-->

2013. május 6., hétfő

14.fejezet - Bolond háború

"Nem gondoltam, hogy a nyaram egy állatkert gondozásával fog telni. Pillangók a gyomromban, egy férfi a szívemben, és valami fura, gombóc szerű lény a torkomban."

Dominica

- Ezt nem mondhatod komolyan! - csodálkozott Harry, gyönyörű kezeit széttárta. Hihetetlen volt itt ülni vele szemben ezen a kopott vendégágyon, és beszélgetni, csevegni és fecsegni. Igazából azt sem tudtam, hogy került ide, csak jött, és a percek máris összefolytak. Nem tudtam, és még most sem tudom, milyen furcsa erő vezérelhetett, hogy ezt éreztem, de szinte biztosra vettem, hogy ilyesmi lehet a szerelem.
- De bizony - bólintottam rá, újra és újra. - Még sosem voltam buliban. 
- De ezt hogy tudtad kivitelezni? - röhögött fel.
- Hát, London nem Los Angeles. Itt a sok sztár, olyanok, mint te, mind isztok, drogoztok, és ez a menő, és elfogadott. Persze, Londonban is van egy ilyen réteg, de a többség tini normális.
- Most ezzel arra célzol, hogy nem vagyok normális? - vonta fel egyik szemöldökét.
- Nem. Csak arra, hogy eddig nekem az volt a természetes esti program, ha tanultam - mentettem magamat automatikusan.
- Nem mondom, hogy az én életmódom jó. Mert nem az, hisz én már valahol a ló túloldalán helyezkedek el, de semmi szórakozás? Ez azért durva - akadt ki.
 - Mint említettem, vallásos családban nőttem fel, és boldog voltam. Nem hiszem, hogy az alkohol bármin is változtatna - érveltem, de agyam egy kis, nyughatatlan része mást mondott.
- Ki sem szeretnéd próbálni? - kérdezte sejtelmes hangon.
- De, egyszer talán. Ha itt lesz az ideje- mondtam óvatosan. - Amúgy milyen érzés? - kérdeztem kíváncsian.
- Bulizni? - röhögte el magát. - Ez a legbugyutább kérdés, amit valaha feltettek nekem, pedig már jó pár interjún részt vettem, elhiheted.
- Nem cáfolom - hajtottam le szégyenlősen a fejemet.
- Egyébként ha rendesen csinálod, akkor remek - adta meg a választ kérdésemre.
- Mi az, hogyha rendesen csinálod? - ráztam meg a fejem értetlenül.
- Van, aki azért bulizik, hogy bekerüljön egy bizonyos menőnek számító rétegbe, ezért rögtön a földig leissza magát, vagy nagy adag droghoz nyúl, hogy tudatát veszítse. Na, ennek semmi értelme. Próbáltam már, nem is egyszer, és tényleg nem hatott. De viszont amikor mindenki mást elfelejtesz, vagy csak bizonyos embereket látsz meg a tömegben, akkor remek kikapcsolódás. Persze, az ital itt is elmaradhatatlan, csak nem kell túlzásba esni.
- Értem - bólintottam, mintha ez valami lecke lett volna, amit gondosan be kell magolni.
- Nem. Nem érted. Akkor értenéd, ha kicsit ellazítanád magadat! - rázta meg a vállamat. - Olyan vagy, mint valami rendszerhibás robot - bukott ki belőle.
- Micsoda? - kerekedtek el a szemeim, de ő nem igazán zavartatta magát. - Ezen mit értesz?
- Beprogramoztak egy életre. Minden helyzetre megvan az etiketted, és ehhez tartod magadat.
- És ez baj? - vágtam közbe, mert nem értettem problémáját. - Azzal mégis mi a gond, ha illedelmes vagyok?
- Azzal semmi. Én is tudom az alapvető viselkedési normát, és általában azon belül mozgok... Általában - köszörülte meg torkát. - Mégsem ülök olyan egyenes háttal az ágyon, mint valami hercegkisasszony, és nem óvakodok még a levegőben terjengő porszemektől is - vonta meg a vállát.
- Tessék? - hitetlenül meredtem rá. - Én nem óvakodok mindentől! Kikérem magamnak!
- Dominica! Nem sértésként, de tettél már életedben valamit úgy, hogy nem gondoltál bele a következményekbe? - szegezte nekem a kérdést, amire csak hallgatással tudtam válaszolni. -Na, ugye. Megértem, hogy próbálsz megfelelni mindenkinek, de ez nem fog menni, még akkor sem, ha valaki olyan bájos, és elragadó, mint te. Tudod, olyan szép volt az a konyhai csetepaté, de ahogy megjelent Caroline, te elfutottál. Aztán az a csók ott a folyosón... Édes volt, de amint véget ért, te visszahúzódtál a kényelmi zónádba, és nem mozdulsz.
