6. fejezet - Döbbenetek

"Amikor az ember szembenéz a halállal, valahogy vérfürdőt képzel el, sikátort, és fekete kapucnis alakokat. Vagy legalább valami förtelmes balesetet. Csalódás éri, amikor egy jól öltözött férfiú az orra alá dug egy papírt. A mai elfucserált világban már meghalni sincs méltósága az embernek."


 Harry

Beléptem a nagy tölgyfa ajtón, ami nagyot csattant érkezésem utószeleként. Ronald unottan ült az íróasztalánál, és egy piros szalagcímmel rendelkező újságot lapozgatott. Nem akart tudomást venni az érkezésemről.

- Jó napot! - köszörültem meg a torkomat. Acél pillantását egy percre rám szegezte, s szinte fogva tartott vele.

- Szevasz! - intett, és tovább olvasta az elkezdett cikket.

- Ühmm... - tettem úgy, mintha megfáztam volna, vagy valami a torkomat kaparná. - Sietnem kéne! - mondtam ki végül kelletlenül.

- Hová? - kérdezte pikírten, mint aki vérig van sértve, hogy nem szentelek rá elég időt.

- Figyelj! Te egy jól menő filmstúdió vezetője vagy. Ha jól sejtem, temérdek idővel. Én meg egy színész... - kezdtem volna, de félbeszakított.

- Ugyancsak temérdek idővel! - biccentett.

- Tévedsz! - mondtam pimaszul.- Temetést kell intéznem - egészítettem ki halkan.

- Az nagy munka, nem igaz? Édesanyádat rengetegen ismerték, tisztelték, a szakmában rengeteg újítást hozott napvilágra - csukta be a magazint lazán. - Biztos rengetegen lesznek kíváncsiak utolsó útjára is..

- Nem szeretnék nyilvános temetést - jelentettem ki határozottan.

- Nocsak - emelte fel szemöldökeit, de nem kérdezett erről többet. - Szóval akkor tárgyaljunk, azért jöttél, nem igaz?

- De - bólintottam, és leültem az elegáns fekete bőrszékre.

- Mikor kezdhetjük a forgatást? - csapott azonnal a közepébe.

- Honnan veszed, hogy lesz forgatás? - húztam fel kihívóan egyik szemöldököm.

- Amit akarok..- dőlt előre, és a nagy, fekete asztalra tenyerelt, közelebb kerülve hozzám.- ...azt elérem! - szűrte fogai között.

- Ebben sosem kételkedtem! - ismertem be. Tisztában kellett lennem a rangokkal. Az én kezemben volt a tehetség, ami számára a pénzt jelentette, de a pisztolyt mégis csak ő tudta az én fejemhez fogni.

- Akkor nem értem a problémát! - csóválta meg rosszallóan a fejét. Felállt, mozdulatai kimértek, távolságtartóak voltak, sugárzott belőlük a lenézés és hidegség. A fehér fal mellett álló kis asztal mellé lépett, és felfordított két  vaskos üveg poharat, majd megtöltötte őket whiskyvel. Mindezt gyakorlottan, gyorsan intézte, persze, már nem először tette.

- Akkor elmagyarázom. Nem lesz forgatás. Illetve pontosítva: lesz, csak nem velem! - dobtam elé a szavakat. Megtorpant előttem, és egy pillanatra döbbenet uralta arcizmait, de gyorsan visszanyerte hűvösségét.

- Te csak azt hiszed! - kacsintott rám.

- Nem hiszem, hogy alkalmas lennék egy ilyen szerep eljátszására, amilyen állapotban vagyok most! Ez egy siker filmnek készül. Én egy roncs vagyok! Pihenni akarok, és nem dolgozni! - világosítottam fel a főnököt.

- Harold, Harold! - ízlelgette nevemet. Megborzongtam. - Te mindig találsz kifogásokat! Ha jól emlékszem, anyád halála előtt sem akartál velünk forgatni.. Mondd ki őszintén, mi bajod?!

- Ki akarok szállni! - csattantam fel. - Nem akartam anyám halála előtt sem dolgozni, mert szerettem volna visszaszerezni mindazt, amit a filmipar elvett tőlem! A családomat! Aztán elvesztettem az egyetlen embert, akit még valóban érdekeltem, még ha ezt nem is mutatta ki a legmegfelelőbb módon! Ez csak tetézte bennem a vágyat, hogy lelépjek!- tártam szét a karjaim.

- Tudom, hogy anyád beszélt le a szerepről... Ajjaj...Csak nehogy te ülj a következő gépen! - mondta sejtelmesen, a mondat végét elharapva, majd meghúzta a poharát. Hogy lenyugodjak, én is nagyot kortyoltam a jéghideg szeszből.

- Mire célzol ezzel? - kérdeztem halkan.

- Nem kell neked mindenbe beleülnöd azt a pisze orrodat, Harold! - utasított el, és kezdtem úgy érezni, mindketten mondjuk a magunkét, de egymást nem halljuk meg, és ez már nem is nevezhető beszélgetésnek.

- Nem vagyok pisis! - kértem ki magamnak a leminősítő hangnemet.

- Gyerek vagy még! De valamiért a mai fiatalság erre bukik..- egy grimasz kíséretében jelentősen végigmért. E mondat rövid üzenete annyi lett volna, hogy bár tehetségtelennek tart, mégis sok pénzt hozok a cégnek, és nélkülözhetetlen vagyok a filmhez. Ezt jól tudtam, hisz a film főszereplője pontosan olyan nyomorult karakter volt, mint én, és külsőleg is passzolt minden.

- Valamiért - bólintottam, és magam is elgondolkodtam, mi bennem olyannyira vonzó.

- Akkor, aláírod a szerződést? - nézett rám komolyan.

- Nem!- szegültem ellen.

- Az Isten szerelmére! Hány akadályt romboljak le még, hogy megkaparintsalak? - villantotta fel igazi énjét. Tombolt.

- Nem vagyok holmi tárgy, hogy csak úgy megszerezhess! - kiáltottam indulatosan.

- Én mindent megtettem érted! Ennél busásabb fizetést álmodban nem kapsz, mint amilyet én ajánlok! Fiamként kezeltelek, kényeztettelek, és cserébe csupán hűséget vártam! - sóhajtott nagyot. Jól ismertem ezt a stratégiáját. A lelkemre próbált hatni, várta, hogy behódolok, és ezért a legérzékenyebb pontomat birizgálta.

- Ha ilyen egy apa, akkor én kimaradok a családi idillből! - biccentettem, és felálltam.

- Utolsó esély! Gondold meg! - szegezte mellkasom felé mutatóujját.

- Ki akarok szállni... - kezdtem újra.

- Mégis miből? Mert ezzel csak az életből fogsz! - szemei ezer titkos átkot szórtak rám.

- Képes lennél kinyírni? - A tűzzel játszottam vad, veszélyes játékot, és megpróbáltam élvezni is mindennek tetejébe. Nem volt más lehetőségem. Illetve lett volna egy, hogy elismerem, hogy egy kis senki vagyok a nagyok kártyáinak élén táncolva. Egy eszköz. De volt még némi becsületem, pontosan elég ahhoz, hogy legyen elég merszem nemet mondani.

- Ez egy kemény szakma! Nem ápolhatom a lelkedet. Nekem csak a siker számít! - szemei immár izzottak, homlokomon izzadtságcsepp cikázott. - Ha kell, repülőket robbantok! Ha kell, ölök!

- Azt akarod mondani... - kapkodtam levegő után. A puzzle megadott részei kezdtek összeállni egy borzalmas, torz képpé, melyet szívem darabkáinak falára próbáltak akasztgatni, hogy magával rántson a süllyesztőbe. - Anya... 

A whiskys pohár hangos csattanással hullott az asztalra, és amint utána kaptam, egyik szilánkja felsértette bőrömet. Egy csepp vérem a földre hullt.

***

"Van néhány dolog, aminél nem tudod eldönteni, jobb-e ha tudomást szerzel róla, vagy inkább a boldog öntudatlanságban akarsz élni. Csak kár, hogy a döntésnél nem kérdeznek meg. Pedig sokszor nem szeretném tudni, mi ez az őrület, ami körülveszi életemet."

