent, és ez tükröződik benne olyan fényesen. Azt hiszem, beleszerettem az írásba! :)

Így nem maradt más hátra, mint, hogy köszönetet mondjak azon embereknek, akik mellettem állnak! Gondolok itt olvasóimra. Csakúgy, mint Dominikára, aki nap, mint nap megtestesíti azt a lányt, akinek sorsát álmaimban én írom, aki képet ad elképzeléseim egy részének, és aki mindig megölel, ha írói válságba kerülök, akár virtuálisan, akár élőben, ha itt ül mellettem. Illetve még anyukámnak is, aki elolvasta annak ellenére, hogy az 1D-hez nem sokat konyít, csak annyit tud, hogy egy banda, akit a lánya szeret, és akinek a szemében mindig én leszek a legszebb és legokosabb! És nem utolsó sorban a Mindenhatónak, hogy ilyen embereket adott mellém, életem kísérőinek és őrzőinek! 

                                                                                                      

                                                                                                        Az író

10. fejezet - Múltból a jövőbe

"Azt hiszed, rossz neked. Azt hiszed, nem tudsz felállni. Azt hiszed, össze fogsz omlani a rád nehezedő súly alatt. Aztán már azt sem tudod, mit higgy. És végül az élet megsegít. Megmutatja, másnak sem könnyebb egy fokkal sem, tekintve, hogy más is pont ugyanezen a földön jár, ugyanazt a levegőt szívja, és ugyanolyan nehéz kereszteket cipel, mint te."

Dominica

Ha valamire jó volt ez a borongós, szürke idő, az az volt, hogy semmi kedvem nem volt kimozdulni hosszabb időre, így volt időm gondolkodni, és kicsit rendezni a bennem dúló érzelmeket. Csupán egyszer sétáltam egyet a házhoz tartozó hatalmas udvarban, de akkor is gyorsan végeztem.

-Itt akarsz rostokolni egész nyáron? - simított végig Caroline a vállamon, mire összerezzentem.

- Hát, ez az időjárás valahogy nem hozta meg a várt fényt az életembe - néztem rá.

- A meteorológusok azt mondják, jövőhéttől visszatár az igazi LA-i időjárás - biztatott egy mosollyal. - De nem hiszem, hogy csupán ennyi állna a rossz kedved mögött.

- Hiányzik a bátyám, hiányoznak a szüleim, hiányzik az ambícióm - tártam szét a karjaimat tehetetlenül. - És a képességeim sem segítenek hozzá a nyugodt alváshoz. - Nagy szemeket meresztett rám. - Tudod, nem túl nagy a képzelőerőm, legalábbis ahhoz biztos kevés, hogy elképzeljem, hogy működik ez az emlékes cucc a mindennapokban - húztam félre a szájamat.

- A változás mindig nehéz - bólogatott.

- Az első közhelyed, amitől tényleg nem érzem jobban magamat - mondtam neki egy nagy sóhaj keretében.

-Bocsánat, én sem vagyok gondmegoldó lexikon! De ha gondolod, rajtam kicsit kitapasztalhatod, mi is ez a... Hogy is mondtad? Emlékes cucc?

-Hogy mit csináljak rajtad? - szaladt ki a mondat flegmán a számon a hirtelen jött felajánlásra.

- Gyakorolhatsz - válaszolt gyorsan. Arcomon átfutott egy grimasz. - Az én emlékeimet ugyan módosítani nem tudod, de legalább kapsz egy kis ízelítőt létedből.

- Felőlem - vontam meg a vállamat.

- Na, azért ennyire ne lelkesedj! - jegyezte meg kissé cinikusan.

- Mit kellene csinálnom? - kérdeztem némi gondolkodás után. - Mármint azt elolvastam a nagykönyvben, hogy a szemeim által kell kapcsolatot létesítenem az alannyal, de ha belenézek a szemedbe, én semmiféle emlékeket nem látok.- hajoltam hozzá közelebb.

- Persze, mert ez egy akaratlagosan irányítható dolog. Ha csak simán a szemebe nézel, nem látsz semmit. De ha az elmémbe akarsz férkőzni, akkor mélyebbre kell tekintened a látszatnál - segített ki.

- Aha - álltam fel, hogy elgémberedett végtagjaim kinyújtóztassam. Ő is követte a példámat, elém állt, és türelmesen megvárta, amíg ideges köreimet végigróttam a szoba közepén.

- Remélem, készen állok erre - jegyeztem meg halkan, majd elhallgattam, és próbáltam teljes mértékben összeszedni magamat.

