23. fejezet - Rejtély

„ Felvillanó képek, elsuhanó alakok. Emberek jönnek-mennek. S én csak állok a kavalkád közepén. Sokan feltűntek, befolyásolták sorsomat, aztán nyomuk veszett. Sorsok lógnak a levegőben. De nekem játszanom kell tovább. Meg kell mozdulnom, még ha az nehéz, vagy fáj is.”

Dominica

- Dominica! - futott szinte belém Daniella.

- Mi az? - kérdeztem nem túl kedvesen, még mindig zaklatottan az előző találkától. Harold és a könyvesbolt... Vicces, vicces...

- Utánad jöttem, hogy megnézzem végeztél-e már, mert ki szerettem volna kérni a tanácsodat egy blúz kapcsán, de mikor beléptem, azt hittem elájulok. Ott... ott tényleg Harry Styles vásárolgat? - mutogatott hevesen.

- Igen - közöltem látszólag higgadtan.

- És ezt csak így? - akadt ki, ahogy vártam.

- Miért, hogy közöljem? - kérdeztem vissza enyhe cinizmussal a hangomban. - Jujci, Harry Styles a könyvesboltban! - parodizáltam magas hangon.

- Nem - közölte vérig sértve. - Csak mutatva egy kis érdeklődést.

- Bocsáss meg! - kértem elnézést. - De sajnos úgy látszik, egyes helyeken eléggé eltérő az ízlésünk - mosolyodtam el. Tessék, Styles, ezt akartad? Már hazudok is miattad!

- Aham - húzta félre száját. - De azért odajössz velem egy autogramért? - csillantak fel szemei.

- Nem - válaszoltam.

- Tessék? - kérdezte meglepetten. - Légyszi, légyszi, lééégyszi!

- Nem - tiltakoztam. Az a kis maradék eszem még megmaradt.

- Bociszemek - és már nézett is rám nagy szemekkel.

- Aranyos, cuki, meg minden, de nem - vigyorogtam.

- De miért? Én egyedül nem merek odamenni - szontyolodott el.

- Csak... mert... öhmm... - habogtam, és agyamban eszeveszettül kutattam valami értelmes, épkézláb indok után. - Mert nem szeretem, és kész - zártam végül rövidre.

- Neked nem is kell. Elég, ha én szeretem. Végtére is nekem kell az az aláírás.

- Nincs is nálad papír - mondtam zavartan, érezve, hogy vesztésre állok. Hevesen kutakodni kezdett táskájában, és előhúzott egy kis prospektusfélét, amit talán a csoportvezető nyomott a kezünkbe néhány állomással ezelőtt.

- Ez is megteszi - nézegette.

- Vagy toll - kötekedtem tovább. Újabb kutatás eredményeképp persze ez is akadt. - De tuti nem mered megszólítani! - akadékoskodtam.

- Dominica! Ilyen lehetőség egyszer adatik az életben! - jelentette ki. - Ennyire még te sem utálhatod! Gyere! - fogott kézen, és elkezdett visszacibálni a boltba.

- Elismerem. De nem lehetne, hogy egyedül használod ki? - kérdeztem, és minden erőmmel azon voltam, hogy erős kezét lehámozzam a csuklómról.

- Talán majd legközelebb - válaszolt szarkasztikusan.

- Au, ez így fáj! - nyafogtam, és próbáltam fékezni. Szorítása kicsit engedett, de épp elég szoros maradt ahhoz, hogy ne tudjak kibújni belőle. - Kérlek, ne tedd ezt velem! - váltottam könyörgőbe.

- Mi a bajod? Ne tegyél úgy, mintha a fogadat húznák! - préselte a szavakat fogain keresztül. Érthető, nem akart az amúgy teljesen csendes könyvesboltban zavart vagy feltűnést kelteni.

- Nem akarom újra látni! - hangom megremegett.

- Újra? - torpant meg, és éppen felelősségre akart vonni, mikor észrevette, hogy már késő. Harry ott állt pontosan előttünk, és valami lányos regényt nézegetett, majd fintorogva visszatette a helyére.

- Khmm... - Daniellának torkán akadt a szó. Tudtam, hogy ez lesz. - Elnézést! - nyögte ki végül, mire Harold megfordult.

- Igen? - szólalt meg rekedtes hangján, s engem a sírógörcs kerülgetett. Tekintetemet villámgyorsan lesütöttem a földre, és fejemet is kicsit előrehajtottam, engedve, hogy sűrű hajam arcomba hulljon. Csendben imádkoztam, hogy ne ismerjen fel, legalábbis ne úgy, hogy 'a hülye csaj, aki előbb nekem jött'.