Dominica

Idővel könnyebb lesz! Jelszavammá vállt e mondat. Erre kelek, mikor az éppen beosztott nővérke bejön a reggeli gyógyszerekkel, és elvégzi a lázmérést. Ezt hallom, mikor behozzák az ebédet. Ezt hallom, mikor az ápolók átkísérnek a vizsgálatokra, vagy kicserélik a fejemen a kötést, és még az orvos is ezt kántálja, amikor megvizsgál. Sőt, Caroline is egyre csak ezt ismételgeti. Még abba is beleegyeztem, hogy beszélek egy pszichológussal, és vártam a csodát, de ő sem tudott nagyobb bölcsességgel szolgálni. Állítom, még a madarak is ezt csicsergik. Annyit hallottam már ezt, hogy nem maradt más választásom, egyszerűen el kellett hinnem. Reménykednem és bíznom kellett, láthatatlanul. Idővel könnyebb lesz...
- Igen anya! Eszek rendesen! - mondtam keserűen a szavakat, miközben a reggelire kapott szendvicsemet a fehér kukába hajítottam. Bár sokkal jobban éreztem magamat, mint előző nap, az étvágyam még mindig nem érkezett meg, a gyomrom összezsugorodott, és nem volt nyitott semmire. Ennyit az együtt működésről. Bántott, hogy hazudtam a szüleimnek, de feleslegesnek tartottam, hogy még értem is aggódjanak. - Igen, Caroline nagyon kedves! Igen, lassan kiengednek a kórházból! Igen, én is szeretlek! Igen, ezentúl rendszeresebben foglak hívni! Igen, még mindig szeretlek! Szia! - helyeseltem minden feltett kérdésre, majd végül letettem.
- Végeztél? - jött be Caroline, én pedig szomorkás mosollyal bólintottam. Érdekes, milyen  hatással volt rám ez a nő, máris átvettem néhány szokását. Például ezt az átkozott mosolyt.
- Kicsit ráparáztak a dolgokra - nyújtottam át neki telefonját, hogy visszaszolgáltassam. Merthogy az enyém a tűz martalékává vált, és azóta is folyamatosan hívogatja a lelkemet, hogy magával rántsa, és végleg megsemmisítse.
- Csodálkozol? - simított végig a hátamon, és a karomon felálltak a szőrszálak. Érintése olyan volt, mint az áramütés, élesztett és megnyugtatott, bódított, andalított egyszerre.
- Nem - ráztam meg a fejemet, majd elhallgattam. Jogos.
- Mindig szürke volt a szemed? - törte meg kicsivel később a beállni készülő kínos csendet.
- Mi? - adtam ki egy kis sípoló hangot, egy oktávval magasabban, mint terveztem. A spontán tématerelés nem úgy sült el, mint ahogyan Car szerette volna, vagy eltervezte.
- Mindig szürke volt a szemed? - ismételte meg türelmesen kérdését, szokott nyugalmával, és leült az ágyam szélére.
- Nekem sosem volt szürke a szemem - mondtam, és tekintetünk egy pillanatra összefonódott.
- Öhhmm... Nem akarlak elkeseríteni, de a te szemed szürke! Olyan kékes szürkés... - hunyorgott, hogy jobban meg tudja állapítani.
- Nem! - ráztam meg a fejemet, még mindig tartva a kontaktust.
- Az ember változik. Lehet, hogy csak a sok sírástól lett szürkés a kékből... - próbálta menteni a menthetőt, de a bomba már robbant.
- De az én szemem mindig is zöld volt! Zöld! - rohantam a tükörhöz kétségbeesetten, és a sírógörcs kerülgetett, mikor megláttam a tükörképemet. Egy vadidegen tekintete nézett vissza rám. Egy üres, semmitmondó szempár, amiből hiányzott minden, ami engem tükröz, ami én vagyok.
- Jó napot hölgyeim! - nyitott be az orvos, a kopogást nem is hallottam.
- ...reggelt! - mondtam flegmán, és még mindig a falon lógó üvegdarabot bámultam.
- Megzavartam valamit? - kérdezte.
- Nem! - vágta rá Caroline reflexből.
- Csak ismerkedek önmagammal! - suttogtam az orrom alá keserűen, de nem mozdultam.
- Értem - bólintott a doktor, de biztos voltam benne, hogy nem érti, de nem is akarja, mert nem érdekli. - Gyorsan elvégezném a rutinvizsgálatokat!
Megrázkódtam, minden zsigeremben összehúzódtak izmaim, és értetlen ábrázattal csöppentem vissza a kórház rideg falai közé.
- Rendben - szedtem össze magamat, amennyire csak tudtam. Próbáltam kikapcsolni az agyamat, az érzéseimet, de egyik sem ment. Ha ezek a dolgok gombnyomással működnének, az emberiségnek semmi problémája nem lenne. Semmi. De mása sem. Nem lennének romantikától csöpögő filmek, reménytelen szerelmet tükröző dallamok, tragédiákat elmesélő könyvek. Nem lenne semmi szórakozás, semmi kötődés a másik iránt. Semmi, csak a végtelen üresség. Néha mégis elmélázok, hogy milyen lenne az az élet. Robotok lennénk. És mi értelme lenne az életnek, ha semmi nem történne? De akkor is csábító a gondok elűzésének gondolata. Sehogy sem jó ez...
- Kimenjek? - érdeklődött Caroline tapintatosan.
- Nem szükséges - rázta a fejét az idős orvos. - Csak vérnyomás mérés, és hasonló apróságok.
Ismertem, mi következik, bár nem értettem, hogy ebben a pár napban minek ennyit ellenőrizni. Ha megáll a szívem, azt csak észreveszem, nem?
Engedelmesen feltűrtem a pulcsim ujját felhorzsolt, piros könyökömig, leültem, és karjaimat előre nyújtottam. Kis szorítást éreztem, ahogy a vérnyomásmérő összezsugorodott a kezemen, majd engedett. Az orvos arcára döbbenet ült ki, szemöldökei összeszaladtak, a homloka mély ráncokba tömörült.
- Baj van? - kérdeztem, de nem igazán ijedtem meg. A férfi szótlan maradt, és mutogatott, hogy húzzam fel a pólómat. Így cselekedtem. A hideg sztetoszkóp igencsak kellemetlen érzést nyújtott, mikor forró bőrömhöz ért, és fehér lenyomatát még pár másodpercig mellkasomon hagyta. 
- Furcsa - mondta az orvos, hangja tompának hatott. - Nincs szívverése - állapította meg. Caroline felsikoltott, az orvos megtörölte a homlokát, majd kirohant a kórteremből. Én pedig nyugodtan ültem tovább az ágyamon, és megkérdőjeleztem minden eddigi tudásomat. A biztos bizonytalanná vált. Mi folyik itt körülöttem?

5. fejezet - Kapcsolatok

"Néha megéri arra az idegesítően csipogó kis belső hangra hallgatni, ami bennünk duruzsol. Mert az embernek szüksége van arra, hogy tartozzon valakihez."

Harry

Szerelem első látásra nem létezik. Hisz akkor csak a külsőségekre adsz csupán, és anélkül áltatod magadat, hogy megismernéd az illető belső tulajdonságait. Ez így borzasztóan elcsépeltnek hangzik, de vannak dolgok, melyek néha megérdemlik, hogy szépen beszéljünk róluk. Szerelem első szóra sincs, egy hangba nem lehet belezúgni, hisz az csak egy eszköz, mely a gondolatokat közvetíti. Bár néha úgy érezzük, amikor megszólal, megfordul körülöttünk a világ, mégsem elég egy tartós kapcsolatot erre alapozni. A szeretet kialakulásához mindig idő kell. Talán ez azon kevés dolog közé tartozik, melyet nem erősít kivétel. Viszont van, hogy a kezdetekben mégis kell ezekre az apróságokra adni. Például mikor valami belül azt súgja, hogy maradj, és te nem tudod, miért, de leülsz a lepukkant kis kórterem egyik büdös, vegyszerszagú, igencsak kényelmetlen ágyára és megkezded a várakozást. Nézed a szuszogó lányt, és várod hogy felébredjen. Nem tudod meghatározni, miért, hisz tisztában vagy a szerelem tulajdonságaival, bár még sosem élted át ténylegesen. Rájössz, hogy még sosem szerettél igazán. Közben nézed a lányt, de nem találsz rajta semmi különöset, ha kategorizálni kellene, biztos az átlagosba sorolnád, a fején éktelenkedő fehér kötést leszámítva. Főleg nem érted magadat, mikor előidézed azt a számtalan modellt, aki estéidet "feldobta" (a melleit meg ki). Előjön szemeid előtt az a sok kecses alak, hosszú haj, csókra hívogató száj és gyönyörű arc, mellyel találkoztál már. Aztán az ajtóhoz indulsz, és értetlenül lenyomod a kilincset, azt kérdezve: "Mit keresek én itt?". És mégsem mész ki. Tétovázol, de végül maradsz. Ezt még nem nevezheted szerelemnek. Csupán egy új kezdetnek, ami néha bármivel felér.

- Jó reggelt, Csipkerózsika! - intettem a lánynak, aki erős csatát vívott szemeivel a lámpa intenzív fénye ellen. Hunyorogva tekintett rám. - Harry... - nyújtottam kezet neki.

- ...Styles - fejezte be helyettem a nevemet, de nem mozdult. Bólintottam, visszahúztam a kezemet, és hallgattam néhány másodpercig.

- Elájultál -mondtam. Nem válaszolt. Őszintén megvallva sosem voltam jó a kapcsolat teremtésben. Az interjúkban előre betanult, szakemberek által megfogalmazott szövegeket daráltam le, a lányok pedig maguktól, vagy egy mosoly árán húztak el az ágyukig, egy szó nélkül, majd reggel felszívódnak egy cetlit hagyva maguk után. De ha nem rágták a mondatokat a számba, nem voltam egy szószátyár.

- Miért vagy itt? - kérdezte percekkel később, de nem nézett rám. Vállat vontam, amit valószínűleg nem látott. - Miért vagy itt? - kérdezte ismét, hangosabban, majd lassú mozgással felült, látszott rajta, hogy minden mozdulat fájt neki.

- Nem tudom - mondtam az igazságnak megfelelően, és igazán hülyén éreztem magamat.

- Akkor elmehetsz! - mondta kissé artikulálatlanul.

- Szeretném tudni, hogy jól vagy! - mondtam ki öntudatlanul, és nagy szemeket meresztettem saját mondatomat ízlelgetve. Ez nem is én vagyok... Mégis tőlem hangzott el. - Elájultál az alaksorban, és... - tereltem a témát, és idegességemben megvakartam a tarkómat. Keresgéltem a megfelelő kifejezéseket. - ...és elkaptalak - tettem pontot mondandóm végére, és további gondolataimat már inkább nem osztottam meg vele.

- Mit kerestél te ott? - kérdezte, arcán fájdalmas grimasz futott át.

- Öhm...meghalt anyám- nyeltem nagyot. Ijedt pillantással tekintett rám, mintha valami tudatosult volna benne, vagy eszébe jutott volna valami elfeledett, látszólag érdektelen részlet, ami most értelmet nyert.

- Sajnálom - sziszegte szaggatottan. Szemei méregetni kezdtek, gondolom furcsa volt számára engem annyi film után élőben látni. Hiába, a tragédia mindig is összehozta az embereket. - Menj el nyugodtan! Gondolom van jobb dolgod, mint itt ücsörögni - szólalt meg jóval később. Megvontam a vállamat.

- Azon a pár autogramra váró kislányon, és a riporterek diktafonjain kívül senkinek nem hiányzok - húztam félre a számat.

- Pont ezért menj! - erősködött, és most jöttem rá, hogy életemben először elutasítottak.

- Pont ezért nem akarok! - forgattam meg a szemeimet.- De úgy látszik, van még olyan lány, aki nem viseli szívesen a társaságomat - álltam fel, távozásra készen. Furcsa volt ezt így kimondani, eddig lehetetlennek tűnt. Még intett, miközben kisétáltam, de nem tudtam megállapítani, mennyire volt őszinte. Belenéztem a szemeibe, és meglepetten tapasztaltam, szürkék, ami igencsak szokatlan szín volt ezen testrészen. Majd kénytelen voltam előre nézni, mert majdnem belefutottam az egyik ápolónőbe.

- Elnézést! - mondtam, és villantottam egy féloldalas mosolyt, amitől majdnem elalélt. Igazából megvallva, jó érzés volt, hogy ezt a hatást váltottam ki az emberekből. Mégis ennek a tulajdonságomnak vonzata volt mindaz, ami szétrombolta a családomat, az életemet, a személyiségemet, a gyermekkoromat. A pozitív és negatív tényezők egymást bombázták a fejemben, egyszer az egyik kerekedett felül, másszor a másik, de az állandó győztest sosem leltem meg. Mégis vártam már a háború végét, és az utána következő békét ígérő korszakot... 