Erősen koncentráltam, és Caroline szemeibe mélyesztettem az enyémeket. Nem számítottam semmi extrára, csupán néhány felvillanó pillanatra, amelyek számomra ismeretlen arcokat rejtenek majd. De egész más jött. Olyan volt az egész, mintha egy álomba csöppentem volna, de agyamra nem szállt köd, tisztában voltam magammal, a létemmel, a környezetemmel. Mégis, minden figyelmemet lekötötte az, amit szemei tükrében láthattam.

Hóvihar volt. A tájat kémlelve az ember biztosra vehette, hogy Európában jár. Egy kocsiban ültünk, a nagy hó miatt nehezen haladtunk, az úton vastag jégréteg képződött. Elől egy középkorú férfi és egy fiatal nő ült, a hátsó ülésen pedig egy kisbaba aludt édesdeden. A látási viszonyok nem voltak a legmegfelelőbbek, a hó meg csak szakadt, és szakadt szüntelenül. A nő, akiben felfedeztem Caroline fiatalkori énjét, valamin nevetett, kezeit a szája elé kapta, arca piros volt a derűtől, a férfi meg csak a mosolyogva csóválta fejét. A kocsiban a rádió duruzsolt valamit, de az én fülemben halk zúgás támadt fel, de tekintve, hogy a jelenetnek csak külső szemlélője voltam, nem tudtam körbe nézni, mi okozza. De a megoldás nem váratott magára sokáig. A robaj egyre csak erősödött, és a kép tisztasága is egy összemosódott pacává vált. A nagy hangzavarból kivált a fékcsikorgás, a nevetés elhalt, és láttam a mögöttünk haladó autó alakját felénk sodródni. Durranás következett, üvegszilánkok repültek szét, az ütközés lendülete pedig minket is tovább sodort, és beleszaladtunk az előttünk menőbe. Ijedten láttam, amint a berobbanó ablak egy darabja felsérti a kisbaba bőrét, a férfi biztonsági öv híján pedig előre repül. Caroline szőke haja csatakosan, véresen ragadt össze tincsekre. Az autópálya szalagkorlátja kettéhasadt a súly alatt, lesodródtunk.

- Ne! - kiáltottam, és hátraléptem egy lépést, hogy kiszálljak a rémálomból. - Ne! - ismételtem meg.

- Nyugodj meg! - lépett hozzám Caroline higgadtan.

- Ne! - ragaszkodtam ehhez a szócskához.

- Nincs semmi baj! Ezek csak emlékek!

- Meghaltak? - kérdeztem riadtan.

- Kérlek, ne zaklasd fel magadat! - közeledett felém, egy ölelés céljával.

- Caroline, meghaltak? - nem voltam hajlandó tágítani kérdésem mellől, makacsul akartam tudni az elég egyértelmű választ.

- Igen - felelte szinte hallhatatlanul. - Már nagyon régen történt, már lezártam magamban, kérlek, te is tedd ezt! - kapkodott, hogy minél előbb kiverje fejemből a szörnyű képeket.

- Akkor mégis minek engedted, hogy kísérletezzek rajtad? - vágtam a fejéhez durván.

- Honnan kellett volna tudnom, hogy épp a legkényesebb részletekre tapintasz majd rá? - felelt kérdésemre kérdéssel, mellesleg jogosan.

- Uram, atyám! Meghaltak! - huppantam le a kanapéra.

- Dominica! - szólongatott Caroline, de a sokkhatás teljesen elhomályosította az agyamat.

- Nem, nem lehet! - mondtam magam elé, fejemet lassan ingattam.

- Dominica! - fogta meg erősen vállaimat, és kicsit megrázott. Nem mertem ránézni. Egyszerűen nem akartam a kékes szemekbe belenézni.- Figyelj rám! Sajnálom!

- De pontosan kik voltak azok az emberek?-simítottam végig lófarokba fogott hajamon.

- Nem ez a lényeg! Nézz már rám! - guggolt elém, hogy látószögembe kerüljön. - Ez nem véletlen, hogy pontosan ráéreztél, mi az, amit megnézel temérdek emlékképem közül.

- Hát persze! Az a titokzatos sors, mi? Minden az ő hibája! - néztem fel a plafonra ijedten. - Megvan a bűnbak, van kit okolni!

- Látnod kellett a múltamat, hogy megértsd a jelenedet! Látnod kellett a veszteségeimet, hogy bizonyságot nyerj afelől, hogy attól, hogy valaki távozik, nem lehet elfelejteni, ha eléggé fontos helyet foglalt el a szívünkben.

- De az élet miért mindig ilyen kegyetlenül tanít? - csorgott le egy könnycsepp az arcomon.

