8. fejezet - Igazság

"A hiány fáj, de csak a fájdalom perzselő tüze forraszthatja be a sebeket."

Dominica

- Már megint te? - kérdezte féloldalas mosollyal arcán, gödröcskéit elővarázsolva.

- Amint látod! - válaszoltam pikírten, és meghúztam a pulcsim ujját, hogy elérhető távolságon belül kerüljön. Ekkor vettem észre, hogy a másik ujját ő fogja, feltehetően ugyanezzel a céllal. 

- Bocs! - engedte el még mindig mosolyogva. Szó nélkül magamhoz vettem a ruhadarabot, mintha csak megakarnám védeni attól, hogy bárki bántsa.

- Az úr segítse fel a hölgyet, aztán menjünk. Elnézést, de sietnénk - sétált oda hozzánk Caroline, és halvány mosoly futott át az arcomon a megnevezések miatt.

Harry villámgyorsan állt fel, fekete ruhája, nyúlánk alakja félelmetesnek hatott előttem. Csupán az a szívmelengető arckifejezés ellensúlyozta kicsit rideg sötétségét. Bár gondolom ezt az arcot is tükör előtt gyakorolta, hogy ha egyszer szüksége lenne rá egy filmben, jól tudjon alakítani. Barátságosan felém nyújtotta egyik hatalmas kezét. Egy pillanatig rábámultam, mintha nem érteném a szituációt, pedig valójában csak zavaromat akartam leplezni, majd feltápászkodtam, és pótcselekvést keresve, leporoltam a nadrágom fenekét..

- Ha nem, hát nem! - csapta össze kezeit Harry. - Egyébként hová ilyen sietősen? - érdeklődött furcsa hangnemmel, amit nem tudtam hova tenni. 

- Kiengedtek - hajtottam le a fejemet, miközben kipréseltem a hazug szavakat, melyek felsértették nyelvemet.

- Máris? - kerekedtek el szemei, majd hirtelen kérdésén meglepődve szája elé kapta kezeit.

- Nem volt nekem semmi bajom, attól a kis ájulástól eltekintve... - halkult el hangom.

- Domi! Mennünk kellene! - intett Car óvatosan a kijárat felé.

- Rendben! Harry, örültem! - köszöntem el, és elindultam.

- Már megint csak így lepattintasz? - kiáltott utánam hitetlenül, rekedtes hangja szinte a hátamba szúródott. Megfordultam, de válasz és okos gondolatok híján csak a vállamat rántottam meg, és távoztam. Amennyire láttam, ő még értetlenül utánam bámult.

Kint az égen húzódó szürke lepel szakadatlanul zárta el a napot az emberek elől, egyetlen kis fénypontot sem engedett át a fenti világ csodájából, a világosságból és tisztaságból. Szomorúan néztem körbe, a sok magas épület, a rengeteg dudáló autó távoli hangja zárt környezetében úgy kapkodtam a levegőt, mintha a sikátorokban rejtőző tolvajok csakis arra várnának, hogy elszívják előlem. Csalódottság érzése futott át rajtam, amíg keresztül gyalogoltunk a parkolón, melyben csak a kocsik pihentek, de rajtunk kívül más nem járt, és a felhőlepel látványa bezártság érzést sulykolt belém. Itt ragadtam. Próbáltam nyugodtan magamba szívni a szmogos levegőt, amely egy héttel ezelőtt még rengeteg lehetőséget áramoltatott volna tüdőmbe, szippantásaim egyre nagyobbak lettek, majd kétségbeesetten tapasztaltam, hogy nem segít. Itt ragadtam. Tehetetlenül és menthetetlenül itt ragadtam.

Caroline egy fekete sportkocsihoz vezetett, és kinyitotta előttem az ajtaját. Engedelmesen, de kelletlenül szálltam be, majd kétségbeesetten, gyorsan csatoltam be az övemet, de a várt biztonság érzet elmaradt.

- Félsz? - kérdezte, mikor beült a volán mögé.

- Igen - vallottam be őszintén.

- Nincs mitől - mosolyodott el biztatásul, majd elfordította a kulcsot, a motor pedig fájdalmasan feljajdult. A kocsi kerekei megmozdultak, és éreztem, hogy visszatértem az életbe, egy fehér világból a feketébe.