***

"Néha már egyszerűen lehetetlen megkérdőjelezni a sors létezését."

Dominica

Furcsa, hogy milyen elutasító voltam egy emberrel, aki ismer, csak rég látott, és már idegennek hat jelenléte. Egy embert, aki segíteni akar, és ő az egyetlen esélyem. De ha egy világsztár csöppen a kórházi ágyam mellé, az természetes. Vele közvetlenebb voltam, legalábbis nem kérettem magamat annyira a beszédnél, mint Caroline esetében. Pedig ő is idegen, csak épp az újságok valahogy elhitetik az emberekkel, minden titkát ismerik. Vagy nem is tudom.. A szemem előtt egyre többször bukkant fel a barna kosztümös nő, amint a telefonján pötyög. 

- Nocsak, milyen látogatói vannak a hölgynek! - jött be egy nővérke, amint Harry távozott, gondolatmenetemet pontosan félbehasítva.
- Emberek - feleltem tompán, a fiatal, vörös hajú lány hangnemére célozva, mely legalább olyan izgatott volt, mintha egy csészealj repült volna be az ablakon, és a belőle kiszálló ufók úgy döntöttek volna, hogy az ajtón át távoznak.
- Nem. Ő nem csak egy fiú. Ő 'A FIÚ'! - hangsúlyozott lelkesen, nekem pedig nem volt kedvem vitába keveredni. Kisebb gondom is nagyobb volt annál, minthogy ki milyen rangot adományoz képzeletben Stylesnak, ezért inkább befogtam. - Jó hír, az infúziót lekötöm.- mosolygott rám biztatóan, de szemei még mindig a mellettem lévő ágyon mászkáltak, ahol az imént még egy sztár ült. Szó sincs arról, hogy nem szeretem Harryt, a filmjei egész tűrhetőek, a mai világ mércéjéhez képest legalábbis biztosan. A szomorú szemű főhőst remekül elő tudta adni, és azt is meg kellett vallani, hogy az ég kegyes volt hozzá az előnyös testrészek osztogatásánál. De most mégsem érdekelt. Az egyetlen férfi, aki mozgatta a gondolataimat, az a bátyám volt, ő viszont folyamatosan. Azon tűnődtem, hogy lehetséges-e, hogy egyszer feloldozást nyer a lelkem, és személye feledésbe merül, mikor lány végre kihúzta a vénámból a tűt. Megmozgattam elgémberedett kezemet. Egyszerre akartam elfeledni a sok végigbulizott estét, a párnacsatákat, a moziban végignézett szerelmes filmeket, melyen én bőgtem, ő pedig szenvedett, és egyszerre örökre szívembe zárni, és megőrizni. Egyszerre akartam, hogy soha ne jöjjön elő lelki szemeim előtt a kép, amikor nevetett, és egyszerre, hogy minden jó dologról ez ugorjon be. Hihetetlen kettősség lakozott bennem.
- Pihenj sokat! A fejed szépen gyógyul. De jó lenne az ájulásokat ezentúl kerülni! - mondta a nő, majd kiment.
- Istenem, nem tudom, meddig bírom még ezt! - beszéltem meg láthatatlan "ismerősömmel" gondjaimat, mikor ismét nyílt az ajtó. Letöröltem néhány könnycseppet, melyek akaratomon kívül szöktek ki szemem mostanában igencsak lestrapált kerítése alól. Csak most tudatosult bennem, hogy három napja vagyok kórházban, és még nem beszéltem a szüleimmel. A legborzasztóbb mégis az volt, hogy nem is akartam, mert az feltépte volna a tapaszokat, amiket a kórházban folyamatosan rám akartak ragasztgatni.
- Gyere nyugodtan, nem szokták megkérdezni, hogy akarom-e látni az illetőt! - kiáltottam Carolinenak, mikor megláttam bekukucskáló szőke feje búbját.
- Ha ez célzás volt, akkor igen sértő! - dorgált meg, de mosolygott.
- Nem kifejezetten rád értettem - ismertem be. Tetszett, hogy Car nem volt az a rámenős fajta, nem rontott ajtóstul a házba, és nem akart rögtön az első számú bizalmasom lenni.
- Hallottam hírét a megmentődnek! - mondta, és szimpatizálásom köddé foszlott. Hogy őszintén, emberien megvalljam, talán az bántott a legjobban, hogy mindenkit jobban érdekelt Harry személye, mint én magam. Lehetséges, hogy ilyenkor, mikor nagy baj van, rég elnyomott fóbiák törnek felszínre? Szeretethiány, megfelelési kényszer, és még sorolhatnám azt a számtalan tudományosnak hangzó fogalmat, melyet ráhúztak arra az egyszerű tényre, hogy az embernek szeretet és társaság kell, barátok, akik elfogadják, és feltétel nélkül körülveszik.
- Miért nyaggat mindenki ezzel? - fakadtam ki.- Igen, itt járt, de könyörgöm, ő is csak egy ember, nem fogok többet belelátni, mint ami valójában! - törtek ki ismét azok az átkozott könnycseppek, melyeknek versengésük az őrületbe kergetett. Az aktuális futam már gördült is le, csak az okuk volt ezúttal ismeretlen.
- Jogos - bólogatott. - Bocsáss meg kérlek, csak annyira szeretnék imponálni neked. Gondoltam a mai lányok többsége imádja őt, hátha te is örültél neki, hogy így alakult - hadarta, és eltűnt hangsúlyából az a gondtalanság, ami eddig benne rejlett.
- Hogy így alakult? - horkantam föl. - Hogy meghalt a bátyám, és a hullája felett állva rosszul lettem? Hogy elcsesztem az utolsó alkalmat, amikor láthattam őt, és hogy egy filmsztár karjaiba zuhantam? Hát ennek kellene örülnöm?- osztottam meg vele kissé pesszimista nézeteimet és véleményemet, miközben felálltam az ágyról.
- Igazad van, bocsáss meg. De minden rosszban van valami jó is. És ebben lehetséges, hogy ez volt az - mondta töprengve.
- Ez a jó? Mindössze ennyit jó jár nekem? - kérdeztem, és a terem végében lévő ki falbemélyedéshez mentem, ahol egy csap és egy tükör volt elhelyezve. Az utóbbi nem érdekelt, de a csapot megnyitottam. Hallgattam a víz zubogását, miközben kellemes hűsítő hatását arcomon éreztem. Jól esett a tisztaság, melynek jelképévé vállt. Az égető könnycseppek és a jéghideg csapvíz kemény harcot vívott, hajtincseim egy része vizesen tapadt arcomra. Behunytam a szememet, hogy ne kelljen szembenéznem azzal, ki vagyok én, amíg felegyenesedtem, és megfordultam. Kicsit lehiggadtam.
- Én nem ezt állítottam - mondta, utalva kiforgatott szavaimra. - Egyébként a szüleid már nagyon hallani szeretnék a hangodat. Tudni akarják, hogy vagy! Megnyugtattam őket, hogy a helyzethez képest jól, szépen gyógyulsz. Talán egy hét, és ki is engednek, ha megígéred, hogy sokat pihensz, de erről természetesen majd gondoskodok - terelt, és nekem egyszeriben elegem lett. Az utolsó mondatot még csak meg sem hallottam. Az ablakhoz sétáltam, mely szinte állandóan nyitva volt, tekintve, azt hitték a friss levegő mindent megold.
- Ha annyira érdekli őket, akkor nem vagyok jól! Nagyon szarul vagyok! - ordítottam, reménykedve, a bennem felgyülemlett stressz oldódik. - Bárhogy szépítgetjük, a lelkemen a fekély egyre gennyesebb és nagyobb lesz! - szemeim a szürke eget fürkészték, mely elválasztott két dimenziót, melyben két összetartozó lélek élt, egymástól elszakítva. A fény, a meleg messze elkerült minket, pedig azt hittem, Los Angelesben mindig süt a nap. Csalódtam, de nem lepődtem meg. Rá kellett jönnöm, ha az életet definiálni akarjuk, azt csakis úgy tehetjük: 'csalódások sorozata', tekintve, semmi nem az, aminek látszik.
- Hiszel Istenben? - kérdezte.
- Hagyj engem most a hülye szent szövegeiddel és a térítéseddel! - válaszoltam nem túl kedvesen. Nem tudom, hogy volt képes mindezt belőlem kiváltani a hiány, de megtette. A régi Domi eltűnt, valahol árván kóborolt. Elveszett és féltem, hogy már soha nem találok újra rá.
- Rendben. Akkor közelítsük meg a dolgot másfelől. Ha a bátyád a mennybe került, akkor most boldog, nem igaz? Márpedig miért került volna máshová? Szóval ő most rendben van, nem kell miatta aggódni. Te pedig folyton az ő halála miatt sírsz. Láthatatlanul pedig ő ott áll melletted, és integet, kapálózik, hogy észrevedd, nagyon is él!-nézett a levegőbe, mintha csak látná mellettem az említett alakot. Olyan reménykedő volt pillantása, hogy egy percre még én is elhittem, csoda történt. De hiába pillantottam oldalra, nem volt ott semmi.Nem tudtam mit válaszolni neki. - Ne légy önző! Valld be, csak magadat sajnáltatod, mert ő jobban van, mint ezen a földön valaha is. - Szavaiban volt némi igazság, de a tényeket még így sem tudta teljesen befogadni elmém.
- Ha meghalok, akkor talán nem leszek senki számára idegesítő! - mondtam, és kimásztam az ablak párkányra. Néhány centi választott el a biztos zuhanástól.  

- Az élet csupán egy előzmény, egy próba. Azért élünk, hogy eldöntsük, elfogadjuk Isten örök életét, vagy a saját szennyünkben élünk az idők végezetéig. Akik távoznak e világról, már döntöttek. Akik még itt vagyunk, hezitálunk - folytatta, mintha semmit sem szóltam volna, és remegő, hideg kezét fedetlen vállamra fektette, melyről lecsúszott a póló lágy, fehér anyaga.

