„ Az idő csak a
költők eszköze. Igazából nincs semmiféle felejtésről,
gyógyulásról vagy könnyebbségről szó, hisz ha valakit
szeretsz, akkor azt örökre szeretni fogod. Az idő csak arra való,
hogy kijöjjön a szótagszám, vagy legyen egy szép metafora,
esetleg, hogy megnyugtassák az emberiséget, de semmiképpen sem
arra, hogy elfelejts valakit, akit őszintén szeretsz. Igen,
szeretsz. Jelen időben.”
Dominica
Visszautasítottam
egy visszautasíthatatlan ajánlatot.
- Nem - vagy - normális! -
magyarázott nekem Amanda.
- Köszönöm -
bólintottam, elrejtve a szám sarkában egy bujkáló, sunyi kis
mosolyt a helyzet komolyságára gondolva.
- Nem
bóknak szántam - fintorgott.
- Tudom -
közöltem nyugodtam.
- Nem
értelek. És ez idegesít. Mindenki azt mondja, hogy jó emberismerő
vagyok, de te - mutatott rám - megfejthetetlen vagy számomra! Nem
látom át döntéseidnek okát vagy értelmét, és ez igen - igen
bosszant - fejezte be, és fújt egyet, hogy arcába hullott vörös
tincse odébb szálljon.
- Hidd
el, sokszor még magamon sem tudok elmenni - vallottam be az igazat. -
De most az egyszer higgy bennem, mert tudom, mit cselekszek! -
bizonygattam, majd átkaroltam, melynek hatására megölelt.
- Ez
rajtam nem segít...
- Nem is
rajtad kellene - sóhajtottam, és kibontottam magamat karjai közül.
- Jogos.
Figyi! Én megértem, hogy félsz az úttól, mert eszedbe jut, hogy
a bátyád... Szóval, igen... De szerintem akkor sem kellett volna
visszautasítanod ezt az ösztöndíjat.
- Nem
csak a bátyám miatt nem akarok Amerikába menni... - hajtottam le a
fejemet. - Nem tudsz mindent.
- Tessék? -
kérdezett vissza meglepetten, és egy pillanatra el is hallgatott,
de aztán folytatta. - Régóta vagyunk barátnők. Sosem voltunk
azok, akik mindenkinek tudtára adták, hogy BFF-ek, vagy tököm
tudja mik, de pont ezért mi vagyunk az egyetlenek, akik túlélték
a hosszú évek viszontagságait, hisz sokan már az első
szivárványtörő balhé után feladták, mert egyszerűen nem
érezték a kapcsolatot annyira erősnek, hogy harcoljanak a
másikért. Mi viszont mindig kibékültünk. És mi voltunk azok,
akik bár sosem nyaggatták a másikat, mégis mindig, mindent
elmondtak egymásnak...
- Szép,
megható, és szokásodhoz híven hosszú szöveg, Amanda -
szakítottam félbe. - De rosszul fogalmaztam: Nem tudhatsz mindent!
- Ezt nem
értem - ráncolta íves szemöldökeit.
- Vannak
az életben dolgok, amiről csak egy ember tudhat a világon, és
akárhogy is meg akarja osztani azt barátaival, vagy egyáltalán
bárkivel, mindig rájön, hogy nem teheti - feleltem rejtélyesen.
Szavaimmal csak még nagyobb kíváncsiságot keltettem benne.
- Beszélj
érthetően, mert így nem értem, mit szeretnél! - szólított fel.
- Megismertem
embereket Amerikában, akiket igen gyorsan el is vesztettem, és az
űr még mindig ott tátong bennem...
- Jaj, te
romantikus lélek! - váltott stílust. Igen, az rávallott. Ha
kellett, hosszú szövegeket nyomott le, amelyeket néhanapján még
meg is könnyeztem, de legtöbbször, mikor érezte, hogyha
belemegyünk egy-egy témába, talán belőle is előcsalhat egy-két
érzelmi kinyilatkozást, akkor témát váltott. - Viszont szerintem
pont ezért kellene elutaznod! Hogy ismét megismerj embereket, akik
betölthetik az ürességet! - győzködött ismét.
- Itt is
ismerkedhetek... Ha akarok... - mondtam.
- De nem
akarsz! És ez a baj! Hátha ott kicsit kinyílnál! - mosolygott rám
biztatóan. - Hallgass ide! Vége a gondtalan diákéveknek, nem jársz
többé suliba, felnőtt és független nő vagy. Lassan elkezdesz
dolgozni, ami egyenesen azzal jár, hogy belefáradsz majd a monoton
hétköznapokba, belefásulsz az életbe, berozsdásodsz és
megöregszel. És ha nem teszünk ellene gyorsan, akkor mindezt
egyedül fogod megtenni. Hisz most még azt hiheted, ráérsz később
is ismerkedni, de képzeld csak el: kinek kell majd egy nő, akinek
fehér a haja, sosem mosolyog, mert kilátszana hiányos fogsora, és
a mellei a térdéig lógnak? - tette fel a kérdést. Két másodperc
néma csend következett, amíg farkasszemet néztünk egymással,
majd egyszerre törtünk ki hangos nevetésben.
***
„ A
hibák egymásra építkeznek. Ha nehéz is az élet, ha nem is
bízhatsz meg igazán senkiben, hisz a kapcsolatok nagy része csak
érdek, és nem lehetsz benne biztos, hogy ha bajba kerülsz lesz,
aki segítő kezet nyújt, egy biztos: a hibák egymás között ezt
megteszik. Megfogják egymást, és egyre magasabbra törnek. „
Harry
- Hát
persze édesem! - bólintottam, majd nyomtam egy puszit fedetlen
vállára. Már megint oroszlánszelídítéssel próbálkozott és
nekem ez cseppet sem tetszett, de ettől függetlenül mégis
behódoltam neki.
- Helyes! -
kacsintott rám pajkosan, majd gyors mozdulatokkal már fel is ült
mellettem.
- De
ezért cserébe maradj! - húztam vissza óvatosan.
- Te is
tudod, hogy nem lehet...
- Hát
persze- engedtem el, ő pedig felkelt mellőlem.
Túl
könnyen ment az elválás. Igen, mindenki jól hallotta. Életemben
egyszer valami könnyen ment, és most ez a baj. Csak sajnos
megvannak az élet bizonyos szabályai, amik előírják mindennek a
menetét, s a reggeli búcsúzkodás nem a könnyű dolgok listájába
sorolható.
A
lánykérés óta van ez így. Az eljegyzés óta ébredek minden nap
zihálva, és engedem el Elliet túl könnyen. Ez tehetett tönkre
mindent? Nem értem magamat, hisz azelőtt minden oly tökéletesnek
látszott. Mégis, amióta ujjára húztam azt a bizonyos karikát,
azóta folyamatosan kattog az agyam. Ez volt a helyes döntés? De
hisz már 25 éves vagyok, pont megfelelő korban a
családalapításhoz, Ellie pedig gyönyörű, kedves, és odaadó.
Mi lehet a baj?
Felkeltem,
és a konyhába battyogtam, hogy lefőzzek magamnak egy jó erős
kávét, mielőtt begubózok a stúdióba.
Fél óra
múlva már egy hangszigetelt kis termecskében ültem fejhallgatóval
a fülemen egy mikrofon társaságában az orrom előtt, arra várva,
hogy elkezdhessük a munkát. Szívemből énekeltem, nem esett
nehezemre, hisz oly érzelmek ültek a vállamon, melyeket csak itt
pakolhattam le. Ez volt számomra a világon szinte az egyetlen hely,
ahol szólásszabadságomat érvényesíthettem. Itt nem kellett
attól tartanom, hogy akár jogosan, akár jogtalanul, akár a
törvény emberei, akár a por nép, de megbüntet. Itt mindent
kiadhattam magamból. Olyan volt számomra ez a hely, mint egy
agymosó. Bejöttem nehéz gondolatokkal megtöltött kobakkal, és
mintha csak éneklés közben valaki kiradírozta volna őket,
boldogan és gondtalanul távoztam.
- Remek
munka, Harold! - veregetett hátba a stúdió tulajdonosa a nehéz munkanap végén.
- Harry,
ha szabad ilyet kérnem! - jegyeztem meg, mivel teljes nevem még
mindig igencsak baljós érzelmeket keltett bennem.
- Persze,
elnézést! - bólintott. Látszott rajta, hogy bár elraktározta az
információt, a dicséretemet mégsem fogja teljesen megosztani
velem, hisz most kicsit küzdenem kell, hogy kiengeszteljem. -
Szeretném, ha ez mindig így maradna - jegyezte meg kissé csípősen,
arcán mégis elégedettség tükröződött.
- Higgye
el uram, én is - bólintottam komolyan.
- Ha
ilyen tempóban készülnek el a remekebbnél remekebb dalok, a CD
már ősszel megjelenhet- jelentette ki magabiztosan. - Aztán minden
eldől... - Szemöldök ráncolva néztem rá. - Sokat kockáztatsz, de
ez tetszik.
- Ezt nem
értem, uram - hangnememmel próbáltam felszólítani, hogy bökje ki
végre, mit akar.
- Sikeres
és híres vagy, mégis belekezdtél egy új műfajba. Az, hogy jó
színész vagy, nem adhat biztosítékot, hogy énekesnek is
megfelelsz, az, hogy a játékod tetszik az embereknek, nem
nyugtathat meg afelől, hogy a hangoddal is ez lesz a helyzet. Semmi,
de semmi garancia nincs rá, hogy ez a CD sikert hoz számodra-
felnevetett.
- Dehogynem.
Hisz Ön azt mondta, tehetséget lát bennem. Mellesleg azt se
feledjük el, hogy színész tapasztalataim mennyit segítenek az
éneklésben. A beszéd és hanggyakorlatok, beszédtechnikák,
érzelem kifejezések...
- Én nem
vagyok garancia. Mindez egyáltalán nem garancia. Ez csak támogatás.
Az, hogy én látok benned valamit, az az én ízlésem, és nem
jelenti azt, hogy más is fog.
- Akkor
ismét semmit sem értek.
- Láttunk
már ígéretes alkotásokat a célban elbukni, és láttunk szürke
kisegérnek hitt embereket a csúcsig törni. Persze ez nem azt
jelenti, hogy egy ígéretes alkotás nem lehet áttörő siker.
- Kezd
elbizonytalanítani, uram - köszörültem meg a torkomat.
- Épp ez
volt a cél - nevetett fel.
- Nem
értem a lényeget.
- Van
esélyed a pályán. Neked sikerülhet hidat teremteni színészet és
éneklés között. Csak ne bízd el magad, mert innen a legkönnyebb
esni!- veregetett hátba. - Na, de hagyjuk is a kétséges jövőt. Mi
a terved délutánra? - vett fel egy egészen új nemű mosolyt.
- Nem túl
sok. Könnyed bevásárlás... - válaszoltam félvállról, mert
gondolataim még mindig előző furcsa beszélgetésünk szavait
visszhangozták.
- Nem túl
férfias - jegyezte meg.
- A
menyasszonyomnak szülinapja lesz. Vennem kell neki valami ajándékot -
világosítottam fel.
- Így
mindjárt más. Ötlet is van? - könnyed stílusban beszélt, mintha
nem éppen két másodperce szegte volna kedvemet.
- Persze -
jelentettem ki magabiztosan. Talán kicsit biztosabban is, mint
amennyire igaz volt.
- Húsz -
harminc év, és már nem lesz ekkora az öröm. Az ember minél több
évet tölt el egy asszony mellett, az személyiségének annál
mélyebb rétegeibe avatja be az embert, és a férfi egyszer csak
azt veszi észre, lemaradt, és már nem tud eligazodni a nőn.
- Ez
bölcs gondolat. Majd tesztelem- biccentettem. - De most ha nem
haragszik, megyek is, hisz gyorsan elillant a nap, és az üzletek
lassan zárnak.
Csodálkoztam
visszafogott, kifinomult beszédstílusomon. Úgy látszik tudok én,
ha akarok, csak a megfelelő emberek kellenek hozzá.
- Helyes.
Aztán nyűgözze le a hölgyet! - intett utánam.
- Úgy
lesz! - válaszoltam, majd kinyitottam az ajtót. - Legalábbis
remélem... - tettem hozzá magamban.
***
„Mit érnek gyenge emberi szavak? A csábítás
ereje úgyis nagyobb. Ha valami igazán fontos, akkor annak úgysem
tudunk ellenállni. Ha megcsap egy ismerős érzés, ha retinádra
ismerős dolog rajzol képet, képtelen leszel nemet mondani. Ez a
szeretet törvénye.”
Dominica
Ismét itt voltam eme
hatalmas földrészen. Igen, tudom, ellenkeztem. Ha az nem is volt
elég, még vissza is utasítottam az ajánlatot. Majdnem
összevesztem Amandával amiatt, hogy nem akarok jönni.
Megnyugtattam a szüleimet, hogy nem bolondultam meg, hogy még
egyszer ide utazzak. És tessék, most itt rángatom nehéz
bőröndömet a köröttem csoportosuló volt osztálytársaim
között. Hisz valahogy mégiscsak csábított ez az egész. Hogy ide
jöjjek, hol ő él. Hogy megnézzem, hogy állnak most a dolgok.
Valahol mégiscsak élnek bennem eltemetett vágyak, remények és
álmok. Így beleegyeztem, hogy eljöjjek, sokkolva ezzel drága
szüleimet, akik utazásom alatt jó pár ősz hajszállal fognak
gazdagodni.
- Ez izgi lesz! - dörzsölte
a tenyerét Max. Tízes csapatunk különlegessége abban rejlett,
hogy csak két darab fiú volt köztünk. - Éjszakai vad bulik, meg
minden... Hé, Domi! - észre sem vettem bökdösését. - Hol jársz? -
kalimpált előttem.
- A reptéren - adtam meg a
diplomatikus választ.
- Nem úgy értem - forgatta
meg szemeit. - Lélekben.
Nem akartam kimondani. Nem
akartam szóvá tenni, hogy épp csak sűrű hálát mormolok, hogy
épségben leszálltam a repülőről. Hogy mérhetetlen büszkeség
töltött el, amiért képes voltam legyőzni legnagyobb félelmemet,
és itt vagyok, ráadásul azon légi útvonalon, mint ők. Hogy nem
kapartam véresre térdeimet a szorongástól a gépen. Hogy remegnek
a térdeim, és csak akkor fogok teljes levegőhöz jutni, ha kiérünk
a reptérről.
Illetve nem akartam a
bulikról sem beszélni. Nem akartam belegondolni, mi minden történt
ebben a városban öt évvel ezelőtt. Nem akartam felidézni
magamban a partit, amire Harryvel mentem, nem akartam látni sunyi
mosolyát, vagy éppen megfeszülő izmait, esetleg boci szemeit,
ahogy nézni tudott. Nem akartam fülemben hallani rekedtes hangját
és érdekes történeteit. Nem akartam. Logikusan nem akartam. Az
agyam nem akarta.
De mit mondott eközben a
szívem? Kereste- kutatta, mindenkiben őt látta.
Fortyogott bennem a
kettősség, amit sehogy sem tudtam leküzdeni. De nem adtam neki
hangot. Nem akartam hisztisnek tűnni, vagy nyafogásommal elvenni a
többiek kedvét. Nem akartam, hogy más is szenvedjen, azáltal,
hogy én ezt teszem, vagy falba verje a fejét szerencsétlenkedésem
miatt.
Így inkább csak megráztam
a fejemet, és nem szóltam többé.
Bárhová mentem, emlékek
öntöttek el. Tudtam fejből kedvenc helyeit, és hogy hol lehet
fellelni. Kutattam minden arcot, hátha az övé is felbukkan. Nem
tudtam, mire volt ez jó, hisz ha megjelent volna, úgysem ismert
volna fel, ami nekem csak még több fájdalmat okozott volna. Ezért
tisztáztam is magamban, hogy az lesz a legjobb, ha abban
reménykedek, hogy ne találkozzak vele. Eme elhatározásomat
egyedül a hivalkodó óriásplakátok nehezítették, melyek őt
hirdették. Tudatosítanom kellett magamban a rangokat: ő sztár. Én
senki vagyok.
- Egy óra múlva itt
találkozunk - közölte az idegenvezető. Annyira el voltam foglalva
mélyenszántó gondolataimmal, hogy igazából fel sem fogtam,
mennyi helyet bejártunk néhány óra alatt. Most valami pláza
féleségben kaptunk egy kis vásárlási időt.
- Te merre mész? - kérdezték
tőlem egyszerre vagy öten. Megrántottam a vállamat.
- Na, ne csináld már, Domi!
Meg sem szólaltál, mióta landoltunk. Gyere, nézzünk be pár
butikba! - karolt belém Daniella.
- Köszönöm, kedves vagy,
de azt hiszem, inkább a könyvesbolt felé veszem az irányt! -
erőltettem mosolyt az arcomra. Éljen az antiszocialitás!
Igen, a könyvesbolt. Egy
hely, ami csöndes, és megfelelő hely ahhoz, hogy egyszer és
mindenkorra tisztázzam bugyuta agyammal a tényeket. Mindemellett
egy hely, ahol talán minden problémám megoldódhat.
Vagy mégsem?
Hisz
nincs szabály. Az életet senki sem foglalta még könyvbe, bár
sokan próbálták szavakba rejteni. De sajátosságai közé
tartozik ama jelző is, hogy amint fogságba kerül, varázsereje
elillan.
Mégis,
ha eme reményt is eldobtam volna magamtól, akkor mi maradt volna?
***
„ A könyvek illata
utánozhatatlan. Ez az egyetlen dolog, amely még illatával is
bölcsességet és megértést képes sugározni. Mikor belépsz egy
könyvesbolt ajtaján, figyeld meg, máris okosabbnak érzed magadat.
Egyszerre érint meg a múlt szelleme, a mai nap élvezete és a jövő
titka, mely lapokba zárva ott lapul. „
Harry
Jólesően
felsóhajtottam, mikor a pláza ajtaja automatikusan megnyílt
előttem, és lábaim még az utcán álltak, mikor már megcsapott
az a kellemes hűvös levegő. Reflexszerűen töröltem meg a
homlokomat, sűrű hajamra toltam napszemüvegemet és beléptem a
hatalmas áruházba. Nem voltak sokan, ami számomra nagyon
megnyugtató volt; reméltem, hogy különösebb feltűnés nélkül
sikerül elvégeznem a dolgomat.
Körülnéztem
a csillogó üzletek sokaságán, és hirtelen nem tudtam merre
induljak. Ennyit a nagy ajándéktervemről. Végül a legegyszerűbb
verzió mellett döntöttem: először irány az ékszerbolt, hisz a
nőket azzal úgyis mindig le lehet venni a lábukról, aztán pedig
a könyvesbolt.
A terv
már első felénél kezdett megdőlni, és féltem, hogy a föld ott
nyel el a tágas üzlet közepén, de végül sikerrel jártam. A
gond ott kezdődött, hogy oké, hogy ékszer, de mégis mi? Merthogy
hála a becses női nemnek, nincs olyan testrészük, melyre ne
tudnának aranyat, ezüstöt vagy bizsut aggatni. Nyakláncok,
karkötők, fülbevalók, gyűrűk, bokaláncok és hajbavalók
vártak külön polcokra csoportosítva arra, hogy elnyerjék
tetszésemet. Eddigi minden Ellie ízlésébe vetett hitem megdőlt,
mikor rájöttem, hogy az nem is olyan egyszerű, mint amilyennek én
azt hittem. Nemsokra mentem kedvenc színeivel és hasonló, az
ékszerválasztásban nem nagy támaszt nyújtó információkkal,
melyek agyamat terhelték.
Végül
csak győzött egóm, és egy smaragdszínű medálra esett a
választásom. Egyszerű szív alakot formázott, de férfi
ítélőképességem alapján igencsak mutatós darab volt ez. Így
legalább mindig tudni fogja, kitől kapta, hisz a szív közepén
ékeskedő drágakő színe szemem színére hajazott.
Kifizettem,
és most az egyszer hálát adtam az égnek, hogy olyan városba
pottyantott le a gólya, ahol a világon legjobban megbecsülik
fizetésügyileg a színészetet. (Nem, a dolog erkölcsi részére
nem vagyok hajlandó gondolni.)
Mindezek
után, mikor a verejtékkészletem kifogyóban volt, nekiindultam a
könyvesbolt rejtelmeinek. Két emeletnyi tömény művelődés, ez
volt az, ami engem nem igazán hozott lázba. Próbáltam felidézni,
hol is bukhattam el a dolgot, és a végén arra a fájdalmas
következtetésre kellett jutnom, hogy egyenes arányosság húzódik
a színészetben való és az olvasással eltöltött időm között.
Hisz amióta nem bújtam éjszakánként a forgatókönyveket- és
ugyebár ez már jó ideje így van - azóta regényeket sem forgattam
ujjaim között.
- Jó
napot! Segíthetek valamiben? - hallottam a sablonmondatot egyszerre
három felől. Ha az ember híres, sajnos bármily régóta is legyen
a szakmában, nem tud kibújni az emberek túlzott segítőkészsége
alól...ilyenkor. Persze, ha valami komoly dologban szorulnék
segítségre, akkor mindenki szarna a fejemre.
- Nem,
köszönöm, csak szét nézek - nyugtattam le a kedélyeket. Az
eladólányok arcán csalódottság tükröződött, de azért
mindenki visszavonult nem túl érdekfeszítő munkájába. Először
is körbefordultam a tengelyem körül, hátha kapok egy kis ihletet,
hogy merre induljak a kétemeletes könyvbolt hosszú soraiba.
Pont a
bejárattal szembe érkeztem, amin egy lány lépett be. Pillantásunk
mintha találkozni vélt volna, de olyan gyorsan elkapta tekintetét,
és más irányba indult, hogy ezt nem tudtam biztonsággal
megállapítani. Elindultam arra, amerre ő, úgyis nekem is
megfelelt a menteirány, hisz a regények felé tartott. Egy sorral
arrébb indultam keresni, hogy ne legyen olyan feltűnő az egész,
de mikor odaértem, emlékeztetnem kellett magamat, hogy gyerekes
amit művelek. Idegeneket követni? Röhögjek magamon? Inkább
elkezdtem böngészni a címeket és egy-egy érdekesebbnek hangzót
le is vettem, hogy elolvassam hátulját és megvitassam magamban a
kérdést: komolyan érdekelheti ez Elliet? Végigértem egy soron,
kötekedve, mert egyik könyv sem volt valami „hű, de nagy
durranás”. Éppen fordultam ki, amikor a lánnyal találkoztam
szembe. Róla el is sikerült feledkeznem pár perc alatt. Valami
vaskos irományt tartott gyenge, feltűnően fehér kezei között.
Időm sem volt felfogni, hogy mi történik, már meg is történt
az, aminek a sors ritka rossz humora szerint történnie kellett: a
lány annyira belemerült a könyvbe, hogy nem vett észre engem, aki
nagy hévvel kanyarodott ki, és „bumm!”, már szegény a földön
csücsült.
- Bocsánat! -
szóltam meglepetten. Igen, a könyvesbolt nem az én helyem.
- Semmi
baj - szólt halk, bársonyos hangon, és már tápászkodott is
fel. Én csak bambám álltam néhány másodpercig, mire leesett,
hogy mit is kellene most tennem.
- Hadd
segítsek - hajoltam le elejtett könyvéért. Megnéztem a címét,
ami furcsán ismerősnek hatott. Talán azon kevés könyv közé
tartozott, melyet még én is szívesen elfogyasztottam anno. - Jó
választás! - mosolyogva biccentettem.
- Köszönöm -
viszonozta gesztusomat. Pillantásunk összetalálkozott, és a
szürke szemek furcsa érzéseket keltettek bennem. Mi van ma? Minden
ilyen furcsa és kifordult? Szívem erősebben kezdett verni, mintha
csak ki akarna törni a helyéről, bizsergést táplált ereimbe,
kavargó vért, mégis, agyam nem tudta, mi is történik. Ott állt
előttem egy lány, akit életemben először láttam, mégis
szívemben olyan érzések kaptak szárnyra, hogy már ismerem
valahonnan.
Hasonlóan
érezhette magát ő is, mert amúgy is fehér arca még sápadtabbá
vált.
- Hölgyem,
jól van? - kérdeztem meg, mert féltem, hogy ha még egy kicsit
felvesz a fal színéből, elájul ott nekem.
- Persze! -
vágta rá gondolkodás és valószínűleg igazságtartalom nélkül,
majd kosarába ejtette a könyvet, és egy szó nélkül ott hagyott.
Csak egyszer pillantott még hátra, de az minden elárult.
Agyamban
egyetlen harsányan villogó, csupa nagybetűs kérdés futott át:
Ki volt ez?
