11.fejezet - Randevú

"Az élet, amit mindenki meg akar fejteni bonyolult képletekkel, csupán egy utazás. Elindulsz valahonnan, valakivel, majd egy idő után már magad is meg tudod határozni,merre akarsz menni, illetve útitársaidat is te válogatod majd meg. Számos balesetet fogsz majd szenvedni, de az ironikus jó hír az, hogy csak az egyikbe fogsz belehalni."

 Dominica

- Ülj be a kocsiba, mindjárt megyek én is! - kiáltott Caroline a szobájából. Tétován álltam a bejárati ajtó előtt, a kilincset nézve, de végül csak nem mentem ki. - Na, mire vársz? - kérdezte mosolyogva, mikor megjelent vékony, fekete alakja.

- Illúzió romboló vagy! - töprengtem, miközben szemeimet párszor végigfuttattam rajta. Homlok ráncolva méregetett. - Az angyalok általában fehérben járnak - mondtam.

- Nem értem, honnan ez a feltételezés - válaszolta mosolyogva, miközben felvette cipőjét. 

- Azt ne mond, hogy mindegyik ilyen lehangoló teremtés, mint te! - vágtam elképedt ábrázatot.

-Édesem, láttál te már az utcán szembejönni tetőtől talpig fehérbe öltözött, szárnyas lényeket? - kérdezte, és felmarkolta nagy kulcscsomóját.

- Hát... Nem. De gondolom ha szárnyaik vannak, akkor nem az utcán járkálnak! - próbáltam kivágni magamat.

- És akkor én? - kérdezett vissza jogosan.

- Te az én angyalom vagy, ergo, gondolom az a feladatod, hogy kövess - vezettem le a gondolatmenetet.

- És te azt hiszed, hogy csak neked jár ki ez a megtiszteltetés, hogy saját őrződ legyen- nevetett. Furán nézhettem rá.

- Hagyjuk! - sóhajtottam fáradtan, érezve, alul maradtam.

- Menjünk, mert el fogsz késni! - lökött óvatosan az ajtó felé, jelezve: haladjak.

Kinyitottam az ajtót, és kiléptem az udvarra. Vékony lábaim megremegtek a hirtelen megcsapó erős, hűvös szélrohamtól, mely amint szembeszállt velem, rögtön el is halt.

- Nem értelek. Bárhogy próbállak, nem tudlak megérteni! Csak csodálni! - mondtam, amint beszálltam a fekete sportkocsiba.

- Én sem azt, hogy mi történt veled, aminek hatására elkezdtél fél mondatokban beszélni! - rázta meg a fejét értetlenül, mire rájöttem, hogy valóban gondolatmeneteim végét szoktam csak hang formájában megosztani a külvilággal.

- Meghaltak a szeretteid, és mégis bátran ülsz be ebbe a szörnyetegbe - sóhajtottam.

- Nem tudod levetkőzni magadat, és a benned lakozó kíváncsiságot, igaz? - mosolyodott el azzal a szomorú beütéssel, amire azt hittem, vele született adottság, de most már tudtam, hogy csak az élet rakománya.

- Nem - ráztam meg hevesen a fejemet.

- Hát, ha úgy sem tudom megúszni, akkor majd este mesélek. Most nem szeretném elvenni a kedvedet!- mondta, de a szeme alatt ismét gyásztáncot járt az a ráncocska, mely a fájdalom jelzője volt felém.

- Úgy érted: a nem létező kedvemet? - forgattam meg a szemeimet.

- Nem szabad így hozzáállni! Fiatal vagy, most az a feladatod, hogy ismerkedj, bulizz, és minden hasonlót! Sajnos példákat nem tudok rá mondani, öreg vagyok én az ilyenekhez! - legyintett.

- Nem a hozzáállásommal vannak itt a bajok. Hanem a memóriámmal. Ha már túl kellett élnem ezt a balesetet, akkor miért nem lehettem amnéziás? - kérdeztem panaszos hangon. - Így is teljesen elvesztettem önmagamat, úgy viszont nem gyötörnének rémálmok - meredtem magam elé.

- Belegondoltál már a szüleid helyzetébe? Elvesztették az egyik gyermeküket, ami nekik talán még nehezebb, mint neked, hisz ők nemzették, az ő testük, az ő vérük volt. Ők látták felnőni, ők hallották az első szavait, és vigyázták első lépéseit. Mindezt akkor, mikor te még csak készülőben voltál. És mindez a gondoskodás semmibe veszett egyetlen malőr miatt, aminek sok ember itta meg a levét. Ha te elvesztetted volna az emlékeidet, akkor már téged sem tudhattak volna magukénak! - győzködött igaza mellett.

- Tegnap beszéltem anyáékkal - közöltem hirtelen.

- De hát... - képedt el.

- Igen, elcsórtam a mobilodat, és felhívtam őket, mert vágytam vigasztaló szavaikra.

- És? Mizujs otthon? - kérdezte, de szemeimen már láthatta, valami nincs rendben, így azt már meg sem említette, hogy engedély nélkül vettem el a telefonját.

- Hazaszállíttatják Alex holttestét. Hazaszállíttatják, és a hétvégén eltemetik! - tört ki belőlem, könnyeim feketén csordultak le, a szempillaspirálnak köszönhetően.  

- Te is hazamész? - kérdezte elszorult torokkal. Most már hivatalosan is tagadhatatlan volt, hogy megszerettük egymást, és tudtuk, ha egyszer eljön a búcsú, azt meg fogjuk sínyleni, mert egy barátot nélkülöznünk kell majd a mindennapjainkból. Most esett csak le, hogy milyen eszeveszett gyorsasággal váltják egymást a napok, és milyen rövid életünk. Mély levegőt vett, és feszülten várta válaszomat, mely egy gyenge kis fejingatás volt. Szaggatottan áramlott ki tüdejéből a bent tartott levegő, arcán felfedezhetőek voltak a megkönnyebbülés jelei.

- Nem, mert nem merek. Nem, mert nem tudlak utánozni. Így nem lehetek ott, mikor végső útjára eresztik! Ez olyan igazságtalan!- arcomon sorra gördültek le a könnycseppek, sós, fekete patakot képezve orcámon.

- Emlékszel, mit mondtam tegnap a külsőségekről? A temetés is pont ilyen! Mit ér, ha látod az örökre lezáruló koporsót, ha lélekben még mindig rabláncon tartod  mindkettőtök lelkét, és örök szenvedésre ítéled magadat? - mondta, és beindította a motort. Az arcom pedig egyre kísértetiesebb formát öltött fekete csíkjaival, a délutáni, játékos napfényben.

 ***

"A szép attól különleges, hogy törékeny. Attól válik értékessé, hogy megköveteli a legfelső szintet, hogy felül kell múlnunk önmagunkat, és azt a nem éppen elhanyagolható tényt, hogy genetikánkban van a hibázás. Mert ha vétünk, akkor minden kicsúszik kezeink közül, és minden összetörik. Ráadásul a törött darabok eltüntetése nem egyszerű. Hiába minden szuper pillanatragasztó, amely a reklám szerint még a plafonra is felragaszt, a szívre nem terjed ki hatásköre."

 
Harry

- Nem is tudom, haver! Ez így nagyon húzós! - mondtam tépelődve a telefonba.

- De egyben csábító is - állapította meg hangnememből.

- Az - vágtam rá. - Nem gondolkodhatnék még rajta? - kérdeztem kérlelően.

- Ezen nincs mit gondolkodni, Harry! Vagy benne vagy, ösztönből, vagy itt a beszélgetés vége - hangzott a számomra nem túl kedvező válasz a vonal túlsó végéről.