- Jó-jó! Elég, értem - intettem le, mert valahol igaza volt. Akárhogy is ragoztam, ha valaki azt mondta ugorjak, akkor én ugrottam. - A robot megvan, de miért rendszerhibás? - kérdeztem furcsa dallamossággal a hangomban.
- Mert van egy-egy pillanatod, amikor hiába van mindenfajta program telepítve beléd, akkor is a szíved vezérel - mosolyodott el.
- Akkor mi a gond? Ha néha nem a szabályaim szerint cselekszek, akkor mégis miről beszélünk? - ráztam meg a fejem értetlenül.
- Az, hogy ezeket a pillanatokat csak a szemeden lehet észrevenni. Mert mire a többi tagod ki tudná fejezni, addigra tovaillan.
- Nekem ez már bonyolult! - nevettem fel zavartan.
- Csak engedd el magadat - lökött finoman oldalba.
- Megpróbálom - bólintottam.
- Reménytelen eset vagy! - csapott a homlokára.
- Most miért? - kérdeztem szinte gyermekies hangnemben.
- Ezt nem próbálni kell, hanem csinálni! - adta meg a választ. - Megvan! Ma egy VIP partira vagyok hivatalos, ott lesz mindenki, aki csak számít a készülő filmemnél. Nincs is innen olyan messze a klub helység, ahol megrendezésre kerül. Nincs partnerem - célozgatott.
- És ezzel a ténnyel én most mit kezdjek? - kérdeztem sóhajtva, bár sejtettem mire megy ki a játék.
- Gyere el velem! - kérte könnyedén, és még ellenállhatatlan mosolyát is bevetette.
- Kizárt dolog! - közöltem.
- Miért? És ne gyere azzal, hogy gyászolsz, és a többi! - találta ki gondolataimat. Komolyan ilyen átlátszó lennék? - Arra lesz még időd! Azt már magadban kell elintézned, de a jó Isten szerelmére, egyszer érezd már jól magadat! - könyörgött.
- Már sokszor éreztem jól magamat- szúrtam közbe sértődötten.
- Bizonyos keretek között. - Látta, hogy megfogott, így önelégülten elvigyorodott.
- De én nem vagyok oda való! Csupa híres és gazdag ember... - tépelődtem.
- Hidd el, még csalódást is fognak okozni. Photoshop nélkül nem nyújtanak olyan szívderítő látványt, te viszont... - elakadt.
- Nem is tudom - túrtam hajamba. - Ruhám sincs, tekintve, nyaralni jöttem.
- Nem kell kiöltözni - felelte higgadtan.
- Férfi meglátás! De ha nem húzunk fel szép ruhákat, akkor azért bélyegeztek meg minket - forgattam meg a szemeimet.
- Domo! - vágott szavaimba, és a név hallatán azonnal elhallgattam.
- Hogy neveztél?
- Domo - mosolygott sunyin.
- Ne hívj így! - tiltottam meg neki.
- Miért? - pimaszkodott, látszott rajta, hogy minden pillanatát élvezi bosszantásomnak.
- Mert ez hülyén hangzik! Idióta becenév! - érveltem, ő meg, mintha csak nem is érteni mondandómat, mintha nem is egy nyelvet beszélnénk, mintha ő valami teljesen más országból jött volna, vagy inkább más bolygóról, és viccesnek találná makogásomat, csak nevetett.
- Oké - vihogott, de biztos voltam benne, hogy ezzel még nincs vége.- Szóval azt akartam mondani, hogy végtére is egy diszkóba megyünk, nem bálba!
-De akkor is! Egy férfinak olyan könnyű, mert szexik vagytok egy sima pólóban is- osztottam meg nézeteimet.
- Jó, én ezt nem vagyok hajlandó tovább hallgatni - állt fel. - Nyolcra érted jövök! - közölte ellentmondást nem tűrően.
- De én nem... - kezdtem a tiltakozást.
- Nem érdekel. Én itt leszek! - két lépéssel az ajtóban termett.
- Itt ne hagysz! - akadtam ki hirtelen döntésén és modortalanságán.
- Egyébként elárulom, neked póló sem kell a szexiséghez! - hagyta rám megjegyzését, aminek jelentésébe inkább bele sem gondoltam, majd hatásosan távozott. Felugrottam, és utána futottam, de mikor láttam a lépcsőn lerohanó alakját, megtorpantam. Nem tudtam, mi következne, ha utána mennék, így inkább gyáván álltam még percekig a lépcső tetején, ahol tegnap megcsókolt. Körülbelül ezen a helyen ért utol az érzés, hogy ki kell lépnem abból a sokat emlegetett kényelmi zónámból.
- Caroline! - kiáltottam el magam.