- Dehogynem! - válaszoltam gondolkozás nélkül. Nagy szemeket meresztett rám, de nem kérdezett, tudta, hogy folytatni fogom, ehelyett inkább az útra szegezte tekintetét. - Félek attól, hogy változok. Rettegek attól, hogy mi lesz, ha örökre a szívembe zárva fog élni ez a rengeteg fájdalom, és sosem fogok tudni úgy viselkedni, mint régen, mert minden szavamra rácsimpaszkodik a gyász. Félek, hogy mi lesz, ha a lelkem nem tud kitörni ebből búskomor zsibbadtságból, és nem fog tudni többé úgy érezni, mint azelőtt. Ugyanakkor rémálmaimban szerepel az a tény is, hogy mi lesz, ha egyszer eltűnnek a gyász eme kegyetlenül fájdalmas jelei, mert az azt fogja jelenteni, hogy felejtek. Félek az idő radírjától, mert a fájdalommal együtt az emlékeket is meg fogja fakítani. Nem szeretnék arra ébredni, hogy túl vagyok ezen az egészen, mert onnan csak egy aprócska lépcsőfok választ el attól, hogy elfeledjem a hangját, az illatát, a mozdulatait és minden apró dolgot, mely őt hirdette ezen a földön. Ellenben nem félek a haláltól. Nem félek attól, hogy karambolozunk, és meghalok, csak az bánt, hogy mi lesz azokkal, akik itt maradnak. Mert félek attól, hogy nem tettem le olyan maradandót az asztalra, hogy más féljen attól, hogy elfelejt.

- Az őszinte szeretetet nem lehet elfelejteni - válaszolta percekkel később.- Ezért van az, hogy egy ölelés tovább él az ember szívében, mint egy ajándék a polcon, vagy a tananyag az elmében.

- Lehetséges. De a félelem attól még van. Ha nem is veszünk róla tudomást, de létezik - zártam le a beszélgetést.

Bólintott, s némi tétovázás után zenét kapcsolt be, de a dallamok akárhogy is ráncigálták füleimet, nem jutottak be, kinn rekedtek a fekete világban, melyet még nem tudtam magaménak. Az elhangzott gondolatok valahogy jobban foglalkoztattak, mert azok életszerűbbek és rejtélyesebbek voltak. Megfejtésre váró komoly fogalmak, és én még azt sem tudtam, van-e értelme mindezeket szavakba önteni.

Tépelődésemtől csak akkor szabadultam meg, mikor a kocsi mindössze húsz perc múlva befordult egy kis kertes ház udvarába, valahol a külvárosban, a motor pedig megpihenhetett.

- Itt is lennénk! - vezetett be hajlékába Caroline.

- Egyedül laksz? - kérdeztem, remélve, nem vagyok túl tapintatlan, mégis, úgy éreztem, jogom van tudni.

- Igen - válaszolta, és láttam, fájó pontot érintek, mert szeme alatt megrándult egy rakoncátlan kis ráncocska, mely elárulta negatív érzéseit. Szemeimet végigfuttattam az életvidám, sárga falakon, a nehézkesen lógó festményeken, melyeket remekül kiegészítettek a tölgyfa bútorok, és melyek  tökéletesen ellensúlyozták Caroline előbbi csendet követelő fájdalmas mozdulatát és eddig megmutatott feketeségét. A ház a maga hivalkodó élénkségével elvarázsolta az embert, és valahogy jobb közérzetet kölcsönzött.

-  A szobád az emeleten lesz, saját fürdővel - mutatott a lépcső felé.

- Köszönöm! - huppantam le a sarokban lévő piros kanapéra.

- Kérsz valamit inni? - kérdezte megszokott kedvességével. - Esetleg enni? - folytatta, mikor megráztam a fejemet. - Egyebet? - lőtte el utolsó esélyét az időhúzásra.

- Az igazságot! - feleltem kíméletlenül.

- Ha az olyan egyszerű lenne - mondta, és szaggatottan fújta ki levegőjét.

- Az! Jobb lesz, ha elmondod. Megkönnyebbülsz! - szónokoltam, szerintem ésszerűen. Ő csak egy görcsös mosollyal válaszolt, majd leült mellém.