- Akkor én is döntök! - mondtam dacosan, majd lenéztem a mélység szürke, természetellenes betonrengetegébe. A félelem bizseregni kezdett a gyomromban.
- Az öngyilkosság nem döntés, hanem menekülés! - bár kezén érződött idegessége, a hangja nyugodtan csengett. Lassan, tagoltan beszélt, mintha félne, hogy nem fogom fel.
Visszafordultam, és némi gondolkodás után visszakínlódtam magamat, és leugrottam a kórterem koszos földjére, mire egy sóhaj szökött fel belőle. Szédültem, ami az elmúlt pár napban nem volt egy meglepő jelenség. Karjaiba zuhantam, de az elmém ezúttal ép maradt. Jól esett egy ölelés.
- Caroline! Ha valaki megígér valamit, akkor azt be kell tartania, ugye? - kérdeztem suttogva.
- Illik, bár a mai világban sajnos nem szokás!- adta meg az őszinte választ homlok ráncolva. Már megint csapongtunk a témák között.
- És ha te megígérsz valamit, azt betartod? - puhatolóztam tovább.
- Igen, megpróbálom - mondta értetlenül.
- Félek - halkult el még jobban a hangom. - Kell valaki, akiben megbízhatok! - folyattam, és tudtam, hülyeség, amit most kérek. - Senkit sem ismerek itt. - Mégsem akartam várni, mert az élet rövid. Döntések. Amiről Caroline beszélt. Elkísérnek egy életen át, és, mint megtudtam, még a halálban is övezik utadat.- Leszel a barátnőm?

- Örömmel! - simított végig a hátamon, közben elővette azt az ismerős szomorú mosolyát. Arcomat vállába fúrtam, és rázni kezdett a zokogás. Emésztenem kellett.

4. fejezet - A sors keze

"Az emberi gyávaság az, mikor a borotvapengét sem mered a csuklódon végighúzni; azt várod, hogy más öljön meg. Fohászkodsz és vágyakozol a kegyelemdöfés után."

Dominica

Az emberek csodálkoznak, hogy mindenki beleüti az orrát az ő tulajdonukban álló életbe. De ha egyszer a sajátodhoz van a legkevesebb jogosultságod, döntőszavad, akkor kénytelen vagy a máséval foglalatoskodni. Az enyémet is mások bírálják el. Megkérdezték valaha is, hogy én mit gondolok erről az egészről? Nem kértem a születésem, nem kértem az újraélesztésem. Mégis itt vagyok...

Ismét az a rémes ébredés, a sajgó végtagok, és a lelki lesújtottság. Csak épp nem ugyanabban a kórteremben. Most teljesen egyedül voltam, csupán a szívverésemet jelző monitor idegesítő csipogását hallottam. Az orromba vattadarab volt dugva, amit egy gyors lendülettel ki is húztam. A végén még mindig friss vér csillogott, csupán ebből állapítottam meg nagyjából, mennyi idő telhetett el kirohanásom óta.

Kopogtak, de nem szóltam. Az emberek vannak annyira értelmesek, vagy inkább rámenősek, hogy ha igazán fontos, akkor úgy is bejönnek.

- Felébredtél? - jött be egy nő, aki véleményem szerint nem volt orvos, legalábbis fekete ruhájából nem ez jött le. Aranyszőke haja furcsa kontrasztot keltett a sötét ruházatával. Passzívan elfordultam. - Megértem, ha nincs kedved beszélgetni - mondta, de azért logikátlanul folytatta. - Caroline vagyok. Ha kiengednek a kórházból, nálam fogsz lakni, amíg meg nem erősödsz annyira, hogy hazamenj. A gyülekezettől vagyok, bár ez így gondolom egyértelmű volt. A szüleid, érthető okokból nem jönnek ide, gondolom te sem örülnél neki, ha repülőre szállnának - beszélt zavartan a nő a hátamnak, kertelés nélkül. A repülő szóra megremegett ajkam, és egy hangtalan könnycsepp folyt le püffedt arcomon. - Akkor én most magadra hagylak, de itt leszek a folyosón, ha kellenék.- mondta, és letett valami puhát a hátam mögé, majd távozott. Hát, ez gyors volt, de legalább tapintatos. Megfordultam, és az ágyam szélén egy kis ruhakupacot vettem észre, rajta egy cetlivel. "Öltözz át nyugodtan!"- ennyi volt ráfirkantva. Arrébb dobtam a ruhákat, és visszafeküdtem.

- Istenem! - suttogtam magam elé. - Tudom, hogy a megpróbáltatások csupán azért vannak, hogy leteszteld hitünket! Annyiszor hallottam már ezt. De így gyakorlatban annyira, de annyira nehéz erősnek maradni! Folyton csak egy kis szócska lebeg előttem. Miért, miért, miért? Miért pont így, miért pont most, miért pont őt? - kétségbeesetten mélyesztettem körmeimet combjaimba, s halk hangon felnyögtem, mikor felsértettem a puha bőrt.- Sosem értettem azokat az embereket, akik képesek voltak ártani maguknak, hisz az élet egy tőled kapott ajándék! De most először azt kívánom, bárcsak meghalnék!- mondtam ki őszintén, és már nem is tudtam, hogy a címzett pontosan ki volt. Tudtam miben hiszek, de most mégis olyan távolinak tűnt az ég. Nehéz légzésem megnehezítette hangképzésem, és már csupán egyetlen szóra maradt erőm.- Segíts!

Nehéz szavak voltak ezek, melyeket még nekem is emésztenem kellett. Melyek mellett nem lehetett csak úgy elfutni, elrohanni, melyek sokáig ott tébláboltak a szobám falai között.

Gyáva voltam, túlságosan féltem magamat megölni. Erre akkor kellett rájönnöm, mikor arra lettem figyelmes, hogy a belőlem kiálló csövekkel babrálok. Nem is tudom, talán arra vártam, hogy egyszer csak a monitor csupán egy egyenes vonalat húzzon, hozzájáruló sípolással. Vagy valaki szorítson párnát az arcomhoz, hogy lélegzetvételem elakadjon. Netalántán fecskendezzen valaki mérget a lassan csöpögő infúziómba. De ezek közül egyik sem történt meg, az idő pedig telt. Csupán arról vettem észre, hogy besötétedett, hogy lidérc gondolataim izzadtságcseppjei eltűntek testemről, és helyét a hideg bőrömbe szúró érzése váltotta fel. A fehér függöny lágy táncot járt járt a szellőben, vad árnyékokat rajzolva a fehér falra.
Ismét arra az elhatározásra jutottam, fel kell kelnem. Kiszakítottam magamból mindent, lábaimmal körbetapogattam a földet, mire rájöttem, nincs papucsom. Eszembe jutott a lesöpört kupac, mely pár órával ezelőtt hangtalanul hullott le ágyamról. A ruhák után nyúltam, és elégedetten felsóhajtottam, mikor ráakadtam a keresett darabra. Belebújtam, és az ablakhoz léptem. Egy percig némán figyeltem az alattam elterülő parkot, melyben már egy lélek sem járt, csupán néhány denevér vijjogáság lehetett hallani, mozgást látni azonban sehol.
- Hova, hova? - szólított meg a Caroline nevű nő, mikor kiléptem az ajtón. Azon voltam, hogy minél ellenségesebbnek tűnjek, hogy ne kelljen bájcsevejbe kényszerülnöm, ámde a hangja annyira bársonyos, annyira simogató volt, hogy egyszerűen nem tudtam nem válaszolni.
- Sétálok egyet - mondtam, de hangom idegennek és jelentéktelennek tűnt.
- Elkísérhetlek? - mosolygott rám. Vajon mióta ül itt? Azt, hogy miért, már meg sem kérdezem. Úgysem jön válasz rá.
- Köszönöm, de nem! - ráztam meg fejemet, de nem indultam meg.
- Kérlek! Nem akarom, hogy megismétlődjön a tegnap! Sajnálom, hogy nem tudtam hamarabb bejönni! - mondta bűnbánó arccal, mintha bármiféle elszámolással tartozna felém.
- Miért kellene bíznom magában? - tettem fel a kérdést, és furcsálltam, milyen könnyen szóba elegyedtem egy vadidegen nővel.
- Mert nincs más választásod! - mondta kíméletlenül ki az igazat, majd elnevette magát. Feszengő, borús nevetés volt ez, nem oda illő, bár tudtam, csak engem akar kicsit oldani. - Szóval hová lesz a séta?
- A hullaházba - csúsztak ki a kelleténél kicsit ingerültebben a szavak. Arcáról egy pillanat alatt eltűnt a mosoly.- Mielőtt bármit mondana, nem érdekel! Látni szeretném még egyszer őt!
- Akkor sem hiszem, hogy ez jó ötlet - mondta csendesen.
- Mondtam,hogy nem érdekel! Maga semmit nem tud rólam, vagy róla, arról meg pláne fogalma sincs, hogy milyen érzelmek kavarognak most bennem! Idejön, rám mosolyog, és azt várja, hogy a nyakába ugorjak? - csúsztak ki egymás után a felelőtlen szavak, hátamat a csempének döntöttem.
- Én nem kértem tőled ilyet! - mondta, nem vette túlságosan magára kirohanásomat.- Egyébként többet tudok rólatok, mint hinnéd! Csak te még egészen pici voltál, mikor nálatok jártam, így nem emlékezhetsz rám. De ezt majd máskor elmesélem. Most gyere, és feküdj le szépen. - Szóval mégiscsak ismer. Na, és akkor? 
- Hagyjon! - mondtam, majd sarkon fordultam, és ott hagytam. Fel voltam rá készülve, hogy utánam jön, de nem hallottam léptek hangját.
- Saját kárán tanul az ember - hallottam még utolsó mondatát hátamra csapódni. Mégis ki ez a furcsa szerzet? De most nem volt kedvem ezzel foglalkozni. Igazából semmihez nem volt kedvem.
Ésszerűen az alaksor gombját nyomtam meg a liftben. Lent félhomály honolt, egy nővérke pont érkezésemkor lépett ki a folyosó végén lévő nagy üvegajtó mögül.
- Elnézést! - szólítottam meg. Odasiettem hozzá, és magyarázni kezdtem neki, miért létfontosságú nekem oda bemenni. Saját hangomat szinte nem is hallottam, félelmetesnek hatott.
- Rendben! - egyezett végül bele, megértően, és beengedett, majd ő is utánam jött. Milyen könnyen ment! Csak a távozás is gördülőmentes legyen.
Félelem kerített hatalmába, míg a nővér a megfelelő letakart testhez vezetett. Hihetetlenül eszméltem rá, az összes halottat be tudta azonosítani.
- Istenem! - torzult el arcom, mikor megláttam. Rosszabb látvány volt, mint hittem. Ismét a vörös rémálom került velem szembe, kezdtem úgy érezni, a gyász színe nem is a fekete, hanem a piros. Csak álltam, és nem tudtam, mit is tehetnék. Könnyeim már elfogytak, tombolni nem volt erőm, csak álltam, és próbáltam nem megjegyezni a látványt, hisz nem akartam később így emlékezni rá. Mégsem mozdultam. Szívem szerint odaléptem, és rázni kezdtem volna a vállát, azt ordítva, ébredjen fel. De nem tettem. Csak álltam. Már gondolataim sem cikáztak, nem jártak messze tőlem, és éppen nem is az önsajnálással voltak elfoglalva. Odaragadtak velem a földhöz.
- Mr. Styles! - hallottam a nővér hangját, de nem tudtam megfordulni, hogy a jövevényre nézzek. Csak álltam, amíg az édes öntudatlanság magával ragadott. Valami elkapott. Ennyit érzékeltem csupán.
Milyen furcsák vagyunk mi, embernek elnevezett állatok. Néha minden annyira zavaros. Néha nem tudok kiigazodni már magamon sem. Néha annyira kilátástalannak tűnik az élet!