***

"Miért van, hogy a teremtő legtökéletesebb alkotása, maga a szeretet száll szembe az Ő akaratával?"

Caroline

- Caroline! - kiáltott Domi, és már indult is le a lépcsőn, hogy megkeressen.
- Igen? - szóltam vissza szobám ajtajából, mire arca felcsillant, és hozzám futott.
- Ma este szórakozni megyek! - ennek a mondatnak még örültem is volna, ha ismert volna bármit is Los Angelesből.
- Ezt mégis hogy gondoltad kivitelezni? - vontam össze szemöldökömet.
- Harryvel - egészítette ki mondatát.
- Nem tartom jó ötletnek! - vágtam rá azonnal.
- Tessék? - kérdezett vissza, és arcáról leolvadt a mosoly.
- Nem tartom jó ötletnek - ismételtem meg.
- De hát miért? - szontyolodott el, de láttam rajta, hogy hisz benne, hogy valami okos és frappáns magyarázattal állok elő, amivel meggyőzöm majd. Bárcsak így lenne!- Harry kedves fiú!
- Lehet kedves, lehet nem, de fiú. Kincsem, sajnos tanítanom kell neked valamit a férfiakról! A megbízhatóságot nem róluk mintázták - simogattam meg arcát.
- De én tudok magamra is vigyázni! - szállt vitába velem.
- Ebben nem kételkedek! - nyugtattam meg. - Csakhogy te még olyan zsenge virágszál vagy, és attól, hogy az eszed megvan az önvédelemhez, nem biztos, hogy nem az erő győz!
- Nem értem aggodalmadat. Tisztellek, és szeretlek, de nem értem! Nem hiszem, hogy bárki is pont engem szemelni ki box zsáknak. Hisz lesz ott egy csomó híres ember, miért én kellenék, az egyszerű, és hétköznapi lány?
- Egyrészt mert gyönyörű vagy- igaz kijelentésemre csak megforgatta szemeit. - Másrészt az emberek buták! Nem fogják fel, hogy az erőszak nem megoldás!
- Ez így van, de én érzem, hogy nem lesz semmi baj! - fogta meg a kezeimet, mintha csak valami különös szeretetenergiát akart volna átadni, és erősíteni engem. Célja az lehetett, hogy elpárologtassa belőlem az aggodalmat, de sajnos a két kis gyönge, csontos kis kezecske ehhez nem volt elég. - Ki ismerhetné jobban az embereket, mint egy olyan lány, aki olvas más emlékeiben? Ez jelentős fegyver, nem igaz? - tette hozzá elméletét.
- Látod, még önmagadnak is ellentmondtál... Átlagos... Emlékfoltozó... - ejtettem ki a szavakat magam elé meredve. - Kérlek, értsd meg, hogy féltelek! Megígértem a szüleidnek, hogy vigyázok rád!
- És te ezért mindent meg is teszel! De ők is jobban örülnének, ha egy boldog lányt kapnának vissza!- hangja meggyőző volt, mégsem hihettem neki.
Tegnap, mikor elájultam, örültem neki, hogy a fokozatosan rászálló rózsaszín köd elvonta a figyelmét, és nem keresett, mígnem lábra nem tudtam állni. De most már rettegtem attól a gondolattól is, hogy Dominica szerelmes legyen. Hisz a szívem azt diktálta, hadd legyenek együtt, de a küldetésem mást mondott. 
- Nem szeretném, ha ezzel a fiúval mennél el! - sóhajtottam. - Ő egy nagymenő, neki nem árt meg pár pohár alkohol, hisz valójában ebben nőtt fel. De te...
- Ne is folytasd! - emelte fel orrát duzzogva. - Akkor is elmegyek. És mikor este épségben hazatérek, akkor folytatjuk a beszélgetést - fordított hátat nekem, és dühösen beviharzott a szobájába. Szerintem még büszke is volt magára, hogy a sarkára állt, és ellentmondott nekem.
Az egész délutánom így tellett. Lézengtem a folyosón, és vártam, mikor jön ki. Féltem a látványtól, ami fogad majd, hiszen ő már önmagában is gyönyörű, mit tehet még az adottságokhoz hozzá a ruha és a haj? Merthogy abban szinte biztos voltam, hogy nemfog sminkelni. Ahhoz nagyon dühösnek kellene lennie rám. Már a nap nyugovóra készül, elővette esti aranyköntösét, amiben esti mesét szokott mondani a gyerekeknek, mikor motoszkálás szűrődött az ajtó mögül, és Domi előjött.
- Most elmegyek - közölte, ott állt velem szemben, és én néhány pillanatig cselekvésre képtelen voltam.
- Ő csak megront téged! Most labilis lelkiállapotú vagy, a gyász marja a szívedet, te pedig jéghideg vodkával hűsítenéd a sebedet?- kérdeztem a helyzethez mérten higgadt hangon.
- Kértem már, hogy ezt a beszélgetést fejezzük be! Ennyit tegyél csak meg nekem - mondta szigorúan, és felvette topánkáját.
- Dominica, ne fordulj ki önmagadból! - mentem utána könyörögve, mikor letrappolt a lépcsőn, és a kijárat felé indult. - Megígértem, hogy vigyázni fogok rád! - hoztam fel ismét, hátha belegondol a szülei helyzetébe, és ez hat rá.
- Nem lesz semmi bajom! - jelentette ki. - Tizenegyre itthon leszek - és az orromra csapta az ajtót.
- Nekem csak te vagy! - kiáltották a gondolataim utána. - Érted? Nem eshet bajod, mert akkor nemcsak létem, hanem halálom is kínszenvedés lesz! Harry! Kérlek fogd fel, mekkora érték van a kezedben! Mégis mivel tömhetted tele a fejét, hogy egy délelőtt alatt kifordult önmagából?

***

"Filmeket gyártunk az életről, mert jobb a rosszat képkockákon látni, és tudni a biztos boldog befejezést, mint megélni a mindennapokat. De semmire sem megyünk velük, hisz a rossz attól még létezik, nem szűnik, hisz csak elfedjük, de nem teszünk ellene semmit. A szél attól függetlenül, hogy a fodrásztól jövök-e, vagy sem, összeborzolja hajamat, és a smink alatt mindig ott vannak a fránya pattanások. A nevem Harry Styles, és a filmek keretei között kényszerülök leélni a való életemet, ezért tudom értékelni az igazi perceket mindennél jobban. Azokat, amelyekben semmi szervezettség nincs, legyenek azok akár rosszak, akár jók. Gazdag vagyok, van tető a fejem felett, és nem kell aggódnom az étkezéseim felől sem, hisz a Miatyánk gyakori elmormolása nélkül is meg van a mindennapi kenyerem. Háború sem dúl az országunkban, nem soroztak be katonának, és nem vesztettem el fiatal éveimet. Nincs halálos betegségem sem, nem kell gyakorta meglátogatnom a kórházakat, és semmi ehhez hasonló problémám nincs. Csak egy szerződés gátolja szabadságomat, ami nemsoká érvényét veszti. Látszólag minden okom megvan a boldogságra. Azonban ez a túlzott figyelem, hogy mindig én vagyok a középpontban, biztosítja az egyetlen dolgot, ami mindig fertőz, bármit teszek, bárhová megyek. Szavak. Emberi szavak, melyek értéktelen betűkből állnak. Szavak, melyek véleményeket formálnak, szavak melyekkel engem illettek, melyeket nekem címeztek, amelyeket rám mondotok."

