„ Mindennek joga van
az élethez. Minden történetnek joga van ahhoz, hogy egyszer
elmeséljék, és ezzel életre keltsék. „
Dominica
Közel voltunk egymáshoz.
Elég közel ahhoz, hogy légzésem nehézkessé váljon és szavaim
elapadjanak.
- Én... én... - dadogtam.
- Az igazat... - szólított
fel, mégis hangja lágy volt. Valami raktárszerűségben voltunk,
ketten, Daniella valahol az ajtó előtt lemaradt. Hátraléptem
kettőt, de polcnak ütköztem. Nem volt menekvés.
- Tudom, hogy furcsának
fogsz találni - kezdtem bele.
- Már annak tartalak, ettől
ne félj- közölte. Feldúltan pillantottam rá. Igen, ez
kétségkívül Styles. Az én Stylesom. A kezdetleges Stylesom. -
Szóval? - sürgetett.
- Szóval. Bár te nem tudsz róla, de
ismertél engem - nyögtem ki, nem néztem szemeibe.
- Tessék? - nem tudtam mire vélni
kérdését, mert valahogy olyannyira megfejthetetlen volt számomra
hangneme. Pedig a szó könnyen értelmezhetőnek tűnt.
- Nem ittam - szögeztem le.
- Nem is ezt kérdeztem.
- Csak gondoltam jobb tisztázni,
mielőtt megvádolsz - vontam vállat.
- A múlt időnek van köze a
balesetemhez? - tapogatózott, meg sem hallva előző mondatomat.
- Igen - bólintottam.
- Szóval azt állítod, ismertelek,
csak valahogy kitörlődtél a memóriámból - hangjából levettem,
hogy kétkedik.
- Igen - ismételtem meg.
Arcán megrándult egy izom, ajkai
között kis rés keletkezett. Nem hitt nekem, amit valahogy meg is
tudtam érteni, hisz én sem hittem volna egy olyan embernek, akit
még sosem láttam azelőtt, ő mégis azt állítja. Most hirtelen
bátorságot véve magamon szemébe néztem. Nagyot nyelt, és
reméltem, hogy ő is azt érzi, mint én; azt a furcsa bizsergést,
azt a belső remegést, azokat az elfojtott szavakat. Hisz csak az
emlékek kitörölhetők, az érzések nem.
Vártam, hogy megszólaljon, de ez nem
következett be. Talán percek is elteltek. Csak mi ketten,
elszigetelve a világtól.
A kis helység fehér plafonján most
pislákolni kezdett az izzó, majd fénye elhalt. Sötétség borult
ránk, és nyugalom. Nem hallottam mást, mint zihálását, és
éreztem, amint egyre közelebb kerülünk egymáshoz. Ismételten
túl közel. Most már ahhoz is, hogy uralkodni tudjak magamon. Nem
bírtam lényemmel, kezemet már mellkasán pihentettem. Olyanok
voltunk, mint két ellentétes pólusú mágnes. Eltaszíthatatlanok.
Erősek.
Lehunytam szemeimet, tudtam,
látnivalókból nem veszítek, a feketeség úgy is jelen van. De
csak akkor fogtam fel, hogy mennyire, mikor az ajtó kitárult, de
fény nem szűrődött be, csupán néhány sikoly.
***
„ Az emlékek a
fényképekben rejlenek, az érzések a szívben. A kettő nem függ
össze. Érezhetsz vonzalmat egy ember iránt, kit még sosem láttál,
és eltaszíthatod magadtól azt, ki az összes képen veled nevet. „
Harry
- The story of my life, I
take her home - dúdolgattam a kellemes dallamot. - I drive all
night, to keep her warm...
- Mi ez? - kérdezte
félálomban.
- Csak egy készülő dalom -
köszörültem meg a torkomat, elhallgattam és az útra
koncentráltam. Oldalra pillantottam a lányra. Vajon igazat mondott?
Tényleg ismertem volna? Vagy csak valami elvetemült fan, ki így
akar a közelembe férkőzni? De akkor miért ismerős a pillantása,
a hangja, az illata, a személye?- Hová vigyelek? - kérdeztem, mikor
ráfordultam a főútra.
