„Mert ez a
küldetésünk. Felállni, és tovább menni. Akkor is, ha egyedül
vagyunk, ha mindenki elhagy. Akkor is, ha sötét van, ha minden fény
kifullad, és az utolsót leheli, majd elhal. Akkor is, ha nincs
erőnk, ha fáradtak vagyunk. Mert ez a küldetésünk. Menni, csak
menni.”
Dominica
- Harry! -
ordítottam, körmeimet belevájtam a rozoga fakorlátba, hogy
megtartsam egyensúlyomat, és ki ne essek a lelátóról. - Ne! - ezt
már csak az orrom alatt dünnyögtem. Szemeimet félően
összeszorítottam, hogy ne kelljen látnom, amint a földre zuhan.
A
mellettem ülő emberek egy emberként tartották bent a
lélegzetüket, majd egy emberként fújták ki, mikor a baleset
megtörtént. Aztán csend lett, csupán az esőcseppek tompa
puffanása nem fogta fel, hogy ez most nem az ő ideje.
Minden
háttérbe szorult. Kétségbeesetten álltam még néhány
másodpercig, majd erőtlenül ellöktem magamat a korláttól, és
utat törve magamnak a tömeggé verődött bámészkodó emberek
között kerestem a kiutat. Egyáltalán nem érdekelt semmi, még a
biztonsági őr sem, mikor nem túl finoman, mégis mély
meglepődéssel közölte, hogy nem mehetek be a versenyzőknek fent
tartott területre.
- Harry -
ordítottam, majd mellé térdeltem, utat engedve a vizes földnek,
hogy lenyomatát örökre farmeromba égesse. Felnyögött. - Tarts
ki! - fogtam meg a kezét, és körülnéztem. - Valaki hívjon már
mentőt! - ordítottam el magamat idegesen, cseppet sem törődve az
engem méregető tekintetek hadával. - Kérlek, ne add fel!
Könyörgök! - próbáltam ölembe húzni fejét, de testsúlyát meg
sem tudtam mozdítani. - Harry!
Percek
teltek el így, melyeket éveknek is beszámíthatnék, hisz oly
lassúsággal vánszorogtak, mire sziréna szót hallottam, és
megláttam a pirosas fényt, mely vörösre színezte a szűnni nem
akaró esőcseppeket, azt a hatást keltve, mintha egy vérzápor
kellős közepén lennénk.
Alapvető
dolognak tartottam, hogy miután a hordágyra fektetve az autóba
rakták ernyedt testét, vele tartok, azonban néhány erős férfi
kéz megakadályozta ezt.
- Hölgyem,
nem mehet vele! Csak családtagok...
- Az
vagyok! - próbálkoztam be, de ezt igazából egyfajta robot
üzemmódban mondta agyam egy hátsó kis szeglete, mert minden
figyelmemet a férfi háta mögé, a mentő betegére
összpontosítottam.
- Minden
hisztis barátnő ezt mondja! - közölte a pasas hidegen.
- Hisztis?
Ezt komolyan mondta? - szűrtem idegesen fogaim között. - Na ide
figyeljen! Az utóbbi egy hónapban elvesztettem valakit, akinek a
kárpótlására küldte az ég őt! - mutattam Harry felé. A pasas
furcsán méregetett, és szerintem komolyan fontolóra vette, hogy
benyugtatóztat. - Érti is ezt maga! - legyintettem, és megindultam a
csukódó mentőautó ajtajához.
- Nem
kell potyautas! - rántott vissza a férfi, majd előttem termett, és
felszállt a kocsi hátuljára. Teljes megsemmisülésnek lettem
áldozata.
- Istenem! -
haraptam az ajkamba, és tudatosítottam magamban, hogy ezzel az
autóval ma már nem utazok.
Kétségbeesetten
fordultam meg tengelyem körül, Carolinet keresve. Most jöttem rá,
mennyire hiányzik az a kedves kis készülék, a mobilom, mely ott
égett abban a kérdéses ember által elrendelt tűzvészben.-
Caroline, hol vagy most?- tettem fel a költői kérdést, amire bár
választ nem vártam, mégis reménykedtem benne, hogy valami
különleges cucc által ott terem mellettem. Mégis ama képzet volt
valószínűbb, hogy elnyelte valahol a tömeg örvénylő
kavalkádja, vagy magába szippantotta a dongó méhkasként
szaladgáló emberek sokasága.
- Gyere,
beviszlek a kórházba! - érintette meg egy kéz a vállamat. Jól
esett a melegség abban a fagyos pillanatban. Oldalra fordultam, hogy
láthassam a kézhez tartozó többi tagot is.
- Ki
vagy? - kérdeztem, bár nagy kedvem nem volt az ismerkedéshez.
- Dick -
nyújtotta a kezét, de látta, hogy nem vagyok abban a kézfogós
állapotban. Biccentettem. - Ha hiszed, ha nem, én ismerlek téged,
Dominica! - nevem hallatán felkaptam a fejem. - Ne nézz ilyen
ijedten! Harry edzője vagyok - próbált rám mosolyogni, de a komor
kifejezés már arcára települt. - A többit elmondom a kocsihoz
menet! - intett, és én követtem.