Harry

- Hello! - mosolyodtam el, amint Domi beszállt mellém a kocsiba. 
- Csöpög az eső! - jelentette ki az egyébként nyilvánvalót, ahogy becsapta a kocsi ajtaját.
- Hey, ez egy Audi! Mindegy - legyintettem lemondóan, és inkább nem firtattam a kocsim fajtáját, és a hozzátartozó árat, mert esélyes volt, hogy ennek hallata enyhe kisebbségi érzést keltene Domiban. - Indulhatunk? - kérdeztem, mikor bekötötte biztonsági övét. Jesszus, nem is tudom, mikor volt ez a berendezés utoljára használva ebben a kocsiban. Sőt, abban sem vagyok biztos, hogy volt valaha használva. - Baj van? - ráncoltam  szemöldökeimet mélabús arckifejezése láttán.
- Nincs - felelte halkan.
- Aha, látom - hagytam rá, tekintve, hogy úgy is elmondja, ha akarja. Módszerem meg is hozta gyümölcsét, hisz bevált.
- Kicsit összevesztünk Carolinenal - vonta meg a vállát.
- Miért? - érdeklődtem, és tudtam, már rég átléptem a bizalmi határát, azonban merészségem nem volt hiába való, hisz tudtam, az ügy nyertes.
- Csak félt - zárta le a témát, én pedig próbáltam beleképzelni magamat, milyen lehet egy lányra vigyázni. Hisz rám sosem figyelt oda anyám, természetes volt, ha éjszaka kimaradtam otthonról, de azt is tudtam, hogy engem olyan nagy baj nem érhet. - Mehetünk - biztosított Domi, hogy beindíthatom a motort.
- Egyébként nagyon csinos vagy! Ha tudtam volna, hogy így kiöltözöl... - néztem végig öltözékemen. Válasz nem érkezett. 
Az eső egészen rázendített, mire odaértünk a klub villogó táblája elé, és úgy kellett befutni a fülledt kis lejáratba, amely pár lépcsőjével megnyitotta a teret az ide betévedő emberek számára. Zsebemből előtúrtam a meghívőt, és a kidobóember kezébe nyomtam, nem mintha nem engedett volna be nélküle is, hisz látott már eleget.
- Elmúltál már 18? - suttogtam Dominak, bár szinte biztosra vettem, hogy ha a válasz nemleges, akkor is beengedik, mert ellenőrizni nem szokták. 
- Igen - motyogta óvatosan.
Bent harsogott a zene, a fejem pedig egészen megfájdult a levegőtlenségtől. Most valahogy nem tűnt olyan jónak ez az egész, mint amikor reggel Dominicának ecseteltem ezt a bulizós témát.
- Szia, Harry! - köszönt rám egy lány, tudtam, hogy itt dolgozik, mint táncosnő.
- Ő ki volt? - kérdezte kíváncsian Domi. - Nem gáz, hogy velem mutatkozol? Én nem ismerek itt senkit!
- Legyen elég annyi, hogy ő is a szórakoztatóiparban dolgozik - mögötte lépkedtem, egész közel hozzá, így szinte hajába beszéltem, melyet biztosra vettem, hogy epres samponnal mos. - És hidd el, nem hagysz ki nagy dolgot.
Már láttam Ronaldot felénk furakodni a tömegben, és nem is kellett hozzá sok, hogy ott álljon előttünk, életnagyságban.
- Lehetőleg ne igyál alkoholt, ha kínálnak - súgtam még Dominicának az utolsó pillanatban, ő meg csak kérdőn pillantott rám.
- Sziasztok! - köszönt Ronald, és a teljeskörű képmutatásnak megfelelően még le is pacsizott velem. - Örülök, hogy eljöttetek. Harry, annyira mondogattad, hogy semmi hangulatod a bulizáshoz, de örülök, hogy meggondoltad magadat! Bár egy ilyen csinos lánnyal az oldaladon gondolom bármit megtennél.
- Domo, ez itt a főnököm, Ronald - intéztem el a gyors bemutatást, csak, hogy befogja, és próbáltam hangomból száműzni minden megvetést.
- Kértelek, hogy ne hívj így! - súgta fülembe Dominica.
- Bocsi, Domo - súgtam vissza neki, csak, hogy ingereljem.
- Ezért még számolunk - dünnyögte morcosan.
- Hú, nagyon rossz fiú voltam ám, úgyhogy megfelelő büntetést szabj ki rám! - vigyorodtam el kajánul.
- Ezt meg sem hallottam... Harold! - vetette oda gunyorosan.
- Már vártam, Harry mikor mutat be. Nem is tudod, mennyit beszélt már rólad! - mosolygott csapdába ejtően Ronald, aki valószínűleg nem tudta tovább elviselni, hogy háttérbe szorult. Ez az este a mi harcunk volt. Küzdöttünk a figyelemért, és egy lányért. Neki a pénz és kényelem miatt kellett, nekem pedig a érzérzések végett.
- Valóban? - Domi arca egy pillanat alatt lángba borult, és jelen pillanatban ennek a tüzében égtem, perzselődtem élve.
- Ez azért túlzás! - vetettem közbe, és zöld szemeim kegyetlen villámokat szórtak a körülöttünk lévőkre, akik szerencsétlenül semmit nem értettek haragom okából.
- Szerény a fiú - kacsintott Ron Domira.
- Szerény? - nevetett fel Dominica, és ez az egész már nekem kezdett kínossá válni, pedig nekem volt néhány bőrréteg a képemen.
- Ilyenkor, mint láthatod. Harry, nem haragszol, ha elrabolom a kis hölgyet pár percre? Szeretném meghívni egy italra - biccentett felém, mintha csak érdekelné a véleményem, vagy, hogy mit szólok a dologhoz, és a tenyerem igencsak viszketett egy jó kis pofonért.
- Dehogy! - préseltem ki magamból, amikor Dominica hátba vágott. Naivitása egyszerre ragadott el, és egyszerre ijesztett meg. Egyébként jó, hogy ellazulni hoztam ide, és még helyettem is ő jó pofizik. Persze, honnan is sejthetné, hova került? Honnan tudhatná, hogy mindkettőnk élete ezeknek a számára idegen embereknek a kezében van, és a tőlünk nem messze nyíló kis pincehelyiségben a pókerlapokon a sorsunkat játsszák meg? Ráadásul az enyém már nem először eladó.
- Nyugi, csak egy ital! - ígérgette Ronald nekem, mintha csak Dominica anyja lennék.
- Mikor ittál te utoljára csak egy italt? - érdeklődtem, látszólag poénból, de mögöttes tartalmát Ronald is érezte.
