„Ha utálsz valakit,
megölted.”
Dominica
- Dominica itthon van? -
hallottam a földszintről felszökő tétova kérdést. Szóval él.
Nem őt lőtték le, ergo ő lőtt.
- Itthon. Ki sem mozdul a
szobájából, mióta hazajött- válaszolt Car. - Harry, mi történt? -
hangjából dőlt az aggodalom.
- Erre lennék én is
kíváncsi! - és már tartott is felfelé, de léptei most nehezek
voltak, nem a szokásos könnyedségével szedte a lépcsőfokokat.
- Bejöhetek? - kérdezte.
- Nem! - adtam meg nemes
egyszerűséggel az amúgy is egyértelmű választ. Sejtésem,
miszerint Harryt hidegen hagyta tiltakozásom, be is igazolódott,
amikor a kilincs lenyomódott.
- Te bezárkóztál? -
kérdezte hitetlenül, mintha akkora meglepetés lenne a történtek
után.
- Ezt egyedül is ki
tudtad találni! - közöltem mogorván.
- Ha nem nyitod ki, én
akkor is bemegyek! - hagyta figyelmen kívül beszólásomat.
- Menj el! - ordítottam
ki.
- Inkább te az ajtó
közeléből! - azzal nekirohant, és pár másodperc múlva már ott
állt előttem.- Ez ma már a második ajtó, amit be kell törnöm
miattad- jelentette ki. Vetettem rá egy pillantást, de nem tudtam,
mit gondoljak. - Beszélgessünk - ült le mellém, és nagy szemekkel
bámult rám.
- Beszélgessünk -
bólintottam, pillantásom jeges zuhanyként csobogott rá. Pár
másodpercig hallgattunk, biztos arra várt, hogy kiöntsem neki a
szívemet.
- Figyelj! - simított
végig gyengéden a vállamon. Érintése kellemes volt, mégis
hiányzott a már megszokott szikra. Nagy erőfeszítésembe tellett,
hogy ne húzódjak el, de a szerepemet játszanom kellett, ha zöld
ágra akartam jutni az üggyel. Mert ha rögtön nekirohanok, semmit
nem tudok meg.
- Ki halt meg? - tettem fel
első kérdésemet látszólag nagy nyugalommal. Nem válaszolt. -
Hallottam a lövést. Szóval ki? Ronald? Netalántán valaki
szerencsétlen ártatlan?
- Ott senki sem ártatlan -
hajtotta le fejét.
- Szóval te sem -
összeszűkített szemekkel néztem rá.
- Sosem állítottam -
halkan mondta a szavakat, úgy, hogy alig hallottam meg őket.
- Nagyszerű - kacagtam fel
görcsösen, de szememben már a könnyek gyűltek. - Akkor is áruld
el, ki halt meg!
- A biztonsági őr -
felelte mindenfajta együttérzés mellőzésével.
- Ki lőtt? - adtam meg
magamnak az esélyt, hogy elhiggyem, nem igaz, hogy ő is olyan.
- Ronald - vágta rá
túlontúl gyorsan.
- Hazudsz - köptem elé a
szót megvetően.
- Nem hiszel nekem -
válaszolt állítással, amit nagyon is helyesen látott. - Mit
mondott neked az a szemét? - szemeiben fellángolt a gyűlölet,
smaragdzöld írisze elsötétült.
- Neked az mindegy! -
válaszoltam, és már éreztem, hogy részemről sem fog menni a
higgadt beszélgetés, és óvatos tapogatózás.
- Nem akartam, hogy idáig
fajuljanak a dolgok. Nem akartalak ennyire belerángatni a mocsokba.
Nem akartam neked rosszat.
- Valóban. Az elsődleges
célod a jóvátétel volt - célozgattam kemény hangsúllyal.
- Milyen jóvátételről
beszélsz? - kapta fel a fejét.
- Tudod te azt, okos fiú -
nyögtem még, majd elszakadt a cérna, arcom eltorzult, és belülről
nyeltem könnyeimet, de kívülre csak az a görcsös előremeredés
maradt.
- Képzeld, Dominica, nem
tudom! Azt tudom, hogy mit hibáztam! Azt tudom, hogy nem akartam,
hogy fény derüljön arra, miért nyírjuk egymást Ronalddal
folyamatosan! Ezeket mind tudom! De arra még mindig nem sikerült
rájönnöm, miért vonzódom hozzád, és a veled járó dolgokhoz
ennyire!
- Hát megmondjam, mért?
Mert piszkos a lelkiismereted! - ordítottam, és nem akartam
meghallani válaszát.
- Lehet! Lehet, hogy
Ronald elmondta, hogy én ragasztottalak bele a pók hálójába,
hogy én voltam a közvetítő kettőtök között, és miattam
kerültél a filmipar útvesztőjébe! De gondolom arról elfelejtett
tájékoztatni, hogy mindeközben pisztolyt tartott a fejemhez!
- Hogy micsoda? - döbbentem
le, és egyre jobban undorodtam tőle. - Te a saját nyomorék életed
mentése végett képes voltál engem az a vadállat elé lökni?-
összegeztem.
- Ja, hogy ezt meg te nem
tudtad? - nyitotta szét tettetett csodálkozással kezeit, és a hatás
kedvéért szemöldökeit is felhúzta. - Most már legalább ketten
vagyunk az értetlenek klubjában! - kiáltotta. - De sebaj! Most
megvilágosodhattál! - legyintett cinikusan, és már azt sem tudta,
miről beszél.
- Szóval csak ezért
kellettem? - kérdeztem csendesen, magamba roskadva. Nem volt erőm
tovább veszekedni, legalábbis azt hittem, ilyenből nincs tartalék.
Költői kérdés volt ez, amire édes mindegy volt a felelet.
- Nem! Fel tudod ezt
fogni? Nem! - ő nem halkított. - Te voltál az, akinek tényleg nem
akartam rosszat!
- Mégis sikerült romba
döntened az életemet! - néztem rá üveges szemekkel.
- Azért ne túlozz! Te ma
csak egy kis ízelítőt kaptál mindabból, mi nekem az életemet
jelenti - állt fel, így még félelmetesebbnek hatott.
- Ühüm, gondolom már
téged is akartak megerőszakolni! - bólogattam hevesen. Erre nem
tudott mit lépni. - Különben is - folytattam - a mai napot elmondtad,
de mi van a repülőbalesettel? Baleset? Merénylet! Szerinted az nem
érint?
- Hidd el, hogy engem
ezerszer jobban érint! - köszörülte meg torkát, amit nem tudtam
mire vélni. Puszta véletlen, vagy a valóság titkolása, esetleg
torzítása?
- Most sajnáljalak? -
kaptak hangszálaim új erőre.
- Nincs rá szükségem!
- A sajnálatomra vagy
rám?
- Mért kell kiforgatni a
szavaimat? - kérdezte agresszívan. Most legalább előbújt igazi
énje.
- Miért ölted meg a
bátyámat? - kérdeztem vissza kissé nyersen.
- Hogy mit csináltam? -
nézett rám értetlen-ártatlan pofával. Kár, hogy neki már nem
tudtam hinni.
- Jól hallottad! Ronald
mindent elmondott! - érveltem.
- És neki aztán lehet
hinni! - artikulálatlanul beszélt, a szavakat csak összeszorított
fogain át préselte, gondolom ezzel is nyugtatni próbálta magát.
- És neked? Egy kapcsolat
nem az őszinteségre épül? - célozgattam kérdésemmel a
sablonokból jól ismert tökéletes élet profiljára.
- De te mégsem hiszed el,
amit mondok! Meg sem hallgatod a dolgokat az én szemszögemből! -
erős kezei a vállamra fonódtak. Szorítottak. Előjöttek a képek,
amint magatehetetlenül vergődök Ronald kezei között, mint az
elejtett vad, várva a szabadulást vagy a kegyelemdöfést. Ő is
ugyanolyan, semmi kétség. Ugyanaz a közelség, csak ez a lélegzet
szaporábban cserélődik, és valamivel melegebb.
- Állítsd már be úgy
mintha velem nem lehetne kijönni! Én vagyok a gonosz banya, mi? -
nyeltem nagyot, mert most már tudtam, mivel állok szemben. A kezek
még mindig nem engedtek. - Van nálad fegyver? - kérdeztem olyan
hangon, amire muszáj volt válaszolnia. És az igenleges választ
sem tagadhatta le, mert éreztem a keménységet oldalán.
Farkasszemet néztem vele.
- Van.
A további hergelési
szövegeimet már nem mertem előadni, az én nagyszájúságom
kifújt ennyivel. Csak hallgatagon néztem arcát, kavargó
érzésekkel és gondolatokkal. Lassan ereszteni kezdett, és a
zakója zsebébe nyúlt. Előrántotta a pisztolyt, majd erőtlenül
leengedte, és mellém dobta.
- Bassza meg, Dominica,
szeretlek! - túrt idegesen hajába, és hátrált pár lépést. A
stressz és félelem elegye olyan szinten ellepett tetőtől talpig,
hogy azt sem tudtam, ezt valóban mondta-e, vagy csak odaképzeltem.
- Ez nekem nem elég! -
ráztam meg a fejemet. - Ezek csak szavak.
- Mit tegyek, hogy higgy
nekem? - kérdezte szinte megalázkodóan.
- Hozd vissza a múltat!
Tedd jóvá, amit elrontottál!
- Sajnálom, hogy nem
tudtam megfelelni neked. - Szóval ennyi volt. A büszkesége nagyobb
annál, minthogy tovább faggasson, és harcoljon értem.
- Furcsa, hogy valaki nem
lát tökéletesnek? - a sötétben tapogatóztam, tudva, hogy a tűz
bármely pillanatban fellángolhat. A töltött fegyver pedig ott
feküdt mellettem, csendes álmát aludva az ágyon. Egy tárgy,
melyhez nem kizárt, hogy ember életek kioltása tapad, most ott van
mellettem. Még hallgat. Tipikus vihar előtti csend.
- Talán igen - vonta
meg a vállát, és vérig sértetten hátat fordított nekem.
- Azt hiszed, hogy mindig
minden csak körülötted forog? - kiáltottam rá még utoljára
dühösen, és szívem szerint valamit hozzávágtam volna, hogy
'térj már észhez'.
- Nem, ebből már
kiábrándultam. Talán pont ettől tudok annyira szeretni - csillant
fel valami ismerős az arcán, ahogy hátratekintett rám.
- Hangulat ember vagy
Harry! Én nem tudok elmenni a te bonyodalmas világodon!
- Az meg sem fordult a
fejedben, hogy te változtál meg? - kérdezte, majd elviharzott. Nem
mentem utána, még csak meg sem mozdultam. A nyitott ablakon szellő
kúszott be, mely egyenletes időközönként csapkodta a letört
zárú ajtót a félfához.
Sírva borultam a
térdemre, két tenyeremet füleimre tapasztottam, mert nem érdekelt
a külvilág. Nem akartam tudomást venni az utca morajáról, a
madarak csicsergéséről, és semmi vidám dologról. Mikor
legközelebb felnéztem, Caroline állt az ajtóban.
- Mindent hallottál, mi? -
kérdeztem szánalomra méltóan.
- A lényeget - bólintott.
- Nehogy azzal gyere, hogy
„Én megmondtam!” - kértem feszülten.
- Eszembe sem jutott! -
tartózkodott.
- Bár letudnám ebből az
őrületből szűrni az igazat! - ráztam reménytelenül a fejemet.
- Te érveltél az a
bizonyos buli előtt azzal, hogy nálad jobban senki sem ismeri az
embereket...
- Épp elég, hogy tudom
róluk: tévedésre hajlamosak. Ott, a buli előtt... Na, ott én is
tévedtem - magyaráztam ki magam.
- Biztos vagy ebben? -
kérdezett vissza kedvesen, és próbált a helyes irányba terelni.
- Biztos. Most már te is
tudj valamit: Nem olyan könnyű más emlékeire hangolódni, mikor a
halállal nézel szembe. Mert lehetőségem éppenséggel lett volna
az agyturkászásra, csak merszem nem volt hozzá.
- Én nem egészen erre
gondoltam. A kérdés nem az, hogy mered-e használni a
képességeidet, legalábbis Harry esetében biztos nem. Hanem, hogy
szereted-e. Vele szemben egyszerű emberként kell gondolkodnod! Ez
csupán bizalomjáték, egy végtelen kötéltánc. Ha elhiszed, amit
mond, akkor békülj ki vele, de ha nem, akkor szakíts meg vele
mindenfajta kapcsolatot. Tudod, ha mindig a képességeiddel
ellenőrizgetnéd, akkor hol lenne az a feltétlenség?- ezt úgy
mondta, mintha az előbbit tanácsolná, de az utóbbiban
reménykedne.
- De ugyanakkor nehéz is
mellőzni valamit, amit a kezedbe adtak - tűnődtem.
- Dominica! - állt a
sarkára, új módon. - Döntsd már el végre, mit is akarsz!
***
„Ha vannak szabályok,
akkor késztetést érzünk arra, hogy megszegjük őket, mert úgy
érezzük, csak beskatulyáznak minket. De ha nincsenek, akkor egyből
újakat teremtünk. Mert érezzük, hogy muszáj, hogy legyen valami,
ami tereli életünket, és mutatja, merre van a helyes út, még
akkor is, ha nem mindig akadályozza meg, hogy lelépjünk arról.”
Harry
- Van erre valami
szabály? - kérdeztem szenvedve.
- Hogy hogyan nyerd meg?
Hát légy ügyes! - nevetett Dick.
- Nem, te buta! Arra, hogy
hány nap után kereshetem. Vagy hány nap után kellene, hogy
keressen.
- Ki? A ló? - vágott
furcsa pofát. Könyörgően néztem rá. - Ja, hogy Dominica! -
világosodott meg.
- Mondjuk.
- Nem tudom én az ilyen
filmekből ellopott hülyeségeket. De azt ne várd, hogy ő
keressen! Ha valóban minden úgy volt, ahogy elmondtad, és képes
voltál fegyvert fogni rá, akkor még ha térden csúszol, a porban
kúszol sem sok esélyt látok rá, hogy megbékél.
- Köszönöm, hogy
felvidítottál, haver! - néztem rá szem forgatva.
- Szívesen - bólintott
vigyorogva. - De most tényleg! - komolyodott meg. - Harry, ez a helyzet
abszurd! De szeretném, ha most kicsit kikapcsolnád az agyadat.
- Az nehéz lesz -
nyafogtam. - Elbaltáztam, érted?
- Értem én, csak jelen
pillanatban nem igazán érdekel. Majd a verseny után visszatérünk
rá - hátba veregetéssel késztetett, hogy szálljak fel a lóra.
- Úgysem nyerem meg!
Ahhoz több gyakorlásra lenne szükségem! Minek kellett ezt a hülye
versenyt előrehozni? Nekem kell az a plusz két hét! - szájaltam,
miközben eleget tettem kérésének.
- Mert egy hülye embernek
így esett jól - adta meg a választ, amire csak szájhúzással
tudtam felelni.
- Még visszatáncolhatok? -
kérdeztem, de sejtettem a nemleges választ. Megrázta a fejét.
- H, te komolyan nem fogod
fel, mi rejlik benned? - hitetlenkedett.
- Sokra megyek vele -
vontam meg a vállamat.
- Helyesbítenék: sokra
mehetnél vele...
- Úgy látszik, még
gyakorolnom kell az ironikus beszédstílust - fintorogtam.
- Hisztisebb vagy, mint
valami lány. Mi van, menstruálsz, hogy ilyen érzelmi hullámban
vagy?
- Hülye - röhögtem fel
az olcsó poénon, remélve, oldódik bennem a feszültség.
- Na, végre. Szóval,
indulhat Harry hercegnő? - kérdezte, de válaszomat nem várta meg.
Erőset vágott a ló oldalára, az pedig megindult alattam.
***
„A legfontosabb
dolgokat a magunk bőrén kell megtapasztalnunk, s a saját szánkkal
kell megfogalmaznunk, legyünk megáldva bármilyen beszédkészséggel.
A szülőknek egyszer el kell engedniük gyermekük kezét, a
barátoknak egyszer a saját útjukra kell lépniük, és ez ritkán
egyezik meg a miénkkel. És ha nem tudatosítjuk magunkban az élet
komolyságát, akkor rögtön az első örvény magába szippant majd
az élet mély és hideg tengerén. Fájhatnak dolgok, de miután
elállítottuk a vérzést, már nem nyalogathatjuk tovább
sebeinket. Megrémíthetnek dolgok, de meg kell birkóznunk velük.
Mert egy törés érthető, ha kihat arra az esetre, amikor
ugyanabban a szituációban találod magadat. De megengedhetetlen,
hogy mindenre rányomja bélyegét.”
Dominica
- Eldöntöttem, mit
akarok - álltam meg Caroline előtt, aki éppen kómás fejjel,
békésen iszogatta reggeli kávéját.
- És mire jutottál?
Éjszaka nem igazán szoktak józan döntések születni - bölcselt,
de láttam rajta, hogy jobban örülne, ha még pár óráig békén
hagynám.
- Az igazat - jelentettem
ki. Már csak a dobpergés hiányzott az igazi hatás eléréséhez. -
Elmegyek hozzá.
- Házhoz mész? Majd ő
keres! - vágta rá.
- Nem leszek feminista. Ha
ki akarom deríteni, ki a felelős a bátyám haláláért, akkor
muszáj engednem. Amúgy meg a dolog úgy áll, hogy hiszek neki-
kacsintottam Carre.
- Jó, akkor elviszlek,
amint felébredtem - ígérte.
- Bocsi, de a dolog nem
tűr halasztást - mondtam, és kinyitottam tenyeremet, amelyben már
ott volt a kocsikulcs.
- Nem, az kizárt dolog! -
nyíltak ki szemei.
- Íme a hatásos
ébresztő - mosolyogtam magamban.
Mire utolért, én már a
volán mögött ültem, és beindítottam a motor is.
- Ülj át az
anyósülésre! - parancsolt rám, mikor kinyitotta az ajtót.
Önelégülten csúsztam arrébb. Igazából vezetni nem vezettem
volna semmi pénzért, távol álljon tőlem a környezet rongálás -
hisz pár fa biztos kidőlt volna - meg még mindig nem csökkent a
járművek iránt érzett félelmem, és heves szívdobogásom, de
erről ő nem tudhatott.
Pár perccel később már
ott álltunk Harry lakásának ajtaja előtt. Még sosem jártam
nála, mindig ő jött hozzánk, így kicsit mart a kíváncsiság,
milyen lehet az ő otthona. Mély levegőt vettem, és megnyomtam a
csengőt. Semmi válasz. Még egyszer próbálkoztam, de a helyzet
változatlan volt. Végül már szinte rátenyereltem az ominózus
tárgyra, hogy ha esetleg másnaposan heverne a lakás egy távoli
zugában, akkor is értesüljön ittlétemről. Csakhogy beigazoljam,
nem vagyok én olyan jó kislány, mint hiszi.
- Lehet, hogy nincs
itthon - jegyezte meg Car ásítva.
- De mégis hol lehet? A
bárok, és éjszakai klubok már bezártak, a forgatás ma szünetel -
vezettem le a szerintem logikus gondolatmenetet.
Semmi használható nem
jutott eszembe, és csendben imádkoztam, hogy ez változzon.
- Neki is van magánélete.
- Igen, és ez a magánélet
itt áll az ajtaja előtt - magyaráztam.
Végül abban állapodtunk
meg, hogy később visszajövünk, de valahogy mégsem hagyott
nyugodni a dolog. Valami belülről emésztett,
olyan női megérzés szerű, és a fejem is eszeveszett módon
lüktetett a fájdalomtól.
- Biztos ez a szörnyű
időjárás - rakta elém a kávét Caroline. Minden arcizmom
összerándult, mikor belekortyoltam a keserű italba. Nem szoktam
kávézni, de a fájdalom már szinte elviselhetetlen méreteket
öltött, így mindent kipróbáltam, ami egy kis jelt mutatott az
enyhülésre.- Hihetetlen, milyen szeszélyessé vált a világ az
elmúlt években. Itt, Los Angelesben még télen is alig esik annyi
eső, mint amennyi az elmúlt pár hétben lehullott- panaszkodott.
Mert az ég ismét szürke volt, az eső meg csak zuhogott és
zuhogott.
- Megyek és ledőlök,
hátha jobb lesz! - hátráltam a lépcső felé, de a fordulót nem
kalkuláltam bele, és nekimentem a felfelé vezető út mellett
elhelyezett kis szekrénynek. - Áu - szisszentem fel, mikor éreztem,
hogy valami vaskos, nehéz csúszott le, és felsértette a sarkamon
a bőrt. Hátranéztem, és az a könyv hevert a lábaim előtt,
amiből új létem alapjait magoltam. Felemeltem, és ezzel együtt
mentem fel a szobámba. Egyedül akartam lenni, de valahogy a nyitott
ajtó mellett nem jött el ez a felemelő érzés.
Először próbáltam
aludni, de az agyam egyre csak azon kattogott, hol lehet most Harry.
Végül addig szenvedtem,
hogy a könyv súlya ismét gyenge combjaimat terhelte, és én
vastag lapjait lapozgattam.
- Az emlékfoltozó
szemmel teremt kapcsolatot - mindig csak bámul ki a
fejéből,-fordítottam szabadon - nem beszél semmiről - mindig csak
csendben bámul ki a fejéből, és a többi, és a többi... -
futottam át a szöveget. Nem is tudtam pontosan mit akartam látni,
találni, csak az ismeretlent kerestem, kutattam.
„Kapcsolatok” -
akadt meg a szemem a címkén. Tovább olvastam az alcímeket. -
„Kapcsolat teremtés” - mégsem
lesz jó, ez ugyanaz a száraz sablon a szem és a látás
anatómiájával vegyítve. - „Kapcsolatfelvétel más
emlékfoltozókkal” - jelen
esetben ez használhatatlan. - „Kapcsolatteremtés
emberekkel” - ez épp azt
közölte velem, hogy nem vagyok ember... Várjunk csak! Ez érdekes!
„Az emlékfoltozó
különleges érzelmi érzékenységgel megáldott. Megeshet hogy egy
hozzá közelálló személy olyan érzelmi hatást gyakorol az
emlékfoltozóra, hogy az magához láncolja, egyesíti aurájukat,
és azontúl képes kapcsolatba lépni vele a hagyományos formákat
megtörve is.”
Ergo
lehetséges lenne, hogy megérezzem, ha bajban van?
Nem
mérlegeltem, nem boncolgattam tovább. A kellő bátorítást
megadta.
- Istenem!
Te ruháztad ezt rám, kérlek, akkor most karolj fel, hogy ne essek
el a teher alatt - hunytam le szememet néhány pillanatra.
Nem
tudom meddig ültem görnyedve, a fejemet masszírozva az ágyon,
kutatva az emlékeim között, hogy rájöjjek, hol lehet most.
Furcsamód igencsak élesen fel tudtam idézni minden egyes
pillanatot, amit együtt tölthettünk el. Szívem hol összeszorult,
hol kacagott az együtt megélt pillanatok rövidke sokaságán.
Az
első találkozást inkább nem idéztem fel, mert azt a kínt átélni
még egyszer még a jelen helyzetben sem szerettem volna. De minden
mást szinte újraéltem. Láttam őt az első randinkon, ahogy
esetlenül üdvözölt a Milka csokival kezében, láttam a buliban,
ahogy fürtjei izzadt homlokához tapadtak, ahogy ott állt vérezve,
és én segítettem. Aztán láttam magunkon a játszótéren, ahogy
éppen megnyílik, ahogy éppen azt ecseteli, hogy vidéken nőtt
fel. Aztán jött a fotós, a cipő meg repült.
- Vidéken
nőtt fel - mormoltam magam elé. Említett valami tanyát is,
csak a nevére nem emlékszem már pontosan. Talán valami
Fe...Fedomland?
A
fejem fájdalmáról megfeledkezve rohantam át Caroline szobájába,
és eszeveszett gyorsasággal csaptam fel a laptopot.
„Fedomland” - írtam
be a google keresőjébe, de nem adott ki találatot.-”Hasonló
szavak keresése” -
kattintottam rá, a touchpad szinte betört a nyomás
alatt.-”Freedomland” -
Ez az, hát persze! Szabadság! Rámentem a honlapjára. -
„Lóversenyek és fogadás” -
dobta ki az első menüpontot.
***
„Egy bizonyos
sebesség után már nem is érzékeled a mozgást. Ekkor múlik el a
félelem.”
Harry
- Dick,
tegnap még azt mondtad, nem léphetek vissza!
- Ez nem
visszalépés, csupán felelősségteljes döntés, H! - húzott
vissza pólómnál fogva, mikor a lábamat a kengyelbe akasztottam
felszállás céljából. - Nézz már ki!
- Mi van ott? - kérdeztem, mintha nem érteném mire céloz. Mikor a bolond adja a hülyét...
- Mi van ott? - kérdeztem, mintha nem érteném mire céloz. Mikor a bolond adja a hülyét...
- Sár!
Mindenütt csak sár! - mutogatott hevesen.
- Még
van fél óra a kezdésig, addig elállhat az eső! - mondtam, bár
tudtam, hogy hülyeségeket beszélek, hisz mondandómnak
elhanyagolható az esélye.
- Ha el
is állna, nem lennénk sokkal előbb! A föld elázott! - érvelt.
- Ha már
eljutottam idáig, ha már túlvonszoltál annyi mindenen - mutattam
rá - akkor nem itt fogok megtorpanni!-azzal felültem a lóra, és
méltóságteljesen otthagytam, hogy elmenjünk bemelegíteni. Mert
ez volt az én módszerem a viták lezárására - faképnél hagytam
az illetőt. Elmenekültem, mintsem igazat adtam volna másnak.
- Remélem
tudod mit csinálsz! - kiáltotta utánam, bár ő is tudta, ismerem
az élet kegyetlen játékszabályait. Egyszer hibázhatsz igazán.
Egyetlen egyszer, mert utána vége szakad. Éreztem Dick szövegének
valóságtartalmát, és tudtam, mit vállalok, de nem érdekelt.
Igaza
volt Dominicának, pillanatnyi hangulatom rányomja kezét az én
valódi, hús-vér kezemre, felülbírálja annak döntését, majd
öncéljának megfelelően irányt változtat, és ráerőszakolja a
maga verzióját. Befolyásol. Elveszi önuralmamat.
- Viszlát
a díjátadáson, Dick! - mosolyodtam el magabiztosan.
A hosszú
és unalmas megnyitó után még temérdek időm volt pályára
lépésemig. Addig felváltva vedeltem a kóla és kávé nem túl
gyomorkímélő elegyét. De az idő gyorsabban telt, mint gondoltam.
- A
tizenhármas versenyző következik! - mondta be a hangosbemondó,
amely számban végre magamra ismertem.
- Nem
érdekelnek a babonák! - tudatosítottam magamban, mikor a kapuhoz
álltam.
„ - A banyaszám. ”
- Gyerünk
Hullócsillag, menni fog! - paskoltam meg lovam oldalát.
„ - Kérlek, Harry, ne
rontsd el! ”
- Gyí !-
indítottam, de a megszokott szárnyalási érzés elmaradt. Éreztem,
hogy mindkettőnk mozgását nehezíti a zuhogó eső, a ruha már
néhány másodperc után vizesen és hidegen tapadt bőrömhöz. A
föld ázott volt, és kitaposott, és csak nehezítette a dolgot az
előttem szereplő versenyzők patanyomaiból keletkezett süppedés -
és buckarengeteg. - Ne add fel! - mormoltam, és gyorsítottam. A
körülmények már nem tették lehetővé a gondolkodást.
„ - Küzdj! ”
Az első akadályon még átküzdöttük magunkat, de a másodikban
már hibáztunk, amit a legfelső léc bánt.
- Sebaj - bátorítottam, de az összhang már szűnni kezdett, és a
két test külön ritmusra járta haláltáncát.
„ - Csak előre nézz! ”
A harmadik akadálynál taroltunk, csak éppen nem a sikert, hanem az
akadály elemeit bontottuk el. Az erőm ekkorra már teljesen
elfogyott. A homlokomon cikázó izzadtságcseppek nem váltak el
élesen az eső cseppjeitől. Egy határállapotba kerültem. Már
nem hidegnek éreztem az esőt, csupán nedvesnek, már nem hallottam
a közönség felől hangokat, csak egy egységes, monoton morajlást.
Meg állhattam volna, de nem tettem. Feladhattam volna a versenyt, és
kisétálhattunk volna. De nem tettük. És ez az én döntésem
volt. Egy döntés, mely két lény életét változtathatja meg.
„ - Harry! ”
Vészhang.
Pillantásom a lelátóra tévedt, és ez elég is volt a teljes
tudathasadáshoz.
- Harry! - ordította, én pedig egy másodperc alatt zuhantam vissza
a jeges valóságba. Előre néztem, de a távolságokat már
képtelen voltam felmérni. Hullócsillag elrugaszkodott, de hátsó
jobb hátsó láb beakadt az akadályt tartó fa tákolmányba. És
akkor, egy másodperc erejéig tényleg megtapasztalhattam, milyen a
magasban szállni, milyen, mikor fentről szemléled a világot.
A szürke világot elöntötte a világosság. Minden fehér lett
szemeim előtt. És egyre csak azt a kiáltást akartam hallgatni:
- Harry!
Te szent ég! Most sem csalódtam, bár mintha ez a rész rövidebb lett volna, vagy csak képzelődöm? Mindegy.
VálaszTörlésA lényeg, hogy most is tökéletes lett. Szomorú, hogy összevesztek, és nem értem, Harry miért nem mondta el, hogy Ronald ölte meg az édeasnyját és Dominica bátyját is? Mármint, így szó szerint miért nem kiáltotta? Én megtettem volna. Mondjuk, lehet, ez csak az én butaságom.
BÉKÜLJENEK KI! LEGYENEK BOLDOGAK!
Lécci :3
Kíváncsi vagyok, mi lesz a folytatás, ezért remélem, minél hamarabb hozod a következő részt!
Pusziii, ~É.M.
omg! ez valami fantasztikus volt; már nagyon régóta vártam erre a részre. És ahogy gondoltam: ZSENIÁLISAN JÓ LETT! Egyrészről aggódom a Harry és Dominica kapcsolatáért..másrészt pedig nagyon aggódom Harryért. Csak ne legyen baja. :ss És béküljenek ki, és legyen minden happy *~* Nagyon várom már a folytatást; mardos a kíváncsiság, hogy mi történt, és hogy mi fog történni. Fantasztikusan írtad le, mint mindig! c:
VálaszTörlésbtw ha van kedved nézz be az új Harry-s blogomba:
http://damnfanfiction.blogspot.com/
u.i. siess a következővel!
Puszi, Lana
xx.
Ha azt mondom tetszett az elég kifejezés? Nem. Imádtam!.<3 Nagyon jól írsz, nagyon jó a történet. Harry, mint színész..hmm.:D De milyen világban él uristen.
VálaszTörlésEl nem tudom képzelni mi lesz a folytatásban..
Nagyon joo lett ez a rész is!
Csak kár, hogy nem az a rohadék Ronald pusztult ki..-.-
Kíváncsian várom a köviit, és olyan joo, hogy mindig ilyen hosszuakra irod a részeket *_* !
Ne sokáá hozd! :3
Csumezz, BG.*
Te jò atya úr isten!!!! :0
VálaszTörlésNagyon jò lett!!!!
Nagyon kìvàncsi vagyok mi lesz Harryvel és Domi-val . Eszméletlen mebnyire jòl írsz!
Büszke lehetsz magadra csak ìgy tovàbb.
A kövivrl siess!!! *-* :D