„Mit nem vállalok
érted, Harold!” - ráztam meg
szinte észrevehetetlenül a fejemet gondolataimon tűnődve. Éppen
most ültem be egy számomra vadidegen ember kocsijába. Az ajtó
becsukódott, az öreg furgon motorja köhögött egyet-kettőt, és
már indultunk is.
- Harry
sokat mesélt rólad. Illetve minden egyes pillanatotokat részletesen
ecsetelte, pedig Harry nem az a szóköpő típus - próbálta oldani
a hangulatot, de terve már születése során fuccsba ment.
Hallgattunk
a kórházig. Mert mi mást tehettünk volna, mikor az idegesség
szörnye gyomrunkat rágta?
Hatalmas
kő gördült le szívemről, mikor végre kattant az ajtó, és
megszabadulhattam minden összeesküvés elméletemtől Dickkel
kapcsolatban. Együtt rohantunk be a kórházba.
A
hányinger kerülgetett már a szagtól is, mégsem tántorodtam meg.
Az erős vegyszerek illata, mellyel talán elhalálozottak élettelen
sejtjeinek sajátos szagát akarták elnyomni, eltakarítani, szinte
szétmarta gyomromat. A kórház aulájában nagy volt a zsongás,
gondolom híre ment a 'sztár' érkezésének, bár az ilyenektől az
ember általában inkább elkenődik, mint izgatott lesz. Mindegy.
A
kórtermek között már eligazodtam, nagyjából tudtam az
emeleteket, és azt is sejtettem, hová viszik a frissen beérkezett
betegeket, úgyhogy én vezettem. A kórterem száma nem volt
kétséges, mert szinte az összes orvos ott tobzódott, nagyban
diskurálva, és egymást folyton kioktatva.
- Elnézést! -
mondtam, mikor az egyik férfi háta mögé préselődtem, hogy
bemehessek.
- Kisasszony! -
szóltak utánam.
- Csak
családtagok - mondtam szem forgatva.
- Pontosan -
bólintott egy másik.
Bosszúsan
hátráltam ki a kórterem félig nyitott ajtajából. Miért
kell nekem mindig rossz lóra tennem?
- Dominica? -
szűrődött ki egy elnyűtt, igencsak erőtlen hang a teremből.
- Magához
tért! - tolt félre ragyogó arccal egy női orvos, és minden
jelenlévő betódult hozzá, majd az orromra csapták az ajtót.
- Remek -
puffogtam bosszúsan, majd tekintetem találkozott Dickével. Csak az
maradt kint, akit hívott. Milyen logika ez?
- Hölgyem! -
jött ki percek múlva az a doktor, amelyik először szólt hozzám. -
Jöjjön csak! - felhúzott szemöldökkel léptem a kórterembe.
***
„Csak fekszel, és
hibáztatod magadat. Szívesen megnyomnád a replay gombot, csak nem
tudod, hol keresd. A falat kaparod, az ágyneműt karmolod, de mind
csak sima felület. Sehol nincs gomb. Ezt realizálnod kell! Csak
fekszel és okolod magadat, mert az oly egyszerű. Elbaszni a jövődet
az önsajnálat miatt pedig még egyszerűbb.”
Harry
- Harry! -
szólított újra az a kedves hang. Távolról jött, mégis
beivódott minden porcikámba. Olyan volt, mintha a víz mélyén
lennék, és nagy tömege szűrné a hangokat ennyire. Lebegtem, az
érzés kellemes volt, csak a sötétség zavart. Fel akartam
ébredni. Rá akartam erőszakolni a szemhéjamra, hogy felnyitódjon.
Kiáltani akartam neki, hogy bocsásson meg, közölni vele, hogy
szeretem, de mindebből csak egy fájdalmas nyögésre tellett. Most
jól kiosztottam volna a felsőbb rendűeket, hogy megfosztanak a
látványától.
Lassan
múlni kezdett az édes súlytalanság, és süllyedni kezdtem, bár
nem hittem, hogy van még lejjebb. Tagjaimat egyre nehezebbnek
éreztem, mígnem megfeneklettem egy ponton. Megérkeztem.
Vasfüggönyeim felereszkedtek, a fény erős utat tört magának.
- Dominica! -
mosolyogtam rá, de nem voltam benne biztos, hogy nem csak egy
ijesztő vicsort sikerült produkálni. Ezen felbátorodva felültem
az ágyban. Az orvosok rögtön meg is rohamoztak mindenféle gyors,
rögtönzött vizsgálattal, és okoskodtak még egy darabig, majd
nagy nehezen fel tudták fogni, hogy nincs semmi bajom. Csodálkoztak
egy sort, és egyre csak azt hajtogatták, hogy ők ilyet még nem
láttak, mert biztosra vették, hogy kómába estem, erre én meg
vigyorogva ébredek fel, majd többszöri kérésemre magunkra
hagytak.