- Talán a bérmálásomon - vágta ki magát egy egészen helytálló válasszal, majd Dominicát előre engedve hátat fordított nekem. - Remélem előkészítetted a terepet! - fordult még vissza, nekem pedig elszorult a gyomrom, amint láttam a két alakot a füstbe veszni.
Bizonytalan léptekkel jutottam el az egyik szabad asztalig, és fáradtan huppantam le a vérvörös ülőgarnitúrára. Azt hiszem, remekül megcáfoltam a tudomány azon állítását, hogy a férfiak csak egy helyre tudnak koncentrálni, és figyelmüket nem tudják megosztani. Végülis, mit nekem holmi biológia? A színpadon tekergő rúdtáncoslányok bármely hímnemű ember szemét és egyes szervét rabul tudták ejteni hiányos öltözetükkel, és más helyzetben én is elcsábultam volna, mint ahogy azt előtte már oly sokszor megtettem, de most félszemmel mégis Dominicát és Ronaldot figyeltem.
- Harry, mit terveztél ma éjszakára? - jött oda az egyik pincérnő hozzám, hangja szinte nyávogás volt csupán. Tekintetemet ráemeltem, de már nem vonzott benne semmi, holott tisztában voltam vele, nem egy éjszaka vettem igénybe társaságát.
- Sajnálom, már van programom, Alicia!
Válaszomra hitetlenül toppantott egyet, majd elviharzott. Nem érdekelt. Nem tudtam tovább a babérjaimon ülni, sosem voltam az a nyugodt típus, így felálltam, és odasétáltam a bárpulthoz. Először nem mentem oda hozzájuk, csak leültem a közelükben hallgatózás céljából, de a hangzavarban semmit sem hallottam.
- Jó választás! - öleltem át hátulról Domit, aki úgy megijedt, hogy csaknem magára öntötte a kezében tartott üdítőitalt.
- Tessék? - nézett rám meglepetten.
- A Pepsi. Jó választás - mosolyogtam, Ronald pedig szimpla tekintetével darabokra vagdalt, a fejemet pedig feltűzte egy karóra, és önelégülten mutogatta mindenkinek.
- Miért is? - kerekedtek ki a szemei.
- Nem nézel tv-t - állapítottam meg. - Egyszer szerepeltem egy Pepsi reklámban - biccentettem, Ron feje pedig már vörös volt a dühtől.
- Wáó! Ez de jó! - tapsikolt Domi, mint valami gyerek.
- Harry! Gyere csak egy pillanatra - húzott arrébb erőszakosan Ronald. - Te most ellenem játszol, kisfiú? - szorította meg a pólómat fenyegetően.
- Hova gondolsz, édes drága Főnök? - röhögtem a képébe. Nem adtam meg neki az örömet, hogy félni lásson. - De ha még egyszer hozzáérsz... - emeltem fel a mutatóujjamat.
- Fiúk! - szólt a háttérből Domi, így elengedett, és levegőhöz jutottam, még ha koszoshoz és büdöshöz is. A mellkasom sajgott.
Ron visszatért Dominica társaságába, én pedig inkább elmentem a táncolók közé, és próbáltam rájuk sem hederíteni, de pillantásom újra, és újra visszavándorolt rájuk. Nem volt elég a bizalmas diskurálás, és az, hogy Ron folyton alkoholt akart Dominicába erőszakolni, hisz neki ez volt a híres módszere, leitatta szerencsétlen áldozatát, majd becserkészte, mikor az már nem volt tudatánál, de mindemellett azt is láttam, hogy Dom nőként sem közömbös számára, ami már alapjában véve semmi jót sem sejtetett. Persze, ez nem volt meglepő, Dominica gyönyörű volt, vonásai vonzották a férfiak tekintetét, és ő a magáéval mindenkit azonnal megbabonázott, s magához láncolt, úgy, hogy minderről még csak nem is sejtett. A cérna végül akkor szakadt el, mikor Ronald keze végigsiklott Domi hátán, és épphogy csak  megállt a feneke fölött. Fogaimat önkéntelenül csikorgattam meg.
- Fogjatok le! - szűrtem a fogaim között, azt sem tudom kinek, bár elég sok embert ismertem a körülöttem vonaglók közül. Csak az izzadtságszagtól és cigitől bűzös, szinte tapintható levegőbe ziláltam. Még éreztem, amint karok nyúlnak utánam, tenyerek csúsznak le kezemről, hogy pólómat valaki megrántja, de a düh és a fájdalom olyan erős volt bennem, hogy képtelenség lett volna megállítani engem. Teljes erőmmel ugrottam Ronald torkának, akinek kezéből kihullott a pohár.
- Azt. Mondtam. Ne. Érj. Hozzá. - tagoltam a mondatot.
- Nem te diktálod a szabályokat! - sziszegte.
Bevertem neki egyet, de ő már képzettebb volt a harcművészetekben, mint én, így neki meg sem kottyant az öklöm, az én fejem viszont zsongott. A szám felrepedt, és már azt sem tudtam, hogy az orromon vagy a számon folyik ki a vér. Küzdöttem ellene, mint a rab, kinek lelke szabadulásért küzd, véres, kemény csatát lát maga előtt, a valóságban viszont csak egy gyenge test hadakozik reménytelen erőviszonyokkal szemben. A következő ütés már földre terített, a törött pohárból kifolyt alkohol átáztatta jellegzetes öltözékem felső darabjait, a fehér V kivágású pólómat, mely már szakadtam lógott rajtam, és a fekete zakómat. Csak halványan láttam a körénk gyűlt tömeget, és egy összemosódott hangként hallottam meg a kiabálásokat, biztatásokat. Még egy utolsót behúztam Ronaldnak, csakhogy holnapra neki is maradjon valami szép, lila folt az arcán, aztán már a verekedésen is túlléptünk. Karmoltunk, rúgtunk, én a földön, ő felettem. Végül valaki, ha jól láttam, az egyik pincérsrác választotta le rólam, és engem is felsegített az egyik filmcég igazgatója, aki bizonyára valami üzlet végett jöhetett megbeszélésre Ronhoz. Mindketten próbáltunk kitörni a minket lefogó erős kezek szorításából, hogy újra egymásnak menjünk, míg végre elsodródtunk az emberek között annyira, hogy már nem is láttuk egymást.
- Hogy rohadjon meg! - ropogtattam meg sajgó ujjaimat, és senkivel sem törődve berontottam a mosdóba. A következő ütést legszívesebben a falra függesztett hatalmas tükörnek szolgáltattam volna, ha nem jelenik meg egy aranyos kis arcocska mellettem, akinek kedvéért még kontrollálni is tudtam magamat.