- Te könnyen beszélsz! Azonban az egyik felem meg van kötözve a filmszerződés által, és nem tudom, hogy a másik felemmel így tudok-e harcolni... - Nem volt ez több, mint nyafogás.

- Sajnálom, de döntened kell, mert a hezitálásodra nincs időm. És ha jól tudom, te adtál fel mindent azért az életért, amit most élsz! - rótta a szememre múltam visszafordíthatatlan rossz döntéseit.

- Legyen! - adtam be a derekamat. - Végül is egyszer élünk... - mondtam, miközben azon méláztam, hogy ha ez a filmbeli teljesítményem rovására megy, akkor én egyszer és keveset.

- Üdv a csapatban, H! - kaptam vissza régi becenevemet. Válasz nélkül megszakítottam a vonalat, és mobilomat melegítőnadrágom zsebébe csúsztattam. Az órára pillantva rájöttem, hatalmas késésben vagyok, úgyhogy futólépésben tettem meg az utat kocsimig, imádkozva, hogy semmiféle délutáni dugóba ne keveredjek bele. 

Szerencsére az utakon nem jártak sokan, ami igencsak meglepő volt, de kedvező. Pont akkor zártam le kocsimat, mikor Dominicat kirakta az a szőke nő.

- Szia! - intettem neki, mire felém indult.
- Hali! - köszönt halkan, és rögtön a kávézó ajtaja felé vette az irányt.
- Várj egy percet! - ütöttem a homlokomra, mire megtorpant. Gyorsan visszaszaladtam a kocsimhoz, és kivettem a kesztyűtartóról, amit akartam. - Tessék, ez a tiéd! - nyújtottam felé a két tábla csokit. - Nem virágot vettem, mert sosem értettem, mire mentek egy csokor gazzal. A csoki legalább finom, az oreo meg mindenkinél nyerő! - beszéltem meg magammal az észérveimet.
- Kösz! - mondta halkan, és belépett az üzletbe.
- Ennyire ne örülj a társaságomnak! - néztem utána hitetlenül, és követtem. - Úgy látom, rád is fér a boldogsághormon! - Időközben végignéztem rajta, gyönyörű, barna haja háta közepéig ért, fekete ruhája kihangsúlyozta remek alakját. - Hova ülünk? - kérdeztem, kezébe adva a döntés lehetőségét. Megrántotta fedetlen vállát, melyre csak gesztenyebarna fürtjei omlottak lágyan. - Jó, akkor mit szólnál az erkélyhez? - mutattam az üvegajtón túlra, majd válasz híján előrementem, és leültem az egyik asztalhoz. - Milyen szépen felszakadozott már a felhőlepel! - mosolyogtam, amint a gyenge napsugarak simogatni kezdték arcomat. Magamban ütlegeltem a fejemet. Nem lehetek ennyire béna, hogy az időjárásról beszélgessek vele!
- Igen, azt hittem, hogy már örökre gyászol - nézett fel. Meglepődve tekintettem rá. - De most úgy tűnik, az angyalok utat vágnak maguknak Los Angeleshez!
Elővettem féloldalas mosolyomat naiv megjegyzése hatására.
- Igen, szokatlan volt már ez a rossz idő itt, ahol elméleti síkon mindig ragyog a nap - helyeseltem.

- Hát, Londonban mindig esik az eső - még mindig bizonytalanul, halkan beszélt.

- Londonból jöttél? - csillant fel a szemem, egyfajta fájdalmas örömmel. - Mondjuk látszik rajtad, hogy Európai lány vagy.

- Hogyhogy? - kérdezett vissza kíváncsian. Beszélgetésünk fonala elkezdett gördülni.

- A Hollywoodi lányok mind festett szőkék, a bőrük barna, és csillogó rózsaszín cuccokban járnak, fájdalmasan magas sarkú cipőkben - jellemeztem azon női típusokat, akikkel eddig összehozott az élet. Szerényen nézett végig magán, de a téma nem izgatta igazán. - Képzeld, egyszer felvitette magát hozzám egy modell csajszi, valami filmes after party után. Rám mászott, meg hát én sem kérettem magamat. Már épp elindultunk volna az ágy felé, amikor egyszer csak kiugrott a táskájából egy kutyának csúfolt szőrcsomó. Ráadásnak a gazdijával ellentétben nem voltam neki szimpatikus, és végigvizelte a kanapét. Mondanom sem kell, ezek után nem volt már a cicababának sem kedve a dologhoz.

Felnevetett, az eddigi legtisztább nevetéssel, amit valaha hallottam. Gyermeki, őszinte kacaj volt ez.

***

"Nem tudom, ki, vagy mi dönt az életünkbe belépő emberek személyéről. Isten, vagy talán valamelyik segítője. Mindenesetre jól végzi a munkáját. Egyszer csak jön valaki, és rájössz, a meséket a valóság írta. Jön ő, a térded megremeg, és úgy érzed, ő a híd, vagy létra az életedben, mert van egy közös pont, és még ha ez fájó is, de összeköt nem csak titeket egymással, hanem az éggel is."

Dominica

- Köszönjük! - mondtuk egyszerre, amikor lerakta elénk a rendelést a pincérnő.
- Édes szájú vagy? - kérdezte mosolyogva, mikor mohón láttam neki a sütimnek, csak, hogy ne kelljen beszélnem.
- Nem - mondtam komolyan, de furcsa pillantására elnevettem magamat. - Kicsit. Viszonyítási alap nélkül úgy tűnhet, nagyon, de igazából nem annyira - kezdtem a magyarázatba, amibe végül belegabalyodtam.
- Most mondjam azt, hogy értem? - kérdezte mosolyogva.
- Semmiképp. Tudod, a bátyám nagyon szeretett enni, és bármi lement a torkán, amiben cukor volt. De tényleg bármi! Sokszor csak úgy a tejszínhabot nyomott a szájába, mikor hazaértünk suli után - merengtem el a régi szép időkön.
- Anya is iszonyatosan csoki függő volt, bár ezt sokáig mindenki elől remekül titkolta - mondta félrehúzott szájjal. - Egészen addig, míg láthatóvá nem váltak a plusz kilók.
- Neked is hiányzik, ugye? - kérdeztem, ügyelve, hogy hangomból tapintatosság csengjen ki.
- Nagyon. Nem tudom túltenni magamat azon, hogy... - nem fejezte be a mondatot, csak lehajtotta fejét. Arca elveszett göndör fürtjei között.
- Tudod, nekem hatalmas előnyömre vált Caroline személye. Sokat tanulok tőle, és rávezet bizonyos dolgokra. Én vallásos családban nőttem fel, és egész életemben azt hittem, hogy hiszek. De nem. A hit gondolati részét próbáltam egész eddig megfogni, ahelyett, hogy gyakorlatban alkalmaztam volna. Az igazi hit csak most kezdődött el, a nehéz időkben.

- Neked akkor befolyásod van oda fel? - kérdezte Harry, mély hangja elcsuklott.

- Ez ennél bonyolultabb - hajtottam le a fejemet, és enyhe bűntudatom keletkezett, hogy nem tudtam neki kellőképpen válaszolni.

- És... - tétovázott, mérlegelte, hogy mekkora hülyeség, amit kérdezni szeretne.

- Biztos vagyok benne, hogy anyukád is fent van - próbáltam megnyugtatni, és gondolati kérdésére válaszolni.

- És én hogy kerülhetek oda? - ismét az a görcsös, kétségbeesett rekedtség.

- Úgy, hogy nem csinálsz semmi hülyeséget! - szorítottam meg a kezét. Teste alig érezhetően megrázkódott, amint hozzáértem, és hálásan ajándékozott meg smaragd szemeinek csillogásával.

- De van rá esély? - kérdezte erőszakosan.