- Ő a
megmentőm! - mutattam Domira, mikor kifelé indultak.
- Örülök,
hogy nem szenvedtél újabb sérüléséket! - szorította meg a
kezemet, én pedig örömmel vetettem el ama emlékfoszlányaimat,
miszerint mi most nagyon rosszban vagyunk. Isten őrizzen, hogy
eszébe juttassam! - Azért sikerült rám ijesztened! - ismerte be
édesen.
- Mi az,
hogy újabb? - vontam össze szemöldökömet, csak az első kérdésre
fókuszálva.
- Az
agybaj gyógyíthatatlan! - mosolyodott el.
- Ez most
fájt! - nevettem fel. - Á, de az oldalam tényleg fáj - állapítottam
meg, miközben végigtapogattam felsőtestemet. - Most legalább te
ápolhatsz engem! - csillant fel a szemem.
- Volt ez
fordítva? - gondolkodott el.
- Nem, de
lehetett volna. Tudod, a cipős incidens! - igen, tudta. Mindent
tudott rólam, és ez jól esett. - Köszönöm, hogy visszahoztál! -
rántottam magamhoz egy ölelés erejéig, - ami számomra előhozta
kisebb mozgási nehézségeimet - de kibontotta magát karjaim közül.
- Figyelj!
Azért valamit meg kellene beszélnünk! - kezdte nagy levegővel.
Tudtam, miről van szó. És ismét itt tartottunk. Két tudatlan
mindent tudó.
- Sajnálom
a fegyvert! Meg hogy olyan ingerült voltam! - mondtam, mielőtt
belekezdhetett volna saját mondandójába. - De kérlek hidd el, hogy
a repülős ügyhöz semmi közöm! Illetve van, de nem úgy, ahogy
te gondolod!
- Harry, pont ezzel kapcsolatban szeretnék...
- Harry, pont ezzel kapcsolatban szeretnék...
- Kérlek,
idézz fel minden közös jót, és jöjj rá, hogy minekünk
szükségünk van egymásra! - kérleltem. - Nem szeretném, ha egy
Ronald féle alak szakítana szét minket! - a név említésére
azért elmaradhatatlan volt, hogy ne szoruljon ökölbe a kezem.
- Harry,
én...
- Ha
kell, még le is térdelek, csak hidd el... - azért önbecsülésem
titkon reménykedett benne, hogy erre nem kell sort keríteni.
- Harry!
***
„Egy szó, s én újra
élek!”
Dominica
- Harry!
Én azt akarom kinyögni, hogy hiszek neked! - mondtam, majd ajkamba
haraptam.
- Most már
nem hagyhatsz el! - közölte.
- Miért
is? - kérdeztem vissza, nehogy elbízza magát. Arról nem kellett
tudnia, hogy terveim között nem szerepelt a szakítás.
- Gondolj
csak bele, minket egymásnak teremtettek! - szájalt.
- Nocsak,
tudsz még újat mondani! - nevettem fel, azzal a céllal, hogy
lelombozom. De ő meg sem hallott, csak folytatta.
- Harry
és Dominica, olyan szép képet alkotunk mi együtt!
- Miről
beszélsz? - nevettem fel zavarodottan.
- Jó kis
HD adás - mosolyodott el. Az ég szerintem valamiféle
visszajelzésnek, vagy biztosításnak szánta ezt, hogy lássam: nem
sérült meg nagyon. A humora pont olyan pocsék, mint régen.
- Erre
nem tudok mit mondani! - sóhajtottam fel.
- Nem is
kell!- kacsintott. - Annyit mondj csak, amennyit magad is meg tudnál
hallgatni! - eme érthetetlen kijelentésére ismét nem várhatott
értelmes választ.
- Egyébként
örülnék, ha innentől kevesebbet űznéd ama kellemes sportot,
hogy az idegeimen táncolsz! - mondtam elkomolyodva.
- Ha
kijutok innen, meg kell látogatnunk valakit - bólintott, megbeszélve
az ügyet magával. Ismertem ezt a felelőtlen tekintetet, és, hogy
őszintén megvalljam, nem igazán örültem neki.
- Előbb
épülj fel! - kértem.
- Miről
beszélsz? Nincs nekem semmi bajom! - kászálódott heves sziszegés
közepette mellém. - Csak az oldalam, a jobb lábam és zúg kicsi a
fülem.
- Milyen
jó, hogy a fejeden legalább ott az a sok haj! - ugrattam.
- Mit
gondolsz, mire tartom? - kérdezte, mintha csak valami állatkáról
beszélne, miközben büszkén hajába túrt, ami az én kedvenc
mozdulataim hosszú sorába tartozott.
- Jogos -
biccentettem.
- De én
tudnék egy remek módszert, hogyan segíthetnél szegény szenvedőn -
kezdte a célozgatást, és közelebb hajolt.
- Na, azt
ki kell érdemelni! - tettem mutatóujjamat szájára.
- Nem
lehetsz ilyen! - lehelte ujjamra.
- De - de -
vigyorogtam fölényesen.
- Rendben.
