Epilógus

„ Kedves problémáim, sajnálattal kell közölnöm veletek: az én Istenem nagyobb nálatok! ”

Dominica

- Ha létezik igazi fájdalom, mely akkora erővel bír, hogy az ember beleroppanjon, az volt az. Elvesztésével mély űrt hagyott bennem, mert tisztában voltam vele, úgysem tölti ki semmi vagy senki. Vannak dolgok, melyek bizton állíthatósággal csak egyszer történnek meg egy ember életében. Vannak dolgok, melyeknél nem elég, ha agyunk gondolkodó, mindent érvekkel alátámasztó része felfogja; a szív, s az elme fennmaradó, emlékezni képes része sosem érti meg. Dolgok, melyek fájnak, sírsz, majd belefáradsz és csak üres tekintettel tanúsítasz a továbbiakban részvétet. Nem érted, miért távozott. Nem érted, miért nem mehetsz utána - magyaráztam.

- És te hiszel abban, hogy a távozottak visszatérnek, csak más testben? - tette fel kérdését kis gondolkodás után.

- Minden okom meg van rá, hisz te is itt vagy. Ha ő nem megy el, lehet, hogy lányom születik, vagy olyan fiam, kiben kevésbé rajzolódnak ki vonásai - adtam jelét egyetértésemnek.

- És nem lett volna jobb? - kérdezte. Zavarba ejtett.

- Ezen kár gondolkodni. Ez volt a sorsa, ennek be kellett teljesülnie - nyugtattam, nehogy magát kezdje okolni. - Néha nézlek, és a hiányérzet múlni kezd. Felelőtlenség lenne azt állítani, hogy el is múlik, hisz mindig emlékezni fogok rá, de annyian vannak körülöttem, kik fogják kezemet, hogy egyre jobb és jobb lesz minden. Igen... Ha süt a nap, és sugarai rád esnek, szinte különbséget sem tudok tenni közted, és a róla fennmaradt, elmosódott képek közt. - Elmosolyodott. - De lehet, hogy csak én látom így.

- Pedig annyit mondogatod: apára hasonlítok... - mélázott el.

- Igen. Én kis Harrym... - simogattam meg. - Csodálatos, akár az apja...

Ekkor valaki átölelt hátulról, karjai erősen szorítottak. Vacogásom alábbhagyott.

- Úgy hallom, rólam esik a szó- nyomott puszit az arcomra, majd mellém telepedett. Remegésem megszűnt, és már éreztem, minden rendben van. Csak mosolyommal nyugtáztam igazát.

- De akkor nem értem... - vakarta meg buksiját.

- Két ember is tükröződik benned - mondtam, de láttam Harryn, felesleges tovább magyaráznom.

- Választhattatok volna vidámabb témát! - szidott minket, de szemei nevettek.

Igaza volt, mégis úgy gondoltam, a mi életünkben ez már csak természetes. Elméláztam egy kicsit, mi minden is történt az elmúlt röpke, tovaszökkenő évek alatt. A félresikerült esküvő, melyen Harry összeesett, és kis híján meg is halt, miközben én riadtan álltam az oltárnál, és hasamat fogtam, melyben már az a személy élt, ki családdá avatott minket. Hisz megsértettünk egy égi törvényt házasságunkkal, és mi ennek pontosan tudatában voltunk, csak éppen nem érdekelt minket. Az ég arra viszont nem gondolt, mennyire kapóra jött nekünk Harry rosszulléte, hogy egy életre kivonjuk magunkat a Hollywoodi forgalomból. Harryvel és közös fiunkkal hát vidékre költöztünk, egy kis faluba a hegyek közé, egy helyre, hol senki sem fedi fel kilétünket. Így hát önző módon megfosztottam a világot Stylestól, így ő már csak az enyém. Rajongók ezrei állnak a mai napig tanácstalanul, hova tűnhetett, mi lehet vele, de erre a kérdésre senki nem tud felelni. Így visszatértünk életünk egy normális kerékvágásába, és élvezzük egymás jelenlétét, míg csak lehet. Tudjuk, hogy fogy az időnk. Tudjuk, hogy nem szabadna együtt lennünk. Angyalok serege vakargatja szőke buksiját, mi történik itt nap, mint nap, és hogy hogy lehet a jóslatban szereplő férfi Harry. Hisz én vagyok emlékőrzője. Azonban ezt a témát már nem igazán szoktuk feszegetni, hisz feleslegesen komoly.

Mi egyszerűen csak élünk. Nem az emlékekért, hanem önmagunkért, egymásért, és a jelen pillanatokért. Sosem nézünk hátra. Sosem nézünk előre. Csak a jelenbe.

- Dominica! - hívott lágy hangon Harry.

- Jövök! - álltam fel mosolyogva.

Mennem kellett, hisz az ünnepi asztal terítve állt, s a család csak rám várt. Karácsony volt. Igazi karácsony.

Mindenki ott ül, ki számított: a szüleim, és barátaink. Liam, Louis, Niall és Zayn, négy fiú, kikek együtt töltött éveink alatt szedtünk össze. Ők már legbensőségesebb köreinkhez tartoztak, hisz annyit időztek már nálunk, hogy ez lett otthonuk. Harryvel együtt zenélgettek, dalokat írtak, melyeket ugyan zömében csak én hallottam, mégis, ha engem levettek a lábamról, az sikerélményként hatott rájuk. Nem vágytak sikerre vagy hírnévre, pedig ha valaki, ők megérdemelték volna. De Harry nem vágyott vissza a reflektorfénybe, aminek én is igencsak örültem.

Szívesen hívtam volna még mást is, ott lett volna annál az asztalnál a helye Daniellának is, és még számos egyéb szívemnek fontos személynek, de sajnos nem kockáztathattunk. Így hát élveznünk kell a szűk családi légkört.

Éreztem a mézes tea illatát, mely tányérom mellett gőzölgött, és engem várt, és a mellé párosuló gyantaillatot. Élveztem a fényeket, a gyertyák pislákoló lángját, az égők váltakozását. Hallgattam a beszélgetést, és táplálkoztam a kacagásokból és jó hangulatból.

- Anya! - rohant hozzám a fiam, és tudtam, megtalálta az ajándékait a fa alatt. A férfiak mit sem törődve az asztalon sorakozó kajahegyekkel rohantak megnézni, mit kapott a legkisebb.

- Hé, és a vacsora? - szólt utánuk anyám fejcsóválva, de választ nem kapott.

Percekkel később ott száguldott a fejem fölött a repülő, és gurult a lábaim közt a versenyautó.

- Azért csak összejött! - huppant le mellém Harry, szemeit fáradtan lehunyta. Végtelenül hálás voltam neki, mert tudtam, nagy munkája volt a mai napban. Jobb férjet álmomban sem kívánhattam volna magamnak. Igaz, másodszorra is be kellett törnöm, és igencsak sokat formálódott az évek alatt, de én is ilyen voltam. Mindkettőnknek csiszolódnia kellett a másik által.

- Igen - bólintottam, és tudtam, ő is érzi, hogy nem csak a mai napra érthető. Nem volt könnyű, de együtt sikerült.

Nevetve dőltem oldalra vállára, ő pedig átkarolva engem megcsikizte oldalamat. Sikítva ölébe dőltem, ő pedig lehajolt, és megcsókolt, hogy befogja a szám. Tele szerelemmel, vággyal és szeretettel.

És ismét hallottam a tapsot magunk mögött.

Először éreztem azt a semmihez sem fogható dolgot: sosem fogok meghalni, gyötörje testemet bármily kór is.

Mert táplált a szeretet. Melegített és fűtött, hisz ott volt velem az a bizonyos nyári szerelem, ki sosem hagy el.

Végre éreztem, hogy élek.

VÉGE