***

"A kórház a legembertelenebb és legemberségesebb hely a világon. Barátságtalan falai közt annyi mindent lehet tanulni. Empátiát, megértést, és legfőképp a búcsú fogalmát."

Harry

Bolyongtam a kórházban, mint egy szellem, mely nem találja a hazavezető utat. Vagy inkább, mint aki büntetésül itt ragadt a földön, mert még a pokolra sem méltó, onnan is kitagadták. Az ablaküvegről visszaverődő tükörképem alapján úgy is nézhettem ki, sápadt voltam, kócos, szemeim alatt pedig hatalmas, fekete karikák húzódtak. Ijesztgetni lehetett volna velem, csupán az volt a kár, halloween még igen messze járt, pedig jelmez nélkül nyerhettem volna jelmezversenyt. Keserű humor.
Valamiért újra és újra vissza kellett térnem oda, ahol édesanyám teste feküdt. Nem tudtam hogyan tovább, nem tudtam mit csináljak. Magányos maradtam, tehetetlen. A két óvó kéz, mely eddig úgy vett körül, hogy tudomást sem vettem róla, most elengedett, és én csak zuhantam, de fogalmam sem volt, hol fogok leesni, vagy egyáltalán van-e érkezés. Látnom kellett. Biztosnak lennem, nem csak álom volt.

Nem is figyeltem merre megyek, a folyosók nagyrészt ugyanúgy néztek ki, végtelen, undok labirintus volt ez. Lehajtott fejjel néztem lépteimet, mikor valaki megtorpanásra késztetett. Egy szőke kisfiú álldogált előttem, nagy mosollyal az arcán.

- Peter! - hallottam egy női sikolyt az egyik közeli kórteremből.
- A bácsi a tv-ből! - szólalt meg a fiúcska. A megnevezésen elmosolyodtam.
- Bizony! - bólintottam, és megsimogattam a fejét. Úgy látszik, van egy másik énem, amit egyes teremtések ki tudnak hozni belőlem. Akkor megértettem. Ahogy belenéztem abba csillogó kék szempárba, a szívemet valami mardosni kezdte. A szívemet, aminek létezése újdonság volt. Annyiszor adtam már a pénzem a beteg gyerekeknek, de sosem gondoltam bele valójában, mit is cselekszem. Sosem éreztem át a helyzetüket. A kisfiú csak állt és mosolygott rám, úgy, mint talán még soha senki. Boldogság tükröződött a tekintetéből, mint aki egészséges, mint aki nincs tisztában a gondokkal. De hisz lehet, hogy így is van, hisz csak egy gyerek. De nem, muszáj, hogy felfogja, ketyeg az órája. És mégis tudja élvezni az életet. Receptet kellene kérnem tőle, hátha tanulható a dolog.

- Peter! Édes kicsi szívem! Nem illik így ráhozni a szívbajt édesanyádra - láttam meg a női hang tulajdonosát felénk szaladni. Ahogy a törékeny nő a fiúra pillantott, felelevenedtek emlékeim, és legördült egy könnycsepp az arcomon. Egy igazi, sós víz ízű könnycsepp, melyet nem a kamera előtt kellett kicsikarnom. - Elnézést! - nézett rám az asszony, majd ölébe vette a kisembert, és távozott.
- Nem történt semmi! - mondtam magamnak a választ, és továbbindultam. Mintha mi sem történt volna. Mégis úgy éreztem, ezek a friss, számomra eddig ismeretlen érzések valahol gyűlnek, raktározódnak bennem. Már megint beszélek hülyéket! Ráadásul magamnak..

Az egyik automatából vettem egy kávét, amit gyors fel is hajtottam, majd megrendülve folytattam céltalan utamat. Rá kellett jönnöm, nem jó helyen járok, hisz nekem látszólag nem volt semmi bajom. Csupán a lelkem volt fertőzött, gusztustalan és fekete.
Végül úgy határoztam, még egyszer, utoljára látni akarom a finom női arcot, majd muszáj lesz elengednem. Könnyűszerrel mondtam ki a szavakat, de tudtam, ez a valóságban sokkal nehezebb lesz.

Lementem az alaksorba, az utat már tökéletesen tudtam, az elmúlt napom nagy részét ebben a nyomasztó, önkínzó helységben töltöttem. Beléptem az ajtón.

- Mr. Styles! - mondta lelkesen a nővér, akinek nemrég adtam autogramot. Mert sajnos valódi énemtől itt sem tudtam megszabadulni, lehetetlen volt elfelejteni, ki is vagyok. Valaki mindig beleköpött a levesembe, és emlékeztetett. De nem volt sok időm ezen rágódni, a levesemen, mert kezeim reflex szerűen nyúltak előre. Valami rám nehezedett, amikor lepillantottam, egy lány hevert kezeim között. Egy ájult lány, kinek lélegzetvétele szinte nem is volt érezhető.

3. fejezet - Fájdalom

"Mindig fel akarunk nőni, gyorsítani az idő múlásán és előretekerni az órát. Aztán eljön a nap, amikor bármit megadnánk azért, hogy egy percig is gyerekek lehessünk."

Harry

A drága mobil kicsúszott kezeim közül, amint a sötét teremben felgyúltak a pislákoló fények. Hangosat csattant, majd végleg elhallgatott, darabokra törve. Nem foglalkoztam vele, csak csendesen követtem a nővért. Megállt egy ágy mellett, én pedig remegve húztam le a fehér lepedőt róla, mely el akarta rejteni őt a világ elől.
Hitetlenül, megigézve néztem a karcolásokkal teli arcot, mely még így is gyönyörű volt. Nem hittem el, hogy vége. Vége? De hát minek? Ennek az életnek becézett végeláthatatlan kavalkádnak, mely még akkor is forgat egyet a szívedbe szúrt késen, mikor éppen nevetsz.
Hosszú, kihűlt ujjaim tétován megérintették a mozdulatlan testet. A hullaház szaga hányingerre késztetett, a körülöttem lévő letakart testek mozdulatlansága megijesztett, a nagy zömök fehér falak baljós bezártságérzetet keltettek bennem, a tudat pedig, hogy miért is vagyok itt, néhány forró könnycseppet indított útjára arcomon. Végtelen nagy tehetetlenséget éreztem, tudtam, bármit teszek, akármennyi pénzem van, lehetetlen visszafordítanom az eseményeket, és emberi mivoltom kevés ahhoz, hogy visszahozzam őt az életbe. A nyomasztóan befészkelődő csendet fel-feltörő zokogásom törte meg, mely rohamosan jött rám, és egyre hosszabb ideig maradt. Lehajtottam fejemet, a padlót bámultam, mégsem voltam hajlandó elmozdulni onnan. Hajam sötétbarna fürtjei vizesen tapadtak verejtékező homlokomra.
Az eszem még mindig képtelen volt felfogni, mi is történt valójában. Hogy mit jelent a mozdulatlan mellkas, az örökre lezárult szemhéjak, és az alvadt vércsík a nyakán. Amíg élt, annyira természetesnek vettem a jelenlétét, hogy mindent megtesz értem, vagy épp helyettem. Annyira hidegen viselkedtem vele, mióta belekerültem a filmipar süllyesztőjébe, hogy elfelejtettem szeretni. Milyen kegyetlenül hangzik, nem? Pedig ezek csak puszta tények. Mint ahogy az is az, hogy az érzelmeket a legnagyobb veszteségek tudják csak előcsalni, mert akkor jössz csak rá, milyen érték is volt a kezedben. Persze ez a pénzre nem igaz. Az nem érték, az az ember legnagyobb ellensége. Életünk legnagyobb domináns eleme. Hiszen mit kezdek most a vagyonommal?
Mindegy, hogy gazdag vagy-e, esetleg szegény. Úgyis ugyanabba a piszkos földbe rakják ernyedt tested életed végén, és a sírkő ugyanúgy fog eltakarni.
Ismét felemeltem tekintetemet, abban reménykedve, hogy a test már nem lesz ott. Hogy közlik, ez csak egy rossz tréfa, amivel ráakartak ébreszteni, mennyire hülye vagyok. De nem változott semmi, csupán az ajtó csapódott be, én pedig összeborzongtam. Tudtam a hang azt jelzi, kővé vált szívem eltört, s darabjai közé bezárták a bűntudatot.

***

"Milyen gyatrák az emberi érzékek... Életünk bizonyos részeiből nem érzékelünk mást, csak egy tompa puffanást, elhaló sikolyt, vagy egy perzselőn legördülő könnycseppet. A kétségbeesés legtisztább jeleit."