- Jól vagy? - termett mellettem Dominica, táskájából kivett egy papír zsebkendőt, bevizezte, majd óvatosan elkezdte törölgetni a számat ott, ahol vérzett.
- Öhhhmm... ez a férfi mosdó - mondtam kissé artikulálatlanul, mert a számat még mindig nem tudtam mozgatni rendesen az uralkodó zsibbadtság miatt.
- Ma valaki kiselőadást tartott nekem arról, hogy én mennyire betartom a szabályokat. Ez a valaki azt is megemlítette, hogy néha figyelmen kívül hagyhatnám őket, és...
- Felfogtam! - állítottam meg mondandója közben.
- Szóval, nagyon fáj? - kérdezte aggodalmaskodva ismét.
- Csak zsibbad. Nem érzem a pofámat-  rándítottam egyet vállamon, és nagy lelki erő kellett, hogy benzinnel fellocsolt indulataim ne lobbanjanak újra lángra.
- Kész - zárta tenyerébe a véres zsepit. - Egyébként miért csináltad? - kérdezte. - Miattam? - tette hozzá bátortalanul.
- Dehogy! - vágtam rá egyből, szemeimet a padlóra szegeztem.
- De közöm volt hozzá? - faggatózott tovább.
- Nem - próbáltam megnyugtatni. Hiába is volt egyértelmű, hisz pont akkor rohantam neki a bájgúnárnak, mikor Dominica társaságában maradt... kettesben. Domi ha sejtette is, nem nyerhetett megerősítést, hisz ha nem szerzem meg a forgatásra, akkor nekem végem. 
- Hát akkor?
- Egy régi sérelem - intéztem el ennyivel, de a szürke szemek továbbra is engem vizslattak. Be kellett vallanom, hogy ez még csak érvnek sem minősült. - Egy régi, olyan pár órás sérelem - javítottam. - Csupán kissé elvesztettük az összhangot a stúdióban, és egymás fejéhez vágtunk ezt-azt. Szavakat és tárgyakat egyaránt - hajtottam le a fejemet, és úgy folytattam. - Aztán most mondott rólam valamit valakinek, amin felhúztam magamat, és elborult az agyam - magyaráztam, miközben próbáltam lelkesnek tűnni, aki elmélyül mondanivalójában.
- Aha - vonta fel egyik szemöldökét, hangneme kérdő volt.
- Nem akarlak belekavarni ezekbe a férfi marhaságokba - legyintettem.
- Ezt már úgysem fogom megérteni, ugye? - kérdezte témazárás képpen.
-Egyszer majd de - feleltem szomorúan. - Egyébként miről beszélgettetek? - hangom gondterhelten csengett.
- Állást ajánlott - vonta meg a vállát.
- És mit feleltél rá? - mohón vártam a választ.
- Semmit - röhögött fel. - Akkor mentél neki.
- És mit fogsz? - tenyerem izzadni kezdett, rettegtem attól, hogy mit fog mondani. Gyönyörű arca semmit sem árult el.
A mosdó ajtaja kinyílt, és egy spicces alak tántorgott be, kezeivel már az övét csatolta ki, és próbált megszabadulni nadrágjától.
- Végeztetek? - nyelve nehézkesen mozgott, arcára perverz vigyor ült ki. Tudtam mire gondol. Hisz ez a bárokban természetesnek hatott. Ez volt az emberi érzelmek leminősítésének legalja, ennyire értékeltük le a férfi és nő közötti kapcsolatot. Be a mosdóba, gyorsan vetkőzni, túlesni egy aktuson, amiből annyira sokat nem fogsz fel, hiszen részeg vagy, és az alkohol mindent tompít, majd megkeresni a megfelelő ruhadarabokat, felöltözni, ártatlan fejjel távozni, majd ellenkező irányban elsétálni, mintha semmi sem történt volna. Bonyodalomtól mentes életmód, egészen addig, míg egyszer csak meg nem jelenik egy lány kilenc hónappal később, hisz volt már erre példa ismeretségi köreimben.
- Gyere, ezt majd máshol megbeszéljük- fogtam karon Dominicát, és magam után húztam.
A szórakozóhelyről kifelé tartva még összetalálkozott a tekintetünk Ronalddal, majd végül őt elnyelte a füst, mi pedig Domival kijutottunk a friss levegőre.
- Hazaviszlek - köszörültem meg a torkomat néhány pillanatnyi hallgatás után.
- Inkább sétálnék - mondta a szokásos naivitásával.
- Ez itt Los Angeles, az Angyalváros, ahol az ördög mindig lesben áll - világosítottam fel. - Másrészt pedig szitál az eső.
- Rossz pénz nem vész el, és tudtommal cukorból sem vagyok - mosolygott rám.
- Hidd el, gyorsan elkelnél - nyeltem nagyot, amint végignéztem sötét alakján.
- Ezt most bóknak szántad? - kérdezte bátortalanul.
- Annak - bólintottam féloldalas mosollyal, amit sehogy sem tudtam elfojtani, hiába próbálkoztam. - Akkor ugye nincs ellenedre, ha elkísérlek? Ezt megbeszéltük! - a mondat végére már vigyorogtam. Eme állapot eléréséhez elég volt megnézni arckifejezését, amint szürke szemei nagyra nyíltak magabiztosságom hallatán.
- Mi lesz a kocsiddal? - mutatott a parkoló irányába.
- Visszajövök érte - vontam meg a vállamat flegmán.
- Téged nem rabolnak el? Végtére is te vagy a sztár kettőnk közül.
A 'sztár' szó említésére felmordultam.
- Én megvédem magamat. Nem láttad csodálatos verekedési technikámat? - kérdeztem pimaszul, és a levegőbe boxoltam egyet-kettőt.
- Csak kár, hogy alul maradtál vele - kuncogott.
- Én? Alulmaradni? Biztos jó bunyót néztél? - oldottam a hangulatot.
- Biztos. Ha nem szedik le rólad...
- Akkor jött volna a fő attrakcióm. Felkeltem volna, és akkorát bevertem volna Ronaldnak, hogy kiköpi azt a szépen csillogó műmosolyát. Mert, hogy az ő harcias életmódjában biztosra veszem, hogy cserélt már párszor protkót. - Ezen felnevetett.
- És ha rajtad múlik, még fog is - állapította meg. Nem feleltem. Nem akartam még szóra sem méltatni azt a senkit. - Sétáljunk - kérte, és elindult az ellenkező irányba, mint amerre Car háza volt található.
  
