16. fejezet - Zuhogó zuhanás

„Ha utálsz valakit, megölted.”

Dominica

- Dominica itthon van? - hallottam a földszintről felszökő tétova kérdést. Szóval él. Nem őt lőtték le, ergo ő lőtt.

- Itthon. Ki sem mozdul a szobájából, mióta hazajött- válaszolt Car. - Harry, mi történt? - hangjából dőlt az aggodalom.

- Erre lennék én is kíváncsi! - és már tartott is felfelé, de léptei most nehezek voltak, nem a szokásos könnyedségével szedte a lépcsőfokokat.

- Bejöhetek? - kérdezte.

- Nem! - adtam meg nemes egyszerűséggel az amúgy is egyértelmű választ. Sejtésem, miszerint Harryt hidegen hagyta tiltakozásom, be is igazolódott, amikor a kilincs lenyomódott.

- Te bezárkóztál? - kérdezte hitetlenül, mintha akkora meglepetés lenne a történtek után.

- Ezt egyedül is ki tudtad találni! - közöltem mogorván.

- Ha nem nyitod ki, én akkor is bemegyek! - hagyta figyelmen kívül beszólásomat.

- Menj el! - ordítottam ki.

- Inkább te az ajtó közeléből! - azzal nekirohant, és pár másodperc múlva már ott állt előttem.- Ez ma már a második ajtó, amit be kell törnöm miattad- jelentette ki. Vetettem rá egy pillantást, de nem tudtam, mit gondoljak. - Beszélgessünk - ült le mellém, és nagy szemekkel bámult rám.

- Beszélgessünk - bólintottam, pillantásom jeges zuhanyként csobogott rá. Pár másodpercig hallgattunk, biztos arra várt, hogy kiöntsem neki a szívemet.

- Figyelj! - simított végig gyengéden a vállamon. Érintése kellemes volt, mégis hiányzott a már megszokott szikra. Nagy erőfeszítésembe tellett, hogy ne húzódjak el, de a szerepemet játszanom kellett, ha zöld ágra akartam jutni az üggyel. Mert ha rögtön nekirohanok, semmit nem tudok meg.

- Ki halt meg? - tettem fel első kérdésemet látszólag nagy nyugalommal. Nem válaszolt. - Hallottam a lövést. Szóval ki? Ronald? Netalántán valaki szerencsétlen ártatlan?

- Ott senki sem ártatlan - hajtotta le fejét.

- Szóval te sem - összeszűkített szemekkel néztem rá.

- Sosem állítottam - halkan mondta a szavakat, úgy, hogy alig hallottam meg őket.

- Nagyszerű - kacagtam fel görcsösen, de szememben már a könnyek gyűltek. - Akkor is áruld el, ki halt meg!

- A biztonsági őr - felelte mindenfajta együttérzés mellőzésével.

- Ki lőtt? - adtam meg magamnak az esélyt, hogy elhiggyem, nem igaz, hogy ő is olyan.

- Ronald - vágta rá túlontúl gyorsan.

- Hazudsz - köptem elé a szót megvetően.

- Nem hiszel nekem - válaszolt állítással, amit nagyon is helyesen látott. - Mit mondott neked az a szemét? - szemeiben fellángolt a gyűlölet, smaragdzöld írisze elsötétült.

- Neked az mindegy! - válaszoltam, és már éreztem, hogy részemről sem fog menni a higgadt beszélgetés, és óvatos tapogatózás.

- Nem akartam, hogy idáig fajuljanak a dolgok. Nem akartalak ennyire belerángatni a mocsokba. Nem akartam neked rosszat.

- Valóban. Az elsődleges célod a jóvátétel volt - célozgattam kemény hangsúllyal.

- Milyen jóvátételről beszélsz? - kapta fel a fejét.

- Tudod te azt, okos fiú - nyögtem még, majd elszakadt a cérna, arcom eltorzult, és belülről nyeltem könnyeimet, de kívülre csak az a görcsös előremeredés maradt.

- Képzeld, Dominica, nem tudom! Azt tudom, hogy mit hibáztam! Azt tudom, hogy nem akartam, hogy fény derüljön arra, miért nyírjuk egymást Ronalddal folyamatosan! Ezeket mind tudom! De arra még mindig nem sikerült rájönnöm, miért vonzódom hozzád, és a veled járó dolgokhoz ennyire!