- Mostanában gondolom te is észrevetted, hogy sok változáson mész keresztül, már ami a testedet illeti - kezdett nehézkesen bele.

- Ha a szívverés megállása annak számít, akkor persze! - vágtam közbe cinikusan, de aztán inkább elhallgattam.

- Ez azért van, mert nem vagy hétköznapi lány. Nem tudom, hogyan mondjam el úgy, hogy ne nézz ostoba szőke, ráadásul hallucináló libának, hanem elhidd. Szóval... Te nem tartozol az átlaghoz!

- Persze, hogy nem. Beatlest és Bryan Adamset hallgatok, nem csókolgatom a posztereimet, és tervezgetem az esküvőmet velük, nem járok miniszoknyában, magassarkúban, a sminket pedig ki nem állhatom. Nem nézek vámpíros filmeket, mert nekem a romantika fogalma megtalálható Shakespeare drámáiban is. Úgyhogy azzal semmi újat nem mondtál, hogy nem tartozok az átlaghoz! - magyaráztam.

- Igen, és ezek a dolgok nem véletlenek! - mondta, bár én nem is állítottam ennek ellenkezőjét. - Így lettél kitalálva, mert feladatod van ezen a földön!

- Ja, én vagyok a kiválasztott, mi? - nevettem fel, majd rémülten összehúztam szemöldökeimet Car komoly arckifejezése láttán.

- Valami olyasmi - vonta meg a vállát.

- Tessék?

- Nyugodj meg kérlek! Természetfeletti képességek birtokában állsz! - hadarta el, nekem pedig kikerekedtek furcsa, szürkés színű szemeim.

- Persze! - nevettem el magam, mert a helyzet már nem lehetett volna ennél képtelenebb. - És mindjárt angyalszárnyaim nőnek, és hazarepülök...

- Hát... Ha angyal lennél, talán kapnál szárnyakat...- tűnődött.

- De nem angyal vagyok - tettettem gondolkodást cinikusan. - Akkor ördög szarvakat várjak?

- Kérlek nyugodj meg, és gondold át miben hiszel! - szorította meg karomat, mikor éppen készültem a dühös, drámai elviharzásra.

- Nem tudom, miben hihetek még ezek után, mikor mindig pofára esek! Hol van ilyenkor Isten? Meghalt a bátyám, elvesztettem mindent, ami a régi életemhez kötött, mert azt nézheted, hogy mikor ülök újra repülőre! És én ezek után még bizalmat fektettem belé, hittem, hogy átsegít a bajokon! De nem lett jobb! Most meg jössz ezzel a mesével, hogy én... hogy én valami különös lény vagyok! Ja tényleg! - néztem végig indulatosan magamon. - Egy különösen hülye és szánalmas emberi állat, aki még hinni sem tud. Caroline, mondd meg, ha te olyan okos vagy, miben higgyek? A jobb életben, amikor itt rekedtem egyedül? A családban, amikor meghalt a bátyám? A szépségben, mikor még a szemem színe sem állandó? A tudásban, mikor semmit sem értek? Az emberekben, mikor hazudnak, mint a vízfolyás? Vagy mégis miben?

- A megoldásban - mondta csendesen, hangja elveszett az én tébolyult kiáltásaim között.

- Ennyi? Ebbe kapaszkodjak? - cikázott le egy könnycsepp az arcomon. - Ez igencsak kevés, és szerintem könnyen szakad. Elég volt a zuhanásból!

- Nem az a lényeg, hogy kapaszkodj, és markold a meg nem fogható dolgokat. Hanem, hogy megőrizd mindazt, ami a szívedben él. Kérlek! - szavai már egészen a suttogásig törpültek.

- Túlságosan emberi, és mohó vagyok ahhoz, hogy mindenfajta fogható bizonyíték nélkül feltegyem a bizalmamból, a reményemből és legfőképp a félrevezető hitemből azt a keveset, ami még maradt. Túl sok minden dőlt már össze - ráztam a fejem folyamatosan.

- Akkor fogd meg tükörképedet, de hidd el, hogy itt valami különleges dolog van kiforróban! - csattant fel hirtelen, eddig számomra még ismeretlen módon: határozottan.