- Hmm? - hallatott valami
kérdőhang félét, szemhéjai lezárva, szája csukva.
- Hová vigyelek? - ismételtem
meg kérdésemet, mivel próbáltam kideríteni, hol lehet ideiglenes
tartózkodási helye. Nem jött válasz. - Dominica! - szólítottam
meg. - Dominica! - hangosabban, végül pedig már egész hangosan.
Mégsem válaszolt. Egyik kezemmel megböktem, de úgy látszott,
teljesen bealudt. Nem is csodálom, az idő nemhogy későre, inkább
koránra járt. Hajnali három-négy körülre tippeltem. A város
szunnyadt. Ezekben az órákban volt a legnyugodtabb, ilyenkorra
mindenki, ki szerencsés, hazatért a szórakozóhelyekről. Persze
akadtak olyanok is minden éjjel, kiket hiába vártak, hisz soha
többé nem tették be lábukat otthonuk ajtaján.
Lelassítottam, majd
beparkoltam. Nem tudtam, mi tévő legyek. Életemnek nem is
hiányzott más, mint egy idegen nő a kocsimban, kit nem tudok hová
vinni, és egy az éjszaka kellős közepén idegesen fel-alá
járkáló menyasszony a lakásomon, ki arra vár, hogy kiszálljak
és magyarázatot adjak késői érkezésemre, mely ígéreteimmel
szembeszegült. Külön-külön is megterhelő dolgok kombinációja.
Még ültem pár percet az
álló kocsiban, majd kiszálltam, és kinyitottam az anyósülés
felőli ajtót is. Dominica felnyögött a kívülről érkezett
hűvös fuvallat hatására, de fel nem ébredt, még mély hangom
szólongatásának hatására sem.
Óvatosan kivettem a
kocsiból, majd annak ajtaját lábammal becsaptam, és egy fél
fordulat eredményeként nagy nehezen be is zártam. Majd az alvó
szépséggel a kezemben megindultam felfelé.
- Ellie, kérlek ne! -
mondtam, mikor érkezésem pillanatában kinyílt lakásom ajtaja.
Fáradt pillantásommal próbáltam hallgatásra bírni. - Csak most
ne! - majd kikerülve őt a nappaliba mentem, hogy megszabaduljak
fizikai terhemtől.
Az asztalon csonkig égett
gyertyamaradványok tanúsították: lehetett volna ez az este szép
is. A konyhaasztalon dobozokba pakolt kajahegyek.
- Azt mondtad, hogy amint
leszerepelsz, jössz! - hallottam halk szemrehányását.
- Nem úgy alakultak a
dolgok, ahogy terveztem! - takartam be Domit. - Egyáltalán nem úgy -
ráztam meg csapzott fejem.
***
„ Az álmok valóságos
és fájdalmas tényalapja az, hogy semmire sem jók. Hisz álmodsz,
de nem tudsz róla, s mire eljutsz odáig, hogy felébredsz és
tudatosítani tudod magadban, már késő. Mindennek vége, hisz
felébredtél. S talán sosem tudod meg, mi a vége.”
Dominica
- Caroline! - kiáltottam. Megöleltem a
nőt. - Olyan jó, hogy újra látlak! - lelkendeztem. Nem szólt egy
szót sem. Elengedtem, mert féltem, oly hevesen szorítom, hogy még
a végén összetöröm. - Úgy örülök, hogy élsz! - Két cuppanós
puszit nyomtam arcára. - Azt hittem, nem látlak többé... - halkult
el hangom. Még mindig nem szólt egy szót sem. - Miért nem szólsz? -
kérdeztem riadtan. - Caroline! - reakciójára vártam.
- A megfelelő út - mondta.
- Tessék? - kérdeztem meghökkenve. Az
nem lehet, hogy ennyi idő után ne üdvözöljön, hogy ne szorítson
magához.
- A megfelelő úton gyere hozzám -
bővítette ki előbbi mondandóját. - Dominica....
Felriadtam. Körülnéztem, de szemem a
félhomályban elsőre semmi ismerőset nem vélt felfedezni.
Próbáltam összerakosgatni az elmúlt éjszaka hirtelen
történéseit. Lerúgtam magamról a meleget árasztó plédet,
kimondottan melegem volt. Lábamnak jól esett a padló hűvössége,
mikor talpra álltam. Még egyszer körülkémleltem, és így már
nem is volt oly ismeretlen a lakás, ahol találtam magamat. Harry
otthonában álltam, a nappaliban, melyhez annyi emlék kötött.
Hűvös fuvallat futott át a szobán, meglebegtetve a behúzott
sötétítőfüggönyöket, mintha csak valami szellem lopódzott
volna be, hogy borzongásra késztessen, megmozgatta az asztalra
helyezett lapokat, melyek széjjel repültek a szőnyegen. Elindultam
a konyha felé, honnan fény és hangok szűrődtek felém. Tudtam,
hogy nincs egyedül, és hogy az elkövetkezendő percek elég
kellemetlenek lesznek mindenki számára, de sajnos a csendes lelépés
lehetősége nem volt adott.
- Harry, egyszerűen akkor sem foghatom
fel, hogy voltál képes idehozni egy vadidegent! Én is sok mindent
tudok állítani, kihasználva naivságodat, de attól azok még nem
lesznek igazak.
- Én értelek, de mégis mit tehettem
volna? Rakjam ki az utcán? - hallottam meg Harry hangját,
félbeszakítva a nőit.
- Nem. Talán fel sem kellett volna
venned! - A nő hangja kemény és áttörhetetlen volt. - Már
megbocsáss, de mire kellene gondolnom, mikor egy idegen, fiatal
lányt tartasz karjaid között mikor hajnalban hazaállítasz? Jó,
hogy nem hoztál haza mindenkit a szórakozóhelyről!
- Ellie! Édesem! Kicsim! - fokozta
Harry, és láttam, amint a nő mögé lép, és hátulról
átkarolja. Még sosem láttam ilyennek. - Ne légy féltékeny!
Nincs okod! - puszilta meg nyakát, s az enyhülni kezdett. - Valahogy
érzem, hogy igaz, mit ez a lány állít. Csak több mindent akarok
tudni a múltamról! Ennyi! És különben sem volt szívem ott
hagyni. Nem terveztem így. Nem számítottam az áramszünetre, a
tömegpánikra, a sérültekre és a rendőrökre. De megtörtént!
- Rendben, szívem, ahogy te jónak
találtad! De értsd meg, hogy aggódok miattad, és nézd ezt el
nekem!- állt fel a nő. A helyzet romantikussága szinte fizikai
fájdalmat okozott nekem. Testem a hideg falnak döntöttem. - Oh, hát
te ébren vagy? - vett észre, és lesütötte szemeit, mintha kicsit
szégyellné magát az előbb mondottakért. Arcán ott volt a fel
nem tett kérdés: mindent hallottam? A válasz pedig rám volt írva:
Igen. Olyan voltam, mint az űzött vad, kit észrevettek, és a
kegyelemdöfésért könyörög.
- Bocsánat, nem akartam megzavarni
semmit! - szabadkoztam. - Csak el akartam köszönni, és elmondani,
hálás vagyok érte, hogy ide jöhettem - zártam rövidre a dolgot. -
Most pedig indulok - jelentettem ki anélkül, hogy Harry arcára
pillantottam volna. Csak a nővel néztem farkasszemet egy röpke
másodpercig.
- Maradj még! - kérlelt és csalogatott
Harold hangja. A nő semmit sem szólt, hisz tudta, szavakkal nem
küldhet el, de volt benne annyi büszkeség, hogy ne adjon igazat
Harrynek.
- Nem lehet. Nekem vissza kell térnem a
barátaimhoz. Így is sok galibát okoztam már - hangomból próbáltam
kiirtani a meghunyászkodást, mielőtt érezhetően földbe
tipornak.
- Akkor legalább hadd vigyelek el! - ez
már inkább kijelentés volt, mint kérés, és már indult is
öltözni.
- Szó sem lehet róla - ellenkeztem. A
nő pillantásával helyeselte döntésemet. Csak kár, hogy
vőlegénye mellém állt.