- Van. Hidd el, egy nap újra találkozni fogtok, és akkor együtt élhettek örökké.

- Örökké... - ismételte meg babonázottan. - Örökké... - könnyeimmel birkózva bólintottam. - Remélem minél hamarabb bekövetkezik ez a találkozás! - zárta végül a gondolatmenetet.

- Vigyázz mit kívánsz, mert valóra válhat! - intettem óva.

- Ha ez így működne, már rég boldog lennék! - mondta keserűen maga elé meredve.

- Ha kérsz valami jót az égtől, akkor általában kapsz egy akadályt. De ha azon túl jutsz, akkor ott lesz a leghőbb álmod- vontam meg a vállamat, mintha ez lenne a világ legegyértelműbb dolga.

- Okos - bólintott elismerően, és nagyot kortyolt kólájából, hogy levigye a szájában maradt beszélgetés keserű ízét a cukros lötty.
- Dehogy - sóhajtottam. - Csak meg tudom fogalmazni mindazt a katyvaszt, ami a te agyadban is ott  kavarog.
- Tehát okos - vonta le a következtetést. - Szép és okos. Remek párosítás - bólintott elismerően.
- Minden lánynak így bókolsz? - kérdeztem. Elkezdtem egyfajta térképet rajzolni róla, vagy inkább hozzá gondolatban.
- Ez nem bókolás - mondta, fejét kicsit megrázta.
- Akkor? - kérdeztem vissza.
- Ez csak a tények ismertetése. Én nem tudok bókolni -szögezte le.
- Szavaidba mégis minden lány belepirul - állapítottam meg, és éreztem, hogy nekem is megtelt vérrel sápadt arcom, így gyorsan el is takartam két tenyerem ráfektetésével.
- Ez nem a szavaimtól van, hanem a kisugárzásomtól. Én másképp csajozok, de az titkos módszer- húzta fel egyik szemöldökét vigyorogva.- De a szavakkal való játékból mindig vesztesen kerülök ki. Talán majd ha egyszer találok egy lányt, akit szívemből szeretek, akkor majd a zsigereimben lesznek a mondatok, és el fogom tudni mondani neki kellőképpen ünnepélyes hangnemmel, hogy mennyire gyönyörű. Talán majd egyszer irodalmi értékű hasonlatokkal fogom illetni egyes testrészeit. De addig is maradnak a gének - tárta szét kezeit.
- Ha ezt elmondod majd neki, az pont elég - mondtam, és lopva végigmértem egészét. - Egyébként mi az a titkos módszer? - vontam össze egy vonallá szemöldökeimet.

- Ha elárulnám, akkor már nem lenne titok! Tudod, pont ez benne a tuti, hogy nem tudja senki! - vigyorgott önelégülten.

- De ha minden utadba kerülő lányon, aki megtetszik, alkalmazod, akkor lelepleződik, nem? - ráztam értetlenül a fejemet.

- Nem, mert az olyan mester, mint én, úgy őrzi meg titkát, hogy világgá kürtöli - közölte titokzatosan.

- Ennek semmi értelme! - mondtam.
- Az élet legélvezetesebb dolgai mindazok, melyeket ész nélkül teszünk.
- Ez nem igaz, mert a felelőtlen 'kirúgunk a hámból' típusú estéknek mindig meg van a következménye - kötekedtem.
- Nem a részeg estékre gondolok - nézett a szemembe. - Egy csomó dolog van, amire vágyunk, aztán egyszer csak leszáll agyunkra a köd, és megtesszük.
- Példa? - kérdeztem, csakhogy nehogy igaza legyen.

- Akkor most beavatlak a titkomba- hajolt át az asztalon. Kicsit hátrahőköltem.
Felállt, közelebb lépett hozzám, majd megfogta karomat, és engem is felhúzott magához. Fejem búbján éreztem mély lélegzet vételeit, mely borzolta rakoncátlan hajszálaimat. Felpillantottam rá, jól esett magassága. Hatalmas kezei arcomra kúsztak, az agyamba pedig piros, harsogó betűkkel kúszott be a 'stop' szó, maga után húzva három hatalmas felkiáltójelet. Mégis, bőre érintése oly selymes volt, két tenyere oly lágyan keretezte arcomat, hogy arra nem lehetett nemet mondani. Lassan hozzám hajolt. Kiszáradt ajkaim szomjasan tapadtak övéire. Jól csókolt, jobban, mint hittem, bár gondolom volt már benne tapasztalata. Nyelveink vad táncot jártak.

- Ez az én titkos fegyverem! - búgta bőrömbe, míg száját szájamtól fülemig húzta el.

Szemhéjaim még leszorítottam egy másodpercig, kihasználtam az egyszer élünk filozófia előnyeit. Majd a valóság kegyetlenül rángatta szét szemeim, hogy teljes életnagyságban pottyanjak vissza a cukrászda köveire. Nem fogtam fel azonnal, mi is történt, de amint tudatosult bennem, a kezem reflexből lendült.

- Ááu! - kapott arcához, ahol a bőr kapott egy kis pírt. 

- Ezt megérdemelted! - vágtam hozzá durcásan.

- Azt ne mond, hogy nem élvezted!
- Ja, te csak az ösztöneid szerint cselekedtél, mi? - kérdeztem dühösen.
- Nem! Ha az ösztöneim hajtottak volna, akkor már nem itt lennénk, és nem ilyen ruhában - mondta tűnődve.
- Hogy te mekkora szemét vagy! - mértem végig megvetően.
- Miért kell mindig rosszra gondolni? - kérdezte nevetve, mire homlok ráncolva hátrafordultam. - Jó, mondjuk az sem lenne rossz! - folytatta.
- Elég! - tartottam magam elé két kezemet tiltakozva.
- Most mi a baj? - indult utánam, amikor faképnél akartam hagyni. - Azt hittem, te is olyan jól érezted magadat ma délután, mint én.
- Igen, jó volt, de attól még idegenek vagyunk! Ez volt az első..
- A harmadik! - javított ki okoskodóan.
- Akkor a harmadik alkalom, hogy találkoztunk, erre te megcsókolsz! - háborodtam fel, és konokul mentem tovább.
- Hmm... Egész más nézeteket vallunk - mondta. - Nem hinném, hogy két ember idegen egymás számára, ha egyszer minden mozdulatuk a másikat segíti, és minden érintésük áramütésként hat a másikra. Lehet, hogy még nem veséztük ki a másik érdeklődési körét, mégis hiszem, hogy egy földöntúli ismeretség összeköt minket.
Szavaiba beleborzongtam. Fogalma sem volt róla, miről beszél, mennyire igazak szavai.

Gondolatok...

Sziasztok!

Nem vagyok az a rizsázós típus, nem szoktam írni a részek elé, de most mégis úgy gondoltam, megosztom veletek gondolataimat.

Szóval amikor elkezdtem ezt a blogot, nem is tudom, mi volt a célom. Talán a barátnőm, Domi felvidítása, mert elég nehéz időszakon ment éppen keresztül. Talán az, hogy elhitessem vele, az álmok valóra válnak. Hogy magam is elhiggyem, hogy egyszer találkozunk az 1D-vel. Persze, ekkor még nem tudtam, hogy mi lesz a pontos történet, csak annyi volt biztos, hogy tömény szerelem lesz a főszereplő. Aztán szépen lassan kiérlelődött bennem a történet, és bár már határai elrugaszkodtak a földtől a misztikum belecsempészésével,  mégis olyan közel került hozzám minden mozzanata, hogy még soha, de soha nem éreztem valamit annyira magaménak, mint ezt a történetet. 

Amióta ismerem az ábécé betűit, azóta szeretek olvasni, és azóta forgatok könyveket a kezeim között. A fogalmazási készségem is ennek köszönhető, na, meg persze drága édesanyámnak, aki mindent megtett annak érdekében, hogy belőlem egyszer tehetséges, és értékes ember váljon. Emlékszem még, milyen volt, mikor este tíz órakor sírva ültem az ebédlőasztalnál az üres lap felett, és mondogattam, hogy én nem tudom megírni a másnap beadandó fogalmazást. Könyörögtem anyának, hogy írja meg helyettem, vagy csak pár mondatot diktáljon, de nem, ő rendíthetetlen volt abban, hogy megtudom én azt egyedül is oldani. És láss csodát, igaza lett. Mint ahogyan az is tisztán él elmémben, amikor egyik nyáron nem tudtam már mit csinálni, és a jó bizonyítványomért kapott könyveket már mind kiolvastam. Anyukám csak annyit mondott nekem, hogy van itthon annyi könyv, nem vesz újat. Aztán erőt vettem magamon, és kipakoltam azt a rengeteg sárga lapú, régi könyvet, amit a szekrényünk rejtett, majd olvasni kezdtem. Elmerültem bennük. Onnantól megválogattam a mindennapi szavaimat, és anya csak csodálkozva nézett, hogy honnan van nekem ilyen szókincsem. Az érdeklődésem teljesen megváltozott, és én elkezdtem élvezni a játékot a szavakkal.

Az igazi áttörést mégis az iskolapad hozta meg eddigi életembe. Kaptunk egy szót, de semmit nem mondtak róla, és kellett írni egy fogalmazást róla. Akkor dicsérték meg először irományomat. Megkaptam a kedvet az alkotáshoz.

Aztán jött az 1D láz. Egyszer csak a semmiből felbukkant  öt bolond srác, és minden lányszív megnyílt nekik. 2011 októberében kaptuk meg a hetedikes szekrényeket a suliban, és természetesen ki kellett díszíteni. Dominika a mi osztályunk sztár szakértője, a poszterezés rá lett bízva, hittem az ízlésében. A kulcsok megkapása után pár nappal reggel ugrálva jött elém, hogy a csajokkal megcsinálták a szekrényeket, és a miénk is kész, menjek megnézni. Kinyitottam, és legfelül ott díszelgett egy 1D poszter. Nevettem rajtuk. Rámutattam Harryre és Liamre, és közöltem, hogy ugyanúgy néznek szinte ki. Először azt szerettem volna, ha leszedjük, de Domi makacs volt. Elkezdett róluk magyarázni, és megmutatta a What Makes You Beatufult. Átküldte a telefonomra, én meg beállítottam ébresztőnek. És ahogy minden reggel felcsendült, megtetszett. Elindult a lavina, poszterek kerültek ki a szobám falára, dalok töltődtek fel a telefonomra, és felfedeztem öt különböző egyéniséget, akik együtt alkottak csodát. De nem ez volt a legnagyobb változás, amit ez az öt hülye az életembe hozott. Kialakult egy olyan erős kötődés köztem, és az osztályban lévő lányok között, amit álmomban nem gondoltam volna. Főleg egy valakivel erősödött meg barátságunk hálója, az pedig Dominika. Nem tudhatom, hogy alakult volna az életem a One Direction berobbanása nélkül. Nem tudhatom, hogy állnának nélkülük emberi kapcsolataim, de azt tudom, hogy hálás vagyok nekik mindazért, amit műveltek velem. Szidhatják őket sokan, engem nem érdekel. Lehet, hogy nem ismerem őket személyesen, lehet, hogy csak egy pont vagyok nekik a sok sikoltozó tinilány között, de hiszem, hogy a kép nem lenne teljes az én pontom nélkül!

Így adódott össze az a sok kis dolog, ami ennek a blognak az elindításához kellett. Az írói fantázia, a kedv, és a One Direction ismerete. Így jutottam el ahhoz, hogy blogoljak, ami ugyancsak más emberré formált. 

Tudni kell rólam, hogy sosem szerettem a testemet. Erre jön ez az írás mánia, végigsöpör a directionerek világán, és bekopogtat az én szívembe is, közölve, hogy soha többé nem kell a tükörképemmel foglalkoznom. Számos embert ismertem meg  e blog által is, akik még soha nem láttak, mégis meg tudnak ítélni szavaim és szereplőim alapján. Döbbenetes, lehengerlő, nem is tudom, mit mondjak rá.

Ennek a kis szösszenetnek egy célja volt csupán: hogy megértsétek, mit jelent számomra ez a blog. A legszebb az egészben, hogy én is csak e sorok írása alatt jöttem rá, mennyire beleszőtte magát a mindennapjaimba e történet minden mosolya és könnycseppje. Tudom, hogy nem én írok a legjobban, sőt, néha abban is elbizonytalanodok, hogy olvasható-e mindaz, amit kiadok kezeim közül. De zöldes szemeim előtt mégis ott lebeg a remény, a hit, az álom: egyszer írónő leszek. Egyszer én is fogok kommenteket kapni, egyszer nekem is lesz rengeteg feliratkozóm, és egyszer az én blogom is kiválik a többi közül. Addig is kiegészítve a többit, ott ragyog egy pontként. Mert nekem sokat jelent, és ez tükröződik benne olyan fényesen. Azt hiszem, beleszerettem az írásba! :)

Így nem maradt más hátra, mint, hogy köszönetet mondjak azon embereknek, akik mellettem állnak! Gondolok itt olvasóimra. Csakúgy, mint Dominikára, aki nap, mint nap megtestesíti azt a lányt, akinek sorsát álmaimban én írom, aki képet ad elképzeléseim egy részének, és aki mindig megölel, ha írói válságba kerülök, akár virtuálisan, akár élőben, ha itt ül mellettem. Illetve még anyukámnak is, aki elolvasta annak ellenére, hogy az 1D-hez nem sokat konyít, csak annyit tud, hogy egy banda, akit a lánya szeret, és akinek a szemében mindig én leszek a legszebb és legokosabb! És nem utolsó sorban a Mindenhatónak, hogy ilyen embereket adott mellém, életem kísérőinek és őrzőinek! 

                                                                                                      

                                                                                                        Az író

10. fejezet - Múltból a jövőbe

"Azt hiszed, rossz neked. Azt hiszed, nem tudsz felállni. Azt hiszed, össze fogsz omlani a rád nehezedő súly alatt. Aztán már azt sem tudod, mit higgy. És végül az élet megsegít. Megmutatja, másnak sem könnyebb egy fokkal sem, tekintve, hogy más is pont ugyanezen a földön jár, ugyanazt a levegőt szívja, és ugyanolyan nehéz kereszteket cipel, mint te."

Dominica

Ha valamire jó volt ez a borongós, szürke idő, az az volt, hogy semmi kedvem nem volt kimozdulni hosszabb időre, így volt időm gondolkodni, és kicsit rendezni a bennem dúló érzelmeket. Csupán egyszer sétáltam egyet a házhoz tartozó hatalmas udvarban, de akkor is gyorsan végeztem.

-Itt akarsz rostokolni egész nyáron? - simított végig Caroline a vállamon, mire összerezzentem.

- Hát, ez az időjárás valahogy nem hozta meg a várt fényt az életembe - néztem rá.

- A meteorológusok azt mondják, jövőhéttől visszatár az igazi LA-i időjárás - biztatott egy mosollyal. - De nem hiszem, hogy csupán ennyi állna a rossz kedved mögött.

- Hiányzik a bátyám, hiányoznak a szüleim, hiányzik az ambícióm - tártam szét a karjaimat tehetetlenül. - És a képességeim sem segítenek hozzá a nyugodt alváshoz. - Nagy szemeket meresztett rám. - Tudod, nem túl nagy a képzelőerőm, legalábbis ahhoz biztos kevés, hogy elképzeljem, hogy működik ez az emlékes cucc a mindennapokban - húztam félre a szájamat.

- A változás mindig nehéz - bólogatott.

- Az első közhelyed, amitől tényleg nem érzem jobban magamat - mondtam neki egy nagy sóhaj keretében.

-Bocsánat, én sem vagyok gondmegoldó lexikon! De ha gondolod, rajtam kicsit kitapasztalhatod, mi is ez a... Hogy is mondtad? Emlékes cucc?

-Hogy mit csináljak rajtad? - szaladt ki a mondat flegmán a számon a hirtelen jött felajánlásra.

- Gyakorolhatsz - válaszolt gyorsan. Arcomon átfutott egy grimasz. - Az én emlékeimet ugyan módosítani nem tudod, de legalább kapsz egy kis ízelítőt létedből.

- Felőlem - vontam meg a vállamat.

- Na, azért ennyire ne lelkesedj! - jegyezte meg kissé cinikusan.

- Mit kellene csinálnom? - kérdeztem némi gondolkodás után. - Mármint azt elolvastam a nagykönyvben, hogy a szemeim által kell kapcsolatot létesítenem az alannyal, de ha belenézek a szemedbe, én semmiféle emlékeket nem látok.- hajoltam hozzá közelebb.

- Persze, mert ez egy akaratlagosan irányítható dolog. Ha csak simán a szemebe nézel, nem látsz semmit. De ha az elmémbe akarsz férkőzni, akkor mélyebbre kell tekintened a látszatnál - segített ki.

- Aha - álltam fel, hogy elgémberedett végtagjaim kinyújtóztassam. Ő is követte a példámat, elém állt, és türelmesen megvárta, amíg ideges köreimet végigróttam a szoba közepén.

- Remélem, készen állok erre - jegyeztem meg halkan, majd elhallgattam, és próbáltam teljes mértékben összeszedni magamat.

Erősen koncentráltam, és Caroline szemeibe mélyesztettem az enyémeket. Nem számítottam semmi extrára, csupán néhány felvillanó pillanatra, amelyek számomra ismeretlen arcokat rejtenek majd. De egész más jött. Olyan volt az egész, mintha egy álomba csöppentem volna, de agyamra nem szállt köd, tisztában voltam magammal, a létemmel, a környezetemmel. Mégis, minden figyelmemet lekötötte az, amit szemei tükrében láthattam.

Hóvihar volt. A tájat kémlelve az ember biztosra vehette, hogy Európában jár. Egy kocsiban ültünk, a nagy hó miatt nehezen haladtunk, az úton vastag jégréteg képződött. Elől egy középkorú férfi és egy fiatal nő ült, a hátsó ülésen pedig egy kisbaba aludt édesdeden. A látási viszonyok nem voltak a legmegfelelőbbek, a hó meg csak szakadt, és szakadt szüntelenül. A nő, akiben felfedeztem Caroline fiatalkori énjét, valamin nevetett, kezeit a szája elé kapta, arca piros volt a derűtől, a férfi meg csak a mosolyogva csóválta fejét. A kocsiban a rádió duruzsolt valamit, de az én fülemben halk zúgás támadt fel, de tekintve, hogy a jelenetnek csak külső szemlélője voltam, nem tudtam körbe nézni, mi okozza. De a megoldás nem váratott magára sokáig. A robaj egyre csak erősödött, és a kép tisztasága is egy összemosódott pacává vált. A nagy hangzavarból kivált a fékcsikorgás, a nevetés elhalt, és láttam a mögöttünk haladó autó alakját felénk sodródni. Durranás következett, üvegszilánkok repültek szét, az ütközés lendülete pedig minket is tovább sodort, és beleszaladtunk az előttünk menőbe. Ijedten láttam, amint a berobbanó ablak egy darabja felsérti a kisbaba bőrét, a férfi biztonsági öv híján pedig előre repül. Caroline szőke haja csatakosan, véresen ragadt össze tincsekre. Az autópálya szalagkorlátja kettéhasadt a súly alatt, lesodródtunk.

- Ne! - kiáltottam, és hátraléptem egy lépést, hogy kiszálljak a rémálomból. - Ne! - ismételtem meg.

- Nyugodj meg! - lépett hozzám Caroline higgadtan.

- Ne! - ragaszkodtam ehhez a szócskához.

- Nincs semmi baj! Ezek csak emlékek!

- Meghaltak? - kérdeztem riadtan.

- Kérlek, ne zaklasd fel magadat! - közeledett felém, egy ölelés céljával.

- Caroline, meghaltak? - nem voltam hajlandó tágítani kérdésem mellől, makacsul akartam tudni az elég egyértelmű választ.

- Igen - felelte szinte hallhatatlanul. - Már nagyon régen történt, már lezártam magamban, kérlek, te is tedd ezt! - kapkodott, hogy minél előbb kiverje fejemből a szörnyű képeket.

- Akkor mégis minek engedted, hogy kísérletezzek rajtad? - vágtam a fejéhez durván.

- Honnan kellett volna tudnom, hogy épp a legkényesebb részletekre tapintasz majd rá? - felelt kérdésemre kérdéssel, mellesleg jogosan.

- Uram, atyám! Meghaltak! - huppantam le a kanapéra.

- Dominica! - szólongatott Caroline, de a sokkhatás teljesen elhomályosította az agyamat.

- Nem, nem lehet! - mondtam magam elé, fejemet lassan ingattam.

- Dominica! - fogta meg erősen vállaimat, és kicsit megrázott. Nem mertem ránézni. Egyszerűen nem akartam a kékes szemekbe belenézni.- Figyelj rám! Sajnálom!

- De pontosan kik voltak azok az emberek?-simítottam végig lófarokba fogott hajamon.

- Nem ez a lényeg! Nézz már rám! - guggolt elém, hogy látószögembe kerüljön. - Ez nem véletlen, hogy pontosan ráéreztél, mi az, amit megnézel temérdek emlékképem közül.

- Hát persze! Az a titokzatos sors, mi? Minden az ő hibája! - néztem fel a plafonra ijedten. - Megvan a bűnbak, van kit okolni!

- Látnod kellett a múltamat, hogy megértsd a jelenedet! Látnod kellett a veszteségeimet, hogy bizonyságot nyerj afelől, hogy attól, hogy valaki távozik, nem lehet elfelejteni, ha eléggé fontos helyet foglalt el a szívünkben.

- De az élet miért mindig ilyen kegyetlenül tanít? - csorgott le egy könnycsepp az arcomon.

- Mert emberek vagyunk. Ha mondanak valamit nekünk, azt nem hisszük, mert túl nagy bennünk a kalandvágy. Keressük az izgalmat, vonz a tiltott, még akkor is, ha tudjuk, saját lelkünket tiporjuk sárba az adott dologgal.

Kétségbeesetten kapkodtam levegő után, és gyorsan pörgettem a betűket magam előtt, keresgéltem a megfelelő szavakat a válaszhoz. Azt hittem, nyertem egy kis időt, mert felcsendült Car telefonjának csengőhangja. Egészen addig, amíg a vonalhoz nem hívott.

 

***

"Az életünk nem más, mint egy hatalmas nagy kép, mely apró pontocskákból áll össze. Minden pillanat, minden mozzanat egy pont, és mindegyik megélése után az a célunk, hogy eljussunk a következőhöz, vonalat húzva magunk után. Ezért kitörölhetetlen a múlt, és ezért folyik egybe a múlt, jelen és jövő. És halálos ágyunkon fekve, életünkre visszatekintve majd csak ezt az egy képet fogjuk látni, mielőtt végleg távoznánk."

Harry

Eljött a pont, mikor már nem tudok tükörbe nézni, mert félek attól a látványtól, ami fogad. Ahogy elhaladok egy-egy kirakat előtt, oldalra fordítom fejemet, és szembenézek a testtel, melyet kaptam életemhez, megijedek. Szemeim elidőznek göndör fürtjeim kuszaságán, melyek tükrözik személyiségem zavarodottságát, s egyetlen kérdést rajzolnak ki a rám szabott útvesztőben: miért? Aztán ráveszem magamat, hogy elkezdjek gondolkodni az élet nagy titkán, és kell némi idő, mire rájövök, ez teljességgel felesleges.

Mert milyen az ember? Mindig azt csinálja, amit nem kellene, és azt is akarja, amit nem kaphat meg. Dolgozik egy életcélért, aztán jön egy pillanat, ami megremegteti a térdeidet, és erősebb lüktetésre készteti a vért az ereidben, majd minden felborul. Ilyen volt nekem az elmúlt hajnal is, mikor ismét úgy érezhettem a ló hátán, nyeregben az életem. Újra átérezhettem, milyen kapcsolatot teremteni, milyen, amikor figyelned kell a másikra, milyen, mikor nem vagy egyedül. Előhívott belőlem egy ismeretlen késztetést, amely azt sugallta, hogy változtassak.

Hosszú ujjaim között könnyedén forgattam a gyűrött kis cetlidarabkát, mely egy nevet, s néhány számjegyet tartalmazott. Zsebembe nyúltam az éppen aktuális mobilújdonságomért, és beütöttem a telefonszámot, de a hívás gombra  már nem mertem rákattintani. Végül csak rászántam magamat. A szívem ezerrel kalimpált, mikor kicsöngött.

- Halló? Itt Caroline Parker - hallottam egy női hangot.

- Öhm...Jó napot! Harry Styles.

Kis szünetet tartottam, azon mélázva, vajon jó számot hívtam-e. Aztán eszembe jutott a szőke nő, aki úgy sietette Dominicát a kórházban. Reménykedve folytattam:

- Beszélhetnék Dominica Lambrickkal? - tettem fel a kérdést.

- Várj egy pillanatot, adom - a nő hangja izgatott, vagy talán inkább zaklatott volt, de mindenesetre ő sem a megfelelő tempóban vette a levegőt.

- Tartom.

- Igen? - szólalt meg az a hang, amely simogatására- magam sem tudom miért- úgy vágytam.

- Szia, itt Harry St...

- Styles - fejezte be helyettem a nevemet; ismét. - Mégis hogy szerezted meg Car számát? - kért számon rögtön, mielőtt bármit is kinyöghettem volna.

- Az legyen titok! - tértem ki a válaszadás elől.

- Ezt nem rendezheted le ennyivel! Ez sérti a személyiségi jogaimat... Illetve Caroline személyiségi jogait... Mindegy. Sérti és pont - habogott.

- Ennyit megérdemelsz, amiért csak úgy otthagytál a kórházban - kezdtem élvezni, hogy kicsit provokálhatom.

- Nem hagytalak ott, hanem egyszerűen csak hazajöttem. Épp elég volt nekem az ott töltött idő. De most nem a legalkalmasabb, elárulnád, hogy miért hívtál? - hadarta el egy szempillantás alatt.

- Lenne hozzád még jó néhány kérdésem, és mivel már kétszer lepattintottál, jöhet a harmadik, mesebeli szám. Mikor találkozunk?

- Öhmm... Nem hiszem, hogy valóban engem akartál felhívni! - mondta zavartan.

- Ha te vagy az a csinos lány a kórházból, akkor mindenképpen - feleltem meggyőzően. - Szóval mikor találkozunk?

- Figyelj Harry! Nem ismerjük egymást, mire jó ez? - kérdezte, hangjából ítélve fáradtan.

- Minden kapcsolat így indul - adtam meg a megfelelő választ. - Nem vagyok olyan szörnyű, hogy ne bírj ki velem egy kis időt.

- Végülis - mondta, de hangjában ott volt a rejtett üzenet, az agya máshol járt.

- Rendben. Akkor holnap délután a Lantana kávézónál?

Bár anya mindig azt hajtogatta, tiszta apám vagyok, mégis a versenyszellemet tőle örököltem. Ő volt ilyen makacs és önfejű, aki mindig adott más véleményére, és elérte, amit akar.

***

"A szerelem pofátlan dolog. A nyakadba varrja magát, ha akarod, ha nem."

 

 Dominica

Mosolyogva néztem Carolinet, ahogy szekrénye előtt állt, és ruháit nézegette. Pillanatnyi felderülésem addig tartott, amíg eszembe nem jutott az utazás előtti este; amint ülök az ágyamon, és nézem a színes ruhatengert. De igyekeztem az otthon leheletét kiűzni minden porcikámból.

- Car, jó lesz nekem egy fekete farmer egy pólóval! - mondtam.
- Csak nem engedlek el egy randira ilyen cuccokban! - mutatott végig rajtam.
- Most ezzel mi a baj? - vágtam durcás fejet.
- Semmi, csak utcára ne menj ki benne! - nevetett fel. - Áh, meg is van! Nézd ezt a ruhát! Szinte rád szabták! - nyomott egy vállfát a kezembe, és lerángatta róla a koktélruhát.
- De ez fehér! - hökkentem meg.
- És? - kérdezte értetlenül. - Tudod, egyes országokban a fehér a gyász színe! - mondta, mikor kapcsolt.
- Én nem kötöm színekhez a gyászt! De fehéret akkor sem veszek fel!
- Valóban nem szabad az érzéseket tárgyakhoz kötni. - helyeselt. - Azért elmondom: ez a ruha neked lett teremtve!
- Nem vagyok az a csajos lány, aki oda van ezért a cécóért! - mutattam rá óvatosan, hogy én nem leszek hajlandó kiöltözni, sminkelni, és hasonló női bugyutaságokat véghez vinni.
- Pedig gyönyörű vagy. Nem véletlen, hogy randira hívott egy...
- Állj! Be ne fejezd a mondatot! Nem fogom hangsúlyozni, hogy egy sztárocskával randizok! - mondtam morcosan.
- Le ne vedd a fejemet! Mitől vagy már megint ennyire pukkancs? - méregette az arcomat.
- Nehogy azt hidd, hogy a balesetes sztorit lezártuk! - közöltem.
- Domi! Lépj már rajta túl! Komolyan mondom, jobbkor nem is jöhetett volna ez a lehetőség, hogy kizökkenj ebből az egyhangúságból, amit most művelsz - forgatta a szemeit.
-Car, ne terelj! - fontam össze a karjaimat a mellem előtt. - Kik ültek a kocsiban? - tettem fel ismét a kérdést.
- Magánügy.
- De jó, ma mindenki csak szavakban tud beszélni? - csattantam fel.
- Nem szeretnék róla beszélni, se szavakban, se mondatokban! Én sem boncolgatom a te fájdalmadat, nem?
- Azt hiszem, ha már így alakult, van némi közöm hozzá, hogy mibe ártottam bele magamat! - érveltem.
- A képességeid nem jogosítanak fel mindenre! - vágott vissza.
- Tudom, hogy fáj, de ezek szerint te sem vagy még rajta annyira túl, mint azt mutatni akarod!
- Ezen nem lehet túllépni! - kiáltott fel, szemei üvegesek lettek. - Majd te is meg fogod látni, hogy egy ilyen traumát nem lehet teljesen elfelejteni. Talán neked szerencséd lesz, találsz valakit, aki részlegesen betölti majd az űrt a szívedben, és megadja a szeretetadagodat. De én azóta egyedül vagyok, nincs senkim, akire számíthatnék! És esténként, mikor fekszem az ágyban, és hallom, amint a szél balladát játszik az ablak előtt álló fa lomkoronáján, akaratomon kívül jutnak eszembe ezek a dolgok!
- De most már van valaki akire számíthatsz!- a fehér ruha kihullott elfehéredett ujjaim közül, halk suhogással hullott a földre. Megöleltem. - Te olyan bölcs vagy! De ha tanítasz valamit, azt te is tartsd meg! Ne akarj kizárni az életedből! - suttogtam.

Trailer!

Elkészült a történethez a videó! Nézzétek meg! Rengeteg köszönet érte Tamás Fanninak!

(Youtube link)

9.fejezet - Felforgatott életek

"Sírtatok már valaha könnyek nélkül? Tudjátok, milyen érzés, mikor csak a hang nyer fájdalmas utat a külvilág felé, csak az arc feszül rémképpé, csak az izmok dolgoznak, de a könnyek kútja apadt?"

Harry

Idegesen rúgtam bele bejárati ajtómba, mely lefeszített zárjával könnyedén, kulcs nélkül beengedett.
- Hogy az a... - szitkozódtam, mikor dühöm levezetésére bal öklömmel belevágtam a kemény fába. - Ilyen nincs!
Kirázott a hideg, amint beléptem a felforgatott lakásomba, és idegen érzéssel néztem körül; mint a vad, mely kicsinyét emberi kéz érinti, és illata már oly elviselhetetlen lesz, hogy a szülőnek már az sem számít, hogy az ő porontya. Nagy léptekkel szeltem át a tágas lakás minden helységét, felületesen szemlélve az egyoldalú háború nyomait. Minden szobában ugyanaz a látvány fogadott, széttört cserepek, szétszaggatott ruhák, szétdobált tárgyak sírtak keservesen a földön heverve. Végül a nappaliban kötöttem ki, a világ forgott körülöttem, és kívántam, bárcsak álmodnék. A kezemből kiesett az addig hőn szorongatott boríték is. Savanyú ábrázattal léptem a betört képernyőjű plazma tv-mhez, és a rommá zúzott hifi berendezéshez. Egyértelmű volt, hogy aki járt itt, annak nem a rablás és fosztogatás volt a célja, hanem az életem rommá zúzottságának képi megjelenítése.
- Nem lehet igaz! - szűrtem fogaim között szaggatottan a szavakat, melyeket csúnyábbnál csúnyább káromkodások követtek, de feszültségem nem apadt. Még egyszer körbefordultam, jeleket kutatva, ki járt itt, bár elég egyértelmű volt.
A szívem monoton kalimpálása kihagyott egy ütemet, mikor a szoba egyetlen ép, de törékeny bútorán megpillantottam a fehérlő lapokat. Álmomban is felismertem volna a forgatókönyvet, mely látszólag hanyagul lett asztalom közepére ejtve. Remegő végtagokkal mentem oda, és vettem kezeim közé az összetűzött lapokat, miközben a falon táncoló, árnyékoknak öltözött rémek táncát vizslattam.

"Te sem gondoltad komolyan, hogy megúszod, ugye, kisfiú? Ellenkezz nyugodtan, én jókat röhögök a gyerekes viselkedéseden. De tudd, ha nem leszel ott hétfőn, 7:00-kor a filmgyár kapujában, akkor minden kérésed nélkül mehetsz anyád után! Ronald"

Olvastam fel a mellékelt kis cetlit. Hangom elcsuklott az embertelen mondatok útvesztőjében, gyönge lábaim feladták a harcot, összecsuklottak, és egy szempillantás alatt a földön találtam magamat. Mint egy bukott király a trónon, úgy ültem a sok eddig értékesnek számító, de most már csak haszontalan szemetek között. Görnyedt hátamban minden izom megfeszült dühömben. Ordítani akartam, de egyszerűen nem jött ki hang a torkomon, sírni tudtam volna, de nem láttam hasznát. 

- Szemetek! - búgtam magam elé. - Arra köteleztek, hogy írjam alá a ti szegénységi bizonyítványotokat! - ziláltam. 

***

"Minden egyedi és új dolog egyszer divattá válik. Minden találmány egyszer tömegcikk lesz. Így van ez az álmokkal is. Előbb, vagy utóbb már te sem tudsz különbet álmodni a többieknél."

Dominica

Kitágult pupillákkal bámultam az ölemben heverő vaskos könyvet, melynek súlyától már zsibbadtak vékony, gyenge lábaim.

- Az emlékfoltozók arra hivatottak, hogy segítsenek azon embereken, akik már feladták életüket egy, a múltban történt esemény miatt. Jogukban áll módosítani más személyek emlékeit, de csakis a tiszta, nemes cél érdekében. Képességükről nem számolhatnak be senkinek, sem hozzátartozónak, sem barátoknak, különben a felsőbb erők beavatkozásával erejétől megfosztjuk - olvastam a száraz szöveget. - Car, ez olyan hivatalos! - fintorogtam.

- Te akartál mindent tudni...

- ...magamról - fejeztem be a mondatot helyette.

- Pontosan - bólintott elgondolkodva. - Hát, tessék! - csapta össze kezeit.

- Car, én ezt nem akarom! - csuktam be a könyvet, és köhintettem egyet-kettőt a belőle felszálló portól.

- De hisz élheted tovább az életedet ugyanúgy! - próbált meggyőzni. - Ettől csak több lettél!

- Nem! Egyébként sem tudnám Alex nélkül ugyanúgy folytatni, erre jön ez a mese, és... Nem tudom, hogyan tovább! Tudod, már éppen összetörtem belülről, és kezdtem megtapasztalni a való életet. Kezdtem felfogni, hogy változtatnom kell az álmodozásomon, mert egyszerűen csak az boldogul, aki bánt, aki sárba tipor másokat, aki lop, csal és hazudik. És ekkor kiderül, hogy végül mégis nekem volt igazam, mert a mesék élnek, csak néhányan annyira vakok, és szegények, hogy csak a harsány színeket látják, és nincs másuk a pénzen kívül. És boldog is lehetnék, hogy így alakult, mert lehet, hogy idővel én is ezen emberek közé tartoztam volna. De egyszerűen nem lehetek elégedett, mert emberi mivoltomat nem tudom levetkőzni, akármilyen rejtett képességek birtokában álljak is! A mi fajunk jellegzetessége pedig az, hogy mindig panaszkodik. Így sem jó, mert nem tudom eléggé használni a képzeletemet. A mesékben, és bolondos ábrándokban pont az volt csodálatos, hogy csak álom volt mindegyik, csak feltételeztem, hogy léteznek, és az agyamnak munkálkodnia kellett, hogy kirajzolja képüket. Hogy lehetetlen volt őket megfogni, és mikor értük nyújtottam kezeimet, elillantak. Ez tette különlegessé és varázslatossá őket.