- Hát megmondjam, mért? Mert piszkos a lelkiismereted! - ordítottam, és nem akartam meghallani válaszát.

- Lehet! Lehet, hogy Ronald elmondta, hogy én ragasztottalak bele a pók hálójába, hogy én voltam a közvetítő kettőtök között, és miattam kerültél a filmipar útvesztőjébe! De gondolom arról elfelejtett tájékoztatni, hogy mindeközben pisztolyt tartott a fejemhez!

- Hogy micsoda? - döbbentem le, és egyre jobban undorodtam tőle. - Te a saját nyomorék életed mentése végett képes voltál engem az a vadállat elé lökni?- összegeztem.

- Ja, hogy ezt meg te nem tudtad? - nyitotta szét tettetett csodálkozással kezeit, és a hatás kedvéért szemöldökeit is felhúzta. - Most már legalább ketten vagyunk az értetlenek klubjában! - kiáltotta. - De sebaj! Most megvilágosodhattál! - legyintett cinikusan, és már azt sem tudta, miről beszél.

- Szóval csak ezért kellettem? - kérdeztem csendesen, magamba roskadva. Nem volt erőm tovább veszekedni, legalábbis azt hittem, ilyenből nincs tartalék. Költői kérdés volt ez, amire édes mindegy volt a felelet.

- Nem! Fel tudod ezt fogni? Nem! - ő nem halkított. - Te voltál az, akinek tényleg nem akartam rosszat!

- Mégis sikerült romba döntened az életemet! - néztem rá üveges szemekkel.

- Azért ne túlozz! Te ma csak egy kis ízelítőt kaptál mindabból, mi nekem az életemet jelenti - állt fel, így még félelmetesebbnek hatott.

- Ühüm, gondolom már téged is akartak megerőszakolni! - bólogattam hevesen. Erre nem tudott mit lépni. - Különben is - folytattam - a mai napot elmondtad, de mi van a repülőbalesettel? Baleset? Merénylet! Szerinted az nem érint?

- Hidd el, hogy engem ezerszer jobban érint! - köszörülte meg torkát, amit nem tudtam mire vélni. Puszta véletlen, vagy a valóság titkolása, esetleg torzítása?

- Most sajnáljalak? - kaptak hangszálaim új erőre.

- Nincs rá szükségem!

- A sajnálatomra vagy rám?

- Mért kell kiforgatni a szavaimat? - kérdezte agresszívan. Most legalább előbújt igazi énje.

- Miért ölted meg a bátyámat? - kérdeztem vissza kissé nyersen.

- Hogy mit csináltam? - nézett rám értetlen-ártatlan pofával. Kár, hogy neki már nem tudtam hinni.

- Jól hallottad! Ronald mindent elmondott! - érveltem.

- És neki aztán lehet hinni! - artikulálatlanul beszélt, a szavakat csak összeszorított fogain át préselte, gondolom ezzel is nyugtatni próbálta magát.

- És neked? Egy kapcsolat nem az őszinteségre épül? - célozgattam kérdésemmel a sablonokból jól ismert tökéletes élet profiljára.

- De te mégsem hiszed el, amit mondok! Meg sem hallgatod a dolgokat az én szemszögemből! - erős kezei a vállamra fonódtak. Szorítottak. Előjöttek a képek, amint magatehetetlenül vergődök Ronald kezei között, mint az elejtett vad, várva a szabadulást vagy a kegyelemdöfést. Ő is ugyanolyan, semmi kétség. Ugyanaz a közelség, csak ez a lélegzet szaporábban cserélődik, és valamivel melegebb.

- Állítsd már be úgy mintha velem nem lehetne kijönni! Én vagyok a gonosz banya, mi? - nyeltem nagyot, mert most már tudtam, mivel állok szemben. A kezek még mindig nem engedtek. - Van nálad fegyver? - kérdeztem olyan hangon, amire muszáj volt válaszolnia. És az igenleges választ sem tagadhatta le, mert éreztem a keménységet oldalán. Farkasszemet néztem vele.

- Van.

