Kedves olvasóim! Hát elérkezett az utolsó fejezet is. Remélem tetszeni fog, és hagytok némi véleményt. Még valamikor érkezik egy epilógus, mely pontot tesz a történet végére, és minden kétséget kizár, mely még ezen fejezet után marad bennetek. Mindenesetre most szeretném megköszönni azt, hogy velem tartottatok eme utazás során.
Olvassátok szeretettel.
Ölel, puszil benneteket: Vampire Girl
„ Újrapörgetni
mindent. Vissza. Az elejére. Az első pillanatra. Mindent újra- és
visszajátszani magadban. Nem baj, hogy fáj. Hisz fog még jobban
is. De akkor legalább azt az érzést magadnak tudhatod, hogy
lehetett volna jobb is. Akkor legalább gondolatban átélheted. Az
már más dolog, hogy a végén még fájdalmasabb lesz visszazuhanni
a valóságba. De akkor legalább adsz egy esélyt magadnak, hogy
megtudd, mi is az a boldogság, s hogy felismerd, ha jön. Csak akkor
éppen mással tapasztalod meg. Mert most tudod: rossz emberbe
szerettél bele, s köreid semmire sem vezetnek. ”
Dominica
Tudtam, már nem sokáig adatik meg,
hogy belenézhessek a zöld szempárba, ezért most kendőzetlenül
megtettem. Tudtam, ismét el kell válnunk, mert ez nem a mi mesénk.
- Azt mondják, ha nem tudsz dönteni
két ember közül, válaszd a másodikat, mert ha igazán szeretted
az elsőt, akkor nem szeretsz bele a másodikba - érveltem magam
ellen. Kést szúrtam a saját szívembe. De nem tehettem mást, mert
nem láttam a szemében azt, hogy döntését bármi
megváltoztathatná, és nem akartam, hogy bűntudat, vagy egyéb
rossz érzések maradjanak személyem után.
- Kivéve, ha az elsőre nem is
emlékszel tisztán - rázta meg fejét. Szemei vörösek és
karikásak voltak, kialvatlanságról tanúskodtak.
- Engedtem magamat elfeledtetni - szavaim
a suttogásig törpültek. - Ez csakis az én hibám.
- De nem sikerült teljesen - nézett
rám. - Egy részemben mindig ott éltél, és élsz a mai napig. Nem
tudom, ki vagy te pontosan. Nem tudok rólad adatokat vagy egyebeket.
Szinte semmit. De ettől függetlenül a szívem mégis össze-vissza
kalimpál szürke pillantásod hatósugarában.
- Csak sajnos ez nem elég ahhoz, hogy
életeket alapozzunk rá - ráztam meg a fejemet.
- Szeretsz te egyáltalán? - kérdezte
meg hirtelen.
- Hogy mi? - kérdeztem vissza
zavarodottan.
- Dominica! Válaszolj őszintén:
szeretsz? - tette fel újra.
- Persze - mondtam.
- Ne tégy úgy, mintha ez egyértelmű
lenne! - utalt előbbi beszélgetésünkre.
- Na ide figyelj, Styles! - álltam a
sarkamra. - Azt mond meg, hogy ha nem szeretnélek, szerinted itt
állnék? Szerinted a keresésedre indultam volna, szerinted
megtaláltalak volna és szerinted küzdöttem volna érted újra?
Szerinted képes lennék lemondani rólad? Mert tudod ez a jele
annak, hogy valóban szeretlek: hogy el tudlak engedni, mert tudom,
te legalább boldog leszel!
- Miért gondolod, hogy így leszek
boldog? - tette fel a kérdést, és már engem is kizökkentett
elhatározásaim pártjáról.
- Mert láttam, hogy öleled azt a
másikat - a szavak kicsúsztak, anélkül, hogy átgondoltam volna
őket.
- Értem - nyelt nagyot, majd megrázta
és lehajtotta fejét, s közben hajába túrt. Mikor felnézett,
mintha nem is ugyanazt az embert láttam volna viszont. Mintha egy
másodperc, egy mozdulat alatt el akart volna felejteni. - Akkor
hát...
- Hogyan tovább? - kérdeztem azt, amit
a szemében láttam.
- Te gondolom hazamész- ez enyhe
elküldés volt.
- Te pedig megnősülsz - bólintottam.
Hisz ez az élet rendje.
- És minden megy tovább.
- Igen.
- Akkor hát... - kezdte ismét, és
megölelt. Utoljára éreztem illatát. Elvesztem az ölelésben, és
csak akkor eszméltem fel, mikor éreztem a hideget, mely helyén
maradt, s karjaim testem mellé hulltak, mert a levegő nem nyújtott
támaszt. S láttam távolodó nyurga alakját. Elment, ennyi volt.
Másodiknak lenni kicseszett egy érzés,
mondhatom. Nem, már nem érdekelnek a csúnya szavak... Hisz ezek
csak egymásra épülő betűkapcsolatok... Nem látom bennük a
komolyságot, az elkötelezettséget és igazságot, illetve
megmásíthatatlanságot.
Másodiknak lenni fájdalmas. Mikor azt
kell látnod, valakit eléd sorolnak, valakit jobbnak látnak,
valakit jobban szeretnek, és te csak nézel reménytelenül, hogy mi
ez az igazság szolgáltatás. Vagy inkább hol marad...
Csak nézed, ahogy ott van
egy másik nő, akit talán szebbnek, okosabbnak, tehetségesebbnek
találsz, és látod, amint mindaz az ölébe hullik, ami egykoron a
tied volt.
De hisz
ez az élet. Versenyek sorozata, és ha az adott pillanatban nem
döntesz megfelelően, akkor minden, akár egy egész élet is romba
dőlhet. Versenyek sorozata, ahol nem lehet meggyőzni, hogy a
második is szép hely, hisz a szám egyben az utolsót, a vesztest
is jelenti. Kemény küzdelmek, amelyeken mindenkinek át kell
jutnia, kivétel nélkül.
***
„ Egyszer valaki azt
mondta nekem, hogy szerencsés vagyok, mert nem látszik szemeimen,
ha sírtam. S talán igaza is volt, hisz így legalább megtudtam, ki
az igaz barátom, s ki az, ki csak a látszatra hajt. Az eredmény
elkeserítő. ”
Dominica
Zaklatottan ráncigáltam ki a
laptopomat tartójából, és durván csaptam fel. Ziláltam, és
könnyeimtől alig láttam a billentyűzetet. Kétszer is beírtam a
jelszavamat, mire beengedett, kezem szinte öntudatlanul kattintott a
megfelelő ikonra. És ismét ott volt előttem az üres, tiszta lap.
Ismét ujjaim a billentyűzeten táncoltak, és szinte embertelen
gyorsaságban nyomták le az éppen aktuális betűket.
Nem gondolkodtam, nem fogalmazgattam,
nem keresgéltem magamban a megfelelő szavakat. Csak írtam. A
szívem vezette kezeimet. Írtam egy történetet egy összetört
lányról, kinek tükörképe pontosan engem adott vissza, és egy
fiúról, ki nem mentette meg. Oldalak és órák repültek el, kész
lett egy fejezet, két fejezet, és így tovább, s csak a hangos
dörömbölés bezárt szobaajtómon, illetve a felkelő nap sugarai
voltak azon tényezők, melyek gátat szabhattak a folytatásnak.
Szemeim fájtak a képernyő
vibrálásától, mégis, lelkemben valamiféle büszkeség érzés
terjengett. Ez volt az eddigi legjobb kezdemény írásaim közül,
mert ebben a szereplők mindenki számára éltek, lélegeztek és
éreztek. Mert ez igaz volt. Mert ebbe tényleg a valóság egy
lekicsinyített változata élt. Éreztem, hogy ennek lehet jövője,
mégis, ez volt az első olyan munkám, aminél nem éreztem
késztetést, hogy a világ elé tárjam. Szemérmem nem engedhette
meg.
Sosem fejeztem be egyetlen történetet
sem. Mindig készültem a búcsúra, a lezáró szép szavakra, de
sosem teljesült be. Mindig attól féltem, hogy akkor szereplőim
megkezdik saját életüket, és már nem tudhatom őket olyannyira
magaménak, mintha csak egy kezdemény, egy történet csonkja él.
Sosem fejeztem be egyetlen történetemet sem. A vég felé közeledve
mindig lassítottam írástempómon, majd az végül megszűnni
látszott. Féltem, hogy ha lezárom, magam maradok. Féltem az
ébredéstől.
Talán ezért nem teljesült be írói
álmom, talán ezért maradtam meg csak az internetes világnak.
Talán eddig éretlen voltam az íráshoz, vagy nem tudom.
Most mégis minden fájdalmamat
kiadtam. Hisz annyi minden összegyűlt az elmúlt napokban.
Veszekedések, és felnőtt létem teljes elfojtása, eltiport
érzelmeim, és hitem ismételt megingása, és ez csak néhány
órára visszamenőleg. Tisztában voltam vele, hogy már csak két
nap, és hazamegyünk, és azzal is, hogy én nem tarthatok a
többiekkel a programokra, mert eljátszottam mindenki bizalmát
mászkálásaimmal. Tudtam, hogy a szüleim éjszakákat
virrasztottak az aggodalom miatt, mióta itt vagyok.
- Dominica, engedj be! - hallottam meg
Car hangját. Szóval utánam jött... Nem válaszoltam. - Domi,
kérlek! - verte tovább az ajtót kitartóan.
- Légy szíves hagyj egyedül! -
ordítottam vissza. A beszűrődő fényből arra következtettem,
hogy elég korán lehet, mégsem érdekelt, ki ébred fel.
- Tudod, hogy nem foglak! - folytatta.
Igen, ebben az egyben biztos voltam. Mégsem akartam most vele
beszélni. Nem miatta, a helyzet miatt. A történtek miatt. - Ne
engem okolj! - találta ki gondolataim.
Nagyot sóhajtottam, és kinyitottam a
szoba ajtaját, melyben most egyedül háltam. Daniellát az a
bizonyos este után szinte eltiltották tőlem.
- Neked is szép reggelt! - köszöntöttem
morcosan.
- Nem aludtál - vonta meg a vállát.
Már vissza sem kérdeztem, tudtam: felesleges. - Ne engem okolj!
- Nem is teszem! - vágtam vissza.
- Nem úgy látom!
Nem akartam veszekedni, fáradt voltam
hozzá. Túlságosan is.
- Car, kérlek, most menj el!
- Nem!- tiltakozott, szemein
kétségbeesés tükröződött, amit nem tudtam hová tenni. - Nem
engedem, hogy most elküldj, aztán két nap múlva felszállj arra
az átkozott gépre, és egy szó nélkül hazarepülj, hogy ismét
itt hagyj! - kelt ki magából. - Nem engedem, hogy ne legyen semmi
értelme az itt eltöltött napjaidnak! Nem...
- Car, én... - próbáltam megnyugtatni.
- Van itt egy aprócska probléma, amit
majd megoldunk! - próbált biztatni.
- Te aprócska problémának nevezed
azt, hogy ha visszaadom az emlékeit, nem mehetek a közelébe? -
dühösnek szánt mondatomat szinte csak suttogni tudtam.
- Kell, hogy legyen egy kiskapu! Kell,
hogy legyen megoldás! Kell! - bizonygatta.
- Nem - ráztam meg fejemet. - Én mindent
megpróbáltam. Küzdöttem, majd lemondtam róla, vissza akartam
adni neki az emlékeit, majd ismét feltámadt a remény, és most
ismét lemondok róla. Aközben a csók közben elhittem, hogy lehet
ennek a történetnek folytatása, de nem! - mondataim közben
hátráltam, majd lehuppantam az ágyra. - Car, lásd be, ez őrültség.
- Nem, nem, nem... - ringatta magát
tévképzetekbe.
- Az emlékei nélkül nem engem
választ, az emlékeivel meg csak egy égi szabály választ el
minket - vázoltam a tényeket. - Mi kell még?
Sírva ölelt át, akkora lendülettel,
hogy eldőltünk az ágyon. Mondtam volna neki, hogy nincs miért
sírnia, de nem lett volna igaz, ringattam és csitítottam volna, de
hamisság lett volna. Így csak csendesen adtam részvétemet. Az ember, kit a legerősebbnek tartottam, ki szememben kőszikla volt, ott zokogott karjaimban.
Először láttam magam előtt én is a
jövőt: ismét el fogunk szakadni. Hisz az égi világ kegyetlen
szabályokat állított fel: ha valaki visszakapja az emlékeit,
elveszti emlékőrét. Így ha Harry emlékeket kap, én kénytelen
nyom nélkül felszívódni, hogy ő sose találjon rám.
***
„ A királyfihoz
mindig királylányt adtak. Akkor pont én tanítsam meg a népet,
hogy a mesék hamisak, s a szerelem is győzhet? ”
Harry
Átalvatlan éjszakák sora, röpködő
gondolatok és mi egyéb. Mérlegelés, ésszerű megoldások, és
azok a hülye érzelmek.
Döntenem kellett két lány között.
Eddig arra hajtottam, hogy mindenki engem akarjon, s a Sors furcsa
fintora, hogy most arra vágytam: bár valamelyikük ne szeretne. Ott
volt az egyik oldal, Ellie, a szőke gyönyör, kit már nem tudtam
hova tenni. Kit szerettem, csak nem biztos, hogy szerelemmel. És ott
volt ellen pártnak Dominica, ki furcsaságával és különcségével
már az első pillantáskor belopta magát a szívembe. Újra. Ki
felbukkant a homályos múltból és szívembe rajzolta magát. Ki
annyi mindent összehordott nekem, emlékeket ígért, ha Ellie
mellett maradok, s mégis lelkem inkább felé húzott.
Döntenem kellett, pontot raknom a
kegyetlen játék végére.
És most ott álltam Ellievel szemben.
- Ne sírj! - töröltem le
könnycseppeket gyengéden arcáról. - Nem éri meg!
- Harry, ha ez változtat valamit, én
tényleg szeretlek! Tudom, hogy néha elviselhetetlen vagyok, de... -
a sírás ereje belé fojtotta a szót. Lelkemben bűntudat ébredt.
- Css! Nem mondj ilyet! Ez nem így
van! - majd magamhoz húztam és megöleltem. Úgy gondoltam ennyi
jár, azok után, amin keresztülmentünk. - Nem változtat már
semmin... - meredtem a távolba, miközben hátát simogattam. -
Sajnálom, hogy ezt kellett tennem veled! - szóltam, mikor könnyei
kicsit apadni kezdtek, de eme mondat hatására újra kitörtek
belőle. - Gyere, üljünk le! - engedtem el, mert bárhogy is
sajnáltam, kezdett kissé kínossá válni ragaszkodó ölelése. -
Tessék, itt egy zsebkendő - nyújtottam át a hátsózsebemből
kitúrt, kissé gyűrött, de legalább tiszta papírzsepit. Majd én
is leültem. - Ellie, figyelj rám! Én nem akartalak megbántani -
szóra nyitotta ajkait. - Tudom, ez egy ilyen esetben
elkerülhetetlen! - folytattam, mert nem akartam eme gondolatokat az ő
szájából is hallani megerősítésképpen. - Egy ilyen dolgot nem
lehet tapintatosan közölni, és ezzel én pontosan tisztában
vagyok. Olyan ez, mint a halál... Bárki és bármily helyzetben
mondja el, az fájni fog. Tulajdonképpen ebben az esetben is meghalt
valami.
- Már ha élt - jegyezte meg, hangjából
mégsem éreztem semmiféle cinizmust, vagy hasonló dolgot. Ez csak
a fájdalma volt.
- Élt. Bizton és legfőképp őszintén
állítom, hogy élt. Te most úgy látod, hogy megváltoztam, és
ezért változtak meg az irántad táplált érzelmeim is. Egy másik
lány pedig úgy érzi, most lettem újra az, aki vagyok. Két tűz
között állok, és képtelen vagyok úgy kitörni ebből az ördögi
körből, hogy senkit se sebezzek meg!
- Miért kellett felbukkannia? - suttogta
maga elé a kérdést, amit nem is nekem célzott. Igen, ő mindig is
ilyen szókimondó volt. Majd újra legördültek a könnycseppek
orcáján.
- Ezzel ne ostromozd magadat! - egy
pillanatig még néztem, gondolkodtam rajta, hozzá érjek-e, de
inkább nem kockáztattam. - Talán nehéz elhinned, de ő már többet
szenvedett miattam, mint te - nagyot nyeltem. Szóval itt a gond... Velem.
- Védd csak őt!
- Szó sincs arról, hogy védeném!
Csak mondtam... Nem akartam megvárni az esküvő napját, hogy akkor
hagyjalak ott, mindenki előtt, megalázva. És nem azért, mert
akkor egy világ szemében váltam volna egy utolsó, aljas tetűvé.
Cseppet sem. Csak inkább gondolkodtam előtte, minthogy kivárjam az
utolsó pillanatot, amikor is rájöhetek, ez nem fog működni!
Ellie! - szólítottam meg. Kék szemeit rám vetette. - Mindenkinek
joga van az igaz szerelemre! Nekünk is! - érveltem.
- De hisz én szeretlek.
- Nem érted - ráztam meg a fejemet. -
Lehet, hogy most úgy érzed, de nem. Amiről én beszélek az az
igazi, mindent elsöprő szerelem. Az, ami csak egyszer adatik meg az
életben. Ha most hozzám jöttél volna, sosem lehettünk volna
igazán boldogok, mert még akkor is a szürke szempárt láttam
magam előtt, mikor az emlékeim süllyesztőjének legeslegalján
hevert. És tekintve, hogy nekem sajnos nem te vagy az az egy lány,
aki az igazat jelenti, ezért neked sem lehetek én az a férfi!
- A fájdalmat akkor is érzem...
- Tudom - bólintottam megértően. - Ez
az a fájdalom, ami nélkül úgysem tudnál igazán szeretni, mert
ezt át kell élned ahhoz, hogy meg tudj alázkodni a másik
előtt... - ezeket a gondolatokat csak hadarva, magamnak mondtam. Nem
akartam, hogy ő is értse, - és biztos vagyok benne, hogy
bágyadtságának köszönhetően nem is tette - mert csak
okoskodásnak tűnhetett volna. - Te csodálatos lány vagy, Ellie!
Számos férfi álma!
- Ez most nem segít - törölte meg
szemeit.
- Tudom.
Összenéztünk, és bár kimondani
egyikünk sem akarta, mégis tudtuk, minél hosszabbra nyújtjuk,
annál rosszabb lesz az elválás. Ennyi volt hát. Ennyi volt az
elmúlt pár év.
- Nem tudom, mit mondhatnék még... -
habozott.
- Semmit. Felesleges - ingattam fejemet.
- Akkor hát ég veled! - s újra sírni
kezdett. Várta, mikor esik meg rajta szívem. De, hogy idézzem
Dominica szavait: „Erre nem lehet életeket alapozni.”
- Ég veled! - intettem búcsút. Tudtam,
engem egy másik lány, egy másik helyen vár.
***
„ Hiába van
önbizalmad, az nem segít. Attól, hogy magadat nagyra tartod, nem
nősz meg az emberek szemében. Nem is akkor válsz nagy emberré,
hogy ha nagy dolgokat teszel le az asztalra. Akkor derül ki, milyen
ember vagy, ha más szeret, s csak akkor érhetsz valamennyit, ha
van, aki harcol érted. Ki nem adja fel, bármily messze is
sodródtatok egymástól. ”
Dominica
Feldúltan ráncigáltam a
bőröndöt, mely csak azért sem akart nekem engedelmeskedni. A
járatot már bemondták, és a csomagjaim már le kellett volna
adni. Alig vártam, hogy végre a repülőn ülhessek, és érezzem,
hogy elemelkedek ettől az átkozott földrésztől.
- Segítek! - vette át tőlem
a terhet Liam.
- Köszönöm - erőltettem
hálás mosolyt az arcomra.
Letöröltem egy kósza
izzadtságcseppet arcomról.
- Dominica! - szólított meg
egy ismerősen rekedtes hang. Hát mégsem tisztel annyira sem, hogy
békésen engedjen távozni. Mégis boldog voltam, hisz utánam jött.
Hátrafordultam.
- Mondd gyorsan! - sürgettem. -
A gép nemsoká indul.
- Induljon - vont vállat.
- Nem érted. Én is rajta
leszek - világosítottam fel, mintha nem lett volna így is elég
egyértelmű.
- Ó, dehogy - rázta meg
göndör, fürtös fejét, szája sarkában mosoly bujkált. Nem
értettem vidámságát.
- Harry! Én képtelen vagyok
végignézni, amint elveszel egy számomra oly ismeretlen és hideg
nőt! Hadd legyek önző, és távozzak ép lélekkel! - kértem, bár
tudtam, ez meg már nem valósulhat.
- De hisz ismered!
Mindenkinél jobban ismered! - szavai megleptek.
- Tessék? - nem tudtam
eldönteni: ivott vagy szívott.
- Dominica! - szólított fel,
és még mindig vigyorgott. - Hajlandó hozzám jönni? - tette fel a
kérdést.
- Hogy én? - nyögtem ki,
minden romantikusságot kettétörve.
- Te! Pontosan te! - széles
mosolyra húzta száját.
- De... Hát... Ellie? Te már
elkötelezted magad! - emlékeztettem a keserű igazságra.
- Csak nem a megfelelő
embernek - vallotta be, arcán mintha pír jelent volna meg. - Ellie is
megértette, hogy mi nekünk sosem lehet részünk a teljes
boldogságban egymás mellett.
- Harry! Én nem tudom mit
mondhatnék! - szemeim üvegesek voltak.
- Azt, hogy ott fogsz állni
velem az oltárnál! Azt, hogy hozzám jössz, és vigyázol rám!
Azt, hogy örökké mellettem maradsz!
- Harry, ha én most
felszállok arra gépre, akkor te visszakapod az emlékeidet, és
boldogan élhetsz Ellivel! - közöltem. - Csak annyi a dolgod, hogy
elhidd, megtörténhet, és a múlt előtted hever majd.
- Nem, nem érted! Nekem már
nem kellenek ócska emlékek! Nem az a boldogság! A boldogság a
jelenben rejlik, az pedig itt áll előttem! Az én boldogságom te
vagy! Nem érdekel, hogy hogyan szerettem beléd először, hisz
megtettem másodszorra is! És ez az, ami igazán számít!- érvelt. -
Csak mond, hogy leszel a feleségem! - lépett elém, orrunk összeért.
- Ez nem ilyen egyszerű!
- Ne keress kifogásokat!
Csak mond, hogy szeretsz! - apró puszikat hintett egész arcomra.
- Szeretlek! - sóhajtottam.
- Légy a feleségem!
- Örömmel az leszek! - ahogy
kimondtam a bűvös szavakat, már éreztem is, hogy valamit az
ujjamra húz, de nem volt időm ezzel törődni, hisz ajkai
megtámadtak, és már hevesen csókolt. A világ forgott körülöttem,
a pillangók elszabadultak, és valami taps félét véltem
felfedezni, de nem volt annyi lelki erőm, hogy megszakítsam a
varázst, akár annyira is, hogy kinyissam a szemeim, és megnézzem,
kik is állnak körülöttem.
***
Hónapokkal később
„ Itt az idő. A
harang nekünk csendül fel, s mindenki minket ünnepel. Itt az idő.
A boldogság ideje. Anya, apa: köszönöm, hogy felneveltetek,
köszönöm, hogy bennem hittetek! Köszönöm, hogy amíg éjfélt
üt az óra, kezemet most is fogjátok! Köszönöm, hogy nincs okom
aggodalomra. Köszönöm, hogy felnőttet neveltetek belőlem,
köszönöm, hogy érző emberré cseperedhettem. Köszönöm, hogy
könnyeim mindig letöröltétek. De most mennem kell. Vissza fogok
még térni hozzátok, emiatt ne aggódjatok. Nem örökre tűnök
el, mert a szülői ház melegére mindig szükségem lesz. Csupán
beveszek életembe még egy embert. A felelősséget leveszem
vállatokról, és az ő kezébe helyezem. Mert nem vagyok már többé
gyerek. Fel kell vennem saját keresztemet. ”
Dominica
És ott álltam, tetőtől
talpig fehérben. Ott álltam az oltár előtt, és ott állt
mellettem az a férfi is, akit a világon a legjobban szerettem.
Akiért annyit sírtam, és akiért annyit küzdöttem, és szentül
hittem, hogy most már soha nem fog elengedni.
Nem néztem hátra anyáékra,
mert tudtam, akkor minden cérna szakadna, s egy szó nem sok, nem
jönne ki a számon. Tudtam így is mindent, ami arcukon s szívükben
lakozott.
A templomon hűvös szellő
futott végig, a még lélegzetemet is hallani véltem, akkora csend
volt. Mindenkiben kis feszültség bujkált, de nem rossz értelemben.
Ez az a kellemes feszültség volt, mely inkább izgalommal párosul.
Mindenki engem nézett, rám figyelt, várta, hogy megszólaljak.
Lehunytam szemhéjaim, és belekezdtem.
- Ígérem, hogy örökké
fogom a kezed. Ígérem, hogy nem engedem, hogy letérj a kijelölt
útról, s visszarántalak a szakadék széléről. Nem kérlek arra,
hogy sose cselekedj rosszat. Csupán azt kérem, ne ránts magaddal,
s add meg az esélyt, hogy megmenthesselek. S kérlek tedd meg ezt
visszafele, hisz én is így cselekszek majd. Ments meg, ha a Sors
azt kívánja, mert élni akarok veled. Most és mindörökké! -
nyitottam ki a szememet esküm végszavára.
Ő jött. Gyomrom
összeszorult.
- Fogadom, hogy többé el
nem hagylak, hogy mindig ott leszek veled, ha hűvös a hajnal.
Fogadom, hogy nélkülöznöd többé nem kell, mert ott leszek
hűséges férjednek. Fogadom, hogy örökké szeretlek, és ha bármi
baj van, fogom a kezed! Most és mindörökké! - térdeim megremegtek
az izgalomtól.
- És most: Dominica,
elfogadod-e hitvestársadul az itt megjelent Harold Edward Stylest? -
Ezerszer elképzeltem már ezt a pillanatot. Hogy hogyan fogom
kimondani azt a bizonyos igen. Hogy hogyan fog hangzani az én
számból, hogy hogyan kötelezem el magamat egy életre.
- Igen - mondtam gondolkodás
nélkül, szemeim üvegesek lettek, mégsem könnyeztem. El sem
tudtam hinni ezt a tündérmesét: hogy itt vagyunk, szívünk
örömmel telve, s minden gondot és bút elfeledtünk. Hogy
összehoztunk egy gyönyörű esküvőt, melyről sikerült kizárnunk
minden illetéktelen személyt, hisz nem kis lépés, hogy Hollywood
egyik legnagyobb sztárja megnősül. Mégis, minden sajtós hoppon
maradt, hisz lekéstek eme nagy pillanatról, amihez nem kis
frappánsság kellett. De úgy nézett ki, nekünk nincs lehetetlen,
vagy olyan akadály, mit le ne tudnánk győzni.
- Harry, és te akarod-e
hitvestársadnak az itt megjelent Dominica Lambricket? - tekintetünk
összetalálkozott, és láttam, ő is érzelmeivel küszködik.
Pillantásából megkaptam mindazt, amire minden nő vágyik:
szeretetet, szerelmet, csodálatot és elragadtatást. Önbizalmat
sugallt, és szívemet elöntötte a végtelen boldogság.
Nagy levegőt vett, szemei
sarkában mosoly bujkált.
Szája is felfelé görbült.
Megkönnyebbülés látszott
rajta.
Megszorította a kezemet.
Majd minden olyan gyorsan
történt.
Összeesett.
Ott feküdt előttem
mozdulatlanul, s nekem már nem jött ki hang sem a számon a
rémülettől.
Fehér ruhám alját
pirosság öntötte el, a két szín természetellenesen éles kontrasztot alkotott. A templom vörös
szőnyege még vörösebbre váltott.
Harry!