25. fejezet - Ki nevet a végén?

Kedves olvasóim! Hát elérkezett az utolsó fejezet is. Remélem tetszeni fog, és hagytok némi véleményt. Még valamikor érkezik egy epilógus, mely pontot tesz a történet végére, és minden kétséget kizár, mely még ezen fejezet után marad bennetek. Mindenesetre most szeretném megköszönni azt, hogy velem tartottatok eme utazás során. 

Olvassátok szeretettel.

Ölel, puszil benneteket: Vampire Girl

„ Újrapörgetni mindent. Vissza. Az elejére. Az első pillanatra. Mindent újra- és visszajátszani magadban. Nem baj, hogy fáj. Hisz fog még jobban is. De akkor legalább azt az érzést magadnak tudhatod, hogy lehetett volna jobb is. Akkor legalább gondolatban átélheted. Az már más dolog, hogy a végén még fájdalmasabb lesz visszazuhanni a valóságba. De akkor legalább adsz egy esélyt magadnak, hogy megtudd, mi is az a boldogság, s hogy felismerd, ha jön. Csak akkor éppen mással tapasztalod meg. Mert most tudod: rossz emberbe szerettél bele, s köreid semmire sem vezetnek. ”

Dominica

Tudtam, már nem sokáig adatik meg, hogy belenézhessek a zöld szempárba, ezért most kendőzetlenül megtettem. Tudtam, ismét el kell válnunk, mert ez nem a mi mesénk.

- Azt mondják, ha nem tudsz dönteni két ember közül, válaszd a másodikat, mert ha igazán szeretted az elsőt, akkor nem szeretsz bele a másodikba - érveltem magam ellen. Kést szúrtam a saját szívembe. De nem tehettem mást, mert nem láttam a szemében azt, hogy döntését bármi megváltoztathatná, és nem akartam, hogy bűntudat, vagy egyéb rossz érzések maradjanak személyem után.

- Kivéve, ha az elsőre nem is emlékszel tisztán - rázta meg fejét. Szemei vörösek és karikásak voltak, kialvatlanságról tanúskodtak.

- Engedtem magamat elfeledtetni - szavaim a suttogásig törpültek. - Ez csakis az én hibám.

- De nem sikerült teljesen - nézett rám. - Egy részemben mindig ott éltél, és élsz a mai napig. Nem tudom, ki vagy te pontosan. Nem tudok rólad adatokat vagy egyebeket. Szinte semmit. De ettől függetlenül a szívem mégis össze-vissza kalimpál szürke pillantásod hatósugarában.

- Csak sajnos ez nem elég ahhoz, hogy életeket alapozzunk rá - ráztam meg a fejemet.

- Szeretsz te egyáltalán? - kérdezte meg hirtelen.

- Hogy mi? - kérdeztem vissza zavarodottan.

- Dominica! Válaszolj őszintén: szeretsz? - tette fel újra.

- Persze - mondtam.

- Ne tégy úgy, mintha ez egyértelmű lenne! - utalt előbbi beszélgetésünkre.

- Na ide figyelj, Styles! - álltam a sarkamra. - Azt mond meg, hogy ha nem szeretnélek, szerinted itt állnék? Szerinted a keresésedre indultam volna, szerinted megtaláltalak volna és szerinted küzdöttem volna érted újra? Szerinted képes lennék lemondani rólad? Mert tudod ez a jele annak, hogy valóban szeretlek: hogy el tudlak engedni, mert tudom, te legalább boldog leszel!

- Miért gondolod, hogy így leszek boldog? - tette fel a kérdést, és már engem is kizökkentett elhatározásaim pártjáról.

- Mert láttam, hogy öleled azt a másikat - a szavak kicsúsztak, anélkül, hogy átgondoltam volna őket.

- Értem - nyelt nagyot, majd megrázta és lehajtotta fejét, s közben hajába túrt. Mikor felnézett, mintha nem is ugyanazt az embert láttam volna viszont. Mintha egy másodperc, egy mozdulat alatt el akart volna felejteni. - Akkor hát...

- Hogyan tovább? - kérdeztem azt, amit a szemében láttam.

- Te gondolom hazamész- ez enyhe elküldés volt.

- Te pedig megnősülsz - bólintottam. Hisz ez az élet rendje.

- És minden megy tovább.

- Igen.

- Akkor hát... - kezdte ismét, és megölelt. Utoljára éreztem illatát. Elvesztem az ölelésben, és csak akkor eszméltem fel, mikor éreztem a hideget, mely helyén maradt, s karjaim testem mellé hulltak, mert a levegő nem nyújtott támaszt. S láttam távolodó nyurga alakját. Elment, ennyi volt.

Másodiknak lenni kicseszett egy érzés, mondhatom. Nem, már nem érdekelnek a csúnya szavak... Hisz ezek csak egymásra épülő betűkapcsolatok... Nem látom bennük a komolyságot, az elkötelezettséget és igazságot, illetve megmásíthatatlanságot.

Másodiknak lenni fájdalmas. Mikor azt kell látnod, valakit eléd sorolnak, valakit jobbnak látnak, valakit jobban szeretnek, és te csak nézel reménytelenül, hogy mi ez az igazság szolgáltatás. Vagy inkább hol marad...

Csak nézed, ahogy ott van egy másik nő, akit talán szebbnek, okosabbnak, tehetségesebbnek találsz, és látod, amint mindaz az ölébe hullik, ami egykoron a tied volt.

De hisz ez az élet. Versenyek sorozata, és ha az adott pillanatban nem döntesz megfelelően, akkor minden, akár egy egész élet is romba dőlhet. Versenyek sorozata, ahol nem lehet meggyőzni, hogy a második is szép hely, hisz a szám egyben az utolsót, a vesztest is jelenti. Kemény küzdelmek, amelyeken mindenkinek át kell jutnia, kivétel nélkül.

***

„ Egyszer valaki azt mondta nekem, hogy szerencsés vagyok, mert nem látszik szemeimen, ha sírtam. S talán igaza is volt, hisz így legalább megtudtam, ki az igaz barátom, s ki az, ki csak a látszatra hajt. Az eredmény elkeserítő. ”

Dominica

Zaklatottan ráncigáltam ki a laptopomat tartójából, és durván csaptam fel. Ziláltam, és könnyeimtől alig láttam a billentyűzetet. Kétszer is beírtam a jelszavamat, mire beengedett, kezem szinte öntudatlanul kattintott a megfelelő ikonra. És ismét ott volt előttem az üres, tiszta lap. Ismét ujjaim a billentyűzeten táncoltak, és szinte embertelen gyorsaságban nyomták le az éppen aktuális betűket.

Nem gondolkodtam, nem fogalmazgattam, nem keresgéltem magamban a megfelelő szavakat. Csak írtam. A szívem vezette kezeimet. Írtam egy történetet egy összetört lányról, kinek tükörképe pontosan engem adott vissza, és egy fiúról, ki nem mentette meg. Oldalak és órák repültek el, kész lett egy fejezet, két fejezet, és így tovább, s csak a hangos dörömbölés bezárt szobaajtómon, illetve a felkelő nap sugarai voltak azon tényezők, melyek gátat szabhattak a folytatásnak.

Szemeim fájtak a képernyő vibrálásától, mégis, lelkemben valamiféle büszkeség érzés terjengett. Ez volt az eddigi legjobb kezdemény írásaim közül, mert ebben a szereplők mindenki számára éltek, lélegeztek és éreztek. Mert ez igaz volt. Mert ebbe tényleg a valóság egy lekicsinyített változata élt. Éreztem, hogy ennek lehet jövője, mégis, ez volt az első olyan munkám, aminél nem éreztem késztetést, hogy a világ elé tárjam. Szemérmem nem engedhette meg.

Sosem fejeztem be egyetlen történetet sem. Mindig készültem a búcsúra, a lezáró szép szavakra, de sosem teljesült be. Mindig attól féltem, hogy akkor szereplőim megkezdik saját életüket, és már nem tudhatom őket olyannyira magaménak, mintha csak egy kezdemény, egy történet csonkja él. Sosem fejeztem be egyetlen történetemet sem. A vég felé közeledve mindig lassítottam írástempómon, majd az végül megszűnni látszott. Féltem, hogy ha lezárom, magam maradok. Féltem az ébredéstől.

Talán ezért nem teljesült be írói álmom, talán ezért maradtam meg csak az internetes világnak. Talán eddig éretlen voltam az íráshoz, vagy nem tudom.

Most mégis minden fájdalmamat kiadtam. Hisz annyi minden összegyűlt az elmúlt napokban. Veszekedések, és felnőtt létem teljes elfojtása, eltiport érzelmeim, és hitem ismételt megingása, és ez csak néhány órára visszamenőleg. Tisztában voltam vele, hogy már csak két nap, és hazamegyünk, és azzal is, hogy én nem tarthatok a többiekkel a programokra, mert eljátszottam mindenki bizalmát mászkálásaimmal. Tudtam, hogy a szüleim éjszakákat virrasztottak az aggodalom miatt, mióta itt vagyok.

- Dominica, engedj be! - hallottam meg Car hangját. Szóval utánam jött... Nem válaszoltam. - Domi, kérlek! - verte tovább az ajtót kitartóan.

- Légy szíves hagyj egyedül! - ordítottam vissza. A beszűrődő fényből arra következtettem, hogy elég korán lehet, mégsem érdekelt, ki ébred fel.

- Tudod, hogy nem foglak! - folytatta. Igen, ebben az egyben biztos voltam. Mégsem akartam most vele beszélni. Nem miatta, a helyzet miatt. A történtek miatt. - Ne engem okolj! - találta ki gondolataim.

Nagyot sóhajtottam, és kinyitottam a szoba ajtaját, melyben most egyedül háltam. Daniellát az a bizonyos este után szinte eltiltották tőlem.

- Neked is szép reggelt! - köszöntöttem morcosan.

- Nem aludtál - vonta meg a vállát. Már vissza sem kérdeztem, tudtam: felesleges. - Ne engem okolj!

- Nem is teszem! - vágtam vissza.

- Nem úgy látom!

Nem akartam veszekedni, fáradt voltam hozzá. Túlságosan is.

- Car, kérlek, most menj el!

- Nem!-  tiltakozott, szemein kétségbeesés tükröződött, amit nem tudtam hová tenni. - Nem engedem, hogy most elküldj, aztán két nap múlva felszállj arra az átkozott gépre, és egy szó nélkül hazarepülj, hogy ismét itt hagyj! - kelt ki magából. - Nem engedem, hogy ne legyen semmi értelme az itt eltöltött napjaidnak! Nem...

- Car, én... - próbáltam megnyugtatni.

- Van itt egy aprócska probléma, amit majd megoldunk! - próbált biztatni.

- Te aprócska problémának nevezed azt, hogy ha visszaadom az emlékeit, nem mehetek a közelébe? - dühösnek szánt mondatomat szinte csak suttogni tudtam.

- Kell, hogy legyen egy kiskapu! Kell, hogy legyen megoldás! Kell! - bizonygatta.

- Nem - ráztam meg fejemet. - Én mindent megpróbáltam. Küzdöttem, majd lemondtam róla, vissza akartam adni neki az emlékeit, majd ismét feltámadt a remény, és most ismét lemondok róla. Aközben a csók közben elhittem, hogy lehet ennek a történetnek folytatása, de nem! - mondataim közben hátráltam, majd lehuppantam az ágyra. - Car, lásd be, ez őrültség.

- Nem, nem, nem... - ringatta magát tévképzetekbe.

- Az emlékei nélkül nem engem választ, az emlékeivel meg csak egy égi szabály választ el minket - vázoltam a tényeket. - Mi kell még?

Sírva ölelt át, akkora lendülettel, hogy eldőltünk az ágyon. Mondtam volna neki, hogy nincs miért sírnia, de nem lett volna igaz, ringattam és csitítottam volna, de hamisság lett volna. Így csak csendesen adtam részvétemet. Az ember, kit a legerősebbnek tartottam, ki szememben kőszikla volt, ott zokogott karjaimban.

Először láttam magam előtt én is a jövőt: ismét el fogunk szakadni. Hisz az égi világ kegyetlen szabályokat állított fel: ha valaki visszakapja az emlékeit, elveszti emlékőrét. Így ha Harry emlékeket kap, én kénytelen nyom nélkül felszívódni, hogy ő sose találjon rám.

***

„ A királyfihoz mindig királylányt adtak. Akkor pont én tanítsam meg a népet, hogy a mesék hamisak, s a szerelem is győzhet? ”

Harry

Átalvatlan éjszakák sora, röpködő gondolatok és mi egyéb. Mérlegelés, ésszerű megoldások, és azok a hülye érzelmek.

Döntenem kellett két lány között. Eddig arra hajtottam, hogy mindenki engem akarjon, s a Sors furcsa fintora, hogy most arra vágytam: bár valamelyikük ne szeretne. Ott volt az egyik oldal, Ellie, a szőke gyönyör, kit már nem tudtam hova tenni. Kit szerettem, csak nem biztos, hogy szerelemmel. És ott volt ellen pártnak Dominica, ki furcsaságával és különcségével már az első pillantáskor belopta magát a szívembe. Újra. Ki felbukkant a homályos múltból és szívembe rajzolta magát. Ki annyi mindent összehordott nekem, emlékeket ígért, ha Ellie mellett maradok, s mégis lelkem inkább felé húzott.

Döntenem kellett, pontot raknom a kegyetlen játék végére.

És most ott álltam Ellievel szemben.

- Ne sírj! - töröltem le könnycseppeket gyengéden arcáról. - Nem éri meg!

- Harry, ha ez változtat valamit, én tényleg szeretlek! Tudom, hogy néha elviselhetetlen vagyok, de... - a sírás ereje belé fojtotta a szót. Lelkemben bűntudat ébredt.

- Css! Nem mondj ilyet! Ez nem így van! - majd magamhoz húztam és megöleltem. Úgy gondoltam ennyi jár, azok után, amin keresztülmentünk. - Nem változtat már semmin... - meredtem a távolba, miközben hátát simogattam. - Sajnálom, hogy ezt kellett tennem veled! - szóltam, mikor könnyei kicsit apadni kezdtek, de eme mondat hatására újra kitörtek belőle. - Gyere, üljünk le! - engedtem el, mert bárhogy is sajnáltam, kezdett kissé kínossá válni ragaszkodó ölelése. - Tessék, itt egy zsebkendő - nyújtottam át a hátsózsebemből kitúrt, kissé gyűrött, de legalább tiszta papírzsepit. Majd én is leültem. - Ellie, figyelj rám! Én nem akartalak megbántani - szóra nyitotta ajkait. - Tudom, ez egy ilyen esetben elkerülhetetlen! - folytattam, mert nem akartam eme gondolatokat az ő szájából is hallani megerősítésképpen. - Egy ilyen dolgot nem lehet tapintatosan közölni, és ezzel én pontosan tisztában vagyok. Olyan ez, mint a halál... Bárki és bármily helyzetben mondja el, az fájni fog. Tulajdonképpen ebben az esetben is meghalt valami.

- Már ha élt - jegyezte meg, hangjából mégsem éreztem semmiféle cinizmust, vagy hasonló dolgot. Ez csak a fájdalma volt.

- Élt. Bizton és legfőképp őszintén állítom, hogy élt. Te most úgy látod, hogy megváltoztam, és ezért változtak meg az irántad táplált érzelmeim is. Egy másik lány pedig úgy érzi, most lettem újra az, aki vagyok. Két tűz között állok, és képtelen vagyok úgy kitörni ebből az ördögi körből, hogy senkit se sebezzek meg!

- Miért kellett felbukkannia? - suttogta maga elé a kérdést, amit nem is nekem célzott. Igen, ő mindig is ilyen szókimondó volt. Majd újra legördültek a könnycseppek orcáján.

- Ezzel ne ostromozd magadat! - egy pillanatig még néztem, gondolkodtam rajta, hozzá érjek-e, de inkább nem kockáztattam. - Talán nehéz elhinned, de ő már többet szenvedett miattam, mint te - nagyot nyeltem. Szóval itt a gond... Velem.

- Védd csak őt!

- Szó sincs arról, hogy védeném! Csak mondtam... Nem akartam megvárni az esküvő napját, hogy akkor hagyjalak ott, mindenki előtt, megalázva. És nem azért, mert akkor egy világ szemében váltam volna egy utolsó, aljas tetűvé. Cseppet sem. Csak inkább gondolkodtam előtte, minthogy kivárjam az utolsó pillanatot, amikor is rájöhetek, ez nem fog működni! Ellie! - szólítottam meg. Kék szemeit rám vetette. - Mindenkinek joga van az igaz szerelemre! Nekünk is! - érveltem.

- De hisz én szeretlek.

- Nem érted - ráztam meg a fejemet. - Lehet, hogy most úgy érzed, de nem. Amiről én beszélek az az igazi, mindent elsöprő szerelem. Az, ami csak egyszer adatik meg az életben. Ha most hozzám jöttél volna, sosem lehettünk volna igazán boldogok, mert még akkor is a szürke szempárt láttam magam előtt, mikor az emlékeim süllyesztőjének legeslegalján hevert. És tekintve, hogy nekem sajnos nem te vagy az az egy lány, aki az igazat jelenti, ezért neked sem lehetek én az a férfi!

- A fájdalmat akkor is érzem...

- Tudom - bólintottam megértően. - Ez az a fájdalom, ami nélkül úgysem tudnál igazán szeretni, mert ezt át kell élned ahhoz, hogy meg tudj alázkodni a másik előtt... - ezeket a gondolatokat csak hadarva, magamnak mondtam. Nem akartam, hogy ő is értse, - és biztos vagyok benne, hogy bágyadtságának köszönhetően nem is tette - mert csak okoskodásnak tűnhetett volna. - Te csodálatos lány vagy, Ellie! Számos férfi álma!

- Ez most nem segít - törölte meg szemeit.

- Tudom.

Összenéztünk, és bár kimondani egyikünk sem akarta, mégis tudtuk, minél hosszabbra nyújtjuk, annál rosszabb lesz az elválás. Ennyi volt hát. Ennyi volt az elmúlt pár év.

- Nem tudom, mit mondhatnék még... - habozott.

- Semmit. Felesleges - ingattam fejemet.

- Akkor hát ég veled! - s újra sírni kezdett. Várta, mikor esik meg rajta szívem. De, hogy idézzem Dominica szavait: „Erre nem lehet életeket alapozni.”

- Ég veled! - intettem búcsút. Tudtam, engem egy másik lány, egy másik helyen vár.

***

„ Hiába van önbizalmad, az nem segít. Attól, hogy magadat nagyra tartod, nem nősz meg az emberek szemében. Nem is akkor válsz nagy emberré, hogy ha nagy dolgokat teszel le az asztalra. Akkor derül ki, milyen ember vagy, ha más szeret, s csak akkor érhetsz valamennyit, ha van, aki harcol érted. Ki nem adja fel, bármily messze is sodródtatok egymástól. ”

Dominica

Feldúltan ráncigáltam a bőröndöt, mely csak azért sem akart nekem engedelmeskedni. A járatot már bemondták, és a csomagjaim már le kellett volna adni. Alig vártam, hogy végre a repülőn ülhessek, és érezzem, hogy elemelkedek ettől az átkozott földrésztől.

- Segítek! - vette át tőlem a terhet Liam.

- Köszönöm - erőltettem hálás mosolyt az arcomra.

Letöröltem egy kósza izzadtságcseppet arcomról.

- Dominica! - szólított meg egy ismerősen rekedtes hang. Hát mégsem tisztel annyira sem, hogy békésen engedjen távozni. Mégis boldog voltam, hisz utánam jött. Hátrafordultam.

- Mondd gyorsan! - sürgettem. - A gép nemsoká indul.

- Induljon - vont vállat.

- Nem érted. Én is rajta leszek - világosítottam fel, mintha nem lett volna így is elég egyértelmű.

- Ó, dehogy - rázta meg göndör, fürtös fejét, szája sarkában mosoly bujkált. Nem értettem vidámságát.

- Harry! Én képtelen vagyok végignézni, amint elveszel egy számomra oly ismeretlen és hideg nőt! Hadd legyek önző, és távozzak ép lélekkel! - kértem, bár tudtam, ez meg már nem valósulhat.

- De hisz ismered! Mindenkinél jobban ismered! - szavai megleptek.

- Tessék? - nem tudtam eldönteni: ivott vagy szívott.

- Dominica! - szólított fel, és még mindig vigyorgott. - Hajlandó hozzám jönni? - tette fel a kérdést.

- Hogy én? - nyögtem ki, minden romantikusságot kettétörve.

- Te! Pontosan te! - széles mosolyra húzta száját.

- De... Hát... Ellie? Te már elkötelezted magad! - emlékeztettem a keserű igazságra.

- Csak nem a megfelelő embernek - vallotta be, arcán mintha pír jelent volna meg. - Ellie is megértette, hogy mi nekünk sosem lehet részünk a teljes boldogságban egymás mellett.

- Harry! Én nem tudom mit mondhatnék! - szemeim üvegesek voltak.

- Azt, hogy ott fogsz állni velem az oltárnál! Azt, hogy hozzám jössz, és vigyázol rám! Azt, hogy örökké mellettem maradsz!

- Harry, ha én most felszállok arra gépre, akkor te visszakapod az emlékeidet, és boldogan élhetsz Ellivel! - közöltem. - Csak annyi a dolgod, hogy elhidd, megtörténhet, és a múlt előtted hever majd.

- Nem, nem érted! Nekem már nem kellenek ócska emlékek! Nem az a boldogság! A boldogság a jelenben rejlik, az pedig itt áll előttem! Az én boldogságom te vagy! Nem érdekel, hogy hogyan szerettem beléd először, hisz megtettem másodszorra is! És ez az, ami igazán számít!- érvelt. - Csak mond, hogy leszel a feleségem! - lépett elém, orrunk összeért.

- Ez nem ilyen egyszerű!

- Ne keress kifogásokat! Csak mond, hogy szeretsz! - apró puszikat hintett egész arcomra.

- Szeretlek! - sóhajtottam.

- Légy a feleségem!

- Örömmel az leszek! - ahogy kimondtam a bűvös szavakat, már éreztem is, hogy valamit az ujjamra húz, de nem volt időm ezzel törődni, hisz ajkai megtámadtak, és már hevesen csókolt. A világ forgott körülöttem, a pillangók elszabadultak, és valami taps félét véltem felfedezni, de nem volt annyi lelki erőm, hogy megszakítsam a varázst, akár annyira is, hogy kinyissam a szemeim, és megnézzem, kik is állnak körülöttem.

***

Hónapokkal később

„ Itt az idő. A harang nekünk csendül fel, s mindenki minket ünnepel. Itt az idő. A boldogság ideje. Anya, apa: köszönöm, hogy felneveltetek, köszönöm, hogy bennem hittetek! Köszönöm, hogy amíg éjfélt üt az óra, kezemet most is fogjátok! Köszönöm, hogy nincs okom aggodalomra. Köszönöm, hogy felnőttet neveltetek belőlem, köszönöm, hogy érző emberré cseperedhettem. Köszönöm, hogy könnyeim mindig letöröltétek. De most mennem kell. Vissza fogok még térni hozzátok, emiatt ne aggódjatok. Nem örökre tűnök el, mert a szülői ház melegére mindig szükségem lesz. Csupán beveszek életembe még egy embert. A felelősséget leveszem vállatokról, és az ő kezébe helyezem. Mert nem vagyok már többé gyerek. Fel kell vennem saját keresztemet. ”

Dominica

És ott álltam, tetőtől talpig fehérben. Ott álltam az oltár előtt, és ott állt mellettem az a férfi is, akit a világon a legjobban szerettem. Akiért annyit sírtam, és akiért annyit küzdöttem, és szentül hittem, hogy most már soha nem fog elengedni.

Nem néztem hátra anyáékra, mert tudtam, akkor minden cérna szakadna, s egy szó nem sok, nem jönne ki a számon. Tudtam így is mindent, ami arcukon s szívükben lakozott.

A templomon hűvös szellő futott végig, a még lélegzetemet is hallani véltem, akkora csend volt. Mindenkiben kis feszültség bujkált, de nem rossz értelemben. Ez az a kellemes feszültség volt, mely inkább izgalommal párosul. Mindenki engem nézett, rám figyelt, várta, hogy megszólaljak. Lehunytam szemhéjaim, és belekezdtem.

- Ígérem, hogy örökké fogom a kezed. Ígérem, hogy nem engedem, hogy letérj a kijelölt útról, s visszarántalak a szakadék széléről. Nem kérlek arra, hogy sose cselekedj rosszat. Csupán azt kérem, ne ránts magaddal, s add meg az esélyt, hogy megmenthesselek. S kérlek tedd meg ezt visszafele, hisz én is így cselekszek majd. Ments meg, ha a Sors azt kívánja, mert élni akarok veled. Most és mindörökké! - nyitottam ki a szememet esküm végszavára.

Ő jött. Gyomrom összeszorult.

- Fogadom, hogy többé el nem hagylak, hogy mindig ott leszek veled, ha hűvös a hajnal. Fogadom, hogy nélkülöznöd többé nem kell, mert ott leszek hűséges férjednek. Fogadom, hogy örökké szeretlek, és ha bármi baj van, fogom a kezed! Most és mindörökké! - térdeim megremegtek az izgalomtól.

- És most: Dominica, elfogadod-e hitvestársadul az itt megjelent Harold Edward Stylest? - Ezerszer elképzeltem már ezt a pillanatot. Hogy hogyan fogom kimondani azt a bizonyos igen. Hogy hogyan fog hangzani az én számból, hogy hogyan kötelezem el magamat egy életre.

- Igen - mondtam gondolkodás nélkül, szemeim üvegesek lettek, mégsem könnyeztem. El sem tudtam hinni ezt a tündérmesét: hogy itt vagyunk, szívünk örömmel telve, s minden gondot és bút elfeledtünk. Hogy összehoztunk egy gyönyörű esküvőt, melyről sikerült kizárnunk minden illetéktelen személyt, hisz nem kis lépés, hogy Hollywood egyik legnagyobb sztárja megnősül. Mégis, minden sajtós hoppon maradt, hisz lekéstek eme nagy pillanatról, amihez nem kis frappánsság kellett. De úgy nézett ki, nekünk nincs lehetetlen, vagy olyan akadály, mit le ne tudnánk győzni.

- Harry, és te akarod-e hitvestársadnak az itt megjelent Dominica Lambricket? - tekintetünk összetalálkozott, és láttam, ő is érzelmeivel küszködik. Pillantásából megkaptam mindazt, amire minden nő vágyik: szeretetet, szerelmet, csodálatot és elragadtatást. Önbizalmat sugallt, és szívemet elöntötte a végtelen boldogság.

Nagy levegőt vett, szemei sarkában mosoly bujkált.

Szája is felfelé görbült.

Megkönnyebbülés látszott rajta.

Megszorította a kezemet.

Majd minden olyan gyorsan történt.

Összeesett.

Ott feküdt előttem mozdulatlanul, s nekem már nem jött ki hang sem a számon a rémülettől.

Fehér ruhám alját pirosság öntötte el, a két szín természetellenesen éles kontrasztot alkotott. A templom vörös szőnyege még vörösebbre váltott.

Harry!