- Bocsánat, hogy vásárlás közben zavarunk meg... - minek a többesszám, Daniella? Minek? Én nem akartam ide jönni! Ez lett volna az utolsó dolog! Bár minden kívánságom úgy teljesülni, mint ahogy az érkezésünk utáni első órákban kívántam, hogy viszont láthassam. De könyörgöm, én is tévedhetek!- … de a barátnőm és én nagy rajongóid vagyunk.

- Oh, igen, a hölggyel már találkoztam - hallottam Styles hangjából, hogy vigyorog.

- Igen? - nyelt nagyot Daniella, és oldalba lökött. Egy fél lépéssel odébb álltam.

- Igen, körülbelül öt perce rohant belém.

- Áh - világosodott meg Daniella, és szerintem hallani véltem, amint a kövek legurulnak szívéről. Ha valamelyikük is tudná, mi az igazság...

- Akkor, kiknek írhatom? - kérdezte Harry. Mivel óvintézkedésem hiábavalónak tűnt, felemeltem fejemet, de a szemkontaktust még most is kerültem.

- Daniella - nyomta Hazz kezébe lelkesen a tollat és a papírt. Harry a másodperc törtrésze alatt dedikálta neki, gyönyörű keze, melyet anno talán legjobban szerettem külsejéből, rutinosan kanyarította a betűket.

- És ez a bájos másik hölgy? - fordult felém. Bájos? Hát mit tegyek még, hogy furának vagy elutasítónak találjon? Esetleg bunkónak?

- Dominica - vágta rá helyettem Dani, mielőtt még bármely szó is kijöhetett volna ajkaimon.

- Tessék - nyújtotta Styles felém a cetlit, melyet Daniella füzetkéjéből tépett le nekem.

- Köszönöm! - fogadtam el, és önkénytelenül is elpirultam.

- Akkor mi nem is zavarunk tovább! - közölte Daniella, mikor látta, beleestem a zöld szempár kegyetlen csapdájába, és sehogy sem akaródzok onnan kimászni.

- Lányok, örültem - biccentett, és még megeresztett felénk egy mosolyt, majd visszafordult a polc társaságához. Egy pillanatra még megfordult a fejemben, hogy megkérdezem, mit keres oly elmélyülten, hisz könyvek terén igazán otthon voltam, de aztán sikerült rendre parancsolnom magamat.

- Magamnak csináltam! - hajtogatta egyre csak valahol ott belül agyam.

- Még hogy nem szereted! - háborgott Dan.

- Mi van? - kérdeztem vissza értetlenül.

- Láttam hogy néztél rá! - magyarázta.

- Nem értem - adtam a hülyét.

- Nem áll jól neked a hazugság. Látszik, hogy még nem sokat művelted ebben az életben - jegyezte meg, hangjából kivált a gúny. - De amióta leszálltunk arról a nyamvadt gépről, mintha kicseréltek volna! - tette hozzá mérgesen.

- Tisztázzuk: nem hazudok. - Ó, dehogynem, tisztában vagyok vele. Öt éve az egész életem egy nagy hazugság, ha csak szóba kerül az a nyár. - Nem szeretem Harryt, mert szerintem nincs elég komolysága a színészethez. De ez az én magánvéleményem. De ez nem jelenti azt, hogy nem szépek a szemei.

- Hát, igen... Az a csillogó szempár - elterelő hadműveletem sikeresnek bizonyult.

- De most mit kezdjek az aláírásával? - tettem fel a költői kérdést, játszva a szerepemet. Kaptam egy signát életem szerelmétől. Aranyos, mondhatom.

- Egy nap még hidd el, hálás leszel nekem, hogy nem szalasztottad el a lehetőséget - jelentette ki büszkén. - Egyébként meg, tudod mennyit kaphatsz ezért?

***

„Huszonöt éves korára az ember sok mindent elérhet. Van, aki könyvet ad ki, van, aki olimpiát nyer. Van, aki az életéért és hazájáért harcol. Van, akinek nevét az egész világ ismeri, és van, akiét csak pár ember, de nekik ő jelenti a világot. És van, aki már nem is él. Itt vagyok én is, aki csak filmszalagokat tud felmutatni, mégis, ezzel valahogy én is belevéshetem magamat az emberi memóriába.”

Harry

- Dalt írok Ellienek - jelentettem ki büszkén Louisnak, és az orra alá toltam a kottát a szövegrészletekkel. Az utóbbi időben vele voltam a legjobban, és az esküvővel kapcsolatos gondjaimat is egytől egyig neki regéltem el. Ő volt Ellie unokatestvére, és remekül ismerte a nőt, akit elvenni készültem, mégis, velem is rögtön megtalálta a közös hangot, és azt hiszem, egészen különleges barátság alakult ki közöttünk.

