24. fejezet - Megismerni és megszeretni

„ Mindennek joga van az élethez. Minden történetnek joga van ahhoz, hogy egyszer elmeséljék, és ezzel életre keltsék. „

Dominica

Közel voltunk egymáshoz. Elég közel ahhoz, hogy légzésem nehézkessé váljon és szavaim elapadjanak.

- Én... én... - dadogtam.

- Az igazat... - szólított fel, mégis hangja lágy volt. Valami raktárszerűségben voltunk, ketten, Daniella valahol az ajtó előtt lemaradt. Hátraléptem kettőt, de polcnak ütköztem. Nem volt menekvés.

- Tudom, hogy furcsának fogsz találni - kezdtem bele.

- Már annak tartalak, ettől ne félj- közölte. Feldúltan pillantottam rá. Igen, ez kétségkívül Styles. Az én Stylesom. A kezdetleges Stylesom. - Szóval? - sürgetett.

- Szóval. Bár te nem tudsz róla, de ismertél engem - nyögtem ki, nem néztem szemeibe.

- Tessék? - nem tudtam mire vélni kérdését, mert valahogy olyannyira megfejthetetlen volt számomra hangneme. Pedig a szó könnyen értelmezhetőnek tűnt.

- Nem ittam - szögeztem le.

- Nem is ezt kérdeztem.

- Csak gondoltam jobb tisztázni, mielőtt megvádolsz - vontam vállat.

- A múlt időnek van köze a balesetemhez? - tapogatózott, meg sem hallva előző mondatomat.

- Igen - bólintottam.

- Szóval azt állítod, ismertelek, csak valahogy kitörlődtél a memóriámból - hangjából levettem, hogy kétkedik.

- Igen - ismételtem meg.

Arcán megrándult egy izom, ajkai között kis rés keletkezett. Nem hitt nekem, amit valahogy meg is tudtam érteni, hisz én sem hittem volna egy olyan embernek, akit még sosem láttam azelőtt, ő mégis azt állítja. Most hirtelen bátorságot véve magamon szemébe néztem. Nagyot nyelt, és reméltem, hogy ő is azt érzi, mint én; azt a furcsa bizsergést, azt a belső remegést, azokat az elfojtott szavakat. Hisz csak az emlékek kitörölhetők, az érzések nem.

Vártam, hogy megszólaljon, de ez nem következett be. Talán percek is elteltek. Csak mi ketten, elszigetelve a világtól.

A kis helység fehér plafonján most pislákolni kezdett az izzó, majd fénye elhalt. Sötétség borult ránk, és nyugalom. Nem hallottam mást, mint zihálását, és éreztem, amint egyre közelebb kerülünk egymáshoz. Ismételten túl közel. Most már ahhoz is, hogy uralkodni tudjak magamon. Nem bírtam lényemmel, kezemet már mellkasán pihentettem. Olyanok voltunk, mint két ellentétes pólusú mágnes. Eltaszíthatatlanok. Erősek.

Lehunytam szemeimet, tudtam, látnivalókból nem veszítek, a feketeség úgy is jelen van. De csak akkor fogtam fel, hogy mennyire, mikor az ajtó kitárult, de fény nem szűrődött be, csupán néhány sikoly.

***

„ Az emlékek a fényképekben rejlenek, az érzések a szívben. A kettő nem függ össze. Érezhetsz vonzalmat egy ember iránt, kit még sosem láttál, és eltaszíthatod magadtól azt, ki az összes képen veled nevet. „

Harry

- The story of my life, I take her home - dúdolgattam a kellemes dallamot. - I drive all night, to keep her warm...

- Mi ez? - kérdezte félálomban.

- Csak egy készülő dalom - köszörültem meg a torkomat, elhallgattam és az útra koncentráltam. Oldalra pillantottam a lányra. Vajon igazat mondott? Tényleg ismertem volna? Vagy csak valami elvetemült fan, ki így akar a közelembe férkőzni? De akkor miért ismerős a pillantása, a hangja, az illata, a személye?- Hová vigyelek? - kérdeztem, mikor ráfordultam a főútra.