Akkor játsszuk így! Megmutatom, mire vagyok képes! - állt fel.
Így
történt ama érdekes eset, miszerint Harryt már másnap örömmel
rakták ki a kórházi betegek népes táborából. Én nem tudom,
mit tudott összeműködni egyetlen éjszaka alatt, de az orvos, aki
balesetének napján még teljes meggyőződéssel szónokolt
amellett, hogy ilyen állapotban még biztosan jó ideig vendégeskednie kell a
kórterem merev falai között, másnap örömmel adta Harry kezébe
a zárójelentést.
- Jöhet
a meglepi? - kérdezte önelégülten.
- Harry,
te most hazamész, és lepihensz! - közöltem vele a nem túl ínyére
való napi programot.
- Hogy
mit szeretnél? - nevetett fel, mintha nem értette volna pontosan
szavaimat, majd kézen fogott, és így készültünk távozni az
épületből, ami előtt már kiéhezett farkascsordaként vártak
minket a sajtó imádnivaló alkalmazottjai. A vakuk villogását
kénytelenek voltunk eltűrni, amíg kiértünk az embererdőből,
mert bár lépteinket felgyorsítottuk, Harry sajgó lába miatt a
futás csaknem lehetetlennek bizonyult. Kezét el akartam engedni, de
ő eme lépésemre bizonyára felkészült, mert úgy szorította
ártatlan végtagomat, hogy abból minden vér kifutott.
- Ne vágj
már ilyen kétségbeesett arcot, mert nem tetszel majd magadnak a
címlapfotón! - szűrte keserűen fogai között Harry, nekem
címezve. Reménytelen arckifejezésemmel tudattam vele, hogy nekem
igenis nagy gondot jelent az a kérdészápor, amely felém repül,
és az a számos orrom alá dugott mikrofon. Mikor- ha sietősen is-
de látszólag lazán végigsétáltunk a ránk várakozó sajtósok
tömegén, Harry elengedte a kezemet, megfordult, és csupán annyit
mondott:
- Nem
nyilatkozok!
A tömeg
mögöttünk felbődült, és egyesek utánunk rohantak, de pár
lépés után mindenki rájött, hogy Harry nem túl hosszú
kinyilatkoztatása igaz.
Mindezen
őrület után egy mellékutca felé vettük az irányt, ahol már
várt minket Harry méregdrága kocsija.
- Dick! -
adta meg a választ a még gondolataimban sem megfogalmazódott
kérdésemre.
Beültünk,
ő pedig a kesztyűtartóból egy női sálszerűséget varázsolt
elő, és feltehető célja az volt, hogy a szememre kösse.
- Kérlek! -
hisz tudta, hogy nem vagyok képes a tartós ellenállásra. A kendő
a szememre került, a kocsi pedig megindult.
- Harry,
hová viszel? - kérdeztem nevetve kicsit később, és az arcom felé
nyúltam.
- Ne vedd
le még! Majd szólok! - szidott kedvesen.
- Nyugi,
csak megvakarom az orromat!
- Lesni
akarsz! - bökte meg a karomat.
- Nem!
Csak viszket az orrom! - bizonygattam.
Néhány
másodperc múlva a kocsi fékezett. Hallottam, amint Harry kiszáll,
és mellettem is kinyitja az ajtót. Kikapcsoltam a biztonsági
övemet, majd lábammal kitapogattam a földet. Bár erre semmi
szükség nem volt, mert Harry erős kezei alám nyúltak, és
felemeltek.
- Ezt
kezd izgalmassá válni! - kuncogtam, és kihasználtam az alkalmat,
hogy legálisan belefúrhattam arcomat mellkasába, és beszívhattam
illatát.
- Itt is
lennénk! - szólt, és letett, de kezem után kapott, mikor le
akartam venni szemfedőm.
- Várj
még, kis kíváncsi! A meglepetés nem a hely! - majd cuppanós
puszit nyomott az arcomra, és ott hagyott. - Azt már ismered! -
növelte kételyeim.
- Harry!
Harry! - tapogatóztam a sötétben kétségbeesetten.
- Cssss! -
érkezett vissza, de a csitítást mintha nem egészen nekem szánta
volna. -Gyere! - kapta el kezemet, és magához rántott. - Emeld fel a
bal lábadat! - kérte. Szemöldök ráncolva engedelmeskedtem
neki. - Feljebb! - utasított. Kezdtem nagyon kellemetlenül érezni
magamat. Éreztem, hogy valamibe beleakasztja a lábamat, majd a
derekamat próbálta megemelni, de nem sikerült neki. Ekkor megfogta
a fenekemet.
- Hé! -
csúszott ki a számon egy kis sikoly.
- Kivételesen
tisztességesek a szándékaim! - biztosra vettem, hogy arcán most az
a jellegzetes pimasz féloldalas vigyor ül. Feljebb emelt. - Most
keress a kezeddel kapaszkodót, és dobd át a másik lábadat! -
dirigált.
- De nem
látok semmit.