- Csak egy baj van. Ellie szemei kékek. Hogy jön ide a szürke? - méregetett furcsán.

- Így jött ki a rím - vontam vállat, majd elvettem tőle a füzetet, és sietve átfirkáltam a szót. Hogy is jött ide? Biztos az a titokzatos idegen kapcsán... Hogy is hívják? Dominica talán. Igen, úgy.

Nem értettem a plázában történteket. Hisz csak egy rajongólány a sok közül, aki szerencsétlen és figyelmetlen. Véletlenül belém szaladt, de ennyi. De ha ennyi, akkor miért nem tudom kiverni a fejemből? Miért látom folyton magam előtt azt a szürke szempárt, aki amikor rám nézett, olyan volt, mintha teljesen belém látna. Úgy éreztem, nincs előtte titkom, mert látja gondolataimat.

- Öregem, te teljesen be fogsz dilizni - állapította meg Lou.

- Az lehetséges - sóhajtottam beletörődően.

- Mégis mi a bajod? Fáj rád nézni! Még a végén egy életre elveszed a kedvemet attól, hogy valaha is elkötelezzem magamat! - szidott. Ez a maga módján elmondta, hogy aggódik értem. Kicsit megmosolyogtam ama kijelentését, hogy ő valaha is feleségül vesz majd valakit, mert ennek nem nagy valószínűségét láttam. Közel járt már a harminchoz, mégsem volt még egyetlen komoly kapcsolata sem, legalábbis tudtom szerint. Talán ezért örült annyira Ellienek és nekem. Hisz ő nem akart komolyságot vinni saját életébe, de mégis valamennyit megtapasztalt az érzésből.

- Oké, ez valóban pocsék - tereltem vissza gondolataimat a dalhoz. - Viszont! - csillantak fel szemeim.

- Viszont? - kérdezett vissza.

- Viszont van egy remek ötletem! - letérdeltem és az asztal alatti papírkupacok között kezdtem keresgélni. - Van egy dal, mely napok óta nem megy ki a fejemből. Igazán szép dallama van, és csupán egy akusztikus gitárt álmodtam meg hozzá kíséretnek. Áttörő sikernek ígérkezik szememben, és a szövegkezdemény is gyönyörű - fényeztem saját zenei zsenialitásom. Amúgy sem volt véletlen, hogy pont Lou csücsült mellettem. Ő is konyított valamennyit a zenéhez, Ellie párszor mesélte, hogy kislány korában Louis sokszor énekelt neki, és ha sírt, vagy bármi baja volt, ettől mindig megnyugodott. Épp ezért, őt tartottam a legmegfelelőbb embernek, akivel ötleteimet megoszthatom.

- Na, mutasd azt a csodát! - nézett rám kétkedően.

- Ez Életem története! - mondtam lelkesen, miközben odaadtam neki a kottát, de a másik, kissé megviselt lapot, melyen pár szó, néhány ferde sor volt csak, magamnál tartottam.

-Köszönjük Harry, de ennyi önfényezés elég volt! - mosolyogta meg.

- Nem, nem, ez a címe! - magyaráztam, mintha alap dolog lenne, hogy ezt tudja.

-Ja, az más! - bólintott komolytalanul. - Életem története - ízlelgette.

- Valahogy így hangozna... - már majdnem belekezdtem, mikor rájöttem, a szöveg még nagy módosításokra szorul.

- Na, halljam - mutogatott hívogatóan.

- Életem története, hazaviszem őt, egész éjjel vezetek, hogy melegen tartsam, és az idő... - improvizáltam.

- ... megfagyott - fejezte be helyettem a gondolatot Louis.

- Életem története, adok neki reményt, vele töltöm a szerelmét, amíg...

- Amíg?

- Amíg... - hajtottam le a fejemet búsan. - Még befejezem. Zenész vagyok, nem költő - mentegettem magamat.

- Nem rossz, sőt, kifejezetten jó, ha egy nő szemével nézzük, hisz csöpög a romantikától, de Harry! Megnősülsz! Ez jó dolog! Biztos ilyen szomorút akarsz?- kérdezte.

- Ez nem szomorú, csupán komoly, olyan, amilyenek a szándékaim - vágtam ki magamat, szívem pedig a torkomban dobogott az izgatottságtól. Bárki bármit mond, ez a tökéletes dal!

- Te tudod - hagyta rám, és kezébe vette hanyagul kanapénak döntött gitáromat, hogy lejátssza az akkordokat.