Dominica

Görcsösen markoltam bele a takaróm szélébe, kezeimmel kerestem valamit. A forróságot, a megnyugvást...a bátyámat. Az injekciós tű a bőrömbe fúródott, élesen felszisszentem, de szemeimet még mindig nem nyitottam ki. Emlékeim lassanként visszatértek, rémlett a vörösség tűz és vér formájában megtestesülve és a hatalmas hangzavarból lett hangtalan várakozás a halálra vagy túlélésre. Most mégsem akartam még szembenézni a valósággal, az engem elborító kötésekkel, melyek valószínűleg Alexet is ellepik. Az erős vegyszer és gyógyszerszag kínozta orromat. Végül rászántam magamat, és kinyitottam a szememet. Meglepetten tapasztaltam, hogy hárman vagyunk betegek a kórteremben, de a bátyám nincs köztük, amin kicsit elszomorodtam. Elhatároztam, hogy amint a tőlem három lépésre álló orvos kimegy, és meg tudok szabadulni a belőlem kiálló csövektől, elhagyom a szobát, és megkeresem.
- Á, kisasszony, felébredt? - lépett hozzám a középkorú, szemüveges doktor, szívélyesen mosolyogva.
- Amint látja - bólintottam, és próbáltam viszonozni gesztusát, de nekem nem ment olyan jól, csak egy ijesztő vicsorra futotta.
- Tudja mi történt? - tette fel a következő kérdést, gondolom azért, hogy megállapítsa, nincs-e amnéziám. Amennyire én éreztem, csúnyán beütöttem a fejemet, mert hasogató fájdalom nyilallt bele, és igencsak nehéznek éreztem.
- Igen, repülőbalesetünk volt - mondtam, és megpróbáltam felülni, de a heves mozdulattól elszédültem, és visszaestem.
- Nyugalom. Pár hétig nyugodtabb lennék, ha bent tarthatnánk megfigyelésre, eléggé beverte a fejét, de azon kívül megúszta zúzódásokkal - magyarázta.
- Nem, pár hét az túl sok. Tudja a bátyámmal nyaralni jöttünk - érveltem, és nem akartam hagyni, hogy ilyen csúnyán elrontsák a vakációnkat. Történt ami történt, épp elég sokkhatást váltott ki belőlem, és volt egy olyan sanda gyanúm, hogy még sok rémálmomban vissza fog térni, de ettől függetlenül felejteni akartam.
- A bátyjával? - kérdezte összeráncolt szemöldökkel.
- Igen, Alex Lambrick.
- Attól tartok - lapozgatott a kezében tartott lapok között.
- Ne ijesztgessen már, inkább mondja meg melyik kórteremben fekszik! - nevettem el magam kínosan.
- Kisasszony! - ettől a szótól felállt a hátamon a szőr. Elvégre nem a brit uralkodó családból pottyantam ide. - Nem beszélhet a bátyjával.
- Mégis miért nem? Micsoda őrült szabályaik vannak maguknak? - akadtam ki, gesztikuláció lehetőségének hiányában erősen hangsúlyozva.
- Megbocsát egy pillanatra? - kérdezte, majd kicsit arrébb húzta a mellette álló, őszülő férfit, akit eddig észre sem vettem. - Egy ilyen sokkhatás után nem hiszem, hogy szerencsés lenne vele közölni - suttogta a másiknak, de még így is tisztán hallottam.
- Ellenben ha hitegetjük, még nagyobb lelki kárt okozunk benne - vitatkozott vele az ősz, miközben engem méregetett. Még pusmogtak valamit, amit nem értettem, aztán visszafordultak hozzám.
- Úgy döntöttünk társammal, hogy joga van megtudni az igazat - folytatta az orvos.
- Helyes - jelentettem ki magabiztosan.
- A bátyja meghalt - hajtotta le a fejét, és most biztos voltam benne, hogy a fülem károsult a baleset során.
- Tessék? - kérdeztem halkan.
- A bátyja meghalt - ismételte meg a lehetetlen mondatot. Kezeimet olyan erővel kaptam a szám elé, hogy kiszakadt jobb karomból az infúzió.
- Az nem lehet! - ráztam a fejemet, miközben könnyeim elöntötték arcomat. Felálltam, és a szédüléssel mit sem törődve, mezítláb indultam el.
- Várjon! Nem állhat fel! - kiabálta az orvos reszelős hangján.
A hideg kő kellemetlenül hűtötte meleg lábaimat, a folyosó forgott előttem. Megtaláltam a következő kórterem ajtaját, és nagy hévvel kitártam, de hiába kerestem az ismerős arcot. Nem adtam fel, mentem tovább konokul, a gyomrom liftezett, borzongás futott át minden porcikámon.
- Neeem! - roskadtam össze, mikor a következő szobaajtó is feltárta a benne lakókat. A zokogás eddig még nem ismert formája tört rám, rettegéssel vegyítve, mindenem remegett. Csak feküdtem a küszöbön, nem törődve a rám szegeződő pillantásokkal, fuldokolva a sós könnycseppektől. Valami erősen a földnek szegezett, vézna karjaim fájtak a szorításnál, de ez semmi volt ahhoz képest, ami a lelkemben honolt. Egy pillanat, mindössze ennyi kellett ahhoz, hogy arcomról eltűnjön a boldogság minden apró jele, és helyébe üljön a végtelen gyász. - Csak akkor hiszem, ha látom! - tomboltam, kapálóztam. Karjaimat erőszakosan felemeltem, eltaszítva minden segítséget, és kezeimet a füleimre tapasztottam, kizárva a külvilágot. - Nem, nem, nem! - kántáltam magamban a három betűs szócskát, amíg belém nyomták a nyugtatót. Szerintem ők maguk sem hitték, hogy hatni fog.
Könnyeim eláztatták már a ruhámat is, apró pontocskákat hagyva maguk után jelzésül. Fejem nagyot koppant az ajtófélfában, mikor ügyetlenül fel akartam tápászkodni. Az idegességtől eleredt az orrom vére, zubogott a fehér kórházi pizsamára, melyet rám adtak eszméletlenségemben. Ismét az az átkozottan izzó szín, melyet úgy gyűlöltem, mely megkeserítette eddig szinte tökéletes életemet. Eszembe jutott a melegség, mely elöntötte a kezemet a repülőn, mely valójában nem is az én vérem volt, hanem egy másik ember végzete, s mely ugyanúgy tapadt a kezemhez, mint ez most. Zsebkendők, fehér megmentők, a feladás lobogói, melyek mindenfelől érkeztek az arcomhoz, különböző kezek nyújtották, amiket nem tudtam emberekhez kötni. A vér meg csak dőlt, és én ismét a földön hevertem. A küszöb nyomta derekamat, de nem törődtem vele. Valami felemelt.

- Alex!- ziháltam, és megláttam arcát, mely örökre szívembe égette magát. Felé nyúltam koszos kezeimmel, de amint megérinthettem volna, köddé vált. Végleg itt hagyott. Már nem is tudtam, hogy ordítok-e még, vagy nem, torzult minden ami körül vett, nem fogtam fel, mennyien állnak körül. Ismét felemelkedtem, valószínűleg hordágyra fektettek. Tiltakoztam, leestem, úgy éreztem, csupán egy rongybaba vagyok. A vérem hígító könnycseppek alábbhagytak, nem találtam őket méltónak fájdalmam kifejezésére, ahhoz túl keveset értek, hogy hűen tükrözni tudják érzéseim. Megálltam, szédelegve, de saját lábamon, és elhallgattam, csupán a fejem zúgása adott egy monoton ütemet. Majd utoljára rogytam össze, saját vörös lenyomatomba vésve alakomat. Alex, ugye mehetek utánad?

2. fejezet - Az utazás

"Belegondoltatok már, hogy milyen gyorsan telik az idő? Éreztétek már azt furcsa bizsergést a mellkasotokban, hogy tükörbe néztek,és egy felnőtt képe néz vissza rátok? Hogy kisgyermek énetek ott áll mellettetek, és figyeli minden mozdulatotokat?És hallgattátok már az óra gyors, kapkodó kattogását, mely kántálja, mennyi időt vesztegettél el? A legrosszabb az egészben, hogy az élet nem egy romantikus film, ahol a boldog pillanatok lassításban múlnak, a rossz érzéseket pedig áttekered. Ezen a földön semmi sem állandó. Egyik még percben nevetsz, és mire észbe kapsz, szembesítenek vele, hogy meg fogsz halni."

Dominica

Még sötét volt, mikor az ébresztő óra erős, kegyetlen kezeivel kirángatott álmaimból. Június közepéhez képest igen hideg volt, az égen szürke felhők húzódtak, de kedvemet ezen a napon semmi sem tudta elvenni. Legalábbis én így hittem..

- Ha odaértetek, azonnal telefonáljatok! Rendben? Alex! Nagyon vigyázz a húgodra! Tudod, milyen felelőtlen! Jaj, drágáim, úgy féltelek titeket! De most már menjetek, mert lekésitek a gépet. Érezzétek jól magatokat, és minden nap hívjatok! - hallgattuk végig anya monológját legalább ezredszerre. - Csomagoltam szendvicseket a hátizsákotokba! Egyetek, nehogy elfogyjatok nekem..

- Anya! Elég lesz! - mutatott az órára a bátyám.

- Rendben, csak... - tette fel jelzésként a mutató ujját.

- Nincs csak! - ölelte meg Alex anyut. - Nem lesz semmi baj! - majd egy cuppanós puszival lezárta a mondatot. Én is követtem a példáját, majd beszálltunk a kocsiba, apa pedig felbőgette a motort, nehogy a szomszédok többet aludjanak nálunk. Álmosan pislogva bámultam ki a kissé koszos ablakon, és egészen a reptérig csupán mellkasom emelkedett fel, és le, egyhangúan, de egyébként nem mozdultam. Amikor megérkeztünk, eljátszottuk apával ugyanazt, mint negyed órával azelőtt anyával. Hiába is, féltenek..

- Végre! - sóhajtott fel reményteljesen Alex, mikor becsekkoltunk. - Kicsit túl pörgik a dolgot!

- Ez a feladatuk! - nevettem fel, ezzel elnyomva egy kitörni készülő ásítást. - Amúgy hova is szól a jegyünk? - kezdtem el kotorászni a táskámban.

- Ezeket keresed? - mutatta fel a két papírdarabot Alex.

- Pontosan! - bólintottam, és kikaptam a kezéből. - Na ne! Első osztály? Mióta megy nekünk ilyen jól? - ámultam el, és nem hittem a szememnek. Ekkor a hangosbemondóban egy unott, gépies női hang közölte, hogy megkezdhetjük a beszállást.