Kétségbeesett valóság szilánkok és hitegetett gyermeki mesék cikáztak a fejemben. A baj csak az volt, hogy elindultam egy úton, mely az utóbbiak kiirtására volt kitaposva, és elkezdtem komoly felnőttként viselkedni és gondolkodni.

Az embereknek mindig az kell, ami nincs, vagy amit a legnehezebben lehet megszerezni. Mi már csak egy ilyen szenvedős faj vagyunk. Nekem most minden eddigi alapomat fel kellene rúgnom, és hinni egy nőnek, akit csak néhány napja ismerek. A fejemben minden eddiginél nagyobb káosz uralkodott, és úgy éreztem, szét robban.

- Mi vagyok valójában? - leheltem magam elé kicsit később.

- Egy igazi emlékfoltozó! - kaptam a választ, amitől ugyan okosabb nem lettem, mégis kicsit megnyugtató volt, hogy a fülemben csengett az igazság.

***

 "Néha már lehetetlen irányítani érzéseinket, mert egy felsőbb erő dolgozik bennünk. Láthatatlan cérnájával elkezdi varrni kötelékeinket egy másik ember felé, mely először csak abban nyilvánul meg, hogy ismerkedni akarsz. A fájdalom, melyet eközben érzel, csak a tű hegye, ami a tökéletes munkát végzi."

Harry

Szürke szemek vesztek el az én smaragdzöld tekintetemben, majd elnyelte őket a kegyetlen szürke ég, és ezek után úgy éreztem, az egész világ szürkévé változott, mert kiveszett belőle minden szín. Talán csak a kudarc fájt, hogy nem lehetek a középpontban, a rejtett vágy, amely nem teljesülhetett be, mert van ember, akinek nem kellek. Illetve nem kell a külsőm, mert érzések terén mindenki tojik a fejemre. De pont ez hívott belőlem életre egy ősi ösztönt, a harc szellemét, és késztetett arra, hogy ne hagyjam ennyiben a dolgot.

- Elnézést! Segítséget szeretnék kérni! - fordultam a recepciós nőhöz.

- Bármiben rendelkezésére állok! - vigyorodott el, és gyanúsan közel hajolt hozzám.

- Khmm... Az előbb távozott egy lány, pontosan azon az ajtón! - mutattam a kijárat felé. A nő arcáról leolvadt minden irántam táplált bizalmaskodás, hangja tárgyilagossá vált, mikor visszakérdezett.

- Igen. Mi van vele?
- Hát én is ezt szeretném tudni! - sóhajtottam.
- Ezt meg hogy érti? - húzta fel szemöldökeit, de kemény hangszínében nem volt változás.
- Szeretném tudni a nevét! - mondtam.
- Sajnálom, de nem adhatom ki a betegek adatait! Ez bizalmas információ! - húzta gúnyos vigyorra száját. Úgy gondoltam, ideje stratégiát váltani.
- Hölgyem! Öhm, Julie! Milyen szép neve van! - hunyorítottam, mintha érdeklődve figyelném a mellkasán lévő névtábláját. - Szóval, kedves Julie! Tudja nekem rendkívül fontos lenne az a név, bármi áron! - hajoltam a pulton túl, őt utánozva.
- Bocsánat, de ezt akkor sem tehetem! - arcán már kezdtek előbukkanni a zavar jelei.
- Miért? Én azt hittem, a mai világban egy ilyen gyönyörű, érett, ugyanakkor fiatal nő mindent megtehet, vagy elérhet!- mondtam, olyan könnyedséggel, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk. Arca felderült, mégis válasza nem volt füleimnek tetsző.
- Nem megy! Engem kirúgnak, ha segítek magának!
- Ennyi ellenkezést! - csóváltam meg fejemet. - Dehogy rúgják! - arckifejezésemet kiegészítettem egy édes, ugyanakkor hamis mosollyal. - Hiszen senki nem fog tudni róla, tudom tartani a szám! - kacsintottam rá. Tépelődött, ami már a lehető legjobb jel volt. - Esetleg egy kávéért cserébe? - intettem a büfé felé.
- Legyen, de csak a maga kedvéért - egyezett bele, majd gyorsan lefirkantott egy kis cetlire néhány szót, és óvatosan elém tolta, én pedig elégedetten vettem magamhoz a megviselt papírdarabkát.