***
"Vannak helyek, melyekre érkezve úgy érzed, otthon vagy. Vannak helyek, ahol elfog egy furcsa érzés, és ereidben lüktetni kezd a viszontlátás öröme. Vannak helyek, melyeknél úgy érzed, már jártál itt, holott az agyad pontosan tudja, ez lehetetlen. Vannak helyek, melyeket az ég jelölt ki a szíveknek találkozóhelyéül."

Dominica

Körülnéztem a parkban.
- Hol vagyunk? - néztem Harryre.
- Szerintem sokat mondanak majd neked az utcanevek - nevetett fel, és igaza volt, hisz nem ismertem LA-t.
Sötét volt, és kissé horrorisztikusnak hatott a hely. A talpunk alatt recsegtek a nedves faágak, melyek a napokban bekövetkezett számtalan vihar következményeként a földre hullottak. Mégis, valahogy ismerősnek tűnt, holott tudtam, még sosem jártam itt, hisz az fizikai képtelenség lett volna.
- Ez az egyetlen hely Los Angelesben, amelyhez pozitív emlékeim kötődnek - szólalt meg mély, rekedtes hangján, és egy pillanatra összerezzentem.
- Az egyetlen? - kérdőn pillantottam rá, de ő nem viszonozta.
- Az egyetlen, ahol a betondzsungelből kiszabadulva találkozhattak az ember szabású majmok az igazi természettel. Persze akkor még jobb állapotban volt- célzott a hely lepukkantságára. Az utat szegélyező padok támláján graffiti firkálmányok díszelegtek, a fű magas volt, és gondozatlan, a fák lombkoronái össze-vissza burjánzottak, az útmenti lámpák égői csak pislákoltak, buráik be voltak törve.
- Azt hittem, te ilyen városi gyerek vagy - jegyeztem meg halkan.
- Mindenki ezt hiszi, bár ha rá guglizol a nevemre, a gyermekkoromról nem sok adatot találsz.
- Hát, gondolom gyerekkorodban nem történt olyan sok érdekfezsítő esemény, amire felfigyelt volna a sajtó- gondolkodtam hangosan.
- Fenéket! - vágott közbe Harry, de nem folytatta. Egy darabig csönd ült le vállunkra. - Az apám már azelőtt Los Angeles leghíresebb filmstúdiójának igazgatója volt, hogy megismerte volna anyámat, és még egész pici voltam, mikor beköltöztünk a városba, és anyám is belefolyt a filmezésbe. Mikor apám meghalt, akkor anyám lett a főnök a tévesen 'álomgyárnak' emlegetett stúdióban. Még a tízet sem töltöttem be, mikor először filmvásznon jelent meg az arcom. Beszámolhattak volna már akkor is minden lépésemről, ahogy most is teszik.
- Akkor nem értem - adtam fel a hamis, semmire sem vezető gondolatfuttatásokat.
- Egyszerűen csak nem tetszett nekik, hogy nem minden időmet töltöm a városban. Hogy gyökereimhez híven vonzódok a természethez.
A sétány végéhez értünk, ahol egy ütött-kopott játszótér állt. Már rég nem használhatták, a homokozót benőtte a gaz, a játékok nagy része pedig már életveszélyes állapotban volt. Szótlanul, gondolatcsere nélkül, mégis egyszerre mentünk oda a hintákhoz, amelyek fájdalmasan felnyikordultak súlyunk alatt.
- De van még valami, amit még mindig nem értek! - szólaltam meg kicsivel később. A szemerkélő eső minden cseppje tűszúrásként érkezett kihűlt bőrömbe, de nem érdekelt. - Ha a filmgyár apádé volt, amit aztán anyád vezetett, akkor halála után rád szállt, nem?
- Nem én vagyok az örökös - vonta meg vállát, mintha nem is egy hatalmas vagyont érő vállalatról lenne szó, hanem csak valami párdolláros vacakról.- De hanyagoljuk a témát. Nem is tudom, miért hoztam fel! - nézett rám bűnbánóan, és én tiszteletben tartva kérését, nem firtattam a dolgot.
- Mi volt ez a villanás? - kaptam fel hirtelen a fejemet nyugtalanul.
Harry is a bokor felé fordította figyelmét.
- Paparazzi - közölte higgadtan, és lökött egyet hintáján, amely újra nagyot nyikordult a csendes éjben. - Látod, most ez a park is elvesztette nyugalmát, mert én betettem ide a lábamat.
- Ezt csak így, ilyen nyugodtan? - kérdeztem fejrázva. Minél több időt töltöttem el vele, annál nagyobb rejtélyek ölelték át vézna alakját és személyiségét. Nem értettem, mit miért tesz, nem értettem mit miért mond, és nem értettem, miért vonz. Mégis, minden szavával egyre jobban beleszerettem, még ha nem is mindig találtam meg az aktuális mondathoz való kulcsot, vagy kódfejtőt.