- Tudod, bármennyire is az agyamra mész, azért szeretlek, és a legjobbat akarom neked! - kócolta össze a hajamat a bátyám. Gyanúsan méregetve néztem rá, mire elmosolyodott. - Amúgy meg a Los Angelesi gyülekezet küldte a jegyeket ajándékba.
- Tényleg... A szállásunk is ők intézik? - kérdeztem kerek szemekkel.
- Igen, egy hónap Los Angelesben, egy hónap New Yorkban - vonta meg a vállát, mintha mi sem lenne természetesebb.
- New York? Miért én tudok meg mindent legutoljára? - mérgelődtem, majd fáradtam huppantam le a helyemre, és kicsit körülpillantottam. A mellettünk lévő kettes ülésen egy középkorú nő foglalt helyet, egyedül, szemei telefonja képernyőjéhez tapadtak. Azon kaptam magam, hogy az ismeretlen nőt bámulom, nem tudom miért. Hosszú, festett szőke haja ki volt vasalva, és elegáns, barna kosztümöt viselt, magassarkú cipővel. A cuccai egytől-egyig a legnagyobb márkákat képviselték. Fekete napszemüvegét bal kezében szorongatta, míg a jobbal folyamatosan a készüléken pötyögött. Valahonnan ismerős volt. Mintha már láttam volna, egy újságban vagy plakáton, arcvonásai igen jellegzetesek és összetéveszthetetlenek voltak. Tipikus negyvenes nő, aki nem akart többnek kinézni huszonötnél.

- Aúú! - szisszentem fel, amikor Alex oldalba bökött könyökével, jelezve, hogy inkább a szürke felhőlepel alatt húzódó, napfelkelte utáni színkavalkádot nézzem  az égen, mint az utasokat. Én tényleg megpróbáltam a tájra koncentrálni, de valahogy a minket körülvevő pucc jobban izgatta a fantáziámat. Végül úgy döntöttem, hogy miután a gép felemelkedik, alszom egyet.

- Kedves utasok! Kérjük kapcsolják be biztonsági öveiket! - ébredtem fel később a pilóta hangjára, nagy nyomással a hasamban. Még csukott szemmel elkezdtem az övvel babrálni, összeráncolt szemöldökkel. Létezik, hogy ilyen gyorsan odaértünk?

Rémült morajlás futott végig az utasok tömegén, mire rájöttem, a pilóta még mindig beszél, ám én valahol elvesztem a valóság és az álom határán.

- Húgi! - rázta meg a vállamat a bátyám, mire unottan ránéztem. Csak ekkor tudatosult bennem, mi is történik most velünk. Az emberek már csak színes pontocskákként tükröződtek szemeimben. Szófoszlányokat, mondatrészeket hallottam ki a veszekedésbe és ordítozásba átcsapó beszélgetésekből. Tisztán látható, érezhető volt, amint egyenes pályánkról letérve lefelé vesszük az irányt.

Az ég és a föld összecsapott, a mező mágnesként vonzotta a vasmadarat. Riadt sikolyok, elejtett káromkodások, a halál előszele, és a kétségbeesés szinte tapintható jelenléte övezte ezt a néhány másodpercet. Én csak csendben  ültem a helyemen, és vártam a sors akaratát, egy halk kis imát dúdolva. Csupán egyetlen dolgot tettem, de az minden félelmemet elűzte: megfogtam a bátyám kezét. Hatalmas csattanás szakította meg a békés természet harmóniáját, tűz csóvák ágaskodtak az ég felé. Szemhéjaim vasfüggönyként csukódtak le, de még lezárulásuk előtt egyetlen, gyönyörű, fényes csodát pillantottam meg. Az őrangyalom. Valóság volt-e, vagy nem? Fogalmam sem volt, de ha álom, akkor a lehető legédesebb. Eljött értem, tudtam, hogy ő hozzám tartozik. Megcsóválta fejét, aranytincsei szálltak a szélben. Mindig is tudtam, hogy az angyalok szőkék.. Magam sem tudom, mire alapoztam, de most tanúságot nyertem.

Majd végül teljesen átadtam magamat a fejemben szétáradó zsibbadtságnak. A kezemet forróság öntötte el, szívemig ható meleg. Jól esett a perszelő nedű, mely ujjaimat elöntötte. Ismét megpróbáltam kinyitni a szemeimet, de csak vörösséget láttam. Fel sem fogtam a vér és a tűz együttes, pusztító erejét...

***

"Ha könyvet írnék, valószínűleg a "Hogyan basszuk el az életünket?" címmel jeleskedhetne. Csak kár, hogy az első cenzúrán megbukna. Pedig nagy tanulsággal szolgálhatna másoknak. De nem! Ahhoz túlságosan sokat adunk a látszatra."

Harry

Kiszálltam a sötétített üvegű fekete limuzin védőpajzsa mögül. Több száz sikítozó rajongó vett körül, mindegyik tollat, papírt és fényképezőgépet szorongatott. Bár ez nem tartozott életem utóbbi három évének meglepő jelenségei közé. Amint a lábam a földre ért, mindenki egyszerre ordított fel, mintha valami újdonságot látnának, pedig szinte minden címlapról és hirdetőtábláról én mosolyogtam vissza. Gyorsan körbeintettem, és ezzel mindenki üdvözlését letudtam. A vérvörös szőnyegen elnyúzott képpel kezdtem el befelé vonulni, mit sem törődve az orrom alá dugott mikrofonokkal. Végül a bejárat előtt kénytelen voltam megtorpanni, és néhány kattintás erejéig pózolni, ezt követelte tőlem minden szabály, minden megbeszélés.
Miközben elővettem legszebb álarcomat hatalmas gyűjteményem tárházából, furcsállva pillantottam végig a fotósokon. Nyugtalanság, vagy talán izgalom érződött az egész képmutató társaságon, amit tudtam, hogy nem az én filmbemutatómnak kell betudni. De ez már csak így működött, jött egy nagy hír, és az előző szerencsétlen alanyt pillanatok alatt eldobták, mert a következő szám megjelentetéséhez éppen nem volt rá szükség. Mire mindebbe belegondoltam, már alig néhány vaku villogott elszórtan. A zsebemben rezegni kezdett a telefonom. Mi van itt ma? Mivel a sajtó nem nagyon volt már vevő rám, megengedtem magamnak azt a bunkóságot, hogy a mozi előcsarnokába lépve felvegyem a készüléket.
- Harry Styles - közöltem tárgyilagosan, és kirázott a hideg, mikor meghallottam, hogy a kórházból hívnak, hogy menjek be. - Elnézést, de most kezdődik a bemutatóm, és nem áll módomban befáradni! - grimaszoltam.
- De uram! - hallottam még a nővérke, vagy nem tudom én milyen pozícióban álló nő kétségbeesett hangját, majd leraktam, és fáradtan megdörzsöltem az arcomat. Mégis mi dolgom lenne nekem bent?
Pár perccel később ismét csörögni kezdett a készülék.
- Harry Styles - vettem fel ismét, bár sejtettem, hogy a magántelefonszám kifejezés ismét ugyanazt takarja.

- Most hozták be az édesanyját! - mondta ezúttal határozottabb hangon a nő, és hanglejtésével sikerült kétségbe ejtenie. Nagyot sóhajtottam, minden egyes lélegzetvételemet felerősítették a filmszínház erős oszlopai. - Siessen! - és ezúttal ő vágta le a kagylót.
Az égi mester életem szálainak húzgálásába kezdett. Bábként mozdultam az ajtó felé, és rontottam ki a két üvegszárnyon, rongybabaként vergődtem át az engem ünneplő lányok között, és egy lelkileg teljesen kisemmizett emberként mozdultak lábaim futásra.

1. fejezet - Két irány

"Az élet túl nagy dolog ahhoz, hogy komolyan vegyük. Ha mindent tökéletesen akarunk csinálni, abból előbb-utóbb csak görcsös próbálkozás marad. Szorítjuk, szorítjuk a világi dolgokat, amikről azt hisszük, egy cseppnyi aláhullt mennyország, de a végén rá kell jönnünk, mindez felesleg. Akkor görnyedt ujjaink zsibbadva eresztik el mindazt, amihez éveken át úgy ragaszkodtunk. Hogy mi marad utána? Üresség, melyet mindenképpen pótolni akarunk a lehető legminimálisabb idő alatt."

Harry

- Anya! Úgy kezelsz, mint egy óvodást - forgattam a szemeim, és rágyújtottam egy szál cigire.

- Én csak aggódok érted - jött a válasz a vonal végéről, de hangjából nem tükröződött mondata.

- Felesleges - hajtottam le a fejemet, és kifújtam a füstöt. Elegem volt már az emberek aggodalmából, amivel megajándékoztak, és teljesen elnyomtak, mert ezzel egyenesen közölték velem, hogy menthetetlen vagyok, és nincs esélyem a felállásra. Na jó, ez most úgy hangzott, mintha valami súlyos betegség kínozna, és várnám a halálomat. Pedig amiről én beszélek, az csupán az élet, mely lassan, megalapozottan, önváddal férkőzik a tudatodba, kínoz, és végül öl. Az én körforgásom a drog, a pia és a szex.

- Édes kisfiam, láttad már a címlapokat? - tette fel a kérdést vádlón, és kénytelen voltam feleszmélni, amikor majdnem nekimentem egy lámpaoszlopnak.

- Nem, már jó ideje nem olvasok újságot, mert az egyenlő lenne az öngyilkossággal. Nem érdekel, mit pletykálnak! - bizonygattam, inkább magamnak, mint anyának. Jó is lenne, ha egyszer az életben kimondhatnám az igazat! Ha csupán egyszer nem azt kellene mondanom, amit más, tőlem teljesen független emberek hallani akarnak.

- Jaj, te fiú - hallottam halk hangját, és biztos voltam benne, hogy most megcsóválta a fejét.

- Mikor jön a géped? - sóhajtottam, és újabbat szívtam a cigimből.

- Két nap múlva, nehezen, de sikerült jegyet szereznem - hangja céltudatos volt, és sokkal inkább hasonlított valódi személyiségére, mint az előbbi aggodalmas.

- Várlak! - mondtam. Mondtam, és nem igazán éreztem. - És jut eszembe... Mi van a perrel? - húztam az időt kimondása közben, és igyekeztem hitelesen előadni, hogy ez csak úgy, véletlen jutott az eszembe.

- Szerencséd van, hogy én vagyok az anyád! Elintéztem, de ez volt az utolsó húzásod! Még egy ilyen finnyás visszautasítás, vagy kínos ok keresgélés, és akkora pert varrnak a nyakadba, hogy életed végéig fizetheted!

- Kösz, szeretlek! - mosolyodtam el, és megtorpantam.

- Még jó...