- Mert emberek vagyunk. Ha mondanak valamit nekünk, azt nem hisszük, mert túl nagy bennünk a kalandvágy. Keressük az izgalmat, vonz a tiltott, még akkor is, ha tudjuk, saját lelkünket tiporjuk sárba az adott dologgal.

Kétségbeesetten kapkodtam levegő után, és gyorsan pörgettem a betűket magam előtt, keresgéltem a megfelelő szavakat a válaszhoz. Azt hittem, nyertem egy kis időt, mert felcsendült Car telefonjának csengőhangja. Egészen addig, amíg a vonalhoz nem hívott.

 

***

"Az életünk nem más, mint egy hatalmas nagy kép, mely apró pontocskákból áll össze. Minden pillanat, minden mozzanat egy pont, és mindegyik megélése után az a célunk, hogy eljussunk a következőhöz, vonalat húzva magunk után. Ezért kitörölhetetlen a múlt, és ezért folyik egybe a múlt, jelen és jövő. És halálos ágyunkon fekve, életünkre visszatekintve majd csak ezt az egy képet fogjuk látni, mielőtt végleg távoznánk."

Harry

Eljött a pont, mikor már nem tudok tükörbe nézni, mert félek attól a látványtól, ami fogad. Ahogy elhaladok egy-egy kirakat előtt, oldalra fordítom fejemet, és szembenézek a testtel, melyet kaptam életemhez, megijedek. Szemeim elidőznek göndör fürtjeim kuszaságán, melyek tükrözik személyiségem zavarodottságát, s egyetlen kérdést rajzolnak ki a rám szabott útvesztőben: miért? Aztán ráveszem magamat, hogy elkezdjek gondolkodni az élet nagy titkán, és kell némi idő, mire rájövök, ez teljességgel felesleges.

Mert milyen az ember? Mindig azt csinálja, amit nem kellene, és azt is akarja, amit nem kaphat meg. Dolgozik egy életcélért, aztán jön egy pillanat, ami megremegteti a térdeidet, és erősebb lüktetésre készteti a vért az ereidben, majd minden felborul. Ilyen volt nekem az elmúlt hajnal is, mikor ismét úgy érezhettem a ló hátán, nyeregben az életem. Újra átérezhettem, milyen kapcsolatot teremteni, milyen, amikor figyelned kell a másikra, milyen, mikor nem vagy egyedül. Előhívott belőlem egy ismeretlen késztetést, amely azt sugallta, hogy változtassak.

Hosszú ujjaim között könnyedén forgattam a gyűrött kis cetlidarabkát, mely egy nevet, s néhány számjegyet tartalmazott. Zsebembe nyúltam az éppen aktuális mobilújdonságomért, és beütöttem a telefonszámot, de a hívás gombra  már nem mertem rákattintani. Végül csak rászántam magamat. A szívem ezerrel kalimpált, mikor kicsöngött.

- Halló? Itt Caroline Parker - hallottam egy női hangot.

- Öhm...Jó napot! Harry Styles.

Kis szünetet tartottam, azon mélázva, vajon jó számot hívtam-e. Aztán eszembe jutott a szőke nő, aki úgy sietette Dominicát a kórházban. Reménykedve folytattam:

- Beszélhetnék Dominica Lambrickkal? - tettem fel a kérdést.

- Várj egy pillanatot, adom - a nő hangja izgatott, vagy talán inkább zaklatott volt, de mindenesetre ő sem a megfelelő tempóban vette a levegőt.

- Tartom.

- Igen? - szólalt meg az a hang, amely simogatására- magam sem tudom miért- úgy vágytam.

- Szia, itt Harry St...

- Styles - fejezte be helyettem a nevemet; ismét. - Mégis hogy szerezted meg Car számát? - kért számon rögtön, mielőtt bármit is kinyöghettem volna.

- Az legyen titok! - tértem ki a válaszadás elől.

- Ezt nem rendezheted le ennyivel! Ez sérti a személyiségi jogaimat... Illetve Caroline személyiségi jogait... Mindegy. Sérti és pont - habogott.

- Ennyit megérdemelsz, amiért csak úgy otthagytál a kórházban - kezdtem élvezni, hogy kicsit provokálhatom.

- Nem hagytalak ott, hanem egyszerűen csak hazajöttem. Épp elég volt nekem az ott töltött idő. De most nem a legalkalmasabb, elárulnád, hogy miért hívtál? - hadarta el egy szempillantás alatt.

- Lenne hozzád még jó néhány kérdésem, és mivel már kétszer lepattintottál, jöhet a harmadik, mesebeli szám. Mikor találkozunk?

- Öhmm... Nem hiszem, hogy valóban engem akartál felhívni! - mondta zavartan.

- Ha te vagy az a csinos lány a kórházból, akkor mindenképpen - feleltem meggyőzően. - Szóval mikor találkozunk?

- Figyelj Harry! Nem ismerjük egymást, mire jó ez? - kérdezte, hangjából ítélve fáradtan.

- Minden kapcsolat így indul - adtam meg a megfelelő választ. - Nem vagyok olyan szörnyű, hogy ne bírj ki velem egy kis időt.

- Végülis - mondta, de hangjában ott volt a rejtett üzenet, az agya máshol járt.

- Rendben. Akkor holnap délután a Lantana kávézónál?

Bár anya mindig azt hajtogatta, tiszta apám vagyok, mégis a versenyszellemet tőle örököltem. Ő volt ilyen makacs és önfejű, aki mindig adott más véleményére, és elérte, amit akar.

***

"A szerelem pofátlan dolog. A nyakadba varrja magát, ha akarod, ha nem."

 

 Dominica

Mosolyogva néztem Carolinet, ahogy szekrénye előtt állt, és ruháit nézegette. Pillanatnyi felderülésem addig tartott, amíg eszembe nem jutott az utazás előtti este; amint ülök az ágyamon, és nézem a színes ruhatengert. De igyekeztem az otthon leheletét kiűzni minden porcikámból.

- Car, jó lesz nekem egy fekete farmer egy pólóval! - mondtam.
- Csak nem engedlek el egy randira ilyen cuccokban! - mutatott végig rajtam.
- Most ezzel mi a baj? - vágtam durcás fejet.
- Semmi, csak utcára ne menj ki benne! - nevetett fel. - Áh, meg is van! Nézd ezt a ruhát! Szinte rád szabták! - nyomott egy vállfát a kezembe, és lerángatta róla a koktélruhát.
- De ez fehér! - hökkentem meg.
- És? - kérdezte értetlenül. - Tudod, egyes országokban a fehér a gyász színe! - mondta, mikor kapcsolt.
- Én nem kötöm színekhez a gyászt! De fehéret akkor sem veszek fel!
- Valóban nem szabad az érzéseket tárgyakhoz kötni. - helyeselt. - Azért elmondom: ez a ruha neked lett teremtve!
- Nem vagyok az a csajos lány, aki oda van ezért a cécóért! - mutattam rá óvatosan, hogy én nem leszek hajlandó kiöltözni, sminkelni, és hasonló női bugyutaságokat véghez vinni.
- Pedig gyönyörű vagy. Nem véletlen, hogy randira hívott egy...
- Állj! Be ne fejezd a mondatot! Nem fogom hangsúlyozni, hogy egy sztárocskával randizok! - mondtam morcosan.
- Le ne vedd a fejemet! Mitől vagy már megint ennyire pukkancs? - méregette az arcomat.
- Nehogy azt hidd, hogy a balesetes sztorit lezártuk! - közöltem.
- Domi! Lépj már rajta túl! Komolyan mondom, jobbkor nem is jöhetett volna ez a lehetőség, hogy kizökkenj ebből az egyhangúságból, amit most művelsz - forgatta a szemeit.
-Car, ne terelj! - fontam össze a karjaimat a mellem előtt. - Kik ültek a kocsiban? - tettem fel ismét a kérdést.
- Magánügy.
- De jó, ma mindenki csak szavakban tud beszélni? - csattantam fel.
- Nem szeretnék róla beszélni, se szavakban, se mondatokban! Én sem boncolgatom a te fájdalmadat, nem?
- Azt hiszem, ha már így alakult, van némi közöm hozzá, hogy mibe ártottam bele magamat! - érveltem.
- A képességeid nem jogosítanak fel mindenre! - vágott vissza.
- Tudom, hogy fáj, de ezek szerint te sem vagy még rajta annyira túl, mint azt mutatni akarod!
- Ezen nem lehet túllépni! - kiáltott fel, szemei üvegesek lettek. - Majd te is meg fogod látni, hogy egy ilyen traumát nem lehet teljesen elfelejteni. Talán neked szerencséd lesz, találsz valakit, aki részlegesen betölti majd az űrt a szívedben, és megadja a szeretetadagodat. De én azóta egyedül vagyok, nincs senkim, akire számíthatnék! És esténként, mikor fekszem az ágyban, és hallom, amint a szél balladát játszik az ablak előtt álló fa lomkoronáján, akaratomon kívül jutnak eszembe ezek a dolgok!
- De most már van valaki akire számíthatsz!- a fehér ruha kihullott elfehéredett ujjaim közül, halk suhogással hullott a földre. Megöleltem. - Te olyan bölcs vagy! De ha tanítasz valamit, azt te is tartsd meg! Ne akarj kizárni az életedből! - suttogtam.