- Majd ha rájön, hogy nincs bombasztori, felszívódik - vonta meg a vállát.
- De én ezt nem tűröm. Ez... ez... - kezdtem, de semmi érvet nem tudtam felhozni. Hangomból sem csengett ki semmiféle idegesség, talán azért, mert éreztem, őt nem zavarja.
- Ez mi? - kérdezett vissza, szemöldökei szinte göndör fürtjeit súrolták.
- Tehetnél ellenük valamit - mondtam bizonytalanul, szavaim kérdésként is megállták volna helyüket. - Én nem akarok holnap címlapon szerepelni.
- Akkor most legyek önfeláldozó? - kérdezte sunyi mosollyal, de úgy éreztem, csak azért készül valami hülyeségre, hogy az esténket a nevetés irányába terelje.
- Attól függ, ezen mit értesz.
- Azt, hogy most legyek önfeláldozó? - ismételte meg kérdését lassabban. - Hogy magyarázzam ezt el? Már csak érted!
- Értem én, de nálad sosem lehet tudni!
- És a válasz?
- Legyél - bólintottam rá az ismeretlenre felelőtlenül.
- Rendben - állt fel kimérten, és a villogó bokor felé indult, amely Harry közelségével egyre jobban mozgolódott. Nem tudtam mi lesz a következő lépés, de semmiképpen sem az következett be, amire épeszű ember számított. A lesifotós már éppen menekülőre fogta, mikor Harry egyszerűen fogta magát, levette egyik cipőjét, és utána hajította. Szegény csávó felnyögött, mikor a sportcipő nagyot koppant a hátán.
- Ez mi volt? - szakadtam a röhögéstől.
- Önfeláldozás.
- Ez? - csak ennyit bírtam kinyögni. Ha a háborúban a mártír halált halt katonák róla vettek volna példát, akkor a cirkusz világa nem lenne kihalófélben.
- Már látom magam előtt a holnapi szalagcímet: "Cipőjével dobálózik Harry Styles" - mutogatott bolondul. - Mennyivel jobban mutat majd ez a nyálas szerelmes képek helyett.
- Mert szerinted a nyálas szerelmeskedés ez? - mutattam magunkra.
- Öhhmmm...
- Inkább ne válaszolj! - emeltem fel mutatóujjamat, és újabb nevetőroham tört ki belőlem.
Ő lassan odajött hozzám, megfogta csuklóimat, és felhúzott magához.
- Én akkor is válaszolni akarok! - mondta makacsul, miközben a fejem már vörösödött a visszatartott nevetéstől. - A nyálas szerelmi pillanatok még csak most következnek.
- Részeg vagy? - kérdeztem meg, mert leheletén érződött az alkohol szaga.
- Nem - válaszolt, s szemein látszott, hogy igazat mond.- Remélem, hogy nem. Szeretném, ha ez a valóság lenne.
- Nyugi, nem fogok köddé válni- biztosítottam.
- Rendben. Akkor most hadd mutassam meg, milyen egy igazi, hamisíthatatlan Styles csók... Ismét - mondta, és én már hangjától elkezdtem zilálni. Kellett, vágytam rá, vonzott úgy, mint minden, ami a tilosban van. Nem érdekelt.
És megtörtént a harmadik, bűvös csók, mely pont ugyanannyira felzaklatott, akár az első. Eddig bármennyire is fáztam, most pezsegni kezdett a vérem, és csaknem melegem lett.
- Ez valóban romantikus pillanat volt - jegyeztem meg. - Mindig is szerettem volna esőben csókolózni.
- Örülök, hogy eleget tehettem vágyaidnak, de most hazaviszlek, mert egy tüdőgyulladás még romantikusabb lesz- köszörülte meg torkát, és kicsit eltolt magától.
- Valóban... Szerinted nem tüsszögnék cukin? - kérdeztem kihívóan.
- De. És a gondolat sem rossz, hogy ágyban lássalak, velem együtt... - álmodozott.
- Hülye! - csúszott ki a számon a csúnya szó, és kezeimet szégyenlősen a szám elé kaptam.
- Úgy értem, hogy te fekszel az ágyban, én meg feletted... izé, melletted, és ápolnálak, és... Ebből már nem vágom ki magamat, igaz? - kérdezte féloldalas mosollyal.
- Nem - ráztam meg fejemet szigorúan.
- És... jobban járok, ha befogom... mert kemény a pofonod... igaz? - kérdezte még mindig azzal a bugyuta mosollyal, amit csak ő tudott produkálni.
- Igen - erősítettem meg.
- És... én akkor most megkeresem a cipőmet! - indult a bokrok felé gyorslépésben.

2013. május 1., szerda

A blog facebook csoportja! Csatlakozz! :)