Szerzői párosunk remeknek bizonyult, hisz néhány óra leforgása alatt remek dalt raktunk össze.

- Már csak bátorság kellene, hogy el tudjam neki énekelni - állapítottam meg, és magam sem tudtam pontosan megfogalmazni, mitől félek pontosan. Még sosem énekeltem Ellie előtt, még azóta sem, mióta monoton mindennapjaimat kétféle stúdió között osztom meg: film és hang. De valahogy neki nem. Nála nem éreztem késztetést. Talán azért mert ő állt hozzám a legközelebb, és féltem kritikájától, hisz ha neki nem tetszene, amit csinálok, az törést okozna rajtam. Talán. Nem tudom.

- Ne röhögtess! Hogy akarsz így karriert? Hogy fogsz így több millió ember elé kiállni? - boncolgatta a témát Lou. - Ráadásul hogy jutottál el eddig? Az interjúk, meg minden nyilvános herce-hurca?

- Énekelni más, mint beszélni. Több hibára ad lehetőséget. És az is egész más, hogy kiállsz egy tucat ismeretlen elé, akit valószínűleg most látsz először és utoljára, minthogy életed legfontosabb embere elé állj, az ő legfontosabb napján.

- Harry, én azt javaslom, ha ilyen töketlen vagy, te húzd fel a koszorúslány ruhát - reagálta le, de szemében azért véltem felfedezni némi együttérzést. Emellett azt is sugallta: férfiak vagyunk, és ezzel jogunkat vesztettük az érzelmek kimutatását illetően.

- Még jó, hogy remek alkatomhoz minden szín, így a pink is illik - röhögtem fel a dolog képtelenségén.

Ebben a pillanatban csörgő hang hallatszott az ajtó felől, ami lassan feltárult, és egy csomagokkal megrakodott Ellie lépett be rajta.

- Louis, segítenél? Harry, drágám, kérlek, kicsit fordulj el! - kiabált, éles hangjától picit összerezzentem, és akaratom nélkül is kiszálltam gondolataim közül. Lou már száguldott is keresztül a szobán, kezében egy fehér valamibe csomagolt ruha. Tudtam, hogy most már nincs visszaút.- Szia, édes!- kaptam egy puszit a fejem búbjára.

***

„ A múlt olyan, mint egy seb: minél jobban piszkálod, annál jobban fáj. S talán más szemében még be is koszolódik. ”

Dominica

- Te vagy az a lány - rohant be Daniella a szobába.

- Tessék? - eszméltem fel.

- Te vagy az a lány!

- Miről van szó? Ki vagyok én?-  értetlenkedtem.

Válaszul csak egy kopott, gyűrött újságcikket nyomott a kezembe.

„Talány továbbá Harry szerelmi élete is. Ugyanis annak a fiatal lánynak, aki Harry balesete után a kórházból jött ki vele, nyoma veszett. „Keresem az igazit. Sok lánnyal volt dolgom az utóbbi időkben, mert mindegyiknél reméltem, hogy megtaláltam. Már nem tudom, ki ő vagy mi van vele. Elveszett az utóbbi feldúlt napok között. Mindenesetre most már ideje összeszednem magamat. Köszönöm a támogatást minden rajongómnak, akik mellettem álltak ebben a nehéz időszakban! Szeretlek titeket!”- foglalta össze gondolatait az ifjú, és jelenleg szingli szépfiú, aki a jelek szerint egyenlőre nem szeretne újabb kapcsolatba ugrani.”

- Mégis hogy került ez hozzád? - kérdeztem összeráncolt szemöldökkel.

- Ne terelj! Te vagy az a lány! Te vagy az a barna folt, aki a képeken mellette volt. Te vagy! - lelkendezett. - Amúgy a tárcádban volt.

- Te belenyúltál a pénztárcámba? - kérdeztem hitetlenül.

- Jó cél érdekében - vont vállat. - De mégis hogy? Mesélj! - telepedett mellém, és éreztem, hosszú éjszakának nézünk elébe.

- Rendben, de először te mond el, hogy jöttél rá! - kértem.

- Ahogy beszéltél róla... Olyan volt, mintha ismernéd. Aztán kutattam kicsit a cuccaid között...

- Hé! - löktem kicsit oldalba.

- Most mi van? - kérdezte nevetve. - Szóval leesett. És most te jössz.

- Az anyja azon a gépen utazott, mint mi. Én és a bátyám, tudod, aki...

- Sajnos tisztában vagyok vele - hajtotta le fejét.

- Szóval a kórházban ismerkedtünk meg. Csak sajnos sok volt a gátló tényező. Aztán még jött az a baleset is...

- Részleges amnézia, ugye? - látszott rajta, hogy sokat tud Harryről. Legalábbis mindent, amit az újságok leközölnek.

- Igen. És hát, valakinek a résznek is kellett lenni - sóhajtottam. - De nem járt rosszul - tettem hozzá az igazságnak megfelelően. - Elfelejtette az anyja halálának körülményeit, a gyászidőszakot, a filmes incidenseket, és mindent, ami akkorra összecsapott a feje fölött.

- És téged... De még lehet esélyed az újrakezdésre - arcán magabiztosság tükröződött.

Kijelentésére nagyot néztem.

- Nem, ezt a meccset már lejátszottuk. Ma kétszer találkoztam vele. Nem ismert fel, nem derengett neki semmi. Akkor mégis mit remélek? Ráadásul ha jól tudom, barátnője van.

- Rossz az életszemléleted. Amúgy menyasszonya - közölte, mintha az csak olyan mellékinformáció lenne.

- Pláne! - ráztam meg a fejemet.

- Rosszul látod a dolgokat! - próbálkozott újra. - Adott egy férfi, aki megtalálta a szerelmet, és adott vagy te, aki ezt megtestesítette. Csak egy szerencsétlen baleset meggátolta, hogy együtt legyetek. Most viszont a sors adott nektek még egy esélyt az újrakezdésre. Mi ez, ha nem szerencse? Szerencse, amit ki kell használnod! Meg kell keresned és küzdened érte! Hisz láttam, hogy méregetett a boltban!

- Nem, nem és nem! - hajtogattam. - Nem gyalogolhatok bele egy kapcsolatba. Ő már új életet kezdett, és most boldog.

- Az, hogy talált valakit, mert magányos volt, nem jelenti azt, hogy boldog - próbált lelket önteni belém.

- Ha valaki nem boldog, akkor az nem szokott megházasodni - jegyeztem meg ezt az aprócska, nem túl elhanyagolható momentumot.

- A mai világban - vont vállat, ezzel eltiporva az eddig megmaradt kevéske igaz szerelembe vetett hitemet is. - Figyelj! Értem én, hogy a dolog bonyolult, de egyszer az életben magadra is gondolhatnál!

- Épp ezt teszem, mikor azt mondom: maradjunk ki ebből a dologból. Ő talált mást, én is fogok. Most csak egy kis nyugira vágyok.

- Csak próbáld meg! Csak egy találkozást! Ha nem működik, ha nem nyit feléd, akkor elismerem, hogy igazad volt, és visszavonulunk. Azzal még nem ártunk senkinek. Viszont nyerünk egy visszaigazolást- győzködött.

- És ha nem? - tettem fel a kérdést.

- Előbb még pont azt bizonygattad, hogy úgysem. Mi történt? - mosolyogta meg szenvedésem.

- Miért akarod te annyira, hogy ez összejöjjön?

- Mert még soha senkiről nem láttalak úgy beszélni, mint róla - hangja kissé elhalkult.

- Mivel talán elég gyér volt a szerelmi életem - adtam meg az okfejtést.

- Hát pont ezért! - legyintett. - Mert rá vártál öt teljes éven keresztül!

- De mégis hogy akarod mindezt kivitelezni? Hogy találunk rá újra? - érdeklődtem.

- Ma este sajtótájékoztató lesz az új filmjével kapcsolatban. Végtére is újságírók vagyunk, nem? - lelkendezett.

- Ahogy mondod, nem - törtem le.

- Dehogynem! - bólogatott, mintha ettől elhinném majd neki. - Tudod, ezért kaptuk a diplománkat - kacsintott.

- Tudom, hogy te igen. De az csak egy diploma. Attól még nem vagy dolgozó. És akkor most én emlékeztetnélek téged: én másik szakra mentem!

- Oh, az lényegtelen. Csak hidd el, hogy te is azt tanultad, amit én, és nem lesz gond.

- Daniella, ez őrültség! És ha még az eddigieknek lett is volna igazságtartalma, akkor sem jutnánk be. Tudod milyen szigorúan őrzik az ilyen protokollpartikat? Igazolványokkal és meghívóval is gyanúsan méregetnek!

- Ezt úgy mondod, mintha tudnád-  durcázott be.

- Mert tudom! - forgattam meg szemeimet.

- Oh, az más - hallgatott el egy kicsit. - De holnap estéig van még egy egész napunk. Bízd csak rám! - vigyorodott el.

- Ahhoz túlságosan félek tőled! - nevetve dőltem hátra ágyamba. - Egyet mondok neked: egy boszorkány vagy, Dani! Egy boszorkány... - a végét már elnyelte ásításom.