- Most le kell tennem! Szia! - köszöntem el, és egy nagy sóhaj keretében megszakítottam a vonalat, mielőtt bármiféle válasz érkezhetett volna. Felnéztem a klub helység harsányan villogó táblájára. Mindenki azt hiszi, színésznek lenni móka és kacagás, és úgy zsebelhetek be milliókat, hogy a kisujjam botját sem mozdítom. Na, persze. Nem elég a kemény munka, de a protokollpartik végleg a sárba tiporják az érdeklődési köröm kialakulásának esélyét is. Elhajítottam a parázsló csikket a város szennyébe, megigazítottam öltönyömet, és beléptem a helységbe. Körülnézve csupa idegen, részeg embert láttam, akik játszották az agyukat, hogy megnyerjék egy-egy befektető tetszését. Az alkohol szaga terjengett a levegőben, mindenki kezében volt valami színes koktél, vagy erős szesz, ami a jó hangulat alapját jelentette. A bárpulthoz léptem, és rendeltem egy whiskyt, remélve, ez majd bepótolja a többiekhez mért lemaradásomat a részegség skáláján.

- Á, itt van a mi gyöngyszemünk, Harold! - veregetett hátba Hollywood legsikeresebb rendezője. A megszólítástól a falra tudtam volna mászni, mégis összekapartam egy halvány, és igencsak erőltetett mosolyt.

- Jó estét! - biccentettem.- Remek a parti. - Első számú szabály: dicsérd a csillagos égig.

- Köszönöm! - ült elégedett vigyor az arcára. - A sajtó is zabálja. Címlap gyanús- bólintott a hatás fokozása kedvéért.

- A gazdag pojácák a beteg gyermekek segítéséért itták a le magukat a sárgaföldig - képzeltem el a szalagcímet.

- Mit mondtál? - kérdezte, majd unottan rám pillantott.

- Semmit - ráztam meg a fejemet.

- Egyébként a lányok nagyon feléd kacsingatnak. Ismerkedj nyugodtan! - húzogatta szemöldökeit, és otthagyott. Nehézkesen felálltam, és a sarokban ülő hölgyek felé vettem az irányt.

- Valaki jön táncolni? - kiáltottam, de az egyre erősödő, dallamtalan diszkózene elnyomta rekedtes hangom, így csak suttogásnak hatott. Persze erre mindegyikük felállt, és engem is a táncparkett felé húztak. Próbáltam kikapcsolni az agyamat, és nem gondolkodni. Próbáltam élvezni a helyzetet. Mégis ösztönösen borzongtam meg, és ijedten téptem ki magamat az engem bálványozó lányok közül, akiknek egyértelmű volt céljuk.  

Ismét a bárpult, minden gond elől a bárpult a menekvés. Még egy pohár whiskyt lehajtottam, már nem érdekelt az égető fájdalom sem, amikor tüzes nyelvével torkomat kóstolgatta. Távozni készültem, szó nélkül, figyelmen kívül hagyva, rövid látogatásom mekkora port kavart a látszólag csendes vízben. Amint kiértem az utcára, hirtelen megcsapott a hűvös, kora esti levegő, mely érkezéskor nem érződött ennyire élesen. Olyan érzetet keltett bennem, mintha két erős pofon csattant volna az arcomon, hogy észhez térítsen. Körülnéztem a nyugodt utcán, majd előhalásztam a telefonomat, és az órára néztem. Mindössze tíz perc, ennyit bírtam ki abban az átkozott luxus putriban. Ebből már nem volt kiszállás, vagy hódoltál, vagy haltál, de Los Angeles bukott angyalai sosem aludtak. Tisztában voltam vele, hogy valószínűleg így kell leélnem az életemet. Ez a nyár sem fog már semmi változást hozni...

***

"Minden tettünket egy-egy angyal figyeli. Míg mi bent, a kandalló meleg fénye mellett azt hisszük, kizártuk a falon lógó kulcscsomóval a sötétséget, addig ők folyamatos, kemény harcot vívnak a pokol összes ártó szellemével, melyek csak az alkalomra várnak, hogy megkörnyékezzenek minket."

Dominica
 

- Ááá! Ezt nem hiszem el! - ugráltam örömömben, és egy cuppanós puszit nyomtam a bátyám arcára.

- Nyugodtan elhiheted, csak ne csókolgass, mert itthon hagylak! - törölte meg mosolyogva a bőrét.
- Nem! Már nem tudsz levakarni magadról! - vigyorogva, szinte babonázottan néztem a kezemben tartott, Amerikába szóló repülőjegyet, mely egy két nap múlva induló járatra szólt. Rögtön elővettem a telefonomat, és hírt adtam a legjobb barátnőmnek, Amandának is az utazásról.
- Lányok - forgatta mellettem a szemeit Alex.
- Te inkább hallgass! - nyújtottam ki a nyelvemet rá, és felálltam, majd a szobámba igyekeztem. Levettem a szekrényem tetejéről a nagy utazó bőröndömet. Hoznom kellett egy vizes rongyot, amivel át töröltem, mert a por erősen megtámadta az öreg szövetet. Rég nem mozdultam ki otthonról, de most ez az Amerikai utazás hatalmas lehetőségnek ígérkezett. Mikor végeztem a táska takarításával, kinyitottam a szekrényem ajtaját, és leültem pontosan vele szemben az ágyamra, és a színes ruharengeteget méregettem. Számtalan póló, különböző színű farmerek, lenge, vékony nyári ruhák vártak a sorukra, hogy kiemeljem őket a tömegből, hisz ruháim nagy részét nem is használtam. Én az a tipikus sportos lány voltam, az a szakadt nadrágban és bő pulcsiban járó, aki pont az egyszerűségével szeretett volna kitűnni a többiek közül. A CD lejátszómhoz léptem, és megnyomtam a 'play' gombot, majd hangos éneklés közepette elkezdtem bepakolni. Az elmémbe, akaratomon kívül is bekúsztak a kósza, bolondos gondolatok a nyárról. Szinte éreztem minden egyes elkövetkezendő pillanatot, a selymes homokot a talpam alatt, hallottam a tenger morajlásának zenéjét, saját hangomat, amint felkiáltok egy-egy nevezetesség láttán, elképzeltem, amint betelik a fényképezőgépem memóriája, és még egy nyári szerelem gondolatával is eljátszadoztam. Innentől semmi sem bizonyult lehetetlennek, hisz fantáziám még a csillagos égnél is tovább merészkedett, nem félve az eséstől. Ezzel a pillanattal elindult valami új az életemben. Azt hiszem, erre mondták mindig is a szüleim, hogy túlságosan ábrándos vagyok.
A szemeimet végigfuttattam az íróasztalom feletti tükrön, és elmosolyodtam a képek láttán. A barátaim, az osztálytársaim, és a színes 'Vakáció!' felirat. Ha minden jól megy, újabb képekkel bővíthetem majd a repertoárom.
- Vacsora! - kiáltott fel anya az emeletre. Gyors léptekkel igyekeztem lefelé, nem törődve a még mindig üvöltő zenével.- Még mindig az iskolai egyenruhádban vagy? - kérdezte szemrehányóan, de hangjából még így is annyi kedvesség, annyi szeretet áradt, hogy nem tudtam komolyan venni.
- Megfeledkeztem róla - vontam meg a vállamat mosolyogva, majd nagy léptekkel a konyhába szökdécseltem, és vártam, hogy a fiúk is megérkezzenek. Ez volt a kedvenc részem a napból, amikor együtt ettünk. És nem csak azért, mert szeretem a hasamat, hanem azért a közegért, ami körülvett. Azokért az apró kis vitákért, amik ilyenkor kialakultak, s melyeken a végén hatalmasakat nevettünk. Azokért a kósza, elejtett, őszinte mondatokért, amiből megtudtuk, mi történt a másikkal aznap, és azokért a bohém panaszáradatokért, amikor kiparodizáltuk a tanárokat, és főnököket, mert az adott helyzet már annyira rosszul esett, hogy azon csak nevetni lehetett. Imádtam ezt a harmóniát, mely alig néhány családban állt fent a mai világban, hisz oly sok a válás, veszekedés, gond...De mi mások voltunk, és ezért nem győztem elégszer hálát adni esténként, mikor ujjaimat imára fontam. Egyszerűen szerettük egymást, és az égiek támogattak minket, hogy a megfelelő úton maradjunk.
Mégis éreztem, hogy ez a nyár más lesz, hogy azért, amit Isten tartogat nekem, érdemes feladni egy időre ezt a családi idillt, mert a változás pozitív lesz.

Prológus

Levettem a polcról az egyik legvastagabb könyvet, és elkezdtem lapozgatni. Elég gyorsan belemerültem a történetbe, sajnos én mindig is ilyen könyvmoly voltam, számomra minden regény a csodával volt határos. Éppen elhatároztam, hogy megveszem, amikor hirtelen a földön találtam magamat.

- Bocsánat! - hallottam egy rekedtes hangot felülről.

- Semmi baj - tápászkodtam fel. Megtanulhattam volna már, hogy olvasás közben nem szerencsés sétálgatni.

- Hadd segítsek! - vette fel mellőlem a könyvet. - Jó választás!

- Köszönöm! - leporoltam a nadrágomat, és ránéztem. Az ereimben bizseregni kezdett a vér, a szívverésem hirtelen felgyorsult, és szédülni kezdtem. Nagyot nyeltem, és tekintetemet belefúrtam a smaragdzöld szempárba, miközben a regényt kosaramba ejtettem. Végtagjaim erőtlenek voltak, térdeim remegtek, pillangóim lágy táncot jártak gyomromban. Az ismerős arc most ott volt, tőlem egy lépésnyire, és én nem érinthettem meg.

- Hölgyem, jól van? - szólalt meg.

- Persze - túrtam bele a hajamba idegesen, és egy szó nélkül a pénztár felé igyekeztem. Nehezen tudtam megállni, hogy ne nézzek hátra, de muszáj volt. Inkább gondoljon bunkónak, minthogy beszélgetésbe kezdjen! 

Gyorsan kihalásztam a tárcámból néhány dollárt, és az eladó kezébe nyomtam, majd sietős léptekkel kisiettem az üzletből. Hátrafordulva még egyszer utoljára találkozott a tekintetem a gyémántok ragyogásával. Aztán ahogy távolodtam, ismét vége szakadt a lágy, zöld fény borította álomnak. 

Egy izzadtságcsepp cikázott le a homlokomon, és egyre csak a könyvet szorongattam, amihez hozzáért. Izgultam, mint egy tinilány, pedig az én történetemnek már vége volt. Nem ismert fel. Hogy is tette volna, hisz annak már több, mint öt éve! Bárcsak a saját emlékeimet is kitörölhetném!