***
„ Néha csak azt
kívánom, bárcsak eltűnhetnék pár napra. Csak úgy nyomtalanul
nyomom veszne és senki nem tudna rólam semmit. De láthatatlanul
mégis itt maradnék, hogy megfigyelhessem: feltűnik-e valakinek
hiányom. Vajon hiányoznék valakinek? Vajon keresne valaki? ”
Harry
- Szóval itt van a szállásotok? -
nyitottam ki az olcsó kis panzió ajtaját, beengedve Domit.
- Igen - bólintott bátortalanul, mint
aki szégyelli eme tényt előttem.
- Dominica! - egy suhanó alak, majd
valaki nagy erővel a nyakába ugrott. Domi válla fölött,
ölelésében előtűnt Daniella megviselt arca. Szemei alatt sötét
csíkok húzódtak az elkenődött smink által, nem viselt mást,
csupán egy nagy, kinyúlt fiúpulcsit, mely combjának közepéig
ért, és ami alól egy két kilógó anyagrészlet merte mutatni,
hogy ruhája még rajta van, illetve egy szakadt nejlonharisnyát,
mely élt már meg szebb időket is.
Dominica nem szólt semmit, csupán
csendesen simogatta barátnőjének hátát, ezzel megnyugtatva azt.
- Nincsen semmi baj - suttogta végül.
Ezzel mintha csak beindította volna az életet. A helység egy
távolabbi részébe pillantottam. Csaknem a közepén egy nagy
asztal állt, az egész olyan volt, mint egy ebédlő, és hátrébb
tisztán látszódott is a kis konyha részleg.
Az asztalnál sokan ültek, voltak
körülbelül nyolc-kilencen. Mindenki engem és Dominicát nézett,
pillantásukat eme két személy között váltogatták.
- Hol voltatok? - kérdezte egy fiú.
- Mi történt? - folytatta egy lány.
Nem néztem feléjük, tekintetemet nem tudtam levenni az ölelkező
lányokról.
- Mondjatok már valamit! - kérte egy
harmadik személy.
- Lényegtelen - engedte el Daniellát
Dom, és kihúzta magát, majd viszonylagos magabiztossággal az
asztalhoz sétált, de ott minden varázs elszállt, és megtört
királylány módjára hanyatlott le az egyik rozoga székre. - A
lényeg, hogy most már itt vagyunk, és már nem történhet semmi
baj - fejezte be.
Követtem, és széke mögé álltam,
kezemet a támlán pihentettem.
- Azt hittem, néhány huszonéves már
csak tud magára vigyázni! - szólalt meg egy idősebb nő szidalmazó
hangon. Korával kitűnt a többiek közül.
- Nem az ő hibájuk! - mondtam mélázva.
Minden szempár rám szegeződött. - Ilyen balesetek mindig benne
vannak a pakliban.
Látszott a társaságon, hogy nem
lettek beavatva a történtekbe.
- Itt lett volna a helyük! Itt kellett
volna maradniuk! - folytatta a nő.
- Tudjuk - ismerte be Daniella.
- Kár már ezen rágódni! - védtem
őket.
- Nem! - szólt egy másik fiú. - Tudod
mit éltünk át az elmúlt órákban? - tette fel a kérdést
vádlóan.
- Igen! - állt mellé az, ki már
egyszer beszélt. - Ha bármi bajuk lett volna, akkor...
- De nem lett! - nyomatékosítottam.
A két fiú összenézett, és
egyszerre nyitották szóra szájukat.
- Max, Liam! Hagyjátok! - vágott közbe
Dominica, és kezét végigsimította a mellette ülő vállán.
Annak ökölbe rándult keze egyszerre elernyedt, s lazán hullott
ölébe. - Nem éri meg. Ő nem tehet semmiről - jelezte
ártatlanságomat.
- Hát persze - fintorgott a távolabb
ülő.
- Akkor én megyek is - köszörültem
meg a torkomat. Még egyszer végignéztem mindenkin, egyesével. A
lányok kezdtek élénkülni, érezve, hogy a feszültség oldódik,
és tényleg minden rendben van. Itt-ott összesúgtak, és lehet,
hogy ez csak paranoiám, de mintha a nevemet véltem volna hallani.
- Harry! - hallottam meg Daniella
hangját, mikor megfordultam. Megtorpantam, és háttal neki vártam,
mit akar mondani. - Köszönöm!
