"Különös, hogyan vezetnek minket egyes jelzések az életünk birtokában álló úton. Gyakran nem arra, amerre mi jónak, vagy értelmesnek látnánk, de mindig oda, ahová tartozunk."
Harry
***
"Egyszer megtörténhet. Egyszer hibázhatunk. Egyszer nevezhetjük véletlennek. Egyszer elutasíthatjuk a lehetőséget. De ha másodszorra is szembejön velünk, akkor biztosak lehetünk benne, hogy vagy csak a képzeletünk játszik velünk csúnya tréfát, vagy a sors rendelte így. Kettő az pont a duplája annak, ami megtörténhet véletlenül, legalábbis különösebb következmények nélkül."
Harry
- A franca! - szitkozódtam, miközben mindent elhanyagolva menekültem az elkerülhetetlen dolgok elől. A fejemben váltakoztak a képek, mint egy kopott filmvásznon a moziban, miközben az emberek nassolni valóval a kezükben röhögnek a film szánalmasságán. Eszembe jutott a vérfolt a szerződésen, melyet szándékosan kentem aláírásom helyére, jelezve, ez a különös eskü nem fog megköttetni. A fülemben utat törtek az ideges felkiáltások és dühös káromkodások. Ordítás, két férfi egymásnak feszülő karja, Ronald fegyverért nyúló keze, és hangos kacaja, mikor egyszerűen kifutottam az irodából, mint egy megrémült vad az erdőben menekülve a tápláléklánc törvényei elől. Még egyszer hátranéztem, de nem követett, ami félelmetesebbnek hatott, mintha csak egy karnyújtás választott volna el minket. Mert így tudtam, most futni hagy, de legközelebb örökre ideláncol, és én dalolva táncolok majd a halálba.
Nagyot sóhajtottam, és lelassítottam. Nem voltam kondiban, az elmúlt hetekben gyorsan felszaladt rám néhány hívatlan élősködő kiló. Azt hinné az ember, a női nem képviselőinek dolga naponta ráállni a mérlegre, és sopánkodva ingatni a fejüket, hogy már megint jobbra billent a kar. De nem, ebben a kifordult világban már nincsenek meg a hagyományos magánéleti szerepek, és fiú létemre az alakom miatt aggódhatok, és nyelhetem az alapozót, melyet nap, mint nap rám kennek.
Igazságtalannak tartottam most mindent, és legszívesebben hazamentem volna, hogy fejest ugorjak feszített víztükrű medencémbe, hátha lehűt. De eredeti célomtól nem hátrálhattam meg, akkor sem, ha a gyáva összes szinonimáját előbb írtam volna alkoholos filccel a homlokomra, minthogy ezt a lépést megtegyem. De ha kihagytam volna, azzal nem saját magamat, hanem édesanyámat, illetve az ő emlékét vontam volna a szégyen vörös palástja alá. Ügyetlenül rátekertem egy papír zsebkendőt a még mindig vérző ujjamra, majd leléptem az útról, és egyenesen a túloldalon feketéllő kirakathoz mentem. Szívem nehézsége nyomta le a kilincset, összerezzentem, mikor érkezésem után az ajtó felett a kis harangocska csilingelni kezdett.
- Miben segíthetek? - kérdezte unottan egy nő a fekete pult mögül, aki körmei reszelésével múlatta az időt.
- Amiben ilyenkor szokás - válaszoltam kissé kitérően, várva a megszokott reakciót. Hangom hallatára összevonta vészesen vékony, és valószínűleg frissen kiszedett szemöldökét, majd rám nézett.
- Uram atyám! - kiáltott fel. - Te vagy... Te vagy Harry Styles? És én még azt hittem ezen az átkozott helyen sosem történik semmi...
- Jó napot! - biccentettem illedelmesen.
- Adsz egy autogramot? - kotorászott a pult alatt papírért, majd elém nyomta. Engedelmesen lefirkantottam a nevemet.