- A te legnagyobb bajod az, hogy elvesztetted önmagadat, és most próbálod mindenre kivetíteni a szenvedésed - szólalt meg csendesen.
- Akkor adj tanácsot, hogyan leljem meg újra magamat! - ráztam a fejemet hitetlenül.
- Ez az amiben én nem segíthetek! Hidd el, szívesen irányítanálak, ha tehetném, és tudnám, hogy úgy mindig a helyes úton maradsz! De az én kezem is meg van kötve, és csak csendes szemlélője lehetek életednek - mondta.
Homlokomon mély ráncok jelentek meg, szemöldökeim egy vonallá futottak össze.
- Néha azon gondolkodom, hogy lesz-e olyan, hogy egyből, rejtvényfejtés nélkül megértelek - néztem rá.
- Egyszer biztosan. Ha elég időt töltesz valakivel, akkor megkapod azt az ajándékot, hogy kiismered. Tudni fogod a reakcióit, és érteni a gondolkodásmódját.
- És az jó? - kérdeztem még mindig gyanakodva. Furán nézett rám. - Mármint ha kiismerek egy embert, akkor egy idő után unalmassá fog válni az illető számomra.- magyaráztam.
- Nem, félreérted! - vágott közbe. - Az, hogy ismered, csak arra lesz jó, hogy elhagyjátok a formalitásokat, a felesleges dolgokat, és levetkőzzétek a gátlásokat. De ha szeretsz valakit, akkor számodra mindig fog újat rejteni egy mosoly, új értelmet kapni egy szó, és akár ezerszer is meghallgatod majd ugyanazt a mondatot.
- Honnan veszed ezeket a szövegeket? - adtam fel, és elmosolyodtam. Megrántotta vékony vállát. - Caroline! - szóltam percekkel később.-Kérdezhetek valamit?
- Már megtetted! - vette elő mosolyát.
- De mást! - megvártam, amíg bólint, majd folytattam. - Nem véletlen, hogy te vagy most itt velem, ugye? - mondtam ki, ami a szívemet nyomta.
- Ezt meg hogy érted?- kérdezett vissza.
- Hát, gondolom te sem csak egy nő vagy a gyülekezetből. Te sem tartozol az átlag emberhez. Nem véletlen, hogy ilyen bölcs vagy, hogy mindig megadod a választ a kérdéseimre. Nem véletlen, hogy itt ülünk ezen a kanapén, és beszélgetünk az élet hatalmas semmiségeiről, melyek mindent jelentenek az ember lelkének, de mégis a szemnek, a tapintásnak nem is léteznek.- Már kijelentőmódban beszéltem, mintsem kérdőmondatokban.- Jól látom?
- Jól. Tudod fogalmad sincs, milyen erők lettek tenyeredbe helyezve - húzta fel lábait törökülésbe. - Vonzerőd lett. Feladataid, amelyet megkönnyítenek külső jegyeid. Az emberek úgy érzik, közel kell, hogy kerüljenek hozzád, de nem értik okát. Sok ember fog ezáltal az utadba kerülni, de tudod, nem mindenki olyan jó szándékú, mint te, vagy én. Rengetegen meg fognak próbálni eltávolítani téged e földről, és te olyan kis szeleburdi vagy, hogy nem biztos, hogy mindig ki fogod szúrni azokat az apró kis figyelmeztető jeleket, amiből tudni lehet, hogy valaki ártalmas rád nézve. Kell melléd valaki, aki megvéd, aki vigyáz rád. Erre lettem kirendelve én.- Sóhajtott nagyot, de ez a mély levegővétel nem volt panaszos, vagy szomorú.
- Szóval te olyan őrangyalszerűség vagy nekem? - kérdeztem, nagy vigyorral a képemen.
- Nem, csak a barátnőd. Aki történetesen megóv téged a veszélytől - próbált lelombozni.
- Angyal, barát, hát nem teljesen ugyanaz? - értetlenkedtem jogosan.

***

"Arra kárhoztattam, hogy egy nagy városban éljem le az életemet, emberek között. Azt a poklot láncolták hozzám, hogy játsszak egy szerepet, és ne mutassam ki a valódi érzéseimet. És mégis, a sors furcsa fintora, hogy gyermekkoromból megmaradt élményeim között ott vannak azok a gondtalan percek is, amiket ebből az őrült, zajos diliházból kitörve állatokkal tölthettem."

Harry

A szél süvített mellettünk, ziháló testeink támaszkodtak szárnyára.

- Haver! Ugye tudod, hogy nagyon sokkal jössz? - ordított utánam egy álmos hang.
Nem foglalkoztam vele. A füleimben lüktetett a vér, az adrenalin nyílt utat kapott ereimben. Mélyeket lélegeztem, beszívtam a friss, hajnali levegőt, kiélvezve a szmogmentességet. Már csak pár méter választott el a céltól. A gyomromat furcsa bizsergés öntötte el, mikor elhagytuk, majd lelassítottunk, szinte egy testként mozogva.
- Remek idő! - nyomta le a nyakában lógó stoppert Dick.
- Ez csak természetes! - vigyorodtam el.
- Hát persze! - csóválta meg fejét. - Tudod, nem hittem, hogy ennyi év után még látni foglak itt - mondta, miközben még mindig a stopper kijelzőjét nézegette, igencsak csodálkozva.
- Igazság szerint én sem - töröltem meg meg izzadt homlokomat, majd leszálltam Hullócsillagról. Elégedett nyerítéssel adta tudtomra, tetszik a simogatás, amit kezemmel reflex szerűen végeztem oldalán.
- Én azért reménykedtem benne, hogy édesanyád egyszer még elhoz ide! Tudod neked a véredben van a lovaglás, és jót is tesz neked, ellenben a filmezéssel! - mondta ki őszinte véleményét.
- Honnan tudod, hogy az nem tesz nekem jót? Legalább hat éve nem találkoztunk már! - szisszentem fel, mert tudtam, igaza van, de belátni nem mertem.
- Csak rád kell nézni! Sápadt vagy és nyúzott!-intett fejével felém. - Azért találhattál volna jobb időpontot is, mint a hajnali négy órát! - rótta szememre újra, majd elnyomott egy ásítást.
- Az életnél reklamálj, ő hozta így! - vetettem oda flegmán.
- Értem. Illetve nem. Hogyhogy eljöttél, miről jutott eszedbe? - nézett rám kérdően, miközben bevezette Hullócsillagot az istállóba.
- Hosszú történet! - horkantam fel.
- Mint az előttünk álló nap is.
- Igaz - sóhajtottam. - Tudod - dőltem neki a fa tákolmány oldalának - elegem lett.
- Miből is? - kérdezett vissza, és leült elém a nedves fűbe.- Ha csak félmondatokban tudsz beszélni, akkor inkább ne mondj semmit.
- Bizonyára te is hallottál anyám haláláról - kezdtem bele.
- Sajnos. Isten nyugosztalja szegény asszonyt - hajtotta le fejét.
- Hát, itt indult a lavina. Már előtte is szenvedtem eleget a hírnév miatt, de anyám halála óta még jobban idegesít a sajtó kotnyeleskedése. Ráadásul a filmezés ördögi köréből sincs kiszállás számomra, csak együtt az életemmel. Aztán tegnap este megkaptam anyám végrendeletét, mellé pedig egy levelet. A levélben szót ejt erről a régi életünkről is, amikor a lóversenyzés volt az életünk, amikor beleszeretett apámba, tudod, régi szép idők. Hát, amikor először elolvastam a levelet az ügyvédemnél, bizony belekönnyeztem. Utána hazamentem, gondoltam áttanulmányozom még egyszer-kétszer a sorokat, nézegetek pár régi fényképet, aztán kezdődik az újabb szokványos Los Angelesi nap. Csakhogy valaki keresztülhúzta a számításaimat. Nem volt maradásom a lakásomban. Beültem a kocsimba, de nem tudtam, merre menjek. - Eszembe jutott a feldúlt nappalim padlóján heverő fehér boríték, mely kecsesen hullott ki hosszú ujjaim közül.- Szinte tudtom nélkül jöttem ide. Be kell látnom, hiányzott. Remekül levezette a bennem felgyülemlett stresszt.
- Tudod, hosszú volt ez a hat év, és ez a ló mindvégig rád várt! - jegyezte meg.
- Hagyjuk ezt, Dick! Lássuk be: megy tovább az élet nélkülem is! - néztem körül, a tanya csakugyan rengeteget változott, mióta utoljára jártam itt.
- Nincs olyan személy, aki meg tudná állítani az órát! De olyan van, akinek hiánya miatt lassabban telnek a percek! - lehelte maga elé.