Gondolatok #2

Most nem résszel jövök, amint láthatjátok. Viszont számomra fontos dologról szeretnék beszélni veletek. Igen, beszélni, ami azt jelenti, hogy szeretném, ha eme kis szösszenetre válaszolnátok.

Szóval tegnap kaptam egy elég kemény kