-->

2013. június 28., péntek

17. fejezet - Fájdalmas mosolyok


Mert ez a küldetésünk. Felállni, és tovább menni. Akkor is, ha egyedül vagyunk, ha mindenki elhagy. Akkor is, ha sötét van, ha minden fény kifullad, és az utolsót leheli, majd elhal. Akkor is, ha nincs erőnk, ha fáradtak vagyunk. Mert ez a küldetésünk. Menni, csak menni.”

Dominica

- Harry! - ordítottam, körmeimet belevájtam a rozoga fakorlátba, hogy megtartsam egyensúlyomat, és ki ne essek a lelátóról. - Ne! - ezt már csak az orrom alatt dünnyögtem. Szemeimet félően összeszorítottam, hogy ne kelljen látnom, amint a földre zuhan.
A mellettem ülő emberek egy emberként tartották bent a lélegzetüket, majd egy emberként fújták ki, mikor a baleset megtörtént. Aztán csend lett, csupán az esőcseppek tompa puffanása nem fogta fel, hogy ez most nem az ő ideje.
Minden háttérbe szorult. Kétségbeesetten álltam még néhány másodpercig, majd erőtlenül ellöktem magamat a korláttól, és utat törve magamnak a tömeggé verődött bámészkodó emberek között kerestem a kiutat. Egyáltalán nem érdekelt semmi, még a biztonsági őr sem, mikor nem túl finoman, mégis mély meglepődéssel közölte, hogy nem mehetek be a versenyzőknek fent tartott területre.
- Harry - ordítottam, majd mellé térdeltem, utat engedve a vizes földnek, hogy lenyomatát örökre farmeromba égesse. Felnyögött. - Tarts ki! - fogtam meg a kezét, és körülnéztem. - Valaki hívjon már mentőt! - ordítottam el magamat idegesen, cseppet sem törődve az engem méregető tekintetek hadával. - Kérlek, ne add fel! Könyörgök! - próbáltam ölembe húzni fejét, de testsúlyát meg sem tudtam mozdítani. - Harry!
Percek teltek el így, melyeket éveknek is beszámíthatnék, hisz oly lassúsággal vánszorogtak, mire sziréna szót hallottam, és megláttam a pirosas fényt, mely vörösre színezte a szűnni nem akaró esőcseppeket, azt a hatást keltve, mintha egy vérzápor kellős közepén lennénk.
Alapvető dolognak tartottam, hogy miután a hordágyra fektetve az autóba rakták ernyedt testét, vele tartok, azonban néhány erős férfi kéz megakadályozta ezt.
- Hölgyem, nem mehet vele! Csak családtagok...
- Az vagyok! - próbálkoztam be, de ezt igazából egyfajta robot üzemmódban mondta agyam egy hátsó kis szeglete, mert minden figyelmemet a férfi háta mögé, a mentő betegére összpontosítottam.
- Minden hisztis barátnő ezt mondja! - közölte a pasas hidegen.
- Hisztis? Ezt komolyan mondta? - szűrtem idegesen fogaim között. - Na ide figyeljen! Az utóbbi egy hónapban elvesztettem valakit, akinek a kárpótlására küldte az ég őt! - mutattam Harry felé. A pasas furcsán méregetett, és szerintem komolyan fontolóra vette, hogy benyugtatóztat. - Érti is ezt maga! - legyintettem, és megindultam a csukódó mentőautó ajtajához.
- Nem kell potyautas! - rántott vissza a férfi, majd előttem termett, és felszállt a kocsi hátuljára. Teljes megsemmisülésnek lettem áldozata.
- Istenem! - haraptam az ajkamba, és tudatosítottam magamban, hogy ezzel az autóval ma már nem utazok.
Kétségbeesetten fordultam meg tengelyem körül, Carolinet keresve. Most jöttem rá, mennyire hiányzik az a kedves kis készülék, a mobilom, mely ott égett abban a kérdéses ember által elrendelt tűzvészben.- Caroline, hol vagy most?- tettem fel a költői kérdést, amire bár választ nem vártam, mégis reménykedtem benne, hogy valami különleges cucc által ott terem mellettem. Mégis ama képzet volt valószínűbb, hogy elnyelte valahol a tömeg örvénylő kavalkádja, vagy magába szippantotta a dongó méhkasként szaladgáló emberek sokasága.
- Gyere, beviszlek a kórházba! - érintette meg egy kéz a vállamat. Jól esett a melegség abban a fagyos pillanatban. Oldalra fordultam, hogy láthassam a kézhez tartozó többi tagot is.
- Ki vagy? - kérdeztem, bár nagy kedvem nem volt az ismerkedéshez.
- Dick - nyújtotta a kezét, de látta, hogy nem vagyok abban a kézfogós állapotban. Biccentettem. - Ha hiszed, ha nem, én ismerlek téged, Dominica! - nevem hallatán felkaptam a fejem. - Ne nézz ilyen ijedten! Harry edzője vagyok - próbált rám mosolyogni, de a komor kifejezés már arcára települt. - A többit elmondom a kocsihoz menet! - intett, és én követtem.
Mit nem vállalok érted, Harold!” - ráztam meg szinte észrevehetetlenül a fejemet gondolataimon tűnődve. Éppen most ültem be egy számomra vadidegen ember kocsijába. Az ajtó becsukódott, az öreg furgon motorja köhögött egyet-kettőt, és már indultunk is.
- Harry sokat mesélt rólad. Illetve minden egyes pillanatotokat részletesen ecsetelte, pedig Harry nem az a szóköpő típus - próbálta oldani a hangulatot, de terve már születése során fuccsba ment.
Hallgattunk a kórházig. Mert mi mást tehettünk volna, mikor az idegesség szörnye gyomrunkat rágta?
Hatalmas kő gördült le szívemről, mikor végre kattant az ajtó, és megszabadulhattam minden összeesküvés elméletemtől Dickkel kapcsolatban. Együtt rohantunk be a kórházba.
A hányinger kerülgetett már a szagtól is, mégsem tántorodtam meg. Az erős vegyszerek illata, mellyel talán elhalálozottak élettelen sejtjeinek sajátos szagát akarták elnyomni, eltakarítani, szinte szétmarta gyomromat. A kórház aulájában nagy volt a zsongás, gondolom híre ment a 'sztár' érkezésének, bár az ilyenektől az ember általában inkább elkenődik, mint izgatott lesz. Mindegy.
A kórtermek között már eligazodtam, nagyjából tudtam az emeleteket, és azt is sejtettem, hová viszik a frissen beérkezett betegeket, úgyhogy én vezettem. A kórterem száma nem volt kétséges, mert szinte az összes orvos ott tobzódott, nagyban diskurálva, és egymást folyton kioktatva.
- Elnézést! - mondtam, mikor az egyik férfi háta mögé préselődtem, hogy bemehessek.
- Kisasszony! - szóltak utánam.
- Csak családtagok - mondtam szem forgatva.
- Pontosan - bólintott egy másik.
Bosszúsan hátráltam ki a kórterem félig nyitott ajtajából. Miért kell nekem mindig rossz lóra tennem?
- Dominica? - szűrődött ki egy elnyűtt, igencsak erőtlen hang a teremből.
- Magához tért! - tolt félre ragyogó arccal egy női orvos, és minden jelenlévő betódult hozzá, majd az orromra csapták az ajtót.
- Remek - puffogtam bosszúsan, majd tekintetem találkozott Dickével. Csak az maradt kint, akit hívott. Milyen logika ez?
- Hölgyem! - jött ki percek múlva az a doktor, amelyik először szólt hozzám. - Jöjjön csak! - felhúzott szemöldökkel léptem a kórterembe.

***

Csak fekszel, és hibáztatod magadat. Szívesen megnyomnád a replay gombot, csak nem tudod, hol keresd. A falat kaparod, az ágyneműt karmolod, de mind csak sima felület. Sehol nincs gomb. Ezt realizálnod kell! Csak fekszel és okolod magadat, mert az oly egyszerű. Elbaszni a jövődet az önsajnálat miatt pedig még egyszerűbb.”

Harry

- Harry! - szólított újra az a kedves hang. Távolról jött, mégis beivódott minden porcikámba. Olyan volt, mintha a víz mélyén lennék, és nagy tömege szűrné a hangokat ennyire. Lebegtem, az érzés kellemes volt, csak a sötétség zavart. Fel akartam ébredni. Rá akartam erőszakolni a szemhéjamra, hogy felnyitódjon. Kiáltani akartam neki, hogy bocsásson meg, közölni vele, hogy szeretem, de mindebből csak egy fájdalmas nyögésre tellett. Most jól kiosztottam volna a felsőbb rendűeket, hogy megfosztanak a látványától.
Lassan múlni kezdett az édes súlytalanság, és süllyedni kezdtem, bár nem hittem, hogy van még lejjebb. Tagjaimat egyre nehezebbnek éreztem, mígnem megfeneklettem egy ponton. Megérkeztem. Vasfüggönyeim felereszkedtek, a fény erős utat tört magának.
- Dominica! - mosolyogtam rá, de nem voltam benne biztos, hogy nem csak egy ijesztő vicsort sikerült produkálni. Ezen felbátorodva felültem az ágyban. Az orvosok rögtön meg is rohamoztak mindenféle gyors, rögtönzött vizsgálattal, és okoskodtak még egy darabig, majd nagy nehezen fel tudták fogni, hogy nincs semmi bajom. Csodálkoztak egy sort, és egyre csak azt hajtogatták, hogy ők ilyet még nem láttak, mert biztosra vették, hogy kómába estem, erre én meg vigyorogva ébredek fel, majd többszöri kérésemre magunkra hagytak.
- Ő a megmentőm! - mutattam Domira, mikor kifelé indultak.
- Örülök, hogy nem szenvedtél újabb sérüléséket! - szorította meg a kezemet, én pedig örömmel vetettem el ama emlékfoszlányaimat, miszerint mi most nagyon rosszban vagyunk. Isten őrizzen, hogy eszébe juttassam! - Azért sikerült rám ijesztened! - ismerte be édesen.
- Mi az, hogy újabb? - vontam össze szemöldökömet, csak az első kérdésre fókuszálva.
- Az agybaj gyógyíthatatlan! - mosolyodott el.
- Ez most fájt! - nevettem fel. - Á, de az oldalam tényleg fáj - állapítottam meg, miközben végigtapogattam felsőtestemet. - Most legalább te ápolhatsz engem! - csillant fel a szemem.
- Volt ez fordítva? - gondolkodott el.
- Nem, de lehetett volna. Tudod, a cipős incidens! - igen, tudta. Mindent tudott rólam, és ez jól esett. - Köszönöm, hogy visszahoztál! - rántottam magamhoz egy ölelés erejéig, - ami számomra előhozta kisebb mozgási nehézségeimet - de kibontotta magát karjaim közül.
- Figyelj! Azért valamit meg kellene beszélnünk! - kezdte nagy levegővel. Tudtam, miről van szó. És ismét itt tartottunk. Két tudatlan mindent tudó.
- Sajnálom a fegyvert! Meg hogy olyan ingerült voltam! - mondtam, mielőtt belekezdhetett volna saját mondandójába. - De kérlek hidd el, hogy a repülős ügyhöz semmi közöm! Illetve van, de nem úgy, ahogy te gondolod!
- Harry, pont ezzel kapcsolatban szeretnék...
- Kérlek, idézz fel minden közös jót, és jöjj rá, hogy minekünk szükségünk van egymásra! - kérleltem. - Nem szeretném, ha egy Ronald féle alak szakítana szét minket! - a név említésére azért elmaradhatatlan volt, hogy ne szoruljon ökölbe a kezem.
- Harry, én...
- Ha kell, még le is térdelek, csak hidd el... - azért önbecsülésem titkon reménykedett benne, hogy erre nem kell sort keríteni.
- Harry!

***

Egy szó, s én újra élek!”

Dominica

- Harry! Én azt akarom kinyögni, hogy hiszek neked! - mondtam, majd ajkamba haraptam.
- Most már nem hagyhatsz el! - közölte.
- Miért is? - kérdeztem vissza, nehogy elbízza magát. Arról nem kellett tudnia, hogy terveim között nem szerepelt a szakítás.
- Gondolj csak bele, minket egymásnak teremtettek! - szájalt.
- Nocsak, tudsz még újat mondani! - nevettem fel, azzal a céllal, hogy lelombozom. De ő meg sem hallott, csak folytatta.
- Harry és Dominica, olyan szép képet alkotunk mi együtt!
- Miről beszélsz? - nevettem fel zavarodottan.
- Jó kis HD adás - mosolyodott el. Az ég szerintem valamiféle visszajelzésnek, vagy biztosításnak szánta ezt, hogy lássam: nem sérült meg nagyon. A humora pont olyan pocsék, mint régen.
- Erre nem tudok mit mondani! - sóhajtottam fel.
- Nem is kell!- kacsintott. - Annyit mondj csak, amennyit magad is meg tudnál hallgatni! - eme érthetetlen kijelentésére ismét nem várhatott értelmes választ.
- Egyébként örülnék, ha innentől kevesebbet űznéd ama kellemes sportot, hogy az idegeimen táncolsz! - mondtam elkomolyodva.
- Ha kijutok innen, meg kell látogatnunk valakit - bólintott, megbeszélve az ügyet magával. Ismertem ezt a felelőtlen tekintetet, és, hogy őszintén megvalljam, nem igazán örültem neki.
- Előbb épülj fel! - kértem.
- Miről beszélsz? Nincs nekem semmi bajom! - kászálódott heves sziszegés közepette mellém. - Csak az oldalam, a jobb lábam és zúg kicsi a fülem.
- Milyen jó, hogy a fejeden legalább ott az a sok haj! - ugrattam.
- Mit gondolsz, mire tartom? - kérdezte, mintha csak valami állatkáról beszélne, miközben büszkén hajába túrt, ami az én kedvenc mozdulataim hosszú sorába tartozott.
- Jogos - biccentettem.
- De én tudnék egy remek módszert, hogyan segíthetnél szegény szenvedőn - kezdte a célozgatást, és közelebb hajolt.
- Na, azt ki kell érdemelni! - tettem mutatóujjamat szájára.
- Nem lehetsz ilyen! - lehelte ujjamra.
- De - de - vigyorogtam fölényesen.
- Rendben. Akkor játsszuk így! Megmutatom, mire vagyok képes! - állt fel.
Így történt ama érdekes eset, miszerint Harryt már másnap örömmel rakták ki a kórházi betegek népes táborából. Én nem tudom, mit tudott összeműködni egyetlen éjszaka alatt, de az orvos, aki balesetének napján még teljes meggyőződéssel szónokolt amellett, hogy ilyen állapotban még biztosan jó ideig vendégeskednie kell a kórterem merev falai között, másnap örömmel adta Harry kezébe a zárójelentést.
- Jöhet a meglepi? - kérdezte önelégülten.
- Harry, te most hazamész, és lepihensz! - közöltem vele a nem túl ínyére való napi programot.
- Hogy mit szeretnél? - nevetett fel, mintha nem értette volna pontosan szavaimat, majd kézen fogott, és így készültünk távozni az épületből, ami előtt már kiéhezett farkascsordaként vártak minket a sajtó imádnivaló alkalmazottjai. A vakuk villogását kénytelenek voltunk eltűrni, amíg kiértünk az embererdőből, mert bár lépteinket felgyorsítottuk, Harry sajgó lába miatt a futás csaknem lehetetlennek bizonyult. Kezét el akartam engedni, de ő eme lépésemre bizonyára felkészült, mert úgy szorította ártatlan végtagomat, hogy abból minden vér kifutott.
- Ne vágj már ilyen kétségbeesett arcot, mert nem tetszel majd magadnak a címlapfotón! - szűrte keserűen fogai között Harry, nekem címezve. Reménytelen arckifejezésemmel tudattam vele, hogy nekem igenis nagy gondot jelent az a kérdészápor, amely felém repül, és az a számos orrom alá dugott mikrofon. Mikor- ha sietősen is- de látszólag lazán végigsétáltunk a ránk várakozó sajtósok tömegén, Harry elengedte a kezemet, megfordult, és csupán annyit mondott:
- Nem nyilatkozok!
A tömeg mögöttünk felbődült, és egyesek utánunk rohantak, de pár lépés után mindenki rájött, hogy Harry nem túl hosszú kinyilatkoztatása igaz.
Mindezen őrület után egy mellékutca felé vettük az irányt, ahol már várt minket Harry méregdrága kocsija.
- Dick! - adta meg a választ a még gondolataimban sem megfogalmazódott kérdésemre.
Beültünk, ő pedig a kesztyűtartóból egy női sálszerűséget varázsolt elő, és feltehető célja az volt, hogy a szememre kösse.
- Kérlek! - hisz tudta, hogy nem vagyok képes a tartós ellenállásra. A kendő a szememre került, a kocsi pedig megindult.
- Harry, hová viszel? - kérdeztem nevetve kicsit később, és az arcom felé nyúltam.
- Ne vedd le még! Majd szólok! - szidott kedvesen.
- Nyugi, csak megvakarom az orromat!
- Lesni akarsz! - bökte meg a karomat.
- Nem! Csak viszket az orrom! - bizonygattam.
Néhány másodperc múlva a kocsi fékezett. Hallottam, amint Harry kiszáll, és mellettem is kinyitja az ajtót. Kikapcsoltam a biztonsági övemet, majd lábammal kitapogattam a földet. Bár erre semmi szükség nem volt, mert Harry erős kezei alám nyúltak, és felemeltek.
- Ezt kezd izgalmassá válni! - kuncogtam, és kihasználtam az alkalmat, hogy legálisan belefúrhattam arcomat mellkasába, és beszívhattam illatát.
- Itt is lennénk! - szólt, és letett, de kezem után kapott, mikor le akartam venni szemfedőm.
- Várj még, kis kíváncsi! A meglepetés nem a hely! - majd cuppanós puszit nyomott az arcomra, és ott hagyott. - Azt már ismered! - növelte kételyeim.
- Harry! Harry! - tapogatóztam a sötétben kétségbeesetten.
- Cssss! - érkezett vissza, de a csitítást mintha nem egészen nekem szánta volna. -Gyere! - kapta el kezemet, és magához rántott. - Emeld fel a bal lábadat! - kérte. Szemöldök ráncolva engedelmeskedtem neki. - Feljebb! - utasított. Kezdtem nagyon kellemetlenül érezni magamat. Éreztem, hogy valamibe beleakasztja a lábamat, majd a derekamat próbálta megemelni, de nem sikerült neki. Ekkor megfogta a fenekemet.
- Hé! - csúszott ki a számon egy kis sikoly.
- Kivételesen tisztességesek a szándékaim! - biztosra vettem, hogy arcán most az a jellegzetes pimasz féloldalas vigyor ül. Feljebb emelt. - Most keress a kezeddel kapaszkodót, és dobd át a másik lábadat! - dirigált.
- De nem látok semmit.
- Ez a lényeg! - szórakozott szerencsétlenkedésemen. A sejtés már ott motoszkált a fejemben, hová is kerültem, de inkább nem szóltam. - Jól ülsz, kicsi lány? - suttogta a fülembe egy másodperc múlva.
- Te itt vagy mögöttem? - rezzentem össze gyorsaságán, és jót mulatva tegnapi nagy betegségén.
- Sehol máshol - pimaszkodott, majd a világ eszeveszett gyorsasággal indult meg alattunk. - Leveheted! - mondta, de a szavakat már nehezen vettem ki, mert szél süvített a fülembe. Megvártam, amíg Harry egyik erős karja a derekam köré fonódik biztosításként, majd egyik kezemmel elengedtem az ismeretlen tárgyat, és egy laza mozdulattal letéptem a kendőt.
- Ááá - sikoltottam fel, mikor gondolataim beigazolást nyertem, miszerint lovon ülök. Egy vágtató lovon ülök.
- Nyugi - simogatta meg a hasamat Harry, tekintve, hogy a másik kezével a lovat irányította.
- Harry, én félek! - vallottam be.
- Nincs mitől! - válaszolta.
- Ma jöttél ki a kórházból! - ráztam meg fejem hitetlenül, fürtjeim szálltak a szélben.
- Szerintem inkább hallgass, és élvezd! - fojtotta belém a szót. - Nem engedem, hogy bajod essen!
- Harry! - próbálkoztam utoljára, majd a saját érdekemben fogtam be. Harry szemei összeszűkültek, ahogy az előttünk lévő pusztát vizslatta.
Próbáltam elengedni magamat, és élvezni a legális közelséget Harryhez, akinek mozdulatai közben többször is derekamhoz nyomódott csípője. Feszült kapaszkodásom egy idő után engedett, hasamban pedig az idegesség Harold simogató mozdulatainak köszönhetően szűnni kezdett.
- Csak. Élvezd. - tagoltan suttogta fülembe. - Hunyd be a szemedet, és engedd, hogy magával ragadjon! Érezd a lüktetést! - próbált megbabonázni, igencsak sikeresen. Szemhéjaimat lecsuktam, agyamból szanáltam minden rossz gondolatot, és a félelem korlátait átszaggatva szorítottam össze ajkaimat, az újabb sikolyok megelőzése végett. - Látod, ezért nem fogom soha feladni! Sajnálom, de a gyomrod kímélete érdekében sem! - mondta néhány perccel később, miután már a séta szintjére lassította a lovat. - Enélkül én nem tudok létezni!
- Én csak féltem azt a makacs fejedet! - dőltem hátra óvatosan, nehogy fájjon neki.
- Reménykedek benne, hogy egyszer te is kinövöd ezt a kedves kis naivitást! - adott egy puszit a fejem búbjára.
- Azért kicsit kíméld magadat... magatokat az elkövetkezendő időszakban! - kérleltem. - Te nem láttad magadat a sárban fekve, eszméletlenül - halkult el hangom.
- Megígérem! - tette a szívére kezét szemforgatva.
- Egy kis komolyságot! - csíptem a combjába.
- Ugye tisztában vagy vele, hogy az ördöggel játszol? - nevetett fel, ő pedig a ló oldalába csípett, és az ismét heves gyorsasággal indult meg.
Mindenem remegett, az adrenalin felszökött ereimben, de mégis jól esett a tény, hogy Harry lábai között ülök, és keze ismét ott pihen a hasamon.

***

Megígérhetjük a lehetetlent, de úgyis belebukunk. Nem véletlenül lett az úgy kitalálva, ahogy. Mondhatjuk, hogy soha többé nem szeretünk meg senkit annyira, hogy vészesen közel engedjük magunkhoz, oda, ahol már a fájdalom is benne van a pakliban. De magányosan a lelkünk pusztul. Viszont ha már ketten vagyunk, csak a test nyerhet elbocsátást.”

Harry

- Szia, Dick! - köszöntöttem mosolyogva, amit csak egy morcos morgással viszonzott.
- Harry, ezt látnod kell! - intett, hogy kövessem. Tessék, végre van egy kis életkedve az embernek, és máris el akarják venni. Hol itt az igazság?
- Mi az? - kérdeztem értetlenül, majd megfordultam, hogy megsimogassam Csillagszemet. - Te jó ég! - ejtettem kezeimet testem mellé, mikor nem a várt látvány fogadott. - Mi történt? - kérdeztem elszorult torokkal.
- Harry, mondtam, hogy ez a verseny hülyeség! - kezdte Dick a kérdésemre nem felelő értelmetlen szavak fejemhez dobálását.
- Ne ezt! - tiltakoztam.
- Elfertőződött a seb - lépett mellém, szemében még mindig ott volt a néma vádlás, ami talán mégiscsak rosszabb volt holmi értéktelen szavaknál.
Csillagszem az oldalán feküdt, bágyadt szemeiben, melyeket alig tudott nyitva tartani, a szenvedés egészen új fogalmat nyert. Aranyló barnás szőre csillogott a fájdalomtól kipréselt izzadtságtól.
- Néha megijeszt az amatőrséged, és nemtörődömséged, H! Én pártolom a Dominicával folytatott kapcsolatodat, de elgondolkodhattál volna azon apróságon, miszerint Hullócsillag sérült lábát pihentetni kellene, ahelyett, hogy kettő embert ültetsz a hátára!- okolt.
- Ne hárítsd rám minden fájdalmadat, Dick! - szóltam rá, mielőtt elfajulhattak volna a dolgok.
- Akkor mégis kire? Ki miatt vagyunk most itt? - nyakán megfeszült egy ér, miközben kiabált velem.
Tekintetem másodpercek alatt üresedett meg.
- Harry! Nem tudom mire volt ez jó? Ő várt rád éveken át. Addig én viseltem gondját, és bizony nagyon megszerettem. A gének. Azok az átkozott gének, melyek ezt a makacsságot hordozzák.
- Fejezd már be a kárálást! - ordítottam vissza rá, és alig tudtam megakadályozni tudatomban, hogy kezem reflexből lendüljön. - Üvölthetsz, de leszarom! - elhallgatott.
- Csak fáj így látni - nézett szomorú szemekkel a boxba.
- Nekem is rengeteg minden fáj, és mindenki egyszerűen túllép rajta. Így hát engem sem érdekel más gondja-baja! Nem vagyok jótékonysági szervezet! - a szavak csak jöttek. Nem tudom, nem értem, miért, talán csak mert a frissen kapott tüske kilyukasztotta ama képzeletbeli boldogságbuborékomat, amelyet próbáltam a boldogság létezésének bizonyítása érdekében felépíteni.
- Azt hittem, barátok vagyunk! - és ezúttal ő hagyott faképnél.
A percek, az idő ezek után már nem bírt jelentőséggel.
- Meg kell hoznod a döntést - lépett mellém az orvos, ki tudja mikor, vagy melyik idő és térbeli síkban. - Ha szentül hiszel benne, hogy felépül, élve hagyhatjuk, de akkor számolnod kell azzal, hogy nagy valószínűséggel elpusztul, és akkor a poklok poklát is megjárja előtte. Vagy elaltathatjuk, ami számodra biztos, hogy nagyobb fájdalommal fog járni, de számára pont, hogy a megkönnyebbülést fogja jelenteni.
- El kell altatni - mondtam csendben, mindenféle ragozás, és ezerszeri átrágás nélkül, mintha csak magától értetődne. - Legalább ő szabaduljon meg ebből az őrült, tébolyult világból! - tettem hozzá magamban.
Vehettem volna hosszas búcsút, ott maradhattam volna mellette, amíg belé szúrják a tűt, és leadhattam volna egy terjedelmes monológot az együtt töltött évek emlékére. De mindezt feleslegesnek tartottam.
- Viszlát, haver! - mosolyogtam rá, mikor fekete, értelemmel teli szemeit rám emelte, majd indulni készültem. Talán csak egy önkímélő program része volt ez a passzivitás, talán csak az emlegetett gének. Talán csak bunkónak születtem és ennyi, talán csak egyfajta védekezés volt ez a fájdalom ellen, amiből bőven kijutott rövidke eddigi életemre. Tessék, tisztelt nagyérdemű publikum, lehet irigyelni a sorsomat!
Nagy lépteim a kocsimhoz vezettek, de a sok lóerős járgány iránt sem éreztem azt a felszínes rajongást sem, aminek hatására anno megvettem.
- Talán vannak emberek, akiknek nem való az élet - állapítottam meg magamban.
- Fuss, csak Styles! Menj el ismét! Hagyj itt évekre! - ütköztek a szavak a hátamnak, mikor beszállni, és csendesen távozni készültem a nyomasztó helyről, ahol éppen egy életet oltottak ki azokban a másodpercekben. Nem tudom, mi volt a célja, de szeméből mintha azt vettem volna ki: „Maradj! Beszéljük meg, higgadjunk le! De semmiképpen se menj!” A gond csak az volt, hogy a könnyek már fátylukkal egészen új látásmódot ajándékoztak nekem, és nem tudtam biztosan megállapítani, hogy eme titkos kérés ott lapul-e a dühös arckifejezés álcája mögött, avagy sem.
- Éppen azt teszem! - motyogtam, és magamra csaptam a kocsiajtót.
Egy tanulság azért akadt. Egy állatot sokkal nehezebb elengedni egy embernél. Támadható vélemény, mégis éles tapasztalat. Ennek több oka is van. Az első az, hogy egy embert megfelelően elbúcsúztathatsz. A gyászra hagynak időt, az elvesztett személyről pedig tudod, hogy jó helyen lesz. Aranyozott koporsó, szép virágok a síron, s a minden ékesszólását bevető pap, ki a búcsúztatót mondja. Így megfelelően le tudod zárni. De egy állat esetében... Az ő testét egy elhagyatott helyen elkaparják, mindenfajta jelzés, vagy ócska kereszt nélkül, majd úgy tesznek, mintha mi sem történt volna. Talán pont ezen ok miatt nem éreztem késztetést a maradásra. A másik ok pedig, hogy egy emberről annyiféle emlék terjeng benned. És közismert, hogy a gyász lezárására a legtöbbet használt módszer, hogy ezek közül előveszel egy rosszat, és ringatod magad abban a hitben, hogy neked úgysincs arra a személyre többet szükséged. De egy állat ha egyszer megszeret, akkor mindig szeret, függetlenül szavaidtól, tetteidtől, változásaidtól, külsőségeidtől. Márpedig ha van benned egy csöppnyi emberség, akkor szeret.

***

A rosszat szinte természetesnek vesszük, attól függetlenül, hogy mindig panaszkodunk, miért pont minket talál meg. De a jó... A jó furcsa, különös és egyedi érzés. Igen, ez lehet a szerelem kulcsa is. A boldogság új.”

Dominica

A konyhában találtam rá. A földön ült, hátát a konyhaszekrénynek támasztotta, kezében valami alkoholos üveg volt, de pontosan nem tudom, hogy mi, mert a címke már le volt szakítva róla. A hűtő ajtaja tárva volt, és csak úgy ontotta magából a hideget.
- Mi történt? - kérdeztem aggódva, miközben a hűtőhöz léptem, kicsit szemlélődtem, majd kivettem egy doboz fagyit, és a kezébe nyomtam. - Inkább ezt! - Unottan elvette. - Ki vele! Mi a baj? - unszoltam.
- Elaltatták - válaszolta.
- Tessék? - kérdeztem vissza, csakhogy megerősítést nyerjek, nem hallottam rosszul.
- Hullócsillagot elaltatták! - azzal egy nagy kanál fagyit nyomott a szájába, de a várt hatás elmaradhatott, mert visszaváltott a piára.
- De... de - motyogtam.
- Elfertőződött a seb a lábán - nem nézett rám, mintha csak a falnak beszélt volna.
- És már nem lehetett semmit tenni? - kérdeztem elszorult torokkal.
- Nem bírtam volna elviselni, ha tovább kell néznem, ahogy szenved - rázta meg fejét.
- Értem.
- Nem hiszem. A kiutat jelentette. Most ismét magányos vagyok!
- Harry! - ültem mellé a földre. - Életem legnehezebb döntésére kényszerítettél! - hosszú hajammal játszadoztam, tincseimet ujjaim között jártattam. Kérdő pillantással nézett rám. - Döntenem kellett a múlt és a jelen között. Döntenem kellett, hogy kinek higgyek. Döntenem kellett olyan dolgokban, amik lehet, hogy megváltoztatják az életemet majd egy nap. Olyan döntésekért kell felelősséget vállalnom, amik befolyásolják majd az életemet. Mert ez a rend, ami ellen fellázadni lehetetlen: felnövünk. És nem attól válunk teljes jogú emberré, hogy betöltjük a tizennyolcat. Az csak egy szám, egy életkor, mely jelzi, mennyi telt el. Azzal a nappal csak papírokat kapunk, és a legtöbben azt hiszik, onnantól övék a világ, mert már legálisan ihatnak, és bulizhatnak. Pedig ez a viselkedés csak pont azt bizonyítja, hogy néhányan még mennyire éretlenek. Szóval ez csak egy szám, aminek semmi jelentősége - magyaráztam, és már éreztem, hogy ismét egy kisregényt fogok elmesélni. - De a felelősség fokozatosan szakad a vállunkra. A gondolkodás alapjait nem filozófia órán kapjuk meg, a padban ülve, hanem akkor, mikor az élet sarokba szorít minket. És bár mindenki különböző, előbb, vagy utóbb mindenki megérik. Akkor lesz testileg-lelkileg életképes. Merthogy a kettő sajnos nem mindig van összehangolva, és ha az előbbi hamarabb lesz meg, akkor az azzal, hogy életeket eredményez, életeket is dönt romba. Így hát még szerencsésnek vallhatom magamat, hogy nálam a kettő párhuzamosan zajlott. De megtörtént. Ha kiábrándító módon is, de most már így van, és ez a folyamat visszafordíthatatlan. Minden tettemnek következménye az én vállamon fog csattanni. Nem kenhetem másra.
- És mi a lényeg? - vágott közbe.
- Tessék?
- Értem, hogy miről beszélsz, de mi ennek a lényege? Valahol a világban emberek, állatok halnak meg ebben a másodpercben. Valahol pedig új életek kezdődnek. És mi ülünk itt, és azt boncolgatjuk, hogy miért hozunk döntéseket? - kérdezte keserűen. - Ahelyett, hogy élnénk, inkább megfogalmazzuk? - öklével a földre vágott. Ujjai megroppantak, a padló nagyot reccsent. - Mi. A. Lényeg? - tagolta.
- Szeretlek! - fakadtam ki. - Érted ezt? Ez a lényeg! Ne mond nekem, hogy magányos vagy, mert én melletted döntöttem! De tudod, ha nem vagy tisztában vele, mit cselekszel, cseszheted a nagy élni akarásodat! - álltam fel mellőle. Már a káromkodáson sem lepődtem meg, valahogy természetesnek tűnt ott, ahol volt: a Harrytől jött dolgok között.
- Én nem születtem költőnek! - nézett fel rám szomorúan.
- Ahhoz, hogy valamit felérj ésszel, nem kell lírikusan előadni! A költő azért ír szépen, hogy más szórakozzon kötetein. Érted ezt a kettősséget? Ő csak szövegelt, más pedig élt!- vágtam a fejéhez.
- Én nem vagyok olyan, mint te! - közölte maga elé meredve.
- Harry, érted te, hogy miről beszélünk egyáltalán? Mert én már elvesztettem a fonalat! De had mondjak neked valamit! Én nem akarlak elveszíteni! Megváltoztattál, kicsit a magad képére formáltál. Kihúztál egy mélypontról, úgy, hogy te is lent voltál. De együtt feljöttünk. Most itt az ideje, hogy fordítva következzenek be a dolgok! De itt ismételten elő jön a már emlegetett felelősség, és bennem ennek hatására a félelem. És most nem érdekel, mit gondolsz: végig hallgatsz! - parancsoltam neki. Bár nem úgy nézett ki, aki ki tervez mozdulni az önsajnáló pózból. - Most két választási lehetőséged van! Az egyik, hogy felállsz, és velem jössz. Nem tudom hová, nem tudom minek, csak azt akarom tudni, hogy a nyomomban vagy! A másik pedig, hogy itt maradsz, és vedeled a piát. Választhatsz! De nem fogok az életemből valami olcsó szappanoperát csinálni! Nem akarok folyton drámázni, és egy se veled, se nélküled kapcsolatot folytatni, miközben szenvedek, mert epedek a férfiért. Ezt nem! Nem akarok többé báb lenni, akit dróton lehet rángatni. Aki naivan elhisz mindent mindenkinek, akit védeni kell a szörnyűségektől. Már a tökéletes életre sem vágyom! Csak személyiséget akarok! Nem akarok a szüleim egy szem pici lánya sem lenni, aki nem lóg ki éjjelente, és mindenben szót fogad. De ugyanakkor rosszba sem akarok sodródni. Meg akarom találni a saját középutamat. Mert ez a lényeg. Ez a felnőtté válás lényege. Nő akarok lenni. Nem holmi pláza cica, sem hisztis kis tinilány, hanem nő.
Ennél a pontnál felállt, és elém lépett, de mindezt hihetetlen gyorsasággal tette, mintha nem is fájna a lába. Szinte fel sem fogtam, mi történik. Ő csak erősen magához húzott, és ölelésébe zárt.
- Nekem mindig is az voltál- suttogta, válla pedig furcsán rázkódni kezdett, mintha sírna. Azonban nem láttam könnyeket az arcán. - Csak magadban nem tudatosítottad.
Majd megcsókolt. De ez nem egy átlagos csók volt, hanem igazi vad, szenvedélyes. Egy visszajelzés. Szűnni nem akaró, kínzó, mégis lágy csók. Szinte észre sem vettem, hogy már nem egy helyben állunk, hanem lépdelni kezdünk. Nem zavart. A lényeg az volt, hogy éreztem Őt, éreztem rezzenéseit, éreztem bőrét, magamon éreztem tapintását. Mikor legközelebb felnyitottam a szememet, már a hálószobájában voltunk. A csókok nem szűntek, és bennem realizálódni kezdtek a dolgok.
- Ma meg fog történni - suttogta valami bennem. Nagyon mélyről jött ez a valami, s ha minden erőmmel akartam volna sem tudtam volna meghatározni, hogy mi ez.
Éreztem, amint selymes keze végigcsúszik a hátamon, majd nem áll meg lefelé vezető útján. Tetszett ez a fajta érintés. A ruha anyaga gyorsan fogyott, és újabb szempillanat alatt került le mindkettőnkről a póló. Kezeimet melltartóm elé kaptam, de ő óvatosan leengedésre bírta azokat. De ahogy ott állt előttem, valami kellemetlen érzés kezdte el rágni az oldalamat.
- Állj! - sikítottam végül a fejemben cikázó, és hangos visszhangot verő mondatok elhallgattatása érdekében. Harry belemeredt mozdulatába.

2013. június 21., péntek

16. fejezet - Zuhogó zuhanás

Ha utálsz valakit, megölted.”

Dominica

- Dominica itthon van? - hallottam a földszintről felszökő tétova kérdést. Szóval él. Nem őt lőtték le, ergo ő lőtt.
- Itthon. Ki sem mozdul a szobájából, mióta hazajött- válaszolt Car. - Harry, mi történt? - hangjából dőlt az aggodalom.
- Erre lennék én is kíváncsi! - és már tartott is felfelé, de léptei most nehezek voltak, nem a szokásos könnyedségével szedte a lépcsőfokokat.
- Bejöhetek? - kérdezte.
- Nem! - adtam meg nemes egyszerűséggel az amúgy is egyértelmű választ. Sejtésem, miszerint Harryt hidegen hagyta tiltakozásom, be is igazolódott, amikor a kilincs lenyomódott.
- Te bezárkóztál? - kérdezte hitetlenül, mintha akkora meglepetés lenne a történtek után.
- Ezt egyedül is ki tudtad találni! - közöltem mogorván.
- Ha nem nyitod ki, én akkor is bemegyek! - hagyta figyelmen kívül beszólásomat.
- Menj el! - ordítottam ki.
- Inkább te az ajtó közeléből! - azzal nekirohant, és pár másodperc múlva már ott állt előttem.- Ez ma már a második ajtó, amit be kell törnöm miattad- jelentette ki. Vetettem rá egy pillantást, de nem tudtam, mit gondoljak. - Beszélgessünk - ült le mellém, és nagy szemekkel bámult rám.
- Beszélgessünk - bólintottam, pillantásom jeges zuhanyként csobogott rá. Pár másodpercig hallgattunk, biztos arra várt, hogy kiöntsem neki a szívemet.
- Figyelj! - simított végig gyengéden a vállamon. Érintése kellemes volt, mégis hiányzott a már megszokott szikra. Nagy erőfeszítésembe tellett, hogy ne húzódjak el, de a szerepemet játszanom kellett, ha zöld ágra akartam jutni az üggyel. Mert ha rögtön nekirohanok, semmit nem tudok meg.
- Ki halt meg? - tettem fel első kérdésemet látszólag nagy nyugalommal. Nem válaszolt. - Hallottam a lövést. Szóval ki? Ronald? Netalántán valaki szerencsétlen ártatlan?
- Ott senki sem ártatlan - hajtotta le fejét.
- Szóval te sem - összeszűkített szemekkel néztem rá.
- Sosem állítottam - halkan mondta a szavakat, úgy, hogy alig hallottam meg őket.
- Nagyszerű - kacagtam fel görcsösen, de szememben már a könnyek gyűltek. - Akkor is áruld el, ki halt meg!
- A biztonsági őr - felelte mindenfajta együttérzés mellőzésével.
- Ki lőtt? - adtam meg magamnak az esélyt, hogy elhiggyem, nem igaz, hogy ő is olyan.
- Ronald - vágta rá túlontúl gyorsan.
- Hazudsz - köptem elé a szót megvetően.
- Nem hiszel nekem - válaszolt állítással, amit nagyon is helyesen látott. - Mit mondott neked az a szemét? - szemeiben fellángolt a gyűlölet, smaragdzöld írisze elsötétült.
- Neked az mindegy! - válaszoltam, és már éreztem, hogy részemről sem fog menni a higgadt beszélgetés, és óvatos tapogatózás.
- Nem akartam, hogy idáig fajuljanak a dolgok. Nem akartalak ennyire belerángatni a mocsokba. Nem akartam neked rosszat.
- Valóban. Az elsődleges célod a jóvátétel volt - célozgattam kemény hangsúllyal.
- Milyen jóvátételről beszélsz? - kapta fel a fejét.
- Tudod te azt, okos fiú - nyögtem még, majd elszakadt a cérna, arcom eltorzult, és belülről nyeltem könnyeimet, de kívülre csak az a görcsös előremeredés maradt.
- Képzeld, Dominica, nem tudom! Azt tudom, hogy mit hibáztam! Azt tudom, hogy nem akartam, hogy fény derüljön arra, miért nyírjuk egymást Ronalddal folyamatosan! Ezeket mind tudom! De arra még mindig nem sikerült rájönnöm, miért vonzódom hozzád, és a veled járó dolgokhoz ennyire!
- Hát megmondjam, mért? Mert piszkos a lelkiismereted! - ordítottam, és nem akartam meghallani válaszát.
- Lehet! Lehet, hogy Ronald elmondta, hogy én ragasztottalak bele a pók hálójába, hogy én voltam a közvetítő kettőtök között, és miattam kerültél a filmipar útvesztőjébe! De gondolom arról elfelejtett tájékoztatni, hogy mindeközben pisztolyt tartott a fejemhez!
- Hogy micsoda? - döbbentem le, és egyre jobban undorodtam tőle. - Te a saját nyomorék életed mentése végett képes voltál engem az a vadállat elé lökni?- összegeztem.
- Ja, hogy ezt meg te nem tudtad? - nyitotta szét tettetett csodálkozással kezeit, és a hatás kedvéért szemöldökeit is felhúzta. - Most már legalább ketten vagyunk az értetlenek klubjában! - kiáltotta. - De sebaj! Most megvilágosodhattál! - legyintett cinikusan, és már azt sem tudta, miről beszél.
- Szóval csak ezért kellettem? - kérdeztem csendesen, magamba roskadva. Nem volt erőm tovább veszekedni, legalábbis azt hittem, ilyenből nincs tartalék. Költői kérdés volt ez, amire édes mindegy volt a felelet.
- Nem! Fel tudod ezt fogni? Nem! - ő nem halkított. - Te voltál az, akinek tényleg nem akartam rosszat!
- Mégis sikerült romba döntened az életemet! - néztem rá üveges szemekkel.
- Azért ne túlozz! Te ma csak egy kis ízelítőt kaptál mindabból, mi nekem az életemet jelenti - állt fel, így még félelmetesebbnek hatott.
- Ühüm, gondolom már téged is akartak megerőszakolni! - bólogattam hevesen. Erre nem tudott mit lépni. - Különben is - folytattam - a mai napot elmondtad, de mi van a repülőbalesettel? Baleset? Merénylet! Szerinted az nem érint?
- Hidd el, hogy engem ezerszer jobban érint! - köszörülte meg torkát, amit nem tudtam mire vélni. Puszta véletlen, vagy a valóság titkolása, esetleg torzítása?
- Most sajnáljalak? - kaptak hangszálaim új erőre.
- Nincs rá szükségem!
- A sajnálatomra vagy rám?
- Mért kell kiforgatni a szavaimat? - kérdezte agresszívan. Most legalább előbújt igazi énje.
- Miért ölted meg a bátyámat? - kérdeztem vissza kissé nyersen.
- Hogy mit csináltam? - nézett rám értetlen-ártatlan pofával. Kár, hogy neki már nem tudtam hinni.
- Jól hallottad! Ronald mindent elmondott! - érveltem.
- És neki aztán lehet hinni! - artikulálatlanul beszélt, a szavakat csak összeszorított fogain át préselte, gondolom ezzel is nyugtatni próbálta magát.
- És neked? Egy kapcsolat nem az őszinteségre épül? - célozgattam kérdésemmel a sablonokból jól ismert tökéletes élet profiljára.
- De te mégsem hiszed el, amit mondok! Meg sem hallgatod a dolgokat az én szemszögemből! - erős kezei a vállamra fonódtak. Szorítottak. Előjöttek a képek, amint magatehetetlenül vergődök Ronald kezei között, mint az elejtett vad, várva a szabadulást vagy a kegyelemdöfést. Ő is ugyanolyan, semmi kétség. Ugyanaz a közelség, csak ez a lélegzet szaporábban cserélődik, és valamivel melegebb.
- Állítsd már be úgy mintha velem nem lehetne kijönni! Én vagyok a gonosz banya, mi? - nyeltem nagyot, mert most már tudtam, mivel állok szemben. A kezek még mindig nem engedtek. - Van nálad fegyver? - kérdeztem olyan hangon, amire muszáj volt válaszolnia. És az igenleges választ sem tagadhatta le, mert éreztem a keménységet oldalán. Farkasszemet néztem vele.
- Van.
A további hergelési szövegeimet már nem mertem előadni, az én nagyszájúságom kifújt ennyivel. Csak hallgatagon néztem arcát, kavargó érzésekkel és gondolatokkal. Lassan ereszteni kezdett, és a zakója zsebébe nyúlt. Előrántotta a pisztolyt, majd erőtlenül leengedte, és mellém dobta.
- Bassza meg, Dominica, szeretlek! - túrt idegesen hajába, és hátrált pár lépést. A stressz és félelem elegye olyan szinten ellepett tetőtől talpig, hogy azt sem tudtam, ezt valóban mondta-e, vagy csak odaképzeltem.
- Ez nekem nem elég! - ráztam meg a fejemet. - Ezek csak szavak.
- Mit tegyek, hogy higgy nekem? - kérdezte szinte megalázkodóan.
- Hozd vissza a múltat! Tedd jóvá, amit elrontottál!
- Sajnálom, hogy nem tudtam megfelelni neked. - Szóval ennyi volt. A büszkesége nagyobb annál, minthogy tovább faggasson, és harcoljon értem.
- Furcsa, hogy valaki nem lát tökéletesnek? - a sötétben tapogatóztam, tudva, hogy a tűz bármely pillanatban fellángolhat. A töltött fegyver pedig ott feküdt mellettem, csendes álmát aludva az ágyon. Egy tárgy, melyhez nem kizárt, hogy ember életek kioltása tapad, most ott van mellettem. Még hallgat. Tipikus vihar előtti csend.
- Talán igen - vonta meg a vállát, és vérig sértetten hátat fordított nekem.
- Azt hiszed, hogy mindig minden csak körülötted forog? - kiáltottam rá még utoljára dühösen, és szívem szerint valamit hozzávágtam volna, hogy 'térj már észhez'.
- Nem, ebből már kiábrándultam. Talán pont ettől tudok annyira szeretni - csillant fel valami ismerős az arcán, ahogy hátratekintett rám.
- Hangulat ember vagy Harry! Én nem tudok elmenni a te bonyodalmas világodon!
- Az meg sem fordult a fejedben, hogy te változtál meg? - kérdezte, majd elviharzott. Nem mentem utána, még csak meg sem mozdultam. A nyitott ablakon szellő kúszott be, mely egyenletes időközönként csapkodta a letört zárú ajtót a félfához.
Sírva borultam a térdemre, két tenyeremet füleimre tapasztottam, mert nem érdekelt a külvilág. Nem akartam tudomást venni az utca morajáról, a madarak csicsergéséről, és semmi vidám dologról. Mikor legközelebb felnéztem, Caroline állt az ajtóban.
- Mindent hallottál, mi? - kérdeztem szánalomra méltóan.
- A lényeget - bólintott.
- Nehogy azzal gyere, hogy „Én megmondtam!” - kértem feszülten.
- Eszembe sem jutott! - tartózkodott.
- Bár letudnám ebből az őrületből szűrni az igazat! - ráztam reménytelenül a fejemet.
- Te érveltél az a bizonyos buli előtt azzal, hogy nálad jobban senki sem ismeri az embereket...
- Épp elég, hogy tudom róluk: tévedésre hajlamosak. Ott, a buli előtt... Na, ott én is tévedtem - magyaráztam ki magam.
- Biztos vagy ebben? - kérdezett vissza kedvesen, és próbált a helyes irányba terelni.
- Biztos. Most már te is tudj valamit: Nem olyan könnyű más emlékeire hangolódni, mikor a halállal nézel szembe. Mert lehetőségem éppenséggel lett volna az agyturkászásra, csak merszem nem volt hozzá.
- Én nem egészen erre gondoltam. A kérdés nem az, hogy mered-e használni a képességeidet, legalábbis Harry esetében biztos nem. Hanem, hogy szereted-e. Vele szemben egyszerű emberként kell gondolkodnod! Ez csupán bizalomjáték, egy végtelen kötéltánc. Ha elhiszed, amit mond, akkor békülj ki vele, de ha nem, akkor szakíts meg vele mindenfajta kapcsolatot. Tudod, ha mindig a képességeiddel ellenőrizgetnéd, akkor hol lenne az a feltétlenség?- ezt úgy mondta, mintha az előbbit tanácsolná, de az utóbbiban reménykedne.
- De ugyanakkor nehéz is mellőzni valamit, amit a kezedbe adtak - tűnődtem.
- Dominica! - állt a sarkára, új módon. - Döntsd már el végre, mit is akarsz!

***

Ha vannak szabályok, akkor késztetést érzünk arra, hogy megszegjük őket, mert úgy érezzük, csak beskatulyáznak minket. De ha nincsenek, akkor egyből újakat teremtünk. Mert érezzük, hogy muszáj, hogy legyen valami, ami tereli életünket, és mutatja, merre van a helyes út, még akkor is, ha nem mindig akadályozza meg, hogy lelépjünk arról.”

Harry

- Van erre valami szabály? - kérdeztem szenvedve.
- Hogy hogyan nyerd meg? Hát légy ügyes! - nevetett Dick.
- Nem, te buta! Arra, hogy hány nap után kereshetem. Vagy hány nap után kellene, hogy keressen.
- Ki? A ló? - vágott furcsa pofát. Könyörgően néztem rá. - Ja, hogy Dominica! - világosodott meg.
- Mondjuk.
- Nem tudom én az ilyen filmekből ellopott hülyeségeket. De azt ne várd, hogy ő keressen! Ha valóban minden úgy volt, ahogy elmondtad, és képes voltál fegyvert fogni rá, akkor még ha térden csúszol, a porban kúszol sem sok esélyt látok rá, hogy megbékél.
- Köszönöm, hogy felvidítottál, haver! - néztem rá szem forgatva.
- Szívesen - bólintott vigyorogva. - De most tényleg! - komolyodott meg. - Harry, ez a helyzet abszurd! De szeretném, ha most kicsit kikapcsolnád az agyadat.
- Az nehéz lesz - nyafogtam. - Elbaltáztam, érted?
- Értem én, csak jelen pillanatban nem igazán érdekel. Majd a verseny után visszatérünk rá - hátba veregetéssel késztetett, hogy szálljak fel a lóra.
- Úgysem nyerem meg! Ahhoz több gyakorlásra lenne szükségem! Minek kellett ezt a hülye versenyt előrehozni? Nekem kell az a plusz két hét! - szájaltam, miközben eleget tettem kérésének.
- Mert egy hülye embernek így esett jól - adta meg a választ, amire csak szájhúzással tudtam felelni.
- Még visszatáncolhatok? - kérdeztem, de sejtettem a nemleges választ. Megrázta a fejét.
- H, te komolyan nem fogod fel, mi rejlik benned? - hitetlenkedett.
- Sokra megyek vele - vontam meg a vállamat.
- Helyesbítenék: sokra mehetnél vele...
- Úgy látszik, még gyakorolnom kell az ironikus beszédstílust - fintorogtam.
- Hisztisebb vagy, mint valami lány. Mi van, menstruálsz, hogy ilyen érzelmi hullámban vagy?
- Hülye - röhögtem fel az olcsó poénon, remélve, oldódik bennem a feszültség.
- Na, végre. Szóval, indulhat Harry hercegnő? - kérdezte, de válaszomat nem várta meg. Erőset vágott a ló oldalára, az pedig megindult alattam.

***

A legfontosabb dolgokat a magunk bőrén kell megtapasztalnunk, s a saját szánkkal kell megfogalmaznunk, legyünk megáldva bármilyen beszédkészséggel. A szülőknek egyszer el kell engedniük gyermekük kezét, a barátoknak egyszer a saját útjukra kell lépniük, és ez ritkán egyezik meg a miénkkel. És ha nem tudatosítjuk magunkban az élet komolyságát, akkor rögtön az első örvény magába szippant majd az élet mély és hideg tengerén. Fájhatnak dolgok, de miután elállítottuk a vérzést, már nem nyalogathatjuk tovább sebeinket. Megrémíthetnek dolgok, de meg kell birkóznunk velük. Mert egy törés érthető, ha kihat arra az esetre, amikor ugyanabban a szituációban találod magadat. De megengedhetetlen, hogy mindenre rányomja bélyegét.”

Dominica

- Eldöntöttem, mit akarok - álltam meg Caroline előtt, aki éppen kómás fejjel, békésen iszogatta reggeli kávéját.
- És mire jutottál? Éjszaka nem igazán szoktak józan döntések születni - bölcselt, de láttam rajta, hogy jobban örülne, ha még pár óráig békén hagynám.
- Az igazat - jelentettem ki. Már csak a dobpergés hiányzott az igazi hatás eléréséhez. - Elmegyek hozzá.
- Házhoz mész? Majd ő keres! - vágta rá.
- Nem leszek feminista. Ha ki akarom deríteni, ki a felelős a bátyám haláláért, akkor muszáj engednem. Amúgy meg a dolog úgy áll, hogy hiszek neki- kacsintottam Carre.
- Jó, akkor elviszlek, amint felébredtem - ígérte.
- Bocsi, de a dolog nem tűr halasztást - mondtam, és kinyitottam tenyeremet, amelyben már ott volt a kocsikulcs.
- Nem, az kizárt dolog! - nyíltak ki szemei.
-  Íme a hatásos ébresztő - mosolyogtam magamban.
Mire utolért, én már a volán mögött ültem, és beindítottam a motor is.
- Ülj át az anyósülésre! - parancsolt rám, mikor kinyitotta az ajtót. Önelégülten csúsztam arrébb. Igazából vezetni nem vezettem volna semmi pénzért, távol álljon tőlem a környezet rongálás - hisz pár fa biztos kidőlt volna - meg még mindig nem csökkent a járművek iránt érzett félelmem, és heves szívdobogásom, de erről ő nem tudhatott.
Pár perccel később már ott álltunk Harry lakásának ajtaja előtt. Még sosem jártam nála, mindig ő jött hozzánk, így kicsit mart a kíváncsiság, milyen lehet az ő otthona. Mély levegőt vettem, és megnyomtam a csengőt. Semmi válasz. Még egyszer próbálkoztam, de a helyzet változatlan volt. Végül már szinte rátenyereltem az ominózus tárgyra, hogy ha esetleg másnaposan heverne a lakás egy távoli zugában, akkor is értesüljön ittlétemről. Csakhogy beigazoljam, nem vagyok én olyan jó kislány, mint hiszi.
- Lehet, hogy nincs itthon - jegyezte meg Car ásítva.
- De mégis hol lehet? A bárok, és éjszakai klubok már bezártak, a forgatás ma szünetel - vezettem le a szerintem logikus gondolatmenetet.
Semmi használható nem jutott eszembe, és csendben imádkoztam, hogy ez változzon.
- Neki is van magánélete.
- Igen, és ez a magánélet itt áll az ajtaja előtt - magyaráztam.
Végül abban állapodtunk meg, hogy később visszajövünk, de valahogy mégsem hagyott nyugodni a dolog. Valami belülről emésztett, olyan női megérzés szerű, és a fejem is eszeveszett módon lüktetett a fájdalomtól.
- Biztos ez a szörnyű időjárás - rakta elém a kávét Caroline. Minden arcizmom összerándult, mikor belekortyoltam a keserű italba. Nem szoktam kávézni, de a fájdalom már szinte elviselhetetlen méreteket öltött, így mindent kipróbáltam, ami egy kis jelt mutatott az enyhülésre.- Hihetetlen, milyen szeszélyessé vált a világ az elmúlt években. Itt, Los Angelesben még télen is alig esik annyi eső, mint amennyi az elmúlt pár hétben lehullott- panaszkodott. Mert az ég ismét szürke volt, az eső meg csak zuhogott és zuhogott.
- Megyek és ledőlök, hátha jobb lesz! - hátráltam a lépcső felé, de a fordulót nem kalkuláltam bele, és nekimentem a felfelé vezető út mellett elhelyezett kis szekrénynek. - Áu - szisszentem fel, mikor éreztem, hogy valami vaskos, nehéz csúszott le, és felsértette a sarkamon a bőrt. Hátranéztem, és az a könyv hevert a lábaim előtt, amiből új létem alapjait magoltam. Felemeltem, és ezzel együtt mentem fel a szobámba. Egyedül akartam lenni, de valahogy a nyitott ajtó mellett nem jött el ez a felemelő érzés.
Először próbáltam aludni, de az agyam egyre csak azon kattogott, hol lehet most Harry.
Végül addig szenvedtem, hogy a könyv súlya ismét gyenge combjaimat terhelte, és én vastag lapjait lapozgattam.
- Az emlékfoltozó szemmel teremt kapcsolatot - mindig csak bámul ki a fejéből,-fordítottam szabadon - nem beszél semmiről - mindig csak csendben bámul ki a fejéből, és a többi, és a többi... - futottam át a szöveget. Nem is tudtam pontosan mit akartam látni, találni, csak az ismeretlent kerestem, kutattam.
Kapcsolatok” - akadt meg a szemem a címkén. Tovább olvastam az alcímeket. - „Kapcsolat teremtés” - mégsem lesz jó, ez ugyanaz a száraz sablon a szem és a látás anatómiájával vegyítve. - „Kapcsolatfelvétel más emlékfoltozókkal” - jelen esetben ez használhatatlan. - „Kapcsolatteremtés emberekkel” - ez épp azt közölte velem, hogy nem vagyok ember... Várjunk csak! Ez érdekes!
Az emlékfoltozó különleges érzelmi érzékenységgel megáldott. Megeshet hogy egy hozzá közelálló személy olyan érzelmi hatást gyakorol az emlékfoltozóra, hogy az magához láncolja, egyesíti aurájukat, és azontúl képes kapcsolatba lépni vele a hagyományos formákat megtörve is.”
Ergo lehetséges lenne, hogy megérezzem, ha bajban van?
Nem mérlegeltem, nem boncolgattam tovább. A kellő bátorítást megadta.
- Istenem! Te ruháztad ezt rám, kérlek, akkor most karolj fel, hogy ne essek el a teher alatt - hunytam le szememet néhány pillanatra.
Nem tudom meddig ültem görnyedve, a fejemet masszírozva az ágyon, kutatva az emlékeim között, hogy rájöjjek, hol lehet most. Furcsamód igencsak élesen fel tudtam idézni minden egyes pillanatot, amit együtt tölthettünk el. Szívem hol összeszorult, hol kacagott az együtt megélt pillanatok rövidke sokaságán.
Az első találkozást inkább nem idéztem fel, mert azt a kínt átélni még egyszer még a jelen helyzetben sem szerettem volna. De minden mást szinte újraéltem. Láttam őt az első randinkon, ahogy esetlenül üdvözölt a Milka csokival kezében, láttam a buliban, ahogy fürtjei izzadt homlokához tapadtak, ahogy ott állt vérezve, és én segítettem. Aztán láttam magunkon a játszótéren, ahogy éppen megnyílik, ahogy éppen azt ecseteli, hogy vidéken nőtt fel. Aztán jött a fotós, a cipő meg repült.
- Vidéken nőtt fel - mormoltam magam elé. Említett valami tanyát is, csak a nevére nem emlékszem már pontosan. Talán valami Fe...Fedomland?
A fejem fájdalmáról megfeledkezve rohantam át Caroline szobájába, és eszeveszett gyorsasággal csaptam fel a laptopot.
Fedomland” - írtam be a google keresőjébe, de nem adott ki találatot.-”Hasonló szavak keresése” - kattintottam rá, a touchpad szinte betört a nyomás alatt.-”Freedomland” - Ez az, hát persze! Szabadság! Rámentem a honlapjára. - „Lóversenyek és fogadás” - dobta ki az első menüpontot.

***

Egy bizonyos sebesség után már nem is érzékeled a mozgást. Ekkor múlik el a félelem.”

Harry

- Dick, tegnap még azt mondtad, nem léphetek vissza!
- Ez nem visszalépés, csupán felelősségteljes döntés, H! - húzott vissza pólómnál fogva, mikor a lábamat a kengyelbe akasztottam felszállás céljából. - Nézz már ki!
- Mi van ott? - kérdeztem, mintha nem érteném mire céloz. Mikor a bolond adja a hülyét...
- Sár! Mindenütt csak sár! - mutogatott hevesen.
- Még van fél óra a kezdésig, addig elállhat az eső! - mondtam, bár tudtam, hogy hülyeségeket beszélek, hisz mondandómnak elhanyagolható az esélye.
- Ha el is állna, nem lennénk sokkal előbb! A föld elázott! - érvelt.
- Ha már eljutottam idáig, ha már túlvonszoltál annyi mindenen - mutattam rá - akkor nem itt fogok megtorpanni!-azzal felültem a lóra, és méltóságteljesen otthagytam, hogy elmenjünk bemelegíteni. Mert ez volt az én módszerem a viták lezárására - faképnél hagytam az illetőt. Elmenekültem, mintsem igazat adtam volna másnak.
- Remélem tudod mit csinálsz! - kiáltotta utánam, bár ő is tudta, ismerem az élet kegyetlen játékszabályait. Egyszer hibázhatsz igazán. Egyetlen egyszer, mert utána vége szakad. Éreztem Dick szövegének valóságtartalmát, és tudtam, mit vállalok, de nem érdekelt.
Igaza volt Dominicának, pillanatnyi hangulatom rányomja kezét az én valódi, hús-vér kezemre, felülbírálja annak döntését, majd öncéljának megfelelően irányt változtat, és ráerőszakolja a maga verzióját. Befolyásol. Elveszi önuralmamat.
- Viszlát a díjátadáson, Dick! - mosolyodtam el magabiztosan.
A hosszú és unalmas megnyitó után még temérdek időm volt pályára lépésemig. Addig felváltva vedeltem a kóla és kávé nem túl gyomorkímélő elegyét. De az idő gyorsabban telt, mint gondoltam.
- A tizenhármas versenyző következik! - mondta be a hangosbemondó, amely számban végre magamra ismertem.
- Nem érdekelnek a babonák! - tudatosítottam magamban, mikor a kapuhoz álltam.
- A banyaszám. ”
- Gyerünk Hullócsillag, menni fog! - paskoltam meg lovam oldalát.
- Kérlek, Harry, ne rontsd el! ”
- Gyí !- indítottam, de a megszokott szárnyalási érzés elmaradt. Éreztem, hogy mindkettőnk mozgását nehezíti a zuhogó eső, a ruha már néhány másodperc után vizesen és hidegen tapadt bőrömhöz. A föld ázott volt, és kitaposott, és csak nehezítette a dolgot az előttem szereplő versenyzők patanyomaiból keletkezett süppedés - és buckarengeteg. - Ne add fel! - mormoltam, és gyorsítottam. A körülmények már nem tették lehetővé a gondolkodást.
- Küzdj! ”
Az első akadályon még átküzdöttük magunkat, de a másodikban már hibáztunk, amit a legfelső léc bánt.
- Sebaj - bátorítottam, de az összhang már szűnni kezdett, és a két test külön ritmusra járta haláltáncát.
- Csak előre nézz! ”
A harmadik akadálynál taroltunk, csak éppen nem a sikert, hanem az akadály elemeit bontottuk el. Az erőm ekkorra már teljesen elfogyott. A homlokomon cikázó izzadtságcseppek nem váltak el élesen az eső cseppjeitől. Egy határállapotba kerültem. Már nem hidegnek éreztem az esőt, csupán nedvesnek, már nem hallottam a közönség felől hangokat, csak egy egységes, monoton morajlást. Meg állhattam volna, de nem tettem. Feladhattam volna a versenyt, és kisétálhattunk volna. De nem tettük. És ez az én döntésem volt. Egy döntés, mely két lény életét változtathatja meg.
- Harry! ” Vészhang.
Pillantásom a lelátóra tévedt, és ez elég is volt a teljes tudathasadáshoz.
- Harry! - ordította, én pedig egy másodperc alatt zuhantam vissza a jeges valóságba. Előre néztem, de a távolságokat már képtelen voltam felmérni. Hullócsillag elrugaszkodott, de hátsó jobb hátsó láb beakadt az akadályt tartó fa tákolmányba. És akkor, egy másodperc erejéig tényleg megtapasztalhattam, milyen a magasban szállni, milyen, mikor fentről szemléled a világot.
A szürke világot elöntötte a világosság. Minden fehér lett szemeim előtt. És egyre csak azt a kiáltást akartam hallgatni:
- Harry!

2013. június 9., vasárnap

15. fejezet - Csömörből vödörbe

" Néha kissé fájó beismerni az ősi tudományban rejlő igazságokat."

Dominica

A napok gyorsan teltek, a naptárlapok egyre gyorsabban hullottak el, s nekem már-már természetessé vált Harry közelsége.
- Hát, tudod anya van ez a fiú - halkult el a hangom, jelezve, hogy titok következik. Jó volt vele újra beszélni, hangja valahogy erőt adott, még ha orroltam is rájuk egy kicsit. Lassacskán kénytelen voltam beismerni, hogy az élet megy tovább.
- Igeeen - nyújtotta el a szót, belemenve a játékba. Bár éreztem hangja mellett a mögöttes tartalmat; azt, hogy bármit megtenne, hogy kiengeszteljen.
- És hát kedves, aranyos, jóképű és szexi, és megértő, és és és ahh... - fulladtam bele mondanivalómba. Úgy látszik, butaság volt még a kísérlet is, hogy megpróbáljam egy levegővel felsorolni Harry jó tulajdonságait.
- És szeret? - kérdezett vissza kedvesen.
- Hát, persze! - nevettem fel szeleburdiságomon, hisz a legfontosabbat hagytam ki.
- Akkor rendben. Üzenném neki, hogy nagyon vigyázzon az én egy szem lányomra! - mondta bolondos hangnemben közölve a világ legkomolyabban gondolt mondatát.
- Milyen volt a temetés? - kérdeztem még halkabban, mint az előző beszélgetés zajlott.
- Jaj, kicsim, nem szeretném most elrontani az örömödet! Hisz látod, ha valamit az ég elvesz, ad helyette mást! - terelt.
- Alexet semmi sem pótolhatja! - csattantam fel az ostoba feltételezésen.
- Tudom, hogy most így érzed, de az idő előrehaladtával majd minden vele kapcsolatos aggodalmad elmúlik. Bár teljesen el sosem felejted, de évek múlva majd csak akkor gondolsz rá, a kezeid közé akad egy régi fénykép. Ennek egyszerű magyarázata, hogy akkor már saját családod lesz, és a saját gyerekeid miatt fogsz aggódni!
- De...
- Kérlek, ne szakíts félbe! Köszönöm. Tudod, minden embernek, és főként nőnek a gyermeke a legfontosabb. A saját épséged családalapítás után teljesen háttérbe veszik, a férjed pedig hiába lesz fontos, mégiscsak a gyermek visz minden figyelmet. Hisz az a te és a lelki társad vére, húsa lesz. Neked a testvéred volt, akivel egyszer úgyis alábbhagyott volna kapcsolattartásod. Ellenben nekem és apádnak ő a gyermekünk volt. Nekünk örülnünk kell neked, de mégis mindig ott fog bujkálni bennünk az érzés, hogy lehetett volna másképp. És minden gyomorgörcsömkor eszembe fog jutni, hogy itt bizony két magzatot hordtam ki- osztotta meg velem gondolatait, teljesen feltárulkozva.
- Legyen neked igazad - hagytam rá, mert már elfogyott ama tartalék erőm, amit az értelmetlen érvelésre tartogattam.
- És mikor jössz haza? - terelt egy kifinomult manőverrel, méghozzá ügyesen.
- Hát, ez a másik, amit meg kell beszélnünk, ha már a pasizási technikáimat kitárgyaltuk - kezdtem finoman.
- Dominica, megijesztesz! - szisszent fel.
- Nyugi, semmi olyan, amire ne lehetnél később büszke- mondtam, majd összeszorítottam a fogsoromat.
- Ne kertelj! - szólított fel.
- Szóval... Az eredeti repülőjegyem már elúszott, hisz a terv szerint már New Yorkban kellene élveznünk a vakációt, majd onnan repülnénk haza. - A többes szám már annyira megszokottan, természetesen jött, hogy nehéz volt egyes számban folytatni. - De ez nem így történt - köszörültem meg a torkomat. - Szeretném, ha az új jegy ára nem titeket terhelne- jelentettem ki.
- Jaj, kicsim, ezzel te ne törődj!- hallottam anya sok jót nem sejtő hangját egy másik kontinensről.
- De, anya! - határoztam. - Tudom, hogy bár nélkülöznünk sosem kellett, mégsem adatott sosem lehetőségünk a pénzszórásra, és ilyenfajta nagyobb kiadásokra. És most te hallgass végig! - szólítottam fel, megelőzve, hogy közbeszóljon. - A fiú, akiről annyit áradoztam, nem akárki. Állást ajánlott. Illetve nem ő, ő csak közvetített- szépítettem egy kicsit a dolgokon. - Igazából a főnöke.
- Ugye nem valami illegális? - vágott kérésem ellenére közbe hőn szeretett anyukám.
- Dehogyis! - mostam tisztára magam. - Egy filmről lenne szó.
- Ez elég tág fogalom - állapította meg.
- Egy filmforgatásról lenne szó - bővítettem.
- És hogy jössz te a képbe? - gyanakodott.
- Az egyik modell lemondta a szerepet, és Har... és a főszereplőnek nem akadt új partner. Így Ronald, a főnöke, megkért, hogy ugorjak be.
- Vetkőzni kell? Egyáltalán milyen film? Felnőtt? - érdeklődött édesanyám, kicsit talán túlreagálva a dolgot.
- Nem, egyáltalán nem. Anya, nem mentem keresztül semmilyen agymosáson, még meg van a józan eszem! - védtem magamat. - Miből gondoltad ezt?
- Hát, drágám, be kell vallani, sosem voltál egy színész alkat. Úgy tudom, komoly lámpalázzal küzdesz minden nyilvános megjelenésed előtt.
- Talált.
- Ráadásul ebből kifolyólag színészi múltad, tapasztalatod sincs - vezette le rémképekkel díszített gondolatmenetét, és vele párhuzamosan folytatott összeesküvés elméletét, amelyet legalább hang formában nem adott tudtomra.
- Ez így igaz, de erre nincs is szükség. A főszereplő barátnőjét alakítom, és csupán néhány percet fogok szerepelni. Szövegem alig lesz, néhány mosolyt meg már csak meg tudok ereszteni.
- Nem tudom, kicsim. Olyan baljós érzéseim vannak nekem. Miért pont te jöttél a képbe? - kérdezősködött tovább.
- Anya, neked mindig. És azért, mert mégiscsak a főszereplő barátnője vagyok a valóságban is.
- Rendben. Pontos adatokat akarok hallani. Először is, ki a te nagy szerelmed? - kérdezett rá nyíltan.
- Első számú szabály, higgy a fülednek! - figyelmeztettem. - A becsületes neve...
- Dominica! - hallott türelmetlen felszólítás a másik oldalról.
- Harry Styles - mondtam ki egy szuszra.
Furcsa hangok jöttek át, valószínűleg ő is levegőért kapkodott.
- Mégis hogy a fenébe ismerted meg te Harry Stylest? - kérdezte a megszokottnál magasabb hangon. - Azért tisztázzuk: az a göndör fürtökkel megáldott fiú abból a tiniknek való nyálas filmből? - tette hozzá bizonytalanul.
- Igen anya, Ő az. És megismerkedésünk történetét már elmeséltem úgy öt perccel ezelőtt.
Az első sokkon túl volt, ám ezek után majdnem harmadik világháborút robbantott, amilyen mennyiségű kérdéssel bombázott, ráadásul amilyen gyorsaságban kérdezte... Azt hiszem, a második sokk a telefonszámla érkeztével fogja érni.
- Kopp-kopp! Bejöhetek?
A hang hallatán először összerezzentem, mert nem számítottam hirtelen felbukkanására, de furcsamód kellemes bizsergéssel is eltöltött. Bólintottam, és felültem az ágyamon, amin már szinte lehetetlen pózban helyezkedtem el.
- Most le kell tennem! Látogatóm jött! - közöltem anyával, olyan hangsúllyal, amiből biztosra kiértette, hogy Harry van itt.
- Rendben, menj csak! - vette tudomásul tapintatosan. - De várj, még egy pillanat! Kérlek békéljetek meg Carolinenal!
- Rendben - bólintottam beleegyezően, majd megszakítottam a vonalat.
- Apukád már készíti a baltát? - telepedett mellém Harold.
- Miből gondolod, hogy a szüleimmel beszéltem? - néztem rá komolyan.
- Ki mással? - nevetett fel.
- Vannak barátaim, meg ilyesmik - célozgattam.
- Ha velük beszéltél volna, nem csaptad volna le ilyen gyorsan.
- Nem csaptam le, csak inkább foglalkozok veled, aki itt vagy velem, mint a világ másik felén lévő emberekkel! - néztem rá.
- Értem. De attól még a szüleiddel beszéltél - nem adta fel a témát.
- Anyukámmal- vallottam be. - Apa még nem tud rólad.
- Akkor még biztonságban vagyok - állapította meg.
- Apa sem eszik embert... Csak alkalmanként - nevettem fel.
- Nagyszerű! Most igazán megnyugtattál.
- Csak nem vaj van a füled mögött, Harold? - néztem rá kihívóan.
- Hová gondolsz, Domo? - kérdezett vissza, és egy lendülettel magához rántott, majd játékosan összekócolta hajamat. - De azt ugye tudod, hogy még meg is fogsz unni, ha még filmet is együtt forgatunk?- vette elő szokványos pimasz mosolyát.
- Azok után, hogy tegnap háromszor kísértél haza? Ez kizárt dolog! - kacagtam. - Várj, te hallgatóztál?
- Nem tudom ki akart sétálni - tárta szét kezeit értetlen arccal. - És csak egy ici-picit.
- Nem tudom ki akart a közelemben lenni - vágtam vissza.
- A sors furcsa fintora vagy te, kicsi lány - simogatta meg arcomat néhány pillanatnyi hallgatás után, mikor rájött, nem tud megfelelően válaszolni. - Egy angyal, akinek kihullott egy tollpihe a szárnyából, mikor zuhant a mennyből a karjaim felé - zárt ölelésébe. - A pihe pedig kecses táncát járván csintalan tervet szőtt: megcsikizte a sors orrát, az pedig tüsszentett egyet. Így keletkezett az a grimasz és így kavarodott fel minden körülöttünk.
- Mikor tanultál meg így bókolni? - néztem fel mosolyogva, bár az angyali hasonlat ismét többet rejtett számomra a kelleténél.
- Látod, pont erről beszélek! Eddig a számba kellett rágni minden egyes szót, most rád nézek, és elöntenek. Eddig az duzzasztotta a mellkasomat, ha én voltam egy lánynak az első - ami már számtalanszor megesett - nálad pedig azt kívánom, bár én lehetnék a utolsó!
- Ámen! - adtam áldásomat saját kapcsolatunkra, miközben egyre csak arcát kémleltem. - Azt hittem, te nem szereted a csöpögő romantikát - jegyeztem meg.
- Az ember egyszer tesz ki magáért, és tessék! - nevetett fel, és elengedett szoros öleléséből.
- Nem azért mondtam! - mentettem a menthetőt.
- Nem, késő! - húzta fel orrát.
- Valahogy csak ki tudlak engesztelni! - bújtam hozzá mosolyogva.
- Nem, az lehetetlen! - emelte fel fejét olyannyira, hogy már a plafonnal volt párhuzamos.
- Felajánlok egy puszit - kezdtem az üzletelést. Megrázta a fejét. - Két puszit- tettem fel következő ajánlatomat. Ismét csak fejrázás jött válaszul. - Akkor egy csókot - dobtam be az aduászt, de meglepetésemre ismét megrázta fejét. - Akkor nem kapsz semmit! - tártam szét karjaimat.
- Jó, akkor most nagylelkű leszek. Egy puszi és egy csók, és megegyeztünk - közölte. Kezet fogtunk, majd ujjaink összekulcsolódtak. Magához rántott, és még mielőtt rossz hírem kerekedne, tisztességesen, legálisan behajtotta rajtam tartozásomat; megcsókolt.
***

" Az igazság sosem győzhet a hazugság aljas eszközeivel szemben. "

Harry

 - Jaj, Annabell, én már ezt nem bírom! - nyafogtam ki magamat. Annabell a fodrászom volt, talán az egyetlen biztos pont a folyton változó stábban; Ronaldot leszámítva.
- Szereted a csajt? - kérdezte komolyan, a tükör segítségével folytonos szemkontaktust tartva velem.
- Persze - vágtam rá azonnal.
- Én a helyedben fognám, és lelépnék vele.
- Ha ez ilyen egyszerű lenne! De neki normális élete van. Ott a suli, a barátok, a szülei, nem tűnhetek el vele a föld színéről! Hidd el, már annyi módot átrágtam, annyi kibúvót kerestem, de egyikkel sem lettem előbb.
- Akkor nem tudom - vonta meg a vállát. - Figyelj, Harry! Bírlak, meg minden, hisz már jó pár éve csinálom a hajadat, de még mindig csak a fodrászod vagyok, és nem holmi szerelmi tanácsadó!
- Ok, bocsi - dőltem hátra duzzogva.
- Nehogy már megsértődj! És tartsd a szemed Ronaldon, mert még nem járt olyan fiatal lány itt, akinél nem próbálkozott be! - hagyott magamra.
- Szuper - puffogtam magamnak.
- Öt perc és felvétel - mondták be, ami egyet jelentett a halálommal. Tudtam, hogy most Dominica is itt lesz, és ez most egy különleges helyzetet fog előidézni, de azt nem tudtam megmondani, hogy nekem ez könnyebbség lesz, vagy nehezíti dolgom.
Fogtam az ásványvizes üvegemet, és a srúdióba battyogtam. Arcomon végigcikázott egy izzadtságcsepp, amelyet az izgalom és a hatlamas reflektorok közös gyermekének tudtam be.
Szemeimet körbefuttattam a hatalmas teren, de Dominicát nem láttam. Hirtelen valaki hátulról befogta a szememet. Kezeimet a kis női kezekre fektettem, és lejjebb csúsztattam őket, hogy végül egy ölelés jöjjön ki a helyzetből, majd szembefordultam a karok tulajdonosával.
- Szia, Domo! - köszöntöttem, és közben lágy táncot jártam az idegein.
- Hello! - köszönt összevont szemöldökkel. - Nem is mondtad, hogy ez ilyen régi időkben játszódó film. Tök jók ezek a ruhák - örvendezett. Mindig is sejtettem, hogy Domi nem az a haragtartó típus.
- Bocs, nem gondoltam, hogy ez számít - vontam meg a vállamat. - Engem már rég nem érdekel, milyen karaktert játszok- viccelődtem savanyú és keserű keverék ízesítésű humorommal. - Egyébként legalább látod, milyen szexi vagyok öltönyben - húzogattam fel-le szemöldökeimet.
- Legalább látok egy öltönybe öltöztetett majmot! - lökött oldalba, majd elindult előre. Nem zavarta, hogy sosem járt még itt.
- Szevasztok fiatalok! - köszöntött minket álmosan Ronald. Nem mondja komolyan, hogy még csak most kelt?
- Ennyire ne vágyj a sírba - köszöntöttem gunyorosan.
- Harold, te csak akkor beszélj, ha a forgatókönyv azt szükségessé teszi - nézett rám megvetően.
- Örömmel - fordítottam neki hátat.
- Dominica! - a hátamon felállt a szőr ettől a névtől ezen a hangon. - Milyen reggeled volt?
- Köszönöm, jó.
Itt kezdődött az a bájcsevej, amelyet még ama monoton hang sem szakított félbe, amely közölte, hogy a forgatás elkezdődik. A kamerák azonban még pihentek némi ideig, amíg Ron körbevezette Domit, megmutogatott neki minden technikai kütyüt,és elmagyarázta a forgatás menetét.
- Örülnék, ha kevesebbet szövetkeznél az ellenséggel! - súgtam oda Dominak, mikor már mindenki felvételre készen beállt a helyére.
- Sosem fogom megérteni, miért utáljátok ennyire egymást - érkezett a számomra megdöbbentő válasz.
- Bár ne tudnád - ez volt a végszavam.
A csapó éles hangjára megindultak a felvevőgépek, és kemény munka elé állítottak minket. De mégis tartotta bennem a lelket az a szürke szempár, melybe végre nem tettetett szerelemmel kellett néznem.

***

" Semmi sem tart örökké. Ez jelent jót is, rosszat is. Egy matekórán frissítő eme bejelentés, de az életben, ahol szövevények fognak közre minket, szinte minden alkalommal fájdalmat vonz maga után. "

Dominica

- Dominica, bejönnél az irodámba? Lenne még egy-két aláírni való papír - lépett mellém Ronald. Harry alig észrevehetően megrázta a fejét.
- Persze - válaszoltam halkan, majd elindultam az említett helység irányába vezető folyosón. Harry a homlokára csapott, én pedig értetlenül fordultam hátra.
- Ezek az átkozott papírok, már sokszor el sem tudok igazodni köztük - csukta be Ronald mögöttem az ajtót. Valami kattant egyet, de nem igazán törődtem vele. - Na, hol is vannak? - húzta ki íróasztalának fiókát. - Meg is van.
Tollat vettem kezeim közé, és lehajoltam, hogy aláírjam a megfelelő példányokat különböző szerződésekből és jogvédelmi papírokból.
Ron lassan a hátam mögé sétált, és már frusztrálóan közel tartózkodott hozzám. Baljós megérzések keltek bennem életre, ezért megkétszereztem írási tempómat, mit sem törődve a külalakkal.
- Kész - sóhajtottam fel, és felegyenesedtem, miközben már fordultam is meg, azzal a feltett szándékkal, hogy már húzok is. Biztos voltam benne, hogy Harry a kocsinál vár. Azonban ahogy újra elnyertem magasságomat, egy arccal találtam szembe magamat, miközben a hozzá tartozó test már nekem nyomódott. - Mit csinálsz? - kérdeztem hebegve, kerülve a szemkontaktust.
- Jaj, édesem, ne játszd meg magadat! - röhögött fel Ronald. - Nem hiszem el, hogy egy olyan gyönyörű lánynak, mint te vagy, pont egy olyan nyápicra van szüksége, mint ez a Harold gyerek!
- Harry nem nyápic! - védtem meg, de nagy kár volt. Ron egyik hideg keze hátulról nyakamra fonódott, és szorítani kezdett. Felszisszentem.
- Előttem ne védd azt az álszent hazudozót! - köpte elém a szavakat.
- Mit értesz ezalatt? - kérdeztem vissza, inkább időhúzás végett, mintsem érdekeltségből.
- Hát mégsem igaz az a nagy szentszövege? „Én mindig igazat mondok! Sosem tudnék hazudni ilyen gyönyörű és követelőző szemeknek!” - utánozta gúnyosan Harryt. Összevontam szemöldökömet. - Bizony kislány, üdvözöllek Hollywoodban! Üdv itt, ahol mindenki csak érdek kapcsolatokat teremt! Itt, ahol senki sem ártatlan!
- Mit akarsz? - mondtam türelmetlenül.
- Á, csak kicsit felvilágosítani téged, hogy kicsoda is a te pasid valójában! Ő az, aki miatt meghalt a bátyád! - közölte hidegvérrel.
- Nem hiszek magának! - tettettem higgadtságot, de valójában csak kétségbeesetten vergődtem. Mégis, amit mondott, olyan képtelenségnek tűnt...
- Nem jól teszed, kicsi lány! - húzott magához teljesen. - De tudd, az a gép nem véletlenül robbant fel!
- Hazudik! Baleset volt! - fektettem minden bizalmamat mondataimba.
- Persze, a rendőrség így könyvelte el, mert valaki - és eme szót igazán megnyomta - sokat perkált érte. Erre felé már csak így működik az élet. De ők is pontosan tudják, hogy nem véletlen zuhant le az a szerencsétlen vasmadár! Hisz az a motor nem véletlenül állt le ott, ahol. Minden ki volt számolva!
- Nem mond igazat! - húztam magam össze a lehető legkisebb helyre, de erős markai közül nem volt menekvés. A hallottak és a félelem közös erejét bevetve olyannyira sokkolt, hogy már nem tudtam gondolkodni, nem tudtam döntéseket hozni, és legfőképp mérlegelni, mennyi a hallottak igazságtartalma.
- Ugyan már, hogy lehetsz ennyire naiv? - forgatta meg szemeit. - Ez egész csak színjáték! Nem szeret! Egyszerűen csak a bűntudat hajtja a veled folytatott kapcsolata során! Hisz gondold csak végig, mennyi kapcsolata lehet egy színésznek? Ráadásul piszkos kapcsolata! Na, még mindig úgy szereted?
Erőtlenül ingattam meg fejemet, és mereven bámultam magam elé.
- Nem hát! Hisz neked férfi kell! - mondta, és megcsókolt. Minden erőmet abba fektettem, hogy eltoljam magamtól, de túl gyenge voltam ahhoz, hogy szembeszálljak egy izmos férfival. A következő percek összefolytak. Ronald kezeit erőszakos, függetlenül akaratomtól becsúsztatta pólóm alá.
- Hagyjon békén! - kiabáltam, amilyen hangosan csak tudtam, de senki nem hallotta.
- Nyugi, nem fog fájni! Sőt, élvezni is fogod! - csillantak fel szemei. A sokk olyan erős volt, hogy szinte mozdulni sem bírtam.
- Állj ellen a végletekig! - tápláltam agyamba. Gyenge, túlságosan is női kezeim pólómat szorították derekamhoz, azonban az anyag gyorsan szakadt.
Ronald az asztalhoz nyomott, amiről minden papír a földre hullott a lendület következtében.
- Ne! - ordítottam, kapálóztam, mikor fekete farmerom gombjához érkezett. Próbáltam a lába közé célozni rúgásomat, de mozgási lehetőségem túlzottan korlátozott volt egy ilyen hadművelethez. Végül minden erőmet felhasználva, valami csodával határos módon kiszabadultam Ron alól, de csak az ajtóig jutottam. Ott azonban hiába rángattam a kilincset, az ajtó zárva volt.
- Nem akartam, hogy látogatóink legyenek! - kacsintott rám.
- Segítség! - ordítottam utoljára, mert aztán leszakított pólómból egy darabot, és a számba tűrte.
- Nem menekülsz! - közölte. Erőtlenül hanyatlottam karjai közé.
- Nem megmondtam, hogy ő tabu?! - hallottam egy túlontúl ismerős hangot. Valaki leszakította rólam a férfi testet. - Dom, fuss! - ordította, én pedig mindent hátrahagyva, vissza nem nézve rohantam a kijárat felé. Hallottam még valami lövés szerű durranást, majd mintha valami nehéz tárgy vagy test zuhant volna a földre, de nem volt merszem visszafordulni. A rémület úrrá lett rajtam. Szedtem vézna, izomzat nélküli lábamat. Az utcára kiérve nem tudtam, merre induljak. Szakadt ruhám miatt megvetően pillantottak rám az emberek.