- Hmm? - hallatott valami kérdőhang félét, szemhéjai lezárva, szája csukva.

- Hová vigyelek? - ismételtem meg kérdésemet, mivel próbáltam kideríteni, hol lehet ideiglenes tartózkodási helye. Nem jött válasz. - Dominica! - szólítottam meg. - Dominica! - hangosabban, végül pedig már egész hangosan. Mégsem válaszolt. Egyik kezemmel megböktem, de úgy látszott, teljesen bealudt. Nem is csodálom, az idő nemhogy későre, inkább koránra járt. Hajnali három-négy körülre tippeltem. A város szunnyadt. Ezekben az órákban volt a legnyugodtabb, ilyenkorra mindenki, ki szerencsés, hazatért a szórakozóhelyekről. Persze akadtak olyanok is minden éjjel, kiket hiába vártak, hisz soha többé nem tették be lábukat otthonuk ajtaján.

Lelassítottam, majd beparkoltam. Nem tudtam, mi tévő legyek. Életemnek nem is hiányzott más, mint egy idegen nő a kocsimban, kit nem tudok hová vinni, és egy az éjszaka kellős közepén idegesen fel-alá járkáló menyasszony a lakásomon, ki arra vár, hogy kiszálljak és magyarázatot adjak késői érkezésemre, mely ígéreteimmel szembeszegült. Külön-külön is megterhelő dolgok kombinációja.

Még ültem pár percet az álló kocsiban, majd kiszálltam, és kinyitottam az anyósülés felőli ajtót is. Dominica felnyögött a kívülről érkezett hűvös fuvallat hatására, de fel nem ébredt, még mély hangom szólongatásának hatására sem.

Óvatosan kivettem a kocsiból, majd annak ajtaját lábammal becsaptam, és egy fél fordulat eredményeként nagy nehezen be is zártam. Majd az alvó szépséggel a kezemben megindultam felfelé.

- Ellie, kérlek ne! - mondtam, mikor érkezésem pillanatában kinyílt lakásom ajtaja. Fáradt pillantásommal próbáltam hallgatásra bírni. - Csak most ne! - majd kikerülve őt a nappaliba mentem, hogy megszabaduljak fizikai terhemtől.

Az asztalon csonkig égett gyertyamaradványok tanúsították: lehetett volna ez az este szép is. A konyhaasztalon dobozokba pakolt kajahegyek.

- Azt mondtad, hogy amint leszerepelsz, jössz! - hallottam halk szemrehányását.

- Nem úgy alakultak a dolgok, ahogy terveztem! - takartam be Domit. - Egyáltalán nem úgy - ráztam meg csapzott fejem.

***

„ Az álmok valóságos és fájdalmas tényalapja az, hogy semmire sem jók. Hisz álmodsz, de nem tudsz róla, s mire eljutsz odáig, hogy felébredsz és tudatosítani tudod magadban, már késő. Mindennek vége, hisz felébredtél. S talán sosem tudod meg, mi a vége.”

Dominica

- Caroline! - kiáltottam. Megöleltem a nőt. - Olyan jó, hogy újra látlak! - lelkendeztem. Nem szólt egy szót sem. Elengedtem, mert féltem, oly hevesen szorítom, hogy még a végén összetöröm. - Úgy örülök, hogy élsz! - Két cuppanós puszit nyomtam arcára. - Azt hittem, nem látlak többé... - halkult el hangom. Még mindig nem szólt egy szót sem. - Miért nem szólsz? - kérdeztem riadtan. - Caroline! - reakciójára vártam.

- A megfelelő út - mondta.

- Tessék? - kérdeztem meghökkenve. Az nem lehet, hogy ennyi idő után ne üdvözöljön, hogy ne szorítson magához.

- A megfelelő úton gyere hozzám - bővítette ki előbbi mondandóját. - Dominica....

Felriadtam. Körülnéztem, de szemem a félhomályban elsőre semmi ismerőset nem vélt felfedezni. Próbáltam összerakosgatni az elmúlt éjszaka hirtelen történéseit. Lerúgtam magamról a meleget árasztó plédet, kimondottan melegem volt. Lábamnak jól esett a padló hűvössége, mikor talpra álltam. Még egyszer körülkémleltem, és így már nem is volt oly ismeretlen a lakás, ahol találtam magamat. Harry otthonában álltam, a nappaliban, melyhez annyi emlék kötött. Hűvös fuvallat futott át a szobán, meglebegtetve a behúzott sötétítőfüggönyöket, mintha csak valami szellem lopódzott volna be, hogy borzongásra késztessen, megmozgatta az asztalra helyezett lapokat, melyek széjjel repültek a szőnyegen. Elindultam a konyha felé, honnan fény és hangok szűrődtek felém. Tudtam, hogy nincs egyedül, és hogy az elkövetkezendő percek elég kellemetlenek lesznek mindenki számára, de sajnos a csendes lelépés lehetősége nem volt adott.

- Harry, egyszerűen akkor sem foghatom fel, hogy voltál képes idehozni egy vadidegent! Én is sok mindent tudok állítani, kihasználva naivságodat, de attól azok még nem lesznek igazak.

- Én értelek, de mégis mit tehettem volna? Rakjam ki az utcán? - hallottam meg Harry hangját, félbeszakítva a nőit.

- Nem. Talán fel sem kellett volna venned! - A nő hangja kemény és áttörhetetlen volt. - Már megbocsáss, de mire kellene gondolnom, mikor egy idegen, fiatal lányt tartasz karjaid között mikor hajnalban hazaállítasz? Jó, hogy nem hoztál haza mindenkit a szórakozóhelyről!

- Ellie! Édesem! Kicsim! - fokozta Harry, és láttam, amint a nő mögé lép, és hátulról átkarolja. Még sosem láttam ilyennek. - Ne légy féltékeny! Nincs okod! - puszilta meg nyakát, s az enyhülni kezdett. - Valahogy érzem, hogy igaz, mit ez a lány állít. Csak több mindent akarok tudni a múltamról! Ennyi! És különben sem volt szívem ott hagyni. Nem terveztem így. Nem számítottam az áramszünetre, a tömegpánikra, a sérültekre és a rendőrökre. De megtörtént!

- Rendben, szívem, ahogy te jónak találtad! De értsd meg, hogy aggódok miattad, és nézd ezt el nekem!- állt fel a nő. A helyzet romantikussága szinte fizikai fájdalmat okozott nekem. Testem a hideg falnak döntöttem. - Oh, hát te ébren vagy? - vett észre, és lesütötte szemeit, mintha kicsit szégyellné magát az előbb mondottakért. Arcán ott volt a fel nem tett kérdés: mindent hallottam? A válasz pedig rám volt írva: Igen. Olyan voltam, mint az űzött vad, kit észrevettek, és a kegyelemdöfésért könyörög.

- Bocsánat, nem akartam megzavarni semmit! - szabadkoztam. - Csak el akartam köszönni, és elmondani, hálás vagyok érte, hogy ide jöhettem - zártam rövidre a dolgot. - Most pedig indulok - jelentettem ki anélkül, hogy Harry arcára pillantottam volna. Csak a nővel néztem farkasszemet egy röpke másodpercig.

- Maradj még! - kérlelt és csalogatott Harold hangja. A nő semmit sem szólt, hisz tudta, szavakkal nem küldhet el, de volt benne annyi büszkeség, hogy ne adjon igazat Harrynek.

- Nem lehet. Nekem vissza kell térnem a barátaimhoz. Így is sok galibát okoztam már - hangomból próbáltam kiirtani a meghunyászkodást, mielőtt érezhetően földbe tipornak.

- Akkor legalább hadd vigyelek el! - ez már inkább kijelentés volt, mint kérés, és már indult is öltözni.

- Szó sem lehet róla - ellenkeztem. A nő pillantásával helyeselte döntésemet. Csak kár, hogy vőlegénye mellém állt.

***

„ Néha csak azt kívánom, bárcsak eltűnhetnék pár napra. Csak úgy nyomtalanul nyomom veszne és senki nem tudna rólam semmit. De láthatatlanul mégis itt maradnék, hogy megfigyelhessem: feltűnik-e valakinek hiányom. Vajon hiányoznék valakinek? Vajon keresne valaki? ”

Harry

- Szóval itt van a szállásotok? - nyitottam ki az olcsó kis panzió ajtaját, beengedve Domit.

- Igen - bólintott bátortalanul, mint aki szégyelli eme tényt előttem.

- Dominica! - egy suhanó alak, majd valaki nagy erővel a nyakába ugrott. Domi válla fölött, ölelésében előtűnt Daniella megviselt arca. Szemei alatt sötét csíkok húzódtak az elkenődött smink által, nem viselt mást, csupán egy nagy, kinyúlt fiúpulcsit, mely combjának közepéig ért, és ami alól egy két kilógó anyagrészlet merte mutatni, hogy ruhája még rajta van, illetve egy szakadt nejlonharisnyát, mely élt már meg szebb időket is.

Dominica nem szólt semmit, csupán csendesen simogatta barátnőjének hátát, ezzel megnyugtatva azt.

- Nincsen semmi baj - suttogta végül. Ezzel mintha csak beindította volna az életet. A helység egy távolabbi részébe pillantottam. Csaknem a közepén egy nagy asztal állt, az egész olyan volt, mint egy ebédlő, és hátrébb tisztán látszódott is a kis konyha részleg.

Az asztalnál sokan ültek, voltak körülbelül nyolc-kilencen. Mindenki engem és Dominicát nézett, pillantásukat eme két személy között váltogatták.

- Hol voltatok? - kérdezte egy fiú.

- Mi történt? - folytatta egy lány. Nem néztem feléjük, tekintetemet nem tudtam levenni az ölelkező lányokról.

- Mondjatok már valamit! - kérte egy harmadik személy.

- Lényegtelen - engedte el Daniellát Dom, és kihúzta magát, majd viszonylagos magabiztossággal az asztalhoz sétált, de ott minden varázs elszállt, és megtört királylány módjára hanyatlott le az egyik rozoga székre. - A lényeg, hogy most már itt vagyunk, és már nem történhet semmi baj - fejezte be.

Követtem, és széke mögé álltam, kezemet a támlán pihentettem.

- Azt hittem, néhány huszonéves már csak tud magára vigyázni! - szólalt meg egy idősebb nő szidalmazó hangon. Korával kitűnt a többiek közül.

- Nem az ő hibájuk! - mondtam mélázva. Minden szempár rám szegeződött. - Ilyen balesetek mindig benne vannak a pakliban.

Látszott a társaságon, hogy nem lettek beavatva a történtekbe.

- Itt lett volna a helyük! Itt kellett volna maradniuk! - folytatta a nő.

- Tudjuk - ismerte be Daniella.

- Kár már ezen rágódni! - védtem őket.

- Nem! - szólt egy másik fiú. - Tudod mit éltünk át az elmúlt órákban? - tette fel a kérdést vádlóan.

- Igen! - állt mellé az, ki már egyszer beszélt. - Ha bármi bajuk lett volna, akkor...

- De nem lett! - nyomatékosítottam.

A két fiú összenézett, és egyszerre nyitották szóra szájukat.

- Max, Liam! Hagyjátok! - vágott közbe Dominica, és kezét végigsimította a mellette ülő vállán. Annak ökölbe rándult keze egyszerre elernyedt, s lazán hullott ölébe. - Nem éri meg. Ő nem tehet semmiről - jelezte ártatlanságomat.

- Hát persze - fintorgott a távolabb ülő.

- Akkor én megyek is - köszörültem meg a torkomat. Még egyszer végignéztem mindenkin, egyesével. A lányok kezdtek élénkülni, érezve, hogy a feszültség oldódik, és tényleg minden rendben van. Itt-ott összesúgtak, és lehet, hogy ez csak paranoiám, de mintha a nevemet véltem volna hallani.

- Harry! - hallottam meg Daniella hangját, mikor megfordultam. Megtorpantam, és háttal neki vártam, mit akar mondani. - Köszönöm!

Visszanéztem, és elkaptam pillantását. Kommunikáltunk, némán, és hangtalanul.

- Köszönjük - mondta az a fiú, akit Liamnak hívhattak, egy oldalba lökés hatására.

- Ha lenne mit - jegyeztem meg - és fordultam egyet tengelyem körül, melynek hatására még egyszer láthattam ezeket az embereket. Csupán egyetlen személy arcát nem nézhettem meg, az pedig Dominica volt. Ő a köréje gyűlt társasággal foglalatoskodott, és nem akart már rám figyelni. Valószínűleg tudatosan.

***

„ Az önzőség és a jóakarat kéz a kézben jár. Az elsőt teszed, és a másodiknak titulálod. ”

Dominica

- Caroline! - ütögettem teljes erőmmel az ajtó megviselt, rozoga üvegét. - Caroline!

Percek teltek el, mire motoszkálást hallottam, és az ajtó kinyílt. Lehunytam a szemeimet, mert féltem, kit rejt, és csak akkor nyitottam ki újra őket, mikor meghallottam azt a bizonyos hangot.

- Dominica? - kérdezte bátortalanul.

- Car! - kiáltottam fel, örömömben könnyek gyűltek a szemembe, majd öntudatlanul a nyakába vetettem magamat.- Éreztem, hogy élsz! Tudtam, hogy élsz! - lelkendeztem.

- De hát hogy? És mint? Jaj, gyere be, ülj le, mesélj! - dőltek belőle a szavak.

Beléptem. A ház még mindig nem változott semmit, jellegzetes vonásai, bútorai ugyanott álltak, mint öt évvel ezelőtt.

- Bocsáss meg, hogy csak így rád török ennyi idő után - kértem elnézést. - De tegnap igencsak furcsa álmom volt, melyben meglátogattál, és éreztem, hogy az egyetlen, amit tehetek az az, hogy idejövök - magyarázkodtam.

- Jól tetted - helyeselt mosolyogva, és még szemei is nevettek. - Ülj csak le!

Helyet foglaltam az ismert piros kanapén, és testemet - lelkemet egyaránt elöntötte a visszatérés édes öröme.

- Tudom, hogy ennyi év után rengeteg mesélni valónk lenne mindkettőnknek, és egyszer talán igényt is tartok majd egy ilyesfajta beszélgetésre. Sok minden érdekel veled kapcsolatban, hogy hogy élted túl azt a bizonyos napot, és hasonlók, de ma nem ezért jöttem ide - kezdtem.

- Tudom - felelte higgadtan, egész lénye nyugalmat árasztott.

- De hát...

- Ne kérdezd okát - folytatta talányosságát.

- Rendben - bólintottam. - Megbízok benned - egyeztem bele, és valóban így volt. Ő volt az a személy, akiben a legjobban hinni tudtam. - A lényeg, amiért most itt ülök: sajnos csak régi emlékeimre tudok támaszkodni, mikor azt a vaskos könyvet olvasgattam, és azokat is már elnyomta az a fajta rózsaszín köd, amit Harry életembe toppanása vont maga után. Mégis eszembe jutott egy fontos részlet, ami talán segíthet rajtam, rajtunk...

- Az emlékőrzők - találta ki gondolataimat. Most már megértettem, hogy álmom sem lehetett véletlen, ami ide vezetett.

- Igen - feleltem bizonytalanul.

- Nem értem, hogy segíthetne ez - rázta meg fejét.

- Harry megnősül, az én nászajándékom pedig az emlékei lesznek - adtam meg az egyszerű magyarázatot.

- Normális vagy? - csattant fel. - Nem teheted tönkre a házasságát!
- Miért tenném? - szeppentem meg.

- Szerinted mi lesz, ha egyszer csak eszébe jut az az idő, melyet együtt töltöttetek? Ha eszébe jut, mennyire szeret? - szavaiban igazság lappangott.

- Nem érdekel! - ráztam meg a fejemet.

- Hogy mondhatsz ilyet? - kérdezett vissza hitetlenül.

- Nem érdekel - tartottam ki igazam mellett.

- Két lehetőséged van: Visszaadod az emlékeit, és küzdesz érte, vagy pedig hagyd békén, de a kettőt ne keverd, mert annak végzetes következményei lehetnek! - győzködött.

- Caroline! Engem már nem érdekel Harry! - A mondat olyannyira hazugság volt, hogy még bele is pirultam. - Engem csak az érdekel, hogy visszaadjam azt, amit jogtalanul elvettem, és elmúljon ez a kínzó, égető bűntudat, mely kínoz.

- Legalább magadnak ne hazudj! Dédelgetheted a hamis gondolatokat, de ha egyszer a felépített tévképzet összedől, alatta maradsz egy életen át! - magyarázta. Nem látszott az, melynek látszania kellett volna. A helyzet különlegessége. Nem tűnt fel, hogy két rég nem látott barát találkozik, a beszélgetés mindennapinak hatott, pont olyannak, mint amilyenek azok voltak, melyeknél még nála laktam. Mi szerettük bonyolítani a dolgokat. Nekünk nem volt elég egy baráti teázás, melyben ismertetjük az elmúlt öt évet. Nekem nem volt lényeges az ő élete, hisz személyét mindig is homály fedte számomra, ő pedig valószínűleg többet tudott rólam, mint én azt gondoltam. - Akkor mi értelme volt egyáltalán törölni? - tette fel a fogas kérdést.

- Tudod van az úgy, hogy az ember rosszul dönt, de nagyon kevés az olyan eset, mikor azt még tudja korrigálni. De Car, nem ez a lényeg, és ezt te is tudod! Az egyetlen kérdés az, miként érem el azt, hogy emlékei visszatérjenek!

- Elmondom - egyezett bele. - De akkor ígérd meg, hogy legalább annyira fogsz harcolni Harry szerelméért, mint azért, hogy az emlékei visszatérjenek! - kérte.

- Rendben - egyeztem bele csak annak kedvéért, hogy minél hamarabb kibökje.

- Nem olyan egyszerű mindez, mint te gondolod - húzta az időt.

- Miből gondolod, hogy egyszerűnek gondolom? - ejtettem zavarba kicsavart kérdésemmel.

- Szóval az alap tudnivalók: Minden embernek van egy emlékőrzője. Ennek célja csupán az ilyen esetek menthetősége. Az emlékőrző egy közeli személy, az illető egy családtagja, aki ellenkező nemű. Olyan, aki a legtöbbet tudja az adott emberről. Az ő fejében megtalálható minden információ. A feladatod megtalálni Harry emlékeinek őrét és kikeresni annak fejében azokat, melyeket vissza akarsz adni neki.

Caroline még elmondott pár alapvető dolgot, majd papírt és tollat adott, hogy felírjam a lehetséges neveket, kik szóba jöhetnek.

- És mi van akkor, ha az a személy halott? - tettem fel a kérdést kétségbeesve. - Akárhogy is csűröm - csavarom a dolgot, csakis az anyja lehet.

- Biztos vagy ebben? Én úgy emlékszek, nem volt olyan idilli a kapcsolatuk- vont kérdőre.

- Ez igaz. De kiskorában nagyon szerette, és mélyen érintette a halála - érveltem.

- Akkor sem hiszem - ingatta meg szőke fejét.

- Akkor Ellie - mondtam ki a számomra fájó tényt. Car arcán megrándult valami.

***

„ Az egyszerű dolgok néha a legnehezebbek. Azokat nehéz elhinni, ezért inkább túlbonyolítjuk őket, ahelyett, hogy inkább élveznénk, hogy nincs velük sok gond. ”

Caroline

Hosszú órák mentek el Dominica társaságában. Könyvek között ültünk, laptop felett görnyedtünk és törtük a fejünket. Nyomoztunk Harry után, élete után, családja után. Telefonja sűrűn csörgött, de ő mindannyiszor kinyomta. Tudtam, hogy került ismét erre a földrészre, és tudtam azt is, hogy nem lehetne nálam. Viszont tisztában voltam makacsságával is, ezért jobbnak láttam, ha segítek neki mindenben, minthogy magánakcióba kezdjen.

- Hát nem érted? - pattantam fel homlokomat csapkodva, boldogan a megvilágosulástól és kiegyesítettem sajgó végtagjaimat. - Végig itt volt a megoldás az orrunk előtt! - Értetlenül bámult rám. - Te vagy az! Te vagy az emlékőrzője!

- Mi? - vonta össze szemöldökeit.

- Minden családfa és egyebek hiába való! Hisz ki tudhatna nálad többet róla? Ki ismerhetné őt jobban, hisz te vagy az egyetlen lény, ki azokat az emlékeket is tudatosan magában hordozza, melyekről Harry sem tud, s melyek a eme zűrzavar alapját képezik.

- Ebben van valami, de Car, én mégsem hiszem! - tiltakozott.

- Hányszor húzzalak még ki a csávából ahhoz, hogy feltétel nélkül megbízz bennem?- kérdeztem fáradtan.

- Én megbízok! - tiltakozott.

- Nem úgy tűnik - csóváltam meg fejemet.

- És ha mindez igaz is, akkor mi a teendő? - terelte a témát.

- Először is megbizonyosodunk róla, hogy Harry emlékei tényleg a te fejedben vannak elrejtve - másztam a könyvkupacok között mellé. - A többi pedig már csak rajtatok múlik! - kacsintottam rá. Nagyot sóhajtott, arca elkomorult. - A szerelem sosem volt egyszerű művészet! - karoltam át.

***

„ Nincs olyan dolog, melyben még sosem csalódtam. De a hit az egyetlen, melyben a csalódás csak látszólagos volt. Mely nem hagyott ott, csupán elbújt, hogy nézze, amint saját utamat járom, és várta, hogy segítségül hívjam. És kétségkívül ő volt az egyetlen, aki jött is. ”

Dominica

- Kérlek siess! - sürgetett. - Tudod milyen nehéz volt otthonról elszakadnom? - kérdezte szemrehányóan, szemében mégsem láttam azt, hogy annyira hazamenne. Sőt, inkább megkönnyebbült, hogy elszökhetett. Bár eltudtam képzelni, milyen lehet ott a hangulat, hisz az esküvő napja egyre közelebb és közelebb került, s az elintézni és eldönteni valók száma napról napra nőtt.

- Rendben - bólintottam. Karjaimat összefontam magam előtt, mert az idő igencsak hűvös és nedves volt. - Harry! - nyeltem nagyot, és bátorságot gyűjtöttem.

- Igen? - kérdezett vissza, tekintetét rajtam pihentette, mely igencsak feszélyezett.

- Kérlek ne nézz bolondnak! - lehunytam szemeim, ajkaim puhán ejtették ki a szavakat. Felnevetett. Rejlett ebben a nevetésben minden: egy kis gúny, egy kis izgalom, egy kis gátlás. És a legfőbb: a komolytalanság. - Mit szólnál hozzá, ha visszakaphatnád az emlékeid?

- Nem szoktam ezen rágódni, hisz ez úgyis lehetetlen - válaszolt.

- Semmi sem lehetetlen, csak hinni kell benne! - biztattam a beszédre.

- Ez badarság! - ingatta meg fejét.

- Dehogy az! - érveltem. - Ennél igazabb dolgot nem is tudnék mondani.

- Iderángatsz, és jössz a szent szövegeddel? Ki vagy te? Miért teszed ezt? - záporoztak kérdései. - Te is jobban tennéd, ha visszacsöppennél a realitás határai közé!

- Te ezt nem értheted! - suttogtam, és nagy erőfeszítés kellett, hogy szemeimből ne csorduljanak ki a könnyek. - Nekem a hit olyan, mint a levegő. Sőt, maga a friss oxigén, mely gyengéd fuvallataival a lelkemig elér, s simogatja azt. Szükséges ahhoz, hogy életben maradjak.

- Igazad van, én ezt nem értem - törődött bele, ami igazán rosszul érintett. - S lehet, hogy nem is akarom- felállt, és menni készült.

- De egyszer már megértetted! - szóltam még utána. Megállt. Megfordult. Nem is, ő mozdulatlanul állt, csak a világ forgott velünk.

- Tessék? - kérdezett vissza.

- Egyszer már megértetted és elfogadtad! - ismételtem meg. - Csak te már nem emlékezhetsz rá. Gátat szabtak nekünk. És ez egyedül csak nekem fáj - erős maradtam, és tartottam a szemkontaktust.

- Hát így hiszed? - lépett egy lépéssel közelebb. Göndör fürtjeit megborzolta a szél. - Valóban így gondolod?

- Igen - válaszoltam.

- Akkor most elmondok neked valamit. Nekem is fáj. Fájsz, érted? - már ott volt egész közel. - Fáj, hogy vonzódok hozzád, fáj, hogy kontrollálnom kell magamat a közeledben! Fáj, hogy oly annyira ismerősek szemeid, és én mégsem emlékszek rájuk! Fáj, hogy elveszett a múltam!

- Az embernek sosem jó az, ami van - jegyeztem meg bölcsen. - Sok ember mit meg nem adna, ha nem kellene emlékeznie!

- Az a sok ember gyáva, és el akar futni a múltja elől. De szerintem egyiknek sem tetszene, ha egyszer csak úgy ébredne, nem tudja, kicsoda - hajtotta le fejét, de tekintetemet még most sem vettem le róla.

- Ne tegyél úgy, mintha semmire sem emlékeznél azelőtti életedből! Csak egy rész esett ki! - fújtattam.

- Egy rész, melynek köszönhetően nem tudom, milyennek kellene lennem! Tudod te milyen, mikor a fejedhez vágják, hogy te ezt vagy azt nem is szereted, és nem szoktad ezt mondani vagy nem szoktál így viselkedni? Te meg csak pislogsz, hogy „Mi van? Jó mindezt tudni. De hé, emberek, miért ismertek jobban ti engem, mint én magamat?”

- És tudod milyen egy elfelejtett résznek lenni? Hmm, Styles? Annyira jellemző rád, hogy csak magadra gondolsz! - kontráztam. Direkt hergeltem, mert érdekelt reakciója. Mert érzéseket akartam kicsalni belőle, mert azt akartam, hogy történjen valami.

- Gondolnék én rád is, ha lenne mire veled kapcsolatban - fintorgott, kijelentésétől szívem hevesen kezdett verni.

- Pofátlan alak vagy, Harold! Ennyit mondok - fújtattam dühösen. - De talán rajtad is sok mindent megváltoztatna, ha néha kicsit képes lennél hinni! Akkor talán szavaim is jelentőséggel bírnának - és mérgemben a kezébe nyomtam azt a megviselt kis újságból kitépett cikket, mely valamennyire még igazolni tudja ismeretségünket. Majd sarkon fordultam, és elvágtattam.

- Várj! - kiáltott utánam. Nem álltam meg. - Várj már meg! - hallottam lépteit magam mögött. Ahogy tornacipője talpa csattogott a nedves betonon. - Állj meg! - majd megragadta karomat, és visszarántott, akkora erővel, hogy majdnem elestem, testem testének csapódott.

- Egész eddig rád vártam - nyeltem nagyot, és alig kaptam levegőt az izgalom, a vágy és az ijedelem triójának következtében.

- Hadd próbáljak ki valamit! - kérte. Nem mozdultam, nem válaszoltam. Majd ajkai lecsaptak enyémekre. Az érzés pont olyan volt, mint az első csók, és tudtam, neki ez az is. Eredeti és meghamisíthatatlan második első csók. Talán ez adta neki azt a különleges zamatot, azt a bizonyos pluszt.

- Ez önzőség, Styles! - szakítottam meg.

- De nagyon jó! - közölte, és tovább csókolt.

- Nem szabad! - leheltem, de igazából már pont nem érdekeltek a hülye szabályok. Csak a jelen, és az érzés, amit nem akartam, hogy valaha is tovaszálljon...