- Ezt ismételd meg majd holnap - mondta, majd lekapcsolta a villanyt, és ő is ágyba bújt.

***

„ Mikor szomorúan gubbasztasz a szobád mélyén, gondolj arra, mennyi minden történik éppen a világban. Mérlegeld, hány tárulkozó lehetőséget utasítasz vissza a múlt miatt. Gondolj bele, hogy hány helyen lehetnél, ahelyett, hogy sírsz. Vedd elő a fényképezőgépet, és nézd a képeket. Érezd át őket. Nézd a saját mosolyodat és lásd, milyen erős vagy. Majd menj, és élj! ”

Dominica

A következő nap nagy részében Daniellának nyoma veszett. Néha, mikor egy-egy programnál névsorolvasást tartott az idegenvezető, felbukkant. Aztán újra eltűnt, és mindenki csak találgatott, hova tűnhet, mit csinál, és hogy csinálja. Volt, akinek hiánya fel sem tűnt, hisz a nap folyamán többször is látta, a két találkozás közötti időben meg nem pillantgatott hátra, hogy ott van-e.

Aztán este minden kiderült, és Dani egyik pillanatról a másikra tálalta újabbnál újabb meglepetéseit. Szerencsére az aznapi program nem volt túl sűrített, olyan szempontból, hogy este nyolckor már megvacsorázva ültünk a szállás társalkodójában. Persze az én torkomon nem sok minden ment le, de azért a látszat kedvéért bekaptam pár falatot. A terv átlátszó volt, Daniella pontban nyolc tízkor rosszullétet tettetett, és megkért, hogy segítsem fel őt szobánkba, mire én is közöltem a többiekkel, hogy kimerültem, ezért inkább lezuhanyzok és nyugovóra térek.

- Sajnálom! - mondta Katie, csapatunk egyik tagja. - Pedig ma estére csomó dolgot terveztünk, activity, üvegezés, meg minden. - Látszott rajta, hogy tényleg kissé csalódott távozásunk miatt.

- Sajnálom. Majd bepótoljuk - mosolyogtam rá melegem, és átkarolva a nagyon szenvedő Daniellát, felfelé vettem az irányt. Ahogy eltűntünk a lépcsőfordulóban, már el is engedtem, ő pedig erejétől kicsattanva, teljesen besózva ugrándozott mellettem.

Amint becsapódott szobaajtónk, és kattant a zár, már neki is fogott elkészíteni engem, amit nem igazán díjaztam. A problémák a következőek voltak: nem hitte el, hogy nem egy a ruhaméretünk, hisz ő alacsonyabb és egy picit teltebb volt nálam. A szoknyát, melyet rám adott, két másodpercenként kellett lejjebb húznom, hogy ne legyen ki csipke fehérneműm, melyet ugyancsak ő nyomott a kezembe, mikor bevonultam egy gyors tusolásra. A dolog második kellemetlen része akkor ért, mikor rám kent egy csomó sminket, amiknek nő létemre nem tudom a megkülönböztető nevüket. Az i-re a pontot pedig a hajam tette fel, melyet feltupírozott és egyik oldalra tűzött. Hajhagymáim sokáig gyászoltak, és mély fájdalomban részesültek.

Amíg magát is elkészítette- számomra túlságosan is gyorsan- addig én gyakoroltam a magassarkúban való járást, és a szoknyában való leülést. Végül ő is mellém huppant, és már csillagokat is láttam, mire feleszméltem, hogy egy fényképezőt tart elénk.

- Mosolyogj! - és újabb kép készült. - Azt mondtad, nem vagy újságíró, így kineveztelek fotósnak - mondta, és a profinak tűnő szerkezetet a kezembe nyomta. - Mehetünk? - kérdezte, és büszkén méregetett. - Annyira gyönyörű vagy! - mondta őszinte csodálattal. Fintorogtam egyet.

- Hogy jutunk ki? - tettem fel a következő fogas kérdésemet. Egyesével adagoltam, mindig csak a következő lépésre vagy momentumra rákérdezve, ezáltal próbálva megőrizni szívem egészségét.

- Az ablakon - közölte, mintha mi sem lenne egyszerűbb. Úgy néztem rá, mint egy őrültre.

- Öh, Daniella - próbáltam finoman rávezetni. - Ugye tudod, hogy az emeleten vagyunk?

- Ne nézz már teljesen hülyének - nevetett fel, és kitárta a szobaajtót. - Gyere utánam, és csináld, amit én.

Bólintottam, bár nem igazán tetszett ez a felállás, kicsit megrémített, hogy komolytalan barátnőmre kell bíznom magamat.