Visszanéztem, és elkaptam
pillantását. Kommunikáltunk, némán, és hangtalanul.
- Köszönjük - mondta az a fiú, akit
Liamnak hívhattak, egy oldalba lökés hatására.
- Ha lenne mit - jegyeztem meg - és
fordultam egyet tengelyem körül, melynek hatására még egyszer
láthattam ezeket az embereket. Csupán egyetlen személy arcát nem
nézhettem meg, az pedig Dominica volt. Ő a köréje gyűlt
társasággal foglalatoskodott, és nem akart már rám figyelni.
Valószínűleg tudatosan.
***
„ Az önzőség és a
jóakarat kéz a kézben jár. Az elsőt teszed, és a másodiknak
titulálod. ”
Dominica
- Caroline! - ütögettem
teljes erőmmel az ajtó megviselt, rozoga üvegét. - Caroline!
Percek teltek el, mire
motoszkálást hallottam, és az ajtó kinyílt. Lehunytam a
szemeimet, mert féltem, kit rejt, és csak akkor nyitottam ki újra
őket, mikor meghallottam azt a bizonyos hangot.
- Dominica? - kérdezte
bátortalanul.
- Car! - kiáltottam fel,
örömömben könnyek gyűltek a szemembe, majd öntudatlanul a
nyakába vetettem magamat.- Éreztem, hogy élsz! Tudtam, hogy élsz! -
lelkendeztem.
- De hát hogy? És mint?
Jaj, gyere be, ülj le, mesélj! - dőltek belőle a szavak.
Beléptem. A ház még
mindig nem változott semmit, jellegzetes vonásai, bútorai ugyanott
álltak, mint öt évvel ezelőtt.
- Bocsáss meg, hogy csak így
rád török ennyi idő után - kértem elnézést. - De tegnap
igencsak furcsa álmom volt, melyben meglátogattál, és éreztem,
hogy az egyetlen, amit tehetek az az, hogy idejövök -
magyarázkodtam.
- Jól tetted - helyeselt
mosolyogva, és még szemei is nevettek. - Ülj csak le!
Helyet foglaltam az ismert
piros kanapén, és testemet - lelkemet egyaránt elöntötte a
visszatérés édes öröme.
- Tudom, hogy ennyi év után
rengeteg mesélni valónk lenne mindkettőnknek, és egyszer talán
igényt is tartok majd egy ilyesfajta beszélgetésre. Sok minden
érdekel veled kapcsolatban, hogy hogy élted túl azt a bizonyos
napot, és hasonlók, de ma nem ezért jöttem ide - kezdtem.
- Tudom - felelte higgadtan,
egész lénye nyugalmat árasztott.
- De hát...
- Ne kérdezd okát -
folytatta talányosságát.
- Rendben - bólintottam. -
Megbízok benned - egyeztem bele, és valóban így volt. Ő volt az a
személy, akiben a legjobban hinni tudtam. - A lényeg, amiért most
itt ülök: sajnos csak régi emlékeimre tudok támaszkodni, mikor
azt a vaskos könyvet olvasgattam, és azokat is már elnyomta az a
fajta rózsaszín köd, amit Harry életembe toppanása vont maga
után. Mégis eszembe jutott egy fontos részlet, ami talán segíthet
rajtam, rajtunk...
- Az emlékőrzők - találta
ki gondolataimat. Most már megértettem, hogy álmom sem lehetett
véletlen, ami ide vezetett.
- Igen - feleltem
bizonytalanul.
- Nem értem, hogy segíthetne
ez - rázta meg fejét.
- Harry megnősül, az én nászajándékom
pedig az emlékei lesznek - adtam meg az egyszerű magyarázatot.
- Normális vagy? - csattant fel. - Nem
teheted tönkre a házasságát!
- Miért tenném? - szeppentem meg.
- Miért tenném? - szeppentem meg.
- Szerinted mi lesz, ha egyszer csak
eszébe jut az az idő, melyet együtt töltöttetek? Ha eszébe jut,
mennyire szeret? - szavaiban igazság lappangott.
- Nem érdekel! - ráztam meg a fejemet.
- Hogy mondhatsz ilyet? - kérdezett
vissza hitetlenül.