A további hergelési szövegeimet már nem mertem előadni, az én nagyszájúságom kifújt ennyivel. Csak hallgatagon néztem arcát, kavargó érzésekkel és gondolatokkal. Lassan ereszteni kezdett, és a zakója zsebébe nyúlt. Előrántotta a pisztolyt, majd erőtlenül leengedte, és mellém dobta.

- Bassza meg, Dominica, szeretlek! - túrt idegesen hajába, és hátrált pár lépést. A stressz és félelem elegye olyan szinten ellepett tetőtől talpig, hogy azt sem tudtam, ezt valóban mondta-e, vagy csak odaképzeltem.

- Ez nekem nem elég! - ráztam meg a fejemet. - Ezek csak szavak.

- Mit tegyek, hogy higgy nekem? - kérdezte szinte megalázkodóan.

- Hozd vissza a múltat! Tedd jóvá, amit elrontottál!

- Sajnálom, hogy nem tudtam megfelelni neked. - Szóval ennyi volt. A büszkesége nagyobb annál, minthogy tovább faggasson, és harcoljon értem.

- Furcsa, hogy valaki nem lát tökéletesnek? - a sötétben tapogatóztam, tudva, hogy a tűz bármely pillanatban fellángolhat. A töltött fegyver pedig ott feküdt mellettem, csendes álmát aludva az ágyon. Egy tárgy, melyhez nem kizárt, hogy ember életek kioltása tapad, most ott van mellettem. Még hallgat. Tipikus vihar előtti csend.

- Talán igen - vonta meg a vállát, és vérig sértetten hátat fordított nekem.

- Azt hiszed, hogy mindig minden csak körülötted forog? - kiáltottam rá még utoljára dühösen, és szívem szerint valamit hozzávágtam volna, hogy 'térj már észhez'.

- Nem, ebből már kiábrándultam. Talán pont ettől tudok annyira szeretni - csillant fel valami ismerős az arcán, ahogy hátratekintett rám.

- Hangulat ember vagy Harry! Én nem tudok elmenni a te bonyodalmas világodon!

- Az meg sem fordult a fejedben, hogy te változtál meg? - kérdezte, majd elviharzott. Nem mentem utána, még csak meg sem mozdultam. A nyitott ablakon szellő kúszott be, mely egyenletes időközönként csapkodta a letört zárú ajtót a félfához.

Sírva borultam a térdemre, két tenyeremet füleimre tapasztottam, mert nem érdekelt a külvilág. Nem akartam tudomást venni az utca morajáról, a madarak csicsergéséről, és semmi vidám dologról. Mikor legközelebb felnéztem, Caroline állt az ajtóban.

- Mindent hallottál, mi? - kérdeztem szánalomra méltóan.

- A lényeget - bólintott.

- Nehogy azzal gyere, hogy „Én megmondtam!” - kértem feszülten.

- Eszembe sem jutott! - tartózkodott.

- Bár letudnám ebből az őrületből szűrni az igazat! - ráztam reménytelenül a fejemet.

- Te érveltél az a bizonyos buli előtt azzal, hogy nálad jobban senki sem ismeri az embereket...

- Épp elég, hogy tudom róluk: tévedésre hajlamosak. Ott, a buli előtt... Na, ott én is tévedtem - magyaráztam ki magam.

- Biztos vagy ebben? - kérdezett vissza kedvesen, és próbált a helyes irányba terelni.

- Biztos. Most már te is tudj valamit: Nem olyan könnyű más emlékeire hangolódni, mikor a halállal nézel szembe. Mert lehetőségem éppenséggel lett volna az agyturkászásra, csak merszem nem volt hozzá.

- Én nem egészen erre gondoltam. A kérdés nem az, hogy mered-e használni a képességeidet, legalábbis Harry esetében biztos nem. Hanem, hogy szereted-e. Vele szemben egyszerű emberként kell gondolkodnod! Ez csupán bizalomjáték, egy végtelen kötéltánc. Ha elhiszed, amit mond, akkor békülj ki vele, de ha nem, akkor szakíts meg vele mindenfajta kapcsolatot. Tudod, ha mindig a képességeiddel ellenőrizgetnéd, akkor hol lenne az a feltétlenség?- ezt úgy mondta, mintha az előbbit tanácsolná, de az utóbbiban reménykedne.

- De ugyanakkor nehéz is mellőzni valamit, amit a kezedbe adtak - tűnődtem.

- Dominica! - állt a sarkára, új módon. - Döntsd már el végre, mit is akarsz!

***

„Ha vannak szabályok, akkor késztetést érzünk arra, hogy megszegjük őket, mert úgy érezzük, csak beskatulyáznak minket. De ha nincsenek, akkor egyből újakat teremtünk. Mert érezzük, hogy muszáj, hogy legyen valami, ami tereli életünket, és mutatja, merre van a helyes út, még akkor is, ha nem mindig akadályozza meg, hogy lelépjünk arról.”

Harry

- Van erre valami szabály? - kérdeztem szenvedve.

- Hogy hogyan nyerd meg? Hát légy ügyes! - nevetett Dick.

- Nem, te buta! Arra, hogy hány nap után kereshetem. Vagy hány nap után kellene, hogy keressen.

- Ki? A ló? - vágott furcsa pofát. Könyörgően néztem rá. - Ja, hogy Dominica! - világosodott meg.

- Mondjuk.

- Nem tudom én az ilyen filmekből ellopott hülyeségeket. De azt ne várd, hogy ő keressen! Ha valóban minden úgy volt, ahogy elmondtad, és képes voltál fegyvert fogni rá, akkor még ha térden csúszol, a porban kúszol sem sok esélyt látok rá, hogy megbékél.

- Köszönöm, hogy felvidítottál, haver! - néztem rá szem forgatva.

- Szívesen - bólintott vigyorogva. - De most tényleg! - komolyodott meg. - Harry, ez a helyzet abszurd! De szeretném, ha most kicsit kikapcsolnád az agyadat.

- Az nehéz lesz - nyafogtam. - Elbaltáztam, érted?

- Értem én, csak jelen pillanatban nem igazán érdekel. Majd a verseny után visszatérünk rá - hátba veregetéssel késztetett, hogy szálljak fel a lóra.

- Úgysem nyerem meg! Ahhoz több gyakorlásra lenne szükségem! Minek kellett ezt a hülye versenyt előrehozni? Nekem kell az a plusz két hét! - szájaltam, miközben eleget tettem kérésének.

- Mert egy hülye embernek így esett jól - adta meg a választ, amire csak szájhúzással tudtam felelni.

- Még visszatáncolhatok? - kérdeztem, de sejtettem a nemleges választ. Megrázta a fejét.

- H, te komolyan nem fogod fel, mi rejlik benned? - hitetlenkedett.

- Sokra megyek vele - vontam meg a vállamat.

- Helyesbítenék: sokra mehetnél vele...

- Úgy látszik, még gyakorolnom kell az ironikus beszédstílust - fintorogtam.

- Hisztisebb vagy, mint valami lány. Mi van, menstruálsz, hogy ilyen érzelmi hullámban vagy?

- Hülye - röhögtem fel az olcsó poénon, remélve, oldódik bennem a feszültség.

- Na, végre. Szóval, indulhat Harry hercegnő? - kérdezte, de válaszomat nem várta meg. Erőset vágott a ló oldalára, az pedig megindult alattam.

***

„A legfontosabb dolgokat a magunk bőrén kell megtapasztalnunk, s a saját szánkkal kell megfogalmaznunk, legyünk megáldva bármilyen beszédkészséggel. A szülőknek egyszer el kell engedniük gyermekük kezét, a barátoknak egyszer a saját útjukra kell lépniük, és ez ritkán egyezik meg a miénkkel. És ha nem tudatosítjuk magunkban az élet komolyságát, akkor rögtön az első örvény magába szippant majd az élet mély és hideg tengerén. Fájhatnak dolgok, de miután elállítottuk a vérzést, már nem nyalogathatjuk tovább sebeinket. Megrémíthetnek dolgok, de meg kell birkóznunk velük. Mert egy törés érthető, ha kihat arra az esetre, amikor ugyanabban a szituációban találod magadat. De megengedhetetlen, hogy mindenre rányomja bélyegét.”

Dominica

- Eldöntöttem, mit akarok - álltam meg Caroline előtt, aki éppen kómás fejjel, békésen iszogatta reggeli kávéját.

- És mire jutottál? Éjszaka nem igazán szoktak józan döntések születni - bölcselt, de láttam rajta, hogy jobban örülne, ha még pár óráig békén hagynám.

- Az igazat - jelentettem ki. Már csak a dobpergés hiányzott az igazi hatás eléréséhez. - Elmegyek hozzá.

- Házhoz mész? Majd ő keres! - vágta rá.

- Nem leszek feminista. Ha ki akarom deríteni, ki a felelős a bátyám haláláért, akkor muszáj engednem. Amúgy meg a dolog úgy áll, hogy hiszek neki- kacsintottam Carre.

- Jó, akkor elviszlek, amint felébredtem - ígérte.

- Bocsi, de a dolog nem tűr halasztást - mondtam, és kinyitottam tenyeremet, amelyben már ott volt a kocsikulcs.

- Nem, az kizárt dolog! - nyíltak ki szemei.

-  Íme a hatásos ébresztő - mosolyogtam magamban.

Mire utolért, én már a volán mögött ültem, és beindítottam a motor is.

- Ülj át az anyósülésre! - parancsolt rám, mikor kinyitotta az ajtót. Önelégülten csúsztam arrébb. Igazából vezetni nem vezettem volna semmi pénzért, távol álljon tőlem a környezet rongálás - hisz pár fa biztos kidőlt volna - meg még mindig nem csökkent a járművek iránt érzett félelmem, és heves szívdobogásom, de erről ő nem tudhatott.

Pár perccel később már ott álltunk Harry lakásának ajtaja előtt. Még sosem jártam nála, mindig ő jött hozzánk, így kicsit mart a kíváncsiság, milyen lehet az ő otthona. Mély levegőt vettem, és megnyomtam a csengőt. Semmi válasz. Még egyszer próbálkoztam, de a helyzet változatlan volt. Végül már szinte rátenyereltem az ominózus tárgyra, hogy ha esetleg másnaposan heverne a lakás egy távoli zugában, akkor is értesüljön ittlétemről. Csakhogy beigazoljam, nem vagyok én olyan jó kislány, mint hiszi.

- Lehet, hogy nincs itthon - jegyezte meg Car ásítva.

- De mégis hol lehet? A bárok, és éjszakai klubok már bezártak, a forgatás ma szünetel - vezettem le a szerintem logikus gondolatmenetet.

Semmi használható nem jutott eszembe, és csendben imádkoztam, hogy ez változzon.

- Neki is van magánélete.

- Igen, és ez a magánélet itt áll az ajtaja előtt - magyaráztam.

Végül abban állapodtunk meg, hogy később visszajövünk, de valahogy mégsem hagyott nyugodni a dolog. Valami belülről emésztett, olyan női megérzés szerű, és a fejem is eszeveszett módon lüktetett a fájdalomtól.

- Biztos ez a szörnyű időjárás - rakta elém a kávét Caroline. Minden arcizmom összerándult, mikor belekortyoltam a keserű italba. Nem szoktam kávézni, de a fájdalom már szinte elviselhetetlen méreteket öltött, így mindent kipróbáltam, ami egy kis jelt mutatott az enyhülésre.- Hihetetlen, milyen szeszélyessé vált a világ az elmúlt években. Itt, Los Angelesben még télen is alig esik annyi eső, mint amennyi az elmúlt pár hétben lehullott- panaszkodott. Mert az ég ismét szürke volt, az eső meg csak zuhogott és zuhogott.

- Megyek és ledőlök, hátha jobb lesz! - hátráltam a lépcső felé, de a fordulót nem kalkuláltam bele, és nekimentem a felfelé vezető út mellett elhelyezett kis szekrénynek. - Áu - szisszentem fel, mikor éreztem, hogy valami vaskos, nehéz csúszott le, és felsértette a sarkamon a bőrt. Hátranéztem, és az a könyv hevert a lábaim előtt, amiből új létem alapjait magoltam. Felemeltem, és ezzel együtt mentem fel a szobámba. Egyedül akartam lenni, de valahogy a nyitott ajtó mellett nem jött el ez a felemelő érzés.

Először próbáltam aludni, de az agyam egyre csak azon kattogott, hol lehet most Harry.

Végül addig szenvedtem, hogy a könyv súlya ismét gyenge combjaimat terhelte, és én vastag lapjait lapozgattam.

- Az emlékfoltozó szemmel teremt kapcsolatot - mindig csak bámul ki a fejéből,-fordítottam szabadon - nem beszél semmiről - mindig csak csendben bámul ki a fejéből, és a többi, és a többi... - futottam át a szöveget. Nem is tudtam pontosan mit akartam látni, találni, csak az ismeretlent kerestem, kutattam.

„Kapcsolatok” - akadt meg a szemem a címkén. Tovább olvastam az alcímeket. - „Kapcsolat teremtés” - mégsem lesz jó, ez ugyanaz a száraz sablon a szem és a látás anatómiájával vegyítve. - „Kapcsolatfelvétel más emlékfoltozókkal” - jelen esetben ez használhatatlan. - „Kapcsolatteremtés emberekkel” - ez épp azt közölte velem, hogy nem vagyok ember... Várjunk csak! Ez érdekes!

„Az emlékfoltozó különleges érzelmi érzékenységgel megáldott. Megeshet hogy egy hozzá közelálló személy olyan érzelmi hatást gyakorol az emlékfoltozóra, hogy az magához láncolja, egyesíti aurájukat, és azontúl képes kapcsolatba lépni vele a hagyományos formákat megtörve is.”

Ergo lehetséges lenne, hogy megérezzem, ha bajban van?

Nem mérlegeltem, nem boncolgattam tovább. A kellő bátorítást megadta.

- Istenem! Te ruháztad ezt rám, kérlek, akkor most karolj fel, hogy ne essek el a teher alatt - hunytam le szememet néhány pillanatra.

Nem tudom meddig ültem görnyedve, a fejemet masszírozva az ágyon, kutatva az emlékeim között, hogy rájöjjek, hol lehet most. Furcsamód igencsak élesen fel tudtam idézni minden egyes pillanatot, amit együtt tölthettünk el. Szívem hol összeszorult, hol kacagott az együtt megélt pillanatok rövidke sokaságán.

Az első találkozást inkább nem idéztem fel, mert azt a kínt átélni még egyszer még a jelen helyzetben sem szerettem volna. De minden mást szinte újraéltem. Láttam őt az első randinkon, ahogy esetlenül üdvözölt a Milka csokival kezében, láttam a buliban, ahogy fürtjei izzadt homlokához tapadtak, ahogy ott állt vérezve, és én segítettem. Aztán láttam magunkon a játszótéren, ahogy éppen megnyílik, ahogy éppen azt ecseteli, hogy vidéken nőtt fel. Aztán jött a fotós, a cipő meg repült.

- Vidéken nőtt fel - mormoltam magam elé. Említett valami tanyát is, csak a nevére nem emlékszem már pontosan. Talán valami Fe...Fedomland?

A fejem fájdalmáról megfeledkezve rohantam át Caroline szobájába, és eszeveszett gyorsasággal csaptam fel a laptopot.

„Fedomland” - írtam be a google keresőjébe, de nem adott ki találatot.-”Hasonló szavak keresése” - kattintottam rá, a touchpad szinte betört a nyomás alatt.-”Freedomland” - Ez az, hát persze! Szabadság! Rámentem a honlapjára. - „Lóversenyek és fogadás” - dobta ki az első menüpontot.

***

„Egy bizonyos sebesség után már nem is érzékeled a mozgást. Ekkor múlik el a félelem.”

Harry

- Dick, tegnap még azt mondtad, nem léphetek vissza!

- Ez nem visszalépés, csupán felelősségteljes döntés, H! - húzott vissza pólómnál fogva, mikor a lábamat a kengyelbe akasztottam felszállás céljából. - Nézz már ki!
- Mi van ott? - kérdeztem, mintha nem érteném mire céloz. Mikor a bolond adja a hülyét...

- Sár! Mindenütt csak sár! - mutogatott hevesen.

- Még van fél óra a kezdésig, addig elállhat az eső! - mondtam, bár tudtam, hogy hülyeségeket beszélek, hisz mondandómnak elhanyagolható az esélye.

- Ha el is állna, nem lennénk sokkal előbb! A föld elázott! - érvelt.

- Ha már eljutottam idáig, ha már túlvonszoltál annyi mindenen - mutattam rá - akkor nem itt fogok megtorpanni!-azzal felültem a lóra, és méltóságteljesen otthagytam, hogy elmenjünk bemelegíteni. Mert ez volt az én módszerem a viták lezárására - faképnél hagytam az illetőt. Elmenekültem, mintsem igazat adtam volna másnak.

- Remélem tudod mit csinálsz! - kiáltotta utánam, bár ő is tudta, ismerem az élet kegyetlen játékszabályait. Egyszer hibázhatsz igazán. Egyetlen egyszer, mert utána vége szakad. Éreztem Dick szövegének valóságtartalmát, és tudtam, mit vállalok, de nem érdekelt.

Igaza volt Dominicának, pillanatnyi hangulatom rányomja kezét az én valódi, hús-vér kezemre, felülbírálja annak döntését, majd öncéljának megfelelően irányt változtat, és ráerőszakolja a maga verzióját. Befolyásol. Elveszi önuralmamat.

- Viszlát a díjátadáson, Dick! - mosolyodtam el magabiztosan.

A hosszú és unalmas megnyitó után még temérdek időm volt pályára lépésemig. Addig felváltva vedeltem a kóla és kávé nem túl gyomorkímélő elegyét. De az idő gyorsabban telt, mint gondoltam.

- A tizenhármas versenyző következik! - mondta be a hangosbemondó, amely számban végre magamra ismertem.

- Nem érdekelnek a babonák! - tudatosítottam magamban, mikor a kapuhoz álltam.

„ - A banyaszám. ”

- Gyerünk Hullócsillag, menni fog! - paskoltam meg lovam oldalát.

„ - Kérlek, Harry, ne rontsd el! ”

- Gyí !- indítottam, de a megszokott szárnyalási érzés elmaradt. Éreztem, hogy mindkettőnk mozgását nehezíti a zuhogó eső, a ruha már néhány másodperc után vizesen és hidegen tapadt bőrömhöz. A föld ázott volt, és kitaposott, és csak nehezítette a dolgot az előttem szereplő versenyzők patanyomaiból keletkezett süppedés - és buckarengeteg. - Ne add fel! - mormoltam, és gyorsítottam. A körülmények már nem tették lehetővé a gondolkodást.

„ - Küzdj! ”

Az első akadályon még átküzdöttük magunkat, de a másodikban már hibáztunk, amit a legfelső léc bánt.

- Sebaj - bátorítottam, de az összhang már szűnni kezdett, és a két test külön ritmusra járta haláltáncát.

„ - Csak előre nézz! ”

A harmadik akadálynál taroltunk, csak éppen nem a sikert, hanem az akadály elemeit bontottuk el. Az erőm ekkorra már teljesen elfogyott. A homlokomon cikázó izzadtságcseppek nem váltak el élesen az eső cseppjeitől. Egy határállapotba kerültem. Már nem hidegnek éreztem az esőt, csupán nedvesnek, már nem hallottam a közönség felől hangokat, csak egy egységes, monoton morajlást. Meg állhattam volna, de nem tettem. Feladhattam volna a versenyt, és kisétálhattunk volna. De nem tettük. És ez az én döntésem volt. Egy döntés, mely két lény életét változtathatja meg.

„ - Harry! ” Vészhang.

Pillantásom a lelátóra tévedt, és ez elég is volt a teljes tudathasadáshoz.

- Harry! - ordította, én pedig egy másodperc alatt zuhantam vissza a jeges valóságba. Előre néztem, de a távolságokat már képtelen voltam felmérni. Hullócsillag elrugaszkodott, de hátsó jobb hátsó láb beakadt az akadályt tartó fa tákolmányba. És akkor, egy másodperc erejéig tényleg megtapasztalhattam, milyen a magasban szállni, milyen, mikor fentről szemléled a világot.

A szürke világot elöntötte a világosság. Minden fehér lett szemeim előtt. És egyre csak azt a kiáltást akartam hallgatni:

- Harry!