- Ez a
lényeg! - szórakozott szerencsétlenkedésemen. A sejtés már ott
motoszkált a fejemben, hová is kerültem, de inkább nem szóltam. -
Jól ülsz, kicsi lány? - suttogta a fülembe egy másodperc múlva.
- Te itt
vagy mögöttem? - rezzentem össze gyorsaságán, és jót mulatva
tegnapi nagy betegségén.
- Sehol
máshol - pimaszkodott, majd a világ eszeveszett gyorsasággal indult
meg alattunk. - Leveheted! - mondta, de a szavakat már nehezen vettem
ki, mert szél süvített a fülembe. Megvártam, amíg Harry egyik
erős karja a derekam köré fonódik biztosításként, majd egyik
kezemmel elengedtem az ismeretlen tárgyat, és egy laza mozdulattal
letéptem a kendőt.
- Ááá -
sikoltottam fel, mikor gondolataim beigazolást nyertem, miszerint
lovon ülök. Egy vágtató lovon ülök.
- Nyugi -
simogatta meg a hasamat Harry, tekintve, hogy a másik kezével a
lovat irányította.
- Harry,
én félek! - vallottam be.
- Nincs
mitől! - válaszolta.
- Ma
jöttél ki a kórházból! - ráztam meg fejem hitetlenül, fürtjeim
szálltak a szélben.
- Szerintem
inkább hallgass, és élvezd! - fojtotta belém a szót. - Nem
engedem, hogy bajod essen!
- Harry! -
próbálkoztam utoljára, majd a saját érdekemben fogtam be. Harry
szemei összeszűkültek, ahogy az előttünk lévő pusztát
vizslatta.
Próbáltam
elengedni magamat, és élvezni a legális közelséget Harryhez,
akinek mozdulatai közben többször is derekamhoz nyomódott
csípője. Feszült kapaszkodásom egy idő után engedett, hasamban
pedig az idegesség Harold simogató mozdulatainak köszönhetően
szűnni kezdett.
- Csak. Élvezd. - tagoltan suttogta fülembe. - Hunyd be a szemedet, és
engedd, hogy magával ragadjon! Érezd a lüktetést! - próbált
megbabonázni, igencsak sikeresen. Szemhéjaimat lecsuktam, agyamból
szanáltam minden rossz gondolatot, és a félelem korlátait
átszaggatva szorítottam össze ajkaimat, az újabb sikolyok
megelőzése végett. - Látod, ezért nem fogom soha feladni!
Sajnálom, de a gyomrod kímélete érdekében sem! - mondta néhány
perccel később, miután már a séta szintjére lassította a
lovat. - Enélkül én nem tudok létezni!
- Én
csak féltem azt a makacs fejedet! - dőltem hátra óvatosan, nehogy
fájjon neki.
- Reménykedek
benne, hogy egyszer te is kinövöd ezt a kedves kis naivitást! -
adott egy puszit a fejem búbjára.
- Azért
kicsit kíméld magadat... magatokat az elkövetkezendő időszakban! -
kérleltem. - Te nem láttad magadat a sárban fekve,
eszméletlenül - halkult el hangom.
- Megígérem! -
tette a szívére kezét szemforgatva.
- Egy kis
komolyságot! - csíptem a combjába.
- Ugye
tisztában vagy vele, hogy az ördöggel játszol? - nevetett fel, ő
pedig a ló oldalába csípett, és az ismét heves gyorsasággal
indult meg.
Mindenem
remegett, az adrenalin felszökött ereimben, de mégis jól esett a
tény, hogy Harry lábai között ülök, és keze ismét ott pihen a
hasamon.
***
„Megígérhetjük a
lehetetlent, de úgyis belebukunk. Nem véletlenül lett az úgy
kitalálva, ahogy. Mondhatjuk, hogy soha többé nem szeretünk meg
senkit annyira, hogy vészesen közel engedjük magunkhoz, oda, ahol
már a fájdalom is benne van a pakliban. De magányosan a lelkünk
pusztul. Viszont ha már ketten vagyunk, csak a test nyerhet
elbocsátást.”
Harry
- Szia,
Dick! - köszöntöttem mosolyogva, amit csak egy morcos morgással
viszonzott.
- Harry,
ezt látnod kell! - intett, hogy kövessem. Tessék, végre van egy
kis életkedve az embernek, és máris el akarják venni. Hol itt az
igazság?
- Mi az? -
kérdeztem értetlenül, majd megfordultam, hogy megsimogassam
Csillagszemet. - Te jó ég! - ejtettem kezeimet testem mellé, mikor
nem a várt látvány fogadott. - Mi történt? - kérdeztem elszorult
torokkal.
- Harry,
mondtam, hogy ez a verseny hülyeség! - kezdte Dick a kérdésemre
nem felelő értelmetlen szavak fejemhez dobálását.
- Ne
ezt! - tiltakoztam.
- Elfertőződött
a seb - lépett mellém, szemében még mindig ott volt a néma
vádlás, ami talán mégiscsak rosszabb volt holmi értéktelen
szavaknál.
Csillagszem
az oldalán feküdt, bágyadt szemeiben, melyeket alig tudott nyitva
tartani, a szenvedés egészen új fogalmat nyert. Aranyló barnás
szőre csillogott a fájdalomtól kipréselt izzadtságtól.
- Néha
megijeszt az amatőrséged, és nemtörődömséged, H! Én pártolom
a Dominicával folytatott kapcsolatodat, de elgondolkodhattál volna
azon apróságon, miszerint Hullócsillag sérült lábát pihentetni
kellene, ahelyett, hogy kettő embert ültetsz a hátára!- okolt.
- Ne
hárítsd rám minden fájdalmadat, Dick! - szóltam rá, mielőtt
elfajulhattak volna a dolgok.
- Akkor
mégis kire? Ki miatt vagyunk most itt? - nyakán megfeszült egy ér,
miközben kiabált velem.
Tekintetem
másodpercek alatt üresedett meg.
- Harry!
Nem tudom mire volt ez jó? Ő várt rád éveken át. Addig én
viseltem gondját, és bizony nagyon megszerettem. A gének. Azok az
átkozott gének, melyek ezt a makacsságot hordozzák.
- Fejezd
már be a kárálást! - ordítottam vissza rá, és alig tudtam
megakadályozni tudatomban, hogy kezem reflexből lendüljön. -
Üvölthetsz, de leszarom! - elhallgatott.
- Csak
fáj így látni - nézett szomorú szemekkel a boxba.
- Nekem
is rengeteg minden fáj, és mindenki egyszerűen túllép rajta. Így
hát engem sem érdekel más gondja-baja! Nem vagyok jótékonysági
szervezet! - a szavak csak jöttek. Nem tudom, nem értem, miért,
talán csak mert a frissen kapott tüske kilyukasztotta ama
képzeletbeli boldogságbuborékomat, amelyet próbáltam a boldogság
létezésének bizonyítása érdekében felépíteni.
- Azt
hittem, barátok vagyunk! - és ezúttal ő hagyott faképnél.
A
percek, az idő ezek után már nem bírt jelentőséggel.
- Meg
kell hoznod a döntést - lépett mellém az orvos, ki tudja mikor,
vagy melyik idő és térbeli síkban. - Ha szentül hiszel benne,
hogy felépül, élve hagyhatjuk, de akkor számolnod kell azzal,
hogy nagy valószínűséggel elpusztul, és akkor a poklok poklát
is megjárja előtte. Vagy elaltathatjuk, ami számodra biztos, hogy
nagyobb fájdalommal fog járni, de számára pont, hogy a
megkönnyebbülést fogja jelenteni.
- El kell
altatni - mondtam csendben, mindenféle ragozás, és ezerszeri
átrágás nélkül, mintha csak magától értetődne. - Legalább ő
szabaduljon meg ebből az őrült, tébolyult világból! - tettem
hozzá magamban.
Vehettem
volna hosszas búcsút, ott maradhattam volna mellette, amíg belé
szúrják a tűt, és leadhattam volna egy terjedelmes monológot az
együtt töltött évek emlékére. De mindezt feleslegesnek
tartottam.
- Viszlát,
haver! - mosolyogtam rá, mikor fekete, értelemmel teli szemeit rám
emelte, majd indulni készültem. Talán csak egy önkímélő
program része volt ez a passzivitás, talán csak az emlegetett
gének. Talán csak bunkónak születtem és ennyi, talán csak
egyfajta védekezés volt ez a fájdalom ellen, amiből bőven
kijutott rövidke eddigi életemre. Tessék, tisztelt nagyérdemű
publikum, lehet irigyelni a sorsomat!
Nagy
lépteim a kocsimhoz vezettek, de a sok lóerős járgány iránt sem
éreztem azt a felszínes rajongást sem, aminek hatására anno
megvettem.
- Talán
vannak emberek, akiknek nem való az élet - állapítottam meg
magamban.
- Fuss,
csak Styles! Menj el ismét! Hagyj itt évekre! - ütköztek a szavak
a hátamnak, mikor beszállni, és csendesen távozni készültem a
nyomasztó helyről, ahol éppen egy életet oltottak ki azokban a
másodpercekben. Nem tudom, mi volt a célja, de szeméből mintha
azt vettem volna ki: „Maradj! Beszéljük meg, higgadjunk le! De
semmiképpen se menj!” A gond csak az volt, hogy a könnyek már
fátylukkal egészen új látásmódot ajándékoztak nekem, és nem
tudtam biztosan megállapítani, hogy eme titkos kérés ott lapul-e
a dühös arckifejezés álcája mögött, avagy sem.
- Éppen
azt teszem! - motyogtam, és magamra csaptam a kocsiajtót.
Egy
tanulság azért akadt. Egy állatot sokkal nehezebb elengedni egy
embernél. Támadható vélemény, mégis éles tapasztalat. Ennek
több oka is van. Az első az, hogy egy embert megfelelően
elbúcsúztathatsz. A gyászra hagynak időt, az elvesztett
személyről pedig tudod, hogy jó helyen lesz. Aranyozott koporsó,
szép virágok a síron, s a minden ékesszólását bevető pap, ki
a búcsúztatót mondja. Így megfelelően le tudod zárni. De egy
állat esetében... Az ő testét egy elhagyatott helyen elkaparják,
mindenfajta jelzés, vagy ócska kereszt nélkül, majd úgy tesznek,
mintha mi sem történt volna. Talán pont ezen ok miatt nem éreztem
késztetést a maradásra. A másik ok pedig, hogy egy emberről
annyiféle emlék terjeng benned. És közismert, hogy a gyász
lezárására a legtöbbet használt módszer, hogy ezek közül
előveszel egy rosszat, és ringatod magad abban a hitben, hogy neked
úgysincs arra a személyre többet szükséged. De egy állat ha
egyszer megszeret, akkor mindig szeret, függetlenül szavaidtól,
tetteidtől, változásaidtól, külsőségeidtől. Márpedig ha van
benned egy csöppnyi emberség, akkor szeret.
***
„A rosszat szinte természetesnek vesszük,
attól függetlenül, hogy mindig panaszkodunk, miért pont minket
talál meg. De a jó... A jó furcsa, különös és egyedi érzés.
Igen, ez lehet a szerelem kulcsa is. A boldogság új.”
Dominica
A
konyhában találtam rá. A földön ült, hátát a
konyhaszekrénynek támasztotta, kezében valami alkoholos üveg
volt, de pontosan nem tudom, hogy mi, mert a címke már le volt
szakítva róla. A hűtő ajtaja tárva volt, és csak úgy ontotta
magából a hideget.
- Mi
történt? - kérdeztem aggódva, miközben a hűtőhöz léptem,
kicsit szemlélődtem, majd kivettem egy doboz fagyit, és a kezébe
nyomtam. - Inkább ezt! - Unottan elvette. - Ki vele! Mi a baj? -
unszoltam.
- Elaltatták -
válaszolta.
- Tessék? -
kérdeztem vissza, csakhogy megerősítést nyerjek, nem hallottam
rosszul.
- Hullócsillagot
elaltatták! - azzal egy nagy kanál fagyit nyomott a szájába, de a
várt hatás elmaradhatott, mert visszaváltott a piára.
- De... de -
motyogtam.
- Elfertőződött
a seb a lábán - nem nézett rám, mintha csak a falnak beszélt
volna.
- És már
nem lehetett semmit tenni? - kérdeztem elszorult torokkal.
- Nem
bírtam volna elviselni, ha tovább kell néznem, ahogy szenved -
rázta meg fejét.
- Értem.
- Nem
hiszem. A kiutat jelentette. Most ismét magányos vagyok!
- Harry! -
ültem mellé a földre. - Életem legnehezebb döntésére
kényszerítettél! - hosszú hajammal játszadoztam, tincseimet
ujjaim között jártattam. Kérdő pillantással nézett rám. -
Döntenem kellett a múlt és a jelen között. Döntenem kellett,
hogy kinek higgyek. Döntenem kellett olyan dolgokban, amik lehet,
hogy megváltoztatják az életemet majd egy nap. Olyan döntésekért
kell felelősséget vállalnom, amik befolyásolják majd az
életemet. Mert ez a rend, ami ellen fellázadni lehetetlen:
felnövünk. És nem attól válunk teljes jogú emberré, hogy
betöltjük a tizennyolcat. Az csak egy szám, egy életkor, mely
jelzi, mennyi telt el. Azzal a nappal csak papírokat kapunk, és a
legtöbben azt hiszik, onnantól övék a világ, mert már legálisan
ihatnak, és bulizhatnak. Pedig ez a viselkedés csak pont azt
bizonyítja, hogy néhányan még mennyire éretlenek. Szóval ez
csak egy szám, aminek semmi jelentősége - magyaráztam, és már
éreztem, hogy ismét egy kisregényt fogok elmesélni. - De a
felelősség fokozatosan szakad a vállunkra. A gondolkodás alapjait
nem filozófia órán kapjuk meg, a padban ülve, hanem akkor, mikor
az élet sarokba szorít minket. És bár mindenki különböző,
előbb, vagy utóbb mindenki megérik. Akkor lesz testileg-lelkileg
életképes. Merthogy a kettő sajnos nem mindig van összehangolva,
és ha az előbbi hamarabb lesz meg, akkor az azzal, hogy életeket
eredményez, életeket is dönt romba. Így hát még szerencsésnek
vallhatom magamat, hogy nálam a kettő párhuzamosan zajlott. De
megtörtént. Ha kiábrándító módon is, de most már így van, és
ez a folyamat visszafordíthatatlan. Minden tettemnek következménye
az én vállamon fog csattanni. Nem kenhetem másra.
- És mi
a lényeg? - vágott közbe.
- Tessék?
- Értem,
hogy miről beszélsz, de mi ennek a lényege? Valahol a világban
emberek, állatok halnak meg ebben a másodpercben. Valahol pedig új
életek kezdődnek. És mi ülünk itt, és azt boncolgatjuk, hogy
miért hozunk döntéseket? - kérdezte keserűen. - Ahelyett, hogy
élnénk, inkább megfogalmazzuk? - öklével a földre vágott. Ujjai
megroppantak, a padló nagyot reccsent. - Mi. A. Lényeg? - tagolta.
- Szeretlek! -
fakadtam ki. - Érted ezt? Ez a lényeg! Ne mond nekem, hogy magányos
vagy, mert én melletted döntöttem! De tudod, ha nem vagy tisztában
vele, mit cselekszel, cseszheted a nagy élni akarásodat! - álltam
fel mellőle. Már a káromkodáson sem lepődtem meg, valahogy
természetesnek tűnt ott, ahol volt: a Harrytől jött dolgok
között.
- Én nem
születtem költőnek! - nézett fel rám szomorúan.
- Ahhoz,
hogy valamit felérj ésszel, nem kell lírikusan előadni! A költő
azért ír szépen, hogy más szórakozzon kötetein. Érted ezt a
kettősséget? Ő csak szövegelt, más pedig élt!- vágtam a
fejéhez.
- Én nem
vagyok olyan, mint te! - közölte maga elé meredve.
- Harry,
érted te, hogy miről beszélünk egyáltalán? Mert én már
elvesztettem a fonalat! De had mondjak neked valamit! Én nem akarlak
elveszíteni! Megváltoztattál, kicsit a magad képére formáltál.
Kihúztál egy mélypontról, úgy, hogy te is lent voltál. De
együtt feljöttünk. Most itt az ideje, hogy fordítva következzenek
be a dolgok! De itt ismételten elő jön a már emlegetett
felelősség, és bennem ennek hatására a félelem. És most nem
érdekel, mit gondolsz: végig hallgatsz! - parancsoltam neki. Bár
nem úgy nézett ki, aki ki tervez mozdulni az önsajnáló pózból. -
Most két választási lehetőséged van! Az egyik, hogy felállsz,
és velem jössz. Nem tudom hová, nem tudom minek, csak azt akarom
tudni, hogy a nyomomban vagy! A másik pedig, hogy itt maradsz, és
vedeled a piát. Választhatsz! De nem fogok az életemből valami
olcsó szappanoperát csinálni! Nem akarok folyton drámázni, és
egy se veled, se nélküled kapcsolatot folytatni, miközben
szenvedek, mert epedek a férfiért. Ezt nem! Nem akarok többé báb
lenni, akit dróton lehet rángatni. Aki naivan elhisz mindent
mindenkinek, akit védeni kell a szörnyűségektől. Már a
tökéletes életre sem vágyom! Csak személyiséget akarok! Nem
akarok a szüleim egy szem pici lánya sem lenni, aki nem lóg ki
éjjelente, és mindenben szót fogad. De ugyanakkor rosszba sem
akarok sodródni. Meg akarom találni a saját középutamat. Mert ez
a lényeg. Ez a felnőtté válás lényege. Nő akarok lenni. Nem
holmi pláza cica, sem hisztis kis tinilány, hanem nő.
Ennél a
pontnál felállt, és elém lépett, de mindezt hihetetlen
gyorsasággal tette, mintha nem is fájna a lába. Szinte fel sem
fogtam, mi történik. Ő csak erősen magához húzott, és
ölelésébe zárt.
- Nekem
mindig is az voltál- suttogta, válla pedig furcsán rázkódni
kezdett, mintha sírna. Azonban nem láttam könnyeket az arcán. -
Csak magadban nem tudatosítottad.
Majd
megcsókolt. De ez nem egy átlagos csók volt, hanem igazi vad,
szenvedélyes. Egy visszajelzés. Szűnni nem akaró, kínzó, mégis
lágy csók. Szinte észre sem vettem, hogy már nem egy helyben
állunk, hanem lépdelni kezdünk. Nem zavart. A lényeg az volt,
hogy éreztem Őt, éreztem rezzenéseit, éreztem bőrét, magamon
éreztem tapintását. Mikor legközelebb felnyitottam a szememet,
már a hálószobájában voltunk. A csókok nem szűntek, és bennem
realizálódni kezdtek a dolgok.
- Ma meg
fog történni - suttogta valami bennem. Nagyon mélyről jött ez a
valami, s ha minden erőmmel akartam volna sem tudtam volna
meghatározni, hogy mi ez.
Éreztem,
amint selymes keze végigcsúszik a hátamon, majd nem áll meg
lefelé vezető útján. Tetszett ez a fajta érintés. A ruha anyaga
gyorsan fogyott, és újabb szempillanat alatt került le
mindkettőnkről a póló. Kezeimet melltartóm elé kaptam, de ő
óvatosan leengedésre bírta azokat. De ahogy ott állt előttem,
valami kellemetlen érzés kezdte el rágni az oldalamat.
- Állj! - sikítottam végül a fejemben cikázó, és hangos visszhangot verő
mondatok elhallgattatása érdekében. Harry belemeredt mozdulatába.