- Akkor a temetést is elintézhetném? - kérdeztem. A lány jókedvűen bólogatott, amit igencsak furcsálltam ebben a közegben. De azt hiszem, ma már beszéltem a kifordult világról.
- Kije halt meg? - hajolt előre, aminek köszönhetően belátást nyertem lezser fazonú pólója alá. Lesütöttem zöld szempáromat.
- Az édesanyám - mondtam halkan a látszat kérdésre, elharapva a nyelvem, tudva, hogy hogyan halt meg, hogy miattam halt meg. A nő is pontosan tisztában volt vele, kim halt meg, hisz minden címlapon ez díszelgett, köztük azon a példányon is, amely a pihenésre kényszerített körömreszelő alatt hevert a székén.
- Sajnálom! - a szája szinte mosolyra húzódott.
- Meg hiszem azt! - motyogtam. - Szóval egy egyszerű temetés lenne, szűk családi és baráti körben.
Gondolkodni kezdtem, hogy ez alatt mégis kit értettem. Anyámnak nem voltak barátai, a filmipar mindenkit elmart mellőle, a rokonok meg... De a végrendelet miatt biztos eljönnek majd.
- Sajtó nélkül! - tettem még hozzá, érzékeltetve, hogy tényleg nem kell giccs. Ez után jött a legnehezebb rész, ki kellett választani a koporsót. Ahogy ott álltam a kínálat között, legszívesebben beledőltem volna az egyikbe, és könyörögtem volna, zárjanak be. A kulcsot meg hajítsák el valahova a nagyváros börtönébe, ahol senki nem találhatja meg, mert a nagy rohanásban mindenki elsiklik felette. De végül erőt vettem magamon, és rámutattam egy sima feketére, mindenfajta arany minta nélkülire, csak, hogy haladjunk.
Elrendeztük még a virágokat, a papot, és ennél kétszínűbbnek már nem is érezhettem volna magamat a formalitásokért, melyeket most én is javában pártoltam.
- Már csak a meghívók maradtak hátra.- szólt a lány, és úgy látszott, a sok temetési tárgy már az ő kedvét is elvette. Nagyot nyeltem, és a szemem megtelt könnyel. Anyám halála előtt néhány héttel felemlegette, hogy igazán beköthetném már a fejemet, mert minden reggel a postában a házassági meghívómat keresi. Most minden olyan homályosnak hatott, olyan szentnek, hogy az még az ő szava volt. Talán az ő reménye is, de ezt már soha nem tudom meg. Abban bízhatott, hogy találok egy kedves, okos lányt, aki szeretni fog a lelkemért, mintsem a pénzemért, és nem esek abba a hibába, mint ő apámmal. De persze erről soha nem beszélt. A mi kapcsolatunk kimerült a forgatókönyvek elemzésével, legalábbis a hallható része biztosan. De mikor rám nézett, néha képtelen volt felvenni maszkját, kemény, kormányzó tekintetét. Ilyenkor gyorsan el is kapta szemeit, más irányba pillantgatott, de addigra én már tudtam, mire gondol. Ő is ember volt, de ezt senki nem tudta, az alkalmazottjai mind diktátornak tartották. Viszont egyvalamit mégis világosan tudtomra adott, azt, hogy szálljak ki, amint egy pici lehetőségem adódik. Költözzek el, és hagyjam abba a filmezést. Eleinte bolondnak tartottam ezért, mert nem tudtam elképzelni az életemet színészet nélkül, a szenvedélyem volt, a véremben folyt. Lelkemben megfogalmazhatatlan érzések kavarogtak, mikor játszhattam, nem kellett semmit komolyan venni, és mégis minden az volt, kibontakozhattam, ugyanakkor bezárkóztam. Telt az idő, és egyre jobb lettem, de nem értettem, hogy miért, hisz lelkiekben kezdtem ráébredni az igazságra, hogy tisztaságom odalett, hogy Csipkerózsika nem fog felébredni, Hófehérke meghalt, a hercegnők nem az én csókomra várnak, és nem csupán azért, mert hajszínt tévesztettem, és, hogy hiába élesztgetem a plüssmacimat, hogy 'Micimackó!', nem fog életre kelni... Hosszú időbe telt, mire felfedeztem a titkomat. Minél jobban utáltam magamat, annál szívesebben bújtam más bőrébe, mert akkor nem kellett vállalnom a felelősséget, ami Harryt illette. Akkor új életet kezdhettem, más névvel, más tulajdonságokkal. Megszeghettem az élet azon nagy törvényét, hogy minden azon múlik, hová születsz. Csakhogy e profizmus által a forgatási idő is mindegyre rövidült, és egyre hamarabb kellett pénzzel megtöltött zsebekkel hazatérnem. Ilyenkor anyám megcsóválta a fejét, miközben végignézett rajtam, de én ezt a mozdulatot kiskoromtól kezdve annak tulajdonítottam, hogy apámra ütöttem, és egy fájó pont vagyok életében, de fel kellett fedeznem, hogy mind emögött sokkal több áll, hogy nem a külsőm, még csak nem is a bensőm hanem az előbbi fejlődése és az utóbbi romlása az, ami igazából bántotta.