- Nem érdekel - tartottam ki igazam
mellett.
- Két lehetőséged van: Visszaadod az
emlékeit, és küzdesz érte, vagy pedig hagyd békén, de a kettőt
ne keverd, mert annak végzetes következményei lehetnek! -
győzködött.
- Caroline! Engem már nem érdekel
Harry! - A mondat olyannyira hazugság volt, hogy még bele is
pirultam. - Engem csak az érdekel, hogy visszaadjam azt, amit
jogtalanul elvettem, és elmúljon ez a kínzó, égető bűntudat,
mely kínoz.
- Legalább magadnak ne
hazudj! Dédelgetheted a hamis gondolatokat, de ha egyszer a
felépített tévképzet összedől, alatta maradsz egy életen át! -
magyarázta. Nem látszott az, melynek látszania kellett volna. A
helyzet különlegessége. Nem tűnt fel, hogy két rég nem látott
barát találkozik, a beszélgetés mindennapinak hatott, pont
olyannak, mint amilyenek azok voltak, melyeknél még nála laktam.
Mi szerettük bonyolítani a dolgokat. Nekünk nem volt elég egy
baráti teázás, melyben ismertetjük az elmúlt öt évet. Nekem
nem volt lényeges az ő élete, hisz személyét mindig is homály
fedte számomra, ő pedig valószínűleg többet tudott rólam, mint
én azt gondoltam. - Akkor mi értelme volt egyáltalán törölni? -
tette fel a fogas kérdést.
- Tudod van az úgy, hogy az
ember rosszul dönt, de nagyon kevés az olyan eset, mikor azt még
tudja korrigálni. De Car, nem ez a lényeg, és ezt te is tudod! Az
egyetlen kérdés az, miként érem el azt, hogy emlékei
visszatérjenek!
- Elmondom - egyezett bele. -
De akkor ígérd meg, hogy legalább annyira fogsz harcolni Harry
szerelméért, mint azért, hogy az emlékei visszatérjenek! - kérte.
- Rendben - egyeztem bele csak
annak kedvéért, hogy minél hamarabb kibökje.
- Nem olyan egyszerű mindez,
mint te gondolod - húzta az időt.
- Miből gondolod, hogy
egyszerűnek gondolom? - ejtettem zavarba kicsavart kérdésemmel.
- Szóval az alap tudnivalók:
Minden embernek van egy emlékőrzője. Ennek célja csupán az ilyen
esetek menthetősége. Az emlékőrző egy közeli személy, az
illető egy családtagja, aki ellenkező nemű. Olyan, aki a
legtöbbet tudja az adott emberről. Az ő fejében megtalálható
minden információ. A feladatod megtalálni Harry emlékeinek őrét
és kikeresni annak fejében azokat, melyeket vissza akarsz adni
neki.
Caroline még elmondott pár
alapvető dolgot, majd papírt és tollat adott, hogy felírjam a
lehetséges neveket, kik szóba jöhetnek.
- És mi van akkor, ha az a
személy halott? - tettem fel a kérdést kétségbeesve. - Akárhogy
is csűröm - csavarom a dolgot, csakis az anyja lehet.
- Biztos vagy ebben? Én úgy
emlékszek, nem volt olyan idilli a kapcsolatuk- vont kérdőre.
- Ez igaz. De kiskorában
nagyon szerette, és mélyen érintette a halála - érveltem.
- Akkor sem hiszem - ingatta
meg szőke fejét.
- Akkor Ellie - mondtam ki a
számomra fájó tényt. Car arcán megrándult valami.
***
„ Az egyszerű dolgok
néha a legnehezebbek. Azokat nehéz elhinni, ezért inkább
túlbonyolítjuk őket, ahelyett, hogy inkább élveznénk, hogy
nincs velük sok gond. ”
Caroline
Hosszú órák mentek el Dominica
társaságában. Könyvek között ültünk, laptop felett
görnyedtünk és törtük a fejünket. Nyomoztunk Harry után, élete
után, családja után. Telefonja sűrűn csörgött, de ő
mindannyiszor kinyomta. Tudtam, hogy került ismét erre a
földrészre, és tudtam azt is, hogy nem lehetne nálam. Viszont
tisztában voltam makacsságával is, ezért jobbnak láttam, ha
segítek neki mindenben, minthogy magánakcióba kezdjen.