Levettük a cipőinket, hogy a kihalt folyosón ne legyenek hallhatók lépteink, aztán a lépcsőfordulóban a másik irányba kanyarodtunk, ami levezetett minket a földszinti szobákhoz.

- Fontos az emberek ismerete!- suttogta oda nekem. - Katie sosem zárja a szobájuk ajtaját - értette meg velem.

Beosontunk, aztán pedig ő lazán kimászott az ablakon.

- Nem merek - szóltam halkan le neki.

- Ne legyél nyuszi! - kaptam a választ. - Itt vagyok alattad! - Remek. Most már nincs okom az aggodalomra.

- Ha most nem szakítom ki a harisnyámat, akkor soha - mondtam, miközben nagy erőt véve magamon, ügyetlenül leugrottam.

- Na ugye, hogy nem kell hiszti? - vette elő ismét vigyorát. - Most szépen bakot tartok neked, te pedig amennyire csak tudod, becsukod az ablakot.

Innentől már viszonylag gördülékenyen mentek a dolgok. Az ablak visszahúzódott a helyére, a taxi pedig már várt ránk. A helyszínen, a pub előtt már kígyózó sor várt a bejutásért.

- Épp időben - pillantott kövekkel kirakott karórájára Dan.

Körülbelül fél órát álltunk sorba, a bejutás viszont elég gördülékenyen ment, pedig lelki szemeim előtt már ezernyi rémkép jelent meg, és majdhogynem láttam magamat a sitten. Ehhez képest csak megnézték a papírokat, melyeket Dani odaadott nekik, s melyeken azt sem tudtam mi állt, és ha belekérdeztek volna, istenbizony meg nem tudtam volna szólalni. Ezenfelül valami személyazonosságot igazoló igazolványt kértek, amiket ugyancsak Daniella adott oda nekik. Azon már meg sem lepődtem, hogy került a személyim hozzá...

Mindenesetre jó pár izzadtságcsepp végigcikázott a homlokomon, mire bejutottunk. Itt voltam életem második partiján, de most mégis bármit megadtam volna a szállás puha ágyáért, még ha az kicsit nyikorog is. Eddig azt hittem, inkább hasonlítok kurvára, mint fotósra, de látva a többi lányt, megnyugodhattam, hogy elég szolidan megúsztam.

A zene nemsoká elhalkult, és mindenki a színpadszerűség felé fordult, amin egy hosszú asztal állt.

- Pont mint a filmekben - képedtem el. Bejelentették a filmben szereplő fő embereket, akik bevonultak, és helyet foglaltak. Stylest hagyták utoljára. - Az nem gáz, hogy még a címét sem tudom a filmnek, amiatt ma itt vagyunk? - dörmögtem Daniella fülébe.

- Neked nem is kell. Te csak fotózz, majd én beszélek.

- Értettem.

És tényleg csendben maradtam. Nem volt egyébként egy érdekfeszítő esemény, mindenki csak a szokásos, elrongyolt kérdéseket tette fel, melyeket tényleg tinimagazinok hasábjain olvashatsz.

- Milyen a kapcsolatotok a partnernőddel? - kérdezte Daniella, a dolog „ki mekkorát tud kiáltani” alapon működött. Úgy csinálta, mintha ezeréves tapasztalata lenne ebben.

- Remek. Már az első napokban megtaláltuk a közös hangot - mosolygott Harry, és hunyorogva pillantgatott felénk. Ez a kérdés meglepő fordulatot hozott mindenki kérdeznivalójába.

- Van köztetek valami? - jött a következő.

- Nem. Várom a filmet, melynél nem fog ez a feltevés elhangozni.

- Hogy is lehetne, hisz neked barátnőd van! - kiáltotta valaki. - Sokak szerint munkatársnőd hasonlít Elliere. Ez mennyiben segített a szerelmi jeleneteknél?

- Hagyjuk ki ebből Elliet! - kérte Harry, nekem pedig a név hallatára is gombóc keletkezett a torkomban.

- Pedig mindenkit nagyon érdekelnek az esküvő részletei! Elárulnál valamit?

- Nem, sajnálom. Ez bizalmas - hangjából bocsánatkérés jött le, nem úgy a szeméből.

- Mindenesetre kapcsolatotokból tudtál ihletet meríteni? - ez az első sorból ment.

- Persze, hisz most már nem úgy játszottam a szerelmet, hogy fogalmam sem volt róla, hanem tisztában voltam azzal, mit miért mondok, vagy teszek, ezáltal szinte egybeolvadtam a karakterrel.

- Mit gondol, milyen az igaz szerelem? - kiáltottam be, szinte nem is voltam magamnál. Mindenki rám nézett, pedig kérdésemben nem találtam semmi különlegeset. Csak kicsit később esett le, hogy magáztam. A tömeg kicsit szétoszlott körülöttem, és egy másodpercig mintha farkasszemet nézett volna velem Harry. Szívem oly hevesen és hangosan dobogott, hogy nem voltam benne biztos, hallani fogom a válaszát az ütemnek köszönhetően. Úgy éreztem, hogy amíg Harold egyre pirosabb lesz ott fent, belőlem minden vér kiszáll itt lent, és talán mát csak egy aprócska lépés választott el az ájulástól.

- Hát...öhm... erre talán nem tudok szavakba önthető választ adni. Az igaz szerelem érzéseken alapul. Az, melyekre már nem érzed a szavakat megfelelőnek - zárta rövidre Harry. - Elnézést - majd felállt, és kiment, az utána siető embereknek pedig valamit arról magyarázott, hogy szörnyen meleg van itt, és nagy a levegőtlenség, és ezt az ő tüdeje már nem bírja tovább.

- Hülye vagy? - érkezett fülembe Daniella rövid véleménye, és próbált arrébb rángatni arról a helyről, ahol megkövültem, hogy kicsit kijjebb essünk a középpontból.

Igen, azt hiszem az vagyok. Vagy csak szerelmes. De lehet, hogy a kettő egy és ugyanaz.

Még hallottam, ahogy bejelentik, hogy a sajtótájékoztatónak vége, a buli megkezdődik, és hamarosan Harry is visszatér közénk, amint kicsit jobban lesz. Majd véglegesen leblokkoltam.

***

„ Van, aki a kamera tükrében szebbnek látja magát, van, aki csúnyábbnak, de olyan kevés van, ki önmagát kapja vissza. ”

Harry

Már megint az a furcsa érzés. Már megint azok a szemek. Más is látja? Vagy lehet, hogy csak beképzeltem, csak jelenést látok? Lehet, hogy az a lány nem táncol ott, és nem kért tőlem autogramot? Lehet, hogy kérdésében sem volt semmi megalázó, semmi furcsa, keserű szájíz, és csak én képzeltem oda azt, amitől lángba borult a testem?

Kerestem őt a tömegben, mégsem leltem hosszúnak tűnő időn át.

- Ne! Beszélni akarok Harry Stylessal! - ütötte át gondolataimat egy kétségbeesett hang.

- Nem dobhatnak csak úgy ki minket! - jött egy másik, mely sokkal talpraesettebbnek hatott, és kikérte magának az igazságot.

- Eresszenek el! - ismét az első.

Összeráncolt szemöldökkel kerestem őket a tömegben tovább, hátha meglátom, hisz nem lehettek messze, ha ebben a hangzavarban is meghallottam őket. Gyorsan vettel egy száznyolcvan fokos fordulatot, és néhány táncoló emberkével hátrébb megpillantottam őket. Odafurakodtam, semmivel sem törődve. Határtalan késztetést éreztem, hogy tegyek értük valamit, de nem tudtam, szavam mennyit számít. A biztonságiak már a kijárat felé tessékelték őket, mikor szemeim még találkoztak a szürkével.

- Állj! - kiáltottam, és az egész helységre csönd telepedett. Mindenki abbahagyta a társalgást, a pincér a pultra csapta a poharat, a zene elhalkult, majd végleg elhalt, a kidobóemberek pedig elengedték a két gyenge nőt.

- Harry! Beszélnünk kell! - szólított meg a szürke szemű, akit már az este elején kiszúrtam a tömegből. Hangjából bizalom és furcsa közelség áradt, mintha rég nem látott barátját szólította volna meg.

- Rendben - egyeztem bele. Hisz egy esély mindenkinek jár, és végre én is a dolgok végére akartam járni. - Az urak tekintsék úgy, hogy a hölgy...

- Khmmm - köszörülte meg a torkát a másik, akinek nevére már nem emlékeztem.

- ... a hölgyek velem vannak, és személyes kiváltságaimat élvezik - tettem pontot a mondat végére, mindenkiben tudatosítva szavaimat.

Percekbe telt, mire minden újra indult, és még akkor is maradt valami a levegőben, ami nem engedte, hogy minden olyan legyen, mint előtte. Mindenki gyilkos tekintettel méregette Dominicát, akinek tartása teljesen görnyedté vállt, mint aki minél kisebbre próbálja összehúzni magát. Mindenki tudta, ő az a lány, akinek zavarba ejtett a kérdése.

- Erre - nyitottam ki egy ajtót, mely egyfajta raktárféleségként funkcionált. - És most ki vele! - szólítottam fel, mikor magunkra húztam az ajtót. - Ki vagy te??