Ilyenfajta súlyos gondolatokkal álltam az üzlet levegőtlen kis elő helységében a fekete pult előtt, és ismét mart az érzés, hogy felnőttem. Nem bírtam tovább magammal, zokogásom kitörése túl közelinek látszott.
- Azt majd én intézném! - szóltam oda a pulthoz, és egy kis pénzköteget raktam le rá.
- Nem értem miért - kaptam a választ, mely forgatásra késztette szemeimet.
- Magának nem is kell! - csattantam fel, de már megint nem a megfelelő emberen vezettem le a dühömet.
- Bocsánat! - hátrált meg a lány.
- Nem, én bocsánat - és a kijárat felé vettem az irányt. - Azért, mert a családunk darabos! - vetettem még oda flegmán a nyitódó ajtó fényéből. - Tejben úszó ürülékdarab! - tettem hozzá magamban. Nem érdekelt, hogy ezek után még több magyarázatra szorult volna.
Azt hittem, megkönnyebbülök majd, ha ezen a tortúrán túl leszek, de tévedtem, mert nem lett egy fokkal sem jobb. A kezemre pillantottam, melyre még mindig a zsepit szorítottam, a vér már uralma alá vont mindent.
Nagyot sóhajtottam, és lelassítottam. Nem voltam kondiban, az elmúlt hetekben gyorsan felszaladt rám néhány hívatlan élősködő kiló. Azt hinné az ember, a női nem képviselőinek dolga naponta ráállni a mérlegre, és sopánkodva ingatni a fejüket, hogy már megint jobbra billent a kar. De nem, ebben a kifordult világban már nincsenek meg a hagyományos magánéleti szerepek, és fiú létemre az alakom miatt aggódhatok, és nyelhetem az alapozót, melyet nap, mint nap rám kennek.
Igazságtalannak tartottam most mindent, és legszívesebben hazamentem volna, hogy fejest ugorjak feszített víztükrű medencémbe, hátha lehűt. De eredeti célomtól nem hátrálhattam meg, akkor sem, ha a gyáva összes szinonimáját előbb írtam volna alkoholos filccel a homlokomra, minthogy ezt a lépést megtegyem. De ha kihagytam volna, azzal nem saját magamat, hanem édesanyámat, illetve az ő emlékét vontam volna a szégyen vörös palástja alá. Ügyetlenül rátekertem egy papír zsebkendőt a még mindig vérző ujjamra, majd leléptem az útról, és egyenesen a túloldalon feketéllő kirakathoz mentem. Szívem nehézsége nyomta le a kilincset, összerezzentem, mikor érkezésem után az ajtó felett a kis harangocska csilingelni kezdett.
- Miben segíthetek? - kérdezte unottan egy nő a fekete pult mögül, aki körmei reszelésével múlatta az időt.
- Amiben ilyenkor szokás - válaszoltam kissé kitérően, várva a megszokott reakciót. Hangom hallatára összevonta vészesen vékony, és valószínűleg frissen kiszedett szemöldökét, majd rám nézett.
- Uram atyám! - kiáltott fel. - Te vagy... Te vagy Harry Styles? És én még azt hittem ezen az átkozott helyen sosem történik semmi...
- Jó napot! - biccentettem illedelmesen.
- Adsz egy autogramot? - kotorászott a pult alatt papírért, majd elém nyomta. Engedelmesen lefirkantottam a nevemet.
- Akkor a temetést is elintézhetném? - kérdeztem. A lány jókedvűen bólogatott, amit igencsak furcsálltam ebben a közegben. De azt hiszem, ma már beszéltem a kifordult világról.
- Kije halt meg? - hajolt előre, aminek köszönhetően belátást nyertem lezser fazonú pólója alá. Lesütöttem zöld szempáromat.
- Az édesanyám - mondtam halkan a látszat kérdésre, elharapva a nyelvem, tudva, hogy hogyan halt meg, hogy miattam halt meg. A nő is pontosan tisztában volt vele, kim halt meg, hisz minden címlapon ez díszelgett, köztük azon a példányon is, amely a pihenésre kényszerített körömreszelő alatt hevert a székén.
- Sajnálom! - a szája szinte mosolyra húzódott.
- Meg hiszem azt! - motyogtam. - Szóval egy egyszerű temetés lenne, szűk családi és baráti körben.
Gondolkodni kezdtem, hogy ez alatt mégis kit értettem. Anyámnak nem voltak barátai, a filmipar mindenkit elmart mellőle, a rokonok meg... De a végrendelet miatt biztos eljönnek majd.
- Sajtó nélkül! - tettem még hozzá, érzékeltetve, hogy tényleg nem kell giccs. Ez után jött a legnehezebb rész, ki kellett választani a koporsót. Ahogy ott álltam a kínálat között, legszívesebben beledőltem volna az egyikbe, és könyörögtem volna, zárjanak be. A kulcsot meg hajítsák el valahova a nagyváros börtönébe, ahol senki nem találhatja meg, mert a nagy rohanásban mindenki elsiklik felette. De végül erőt vettem magamon, és rámutattam egy sima feketére, mindenfajta arany minta nélkülire, csak, hogy haladjunk.
Elrendeztük még a virágokat, a papot, és ennél kétszínűbbnek már nem is érezhettem volna magamat a formalitásokért, melyeket most én is javában pártoltam.
- Már csak a meghívók maradtak hátra.- szólt a lány, és úgy látszott, a sok temetési tárgy már az ő kedvét is elvette. Nagyot nyeltem, és a szemem megtelt könnyel. Anyám halála előtt néhány héttel felemlegette, hogy igazán beköthetném már a fejemet, mert minden reggel a postában a házassági meghívómat keresi. Most minden olyan homályosnak hatott, olyan szentnek, hogy az még az ő szava volt. Talán az ő reménye is, de ezt már soha nem tudom meg. Abban bízhatott, hogy találok egy kedves, okos lányt, aki szeretni fog a lelkemért, mintsem a pénzemért, és nem esek abba a hibába, mint ő apámmal. De persze erről soha nem beszélt. A mi kapcsolatunk kimerült a forgatókönyvek elemzésével, legalábbis a hallható része biztosan. De mikor rám nézett, néha képtelen volt felvenni maszkját, kemény, kormányzó tekintetét. Ilyenkor gyorsan el is kapta szemeit, más irányba pillantgatott, de addigra én már tudtam, mire gondol. Ő is ember volt, de ezt senki nem tudta, az alkalmazottjai mind diktátornak tartották. Viszont egyvalamit mégis világosan tudtomra adott, azt, hogy szálljak ki, amint egy pici lehetőségem adódik. Költözzek el, és hagyjam abba a filmezést. Eleinte bolondnak tartottam ezért, mert nem tudtam elképzelni az életemet színészet nélkül, a szenvedélyem volt, a véremben folyt. Lelkemben megfogalmazhatatlan érzések kavarogtak, mikor játszhattam, nem kellett semmit komolyan venni, és mégis minden az volt, kibontakozhattam, ugyanakkor bezárkóztam. Telt az idő, és egyre jobb lettem, de nem értettem, hogy miért, hisz lelkiekben kezdtem ráébredni az igazságra, hogy tisztaságom odalett, hogy Csipkerózsika nem fog felébredni, Hófehérke meghalt, a hercegnők nem az én csókomra várnak, és nem csupán azért, mert hajszínt tévesztettem, és, hogy hiába élesztgetem a plüssmacimat, hogy 'Micimackó!', nem fog életre kelni... Hosszú időbe telt, mire felfedeztem a titkomat. Minél jobban utáltam magamat, annál szívesebben bújtam más bőrébe, mert akkor nem kellett vállalnom a felelősséget, ami Harryt illette. Akkor új életet kezdhettem, más névvel, más tulajdonságokkal. Megszeghettem az élet azon nagy törvényét, hogy minden azon múlik, hová születsz. Csakhogy e profizmus által a forgatási idő is mindegyre rövidült, és egyre hamarabb kellett pénzzel megtöltött zsebekkel hazatérnem. Ilyenkor anyám megcsóválta a fejét, miközben végignézett rajtam, de én ezt a mozdulatot kiskoromtól kezdve annak tulajdonítottam, hogy apámra ütöttem, és egy fájó pont vagyok életében, de fel kellett fedeznem, hogy mind emögött sokkal több áll, hogy nem a külsőm, még csak nem is a bensőm hanem az előbbi fejlődése és az utóbbi romlása az, ami igazából bántotta.
Ilyenfajta súlyos gondolatokkal álltam az üzlet levegőtlen kis elő helységében a fekete pult előtt, és ismét mart az érzés, hogy felnőttem. Nem bírtam tovább magammal, zokogásom kitörése túl közelinek látszott.
- Azt majd én intézném! - szóltam oda a pulthoz, és egy kis pénzköteget raktam le rá.
- Nem értem miért - kaptam a választ, mely forgatásra késztette szemeimet.
- Magának nem is kell! - csattantam fel, de már megint nem a megfelelő emberen vezettem le a dühömet.
- Bocsánat! - hátrált meg a lány.
- Nem, én bocsánat - és a kijárat felé vettem az irányt. - Azért, mert a családunk darabos! - vetettem még oda flegmán a nyitódó ajtó fényéből. - Tejben úszó ürülékdarab! - tettem hozzá magamban. Nem érdekelt, hogy ezek után még több magyarázatra szorult volna.
Azt hittem, megkönnyebbülök majd, ha ezen a tortúrán túl leszek, de tévedtem, mert nem lett egy fokkal sem jobb. A kezemre pillantottam, melyre még mindig a zsepit szorítottam, a vér már uralma alá vont mindent.
***
"Egyszer megtörténhet. Egyszer hibázhatunk. Egyszer nevezhetjük véletlennek. Egyszer elutasíthatjuk a lehetőséget. De ha másodszorra is szembejön velünk, akkor biztosak lehetünk benne, hogy vagy csak a képzeletünk játszik velünk csúnya tréfát, vagy a sors rendelte így. Kettő az pont a duplája annak, ami megtörténhet véletlenül, legalábbis különösebb következmények nélkül."
Dominica
Nyugodtan, mélyeket lélegezve ültem az ágyon, és vártam, hogy visszajöjjön Caroline, aki az orvos után rohant. Percekbe telt, mire szőke feje újra felbukkant a kórterem fehér sivárságában. Sietősen besétált, és elkezdte kölcsön cuccaimat kölcsön sporttáskámba dobálni.
- Mennünk kell! - közölte, miközben megállt egy pillanatra, arca feszes volt és semmitmondó, majd folytatta tevékenységét.
- Elárulnád mi van itt? - kérdeztem felcsattanó dühösséggel, és úgy döntöttem, én is részt veszek az életem alakulásában.
- Hosszú - felelte, és szemeivel intett, hogy segítsek. Nem mozdultam csak azért sem, dacból, mint egy durcás ötéves. - Akkor ne - vonta meg a vállát, és ismét abbahagyta a gyors, monoton mozgást, amíg kihalászta zsebéből mobilját, és felém nyújtotta. - Hívd fel a szüleidet, és mond meg nekik, hogy kiengedtek a kórházból.
Rábámultam, a lehető legbambább, legértelmetlenebb arckifejezéssel, amit valaha mutattam, és lassan kivettem a kezéből a készüléket.
- Előbb mond el, mi ez az egész! - toppantottam lábammal hisztisen.
- Jó, akkor majd otthon felhívod őket - bólintott.
- Nem ez volt a kérdésem!
- Nem is volt kérdésed, csak utasításod! - mondta, és elmosolyodott egy percre; számomra ez a mosoly hatalmas rejtélyt alkotott. Összeszorítottam a számat egy vékony vonallá. - Kész is! Gyere, alá kell írnod a zárójelentésed! - fogott karon és az ajtó felé húzott. Makacsul kitéptem a kezemet szorításából.
- Nem megyek, amíg el nem mondod mi folyik itt! - torpantam meg.
- Ez nem a legalkalmasabb idő a duzzogásra. Ha hazaérünk, ígérem, mindent elmagyarázok! De ez nem olyan egyszerű, mint te gondolod! - mondta komoly arccal.
- Miért hiszed, hogy egyszerűnek gondolom? - kérdeztem vissza, mire csak reménytelenül megrázta a fejét, és elindult. Nagyot sóhajtott, mikor meghallotta tétova lépteimet maga mögött.
- Halló mama! Nem ver a szívem, de ne aggódj, mert a kórházból kiengedtek! - parodizáltam a helyzetet, a telefont a számhoz tartva, de poénom csak keserű ízt rakodott felvágott nyelvemre, Caroline pedig figyelemre sem méltatta viccnek szánt hülyeségemet.
A folyosón lézengő járóbetegek sóvárogva néztek utánunk. Valami furcsa izgalom terjengett ereimben, vérem szabályos, lassú lüktetéssel járta be testem zugait. Kissé kócos hajam az arcomba hullott, mikor lehajtottam fejemet, hogy kerüljem a szúrós pillantásokat, amiket szabadulásom furcsa jeleként kaptam vadidegen emberektől.
- Jó napot! - lépett a recepciós pulthoz Caroline, mikor leértünk a földszintre, és bemondta az adataimat, ami alapján elém tolták a zárójelentést. Gyors, nagy lóbetűkkel kanyarítottam le a nevemet, kezem remegett, tenyerem izzadt. Szívem szerint felegyenesedtem volna, és ordításba fogtam volna, de fékeztem magamat.
- Pihenj sokat!- mosolygott még rám a recepciós nő, mikor a kezébe nyomtam a papír fénymásolatát. - Viszont látásra!
- Viszlát! - intett helyettem is Car.
A szabadság nyomasztó titka ott volt előttem pár lépésre, és már nem fordulhattam vissza. Az ajtó kicsapódott, és a pajkos szellő könnyedségével oldva a levegőtlenséget megcsapta sápadt arcomat.
Különös, mi minden határozza meg rövidke életünket. Egy elsuhanó alak, és elvétett lépés, egy megbotlás, egy ütközés, mely hatással bír ránk.
- Ez ma nem az én napom! - sóhajtottam halkan, mikor a földön térdelve találtam magamat, hajam a mozdulat gyorsasága következtében a hátamra hullott, és tisztán láttam az engem körülvevő lobbit, és az előttem ülő fiút.
- Már megint te? - kérdezte egy merész mosoly keretében, miközben a kezemből kiejtett pulcsim után nyúltam.