- Hát nem érted? - pattantam fel
homlokomat csapkodva, boldogan a megvilágosulástól és
kiegyesítettem sajgó végtagjaimat. - Végig itt volt a megoldás az
orrunk előtt! - Értetlenül bámult rám. - Te vagy az! Te vagy az
emlékőrzője!
- Mi? - vonta össze szemöldökeit.
- Minden családfa és egyebek hiába
való! Hisz ki tudhatna nálad többet róla? Ki ismerhetné őt
jobban, hisz te vagy az egyetlen lény, ki azokat az emlékeket is
tudatosan magában hordozza, melyekről Harry sem tud, s melyek a eme
zűrzavar alapját képezik.
- Ebben van valami, de Car, én mégsem
hiszem! - tiltakozott.
- Hányszor húzzalak még ki a csávából
ahhoz, hogy feltétel nélkül megbízz bennem?- kérdeztem fáradtan.
- Én megbízok! - tiltakozott.
- Nem úgy tűnik - csóváltam meg
fejemet.
- És ha mindez igaz is, akkor mi a
teendő? - terelte a témát.
- Először is megbizonyosodunk róla,
hogy Harry emlékei tényleg a te fejedben vannak elrejtve - másztam
a könyvkupacok között mellé. - A többi pedig már csak rajtatok
múlik! - kacsintottam rá. Nagyot sóhajtott, arca elkomorult. - A
szerelem sosem volt egyszerű művészet! - karoltam át.
***
„ Nincs olyan dolog,
melyben még sosem csalódtam. De a hit az egyetlen, melyben a
csalódás csak látszólagos volt. Mely nem hagyott ott, csupán
elbújt, hogy nézze, amint saját utamat járom, és várta, hogy
segítségül hívjam. És kétségkívül ő volt az egyetlen, aki
jött is. ”
Dominica
- Kérlek siess! - sürgetett. -
Tudod milyen nehéz volt otthonról elszakadnom? - kérdezte
szemrehányóan, szemében mégsem láttam azt, hogy annyira
hazamenne. Sőt, inkább megkönnyebbült, hogy elszökhetett. Bár
eltudtam képzelni, milyen lehet ott a hangulat, hisz az esküvő
napja egyre közelebb és közelebb került, s az elintézni és
eldönteni valók száma napról napra nőtt.
- Rendben - bólintottam.
Karjaimat összefontam magam előtt, mert az idő igencsak hűvös és
nedves volt. - Harry! - nyeltem nagyot, és bátorságot gyűjtöttem.
- Igen? - kérdezett vissza,
tekintetét rajtam pihentette, mely igencsak feszélyezett.
- Kérlek ne nézz
bolondnak! - lehunytam szemeim, ajkaim puhán ejtették ki a szavakat.
Felnevetett. Rejlett ebben a nevetésben minden: egy kis gúny, egy
kis izgalom, egy kis gátlás. És a legfőbb: a komolytalanság. -
Mit szólnál hozzá, ha visszakaphatnád az emlékeid?
- Nem szoktam ezen rágódni,
hisz ez úgyis lehetetlen - válaszolt.
- Semmi sem lehetetlen, csak
hinni kell benne! - biztattam a beszédre.
- Ez badarság! - ingatta meg fejét.
- Dehogy az! - érveltem. - Ennél igazabb
dolgot nem is tudnék mondani.
- Iderángatsz, és jössz a szent
szövegeddel? Ki vagy te? Miért teszed ezt? - záporoztak kérdései. -
Te is jobban tennéd, ha visszacsöppennél a realitás határai
közé!
- Te ezt nem értheted! - suttogtam, és
nagy erőfeszítés kellett, hogy szemeimből ne csorduljanak ki a
könnyek. - Nekem a hit olyan, mint a levegő. Sőt, maga a friss
oxigén, mely gyengéd fuvallataival a lelkemig elér, s simogatja
azt. Szükséges ahhoz, hogy életben maradjak.
- Igazad van, én ezt nem értem -
törődött bele, ami igazán rosszul érintett. - S lehet, hogy nem
is akarom- felállt, és menni készült.
- De egyszer már megértetted! - szóltam
még utána. Megállt. Megfordult. Nem is, ő mozdulatlanul állt,
csak a világ forgott velünk.
- Tessék? - kérdezett vissza.
- Egyszer már megértetted és
elfogadtad! - ismételtem meg. - Csak te már nem emlékezhetsz rá.
Gátat szabtak nekünk. És ez egyedül csak nekem fáj - erős
maradtam, és tartottam a szemkontaktust.
- Hát így hiszed? - lépett egy
lépéssel közelebb. Göndör fürtjeit megborzolta a szél. -
Valóban így gondolod?
- Igen - válaszoltam.
- Akkor most elmondok neked valamit.
Nekem is fáj. Fájsz, érted? - már ott volt egész közel. - Fáj,
hogy vonzódok hozzád, fáj, hogy kontrollálnom kell magamat a
közeledben! Fáj, hogy oly annyira ismerősek szemeid, és én
mégsem emlékszek rájuk! Fáj, hogy elveszett a múltam!
- Az embernek sosem jó az, ami van -
jegyeztem meg bölcsen. - Sok ember mit meg nem adna, ha nem kellene
emlékeznie!
- Az a sok ember gyáva, és el akar
futni a múltja elől. De szerintem egyiknek sem tetszene, ha egyszer
csak úgy ébredne, nem tudja, kicsoda - hajtotta le fejét, de
tekintetemet még most sem vettem le róla.
- Ne tegyél úgy, mintha semmire sem
emlékeznél azelőtti életedből! Csak egy rész esett
ki! - fújtattam.
- Egy rész, melynek köszönhetően nem
tudom, milyennek kellene lennem! Tudod te milyen, mikor a fejedhez
vágják, hogy te ezt vagy azt nem is szereted, és nem szoktad ezt
mondani vagy nem szoktál így viselkedni? Te meg csak pislogsz, hogy
„Mi van? Jó mindezt tudni. De hé, emberek, miért ismertek jobban
ti engem, mint én magamat?”
- És tudod milyen egy elfelejtett
résznek lenni? Hmm, Styles? Annyira jellemző rád, hogy csak
magadra gondolsz! - kontráztam. Direkt hergeltem, mert érdekelt
reakciója. Mert érzéseket akartam kicsalni belőle, mert azt
akartam, hogy történjen valami.
- Gondolnék én rád is, ha lenne mire
veled kapcsolatban - fintorgott, kijelentésétől szívem hevesen
kezdett verni.
- Pofátlan alak vagy, Harold! Ennyit
mondok - fújtattam dühösen. - De talán rajtad is sok mindent
megváltoztatna, ha néha kicsit képes lennél hinni! Akkor talán
szavaim is jelentőséggel bírnának - és mérgemben a kezébe
nyomtam azt a megviselt kis újságból kitépett cikket, mely
valamennyire még igazolni tudja ismeretségünket. Majd sarkon
fordultam, és elvágtattam.
- Várj! - kiáltott utánam. Nem álltam
meg. - Várj már meg! - hallottam lépteit magam mögött. Ahogy
tornacipője talpa csattogott a nedves betonon. - Állj meg! - majd
megragadta karomat, és visszarántott, akkora erővel, hogy majdnem
elestem, testem testének csapódott.
- Egész eddig rád vártam - nyeltem
nagyot, és alig kaptam levegőt az izgalom, a vágy és az ijedelem
triójának következtében.
- Hadd próbáljak ki valamit! - kérte.
Nem mozdultam, nem válaszoltam. Majd ajkai lecsaptak enyémekre. Az
érzés pont olyan volt, mint az első csók, és tudtam, neki ez az
is. Eredeti és meghamisíthatatlan második első csók. Talán ez
adta neki azt a különleges zamatot, azt a bizonyos pluszt.
- Ez önzőség, Styles! - szakítottam
meg.
- De nagyon jó! - közölte, és tovább
csókolt.
- Nem szabad! - leheltem, de igazából
már pont nem érdekeltek a hülye szabályok. Csak a jelen, és az
érzés, amit nem akartam, hogy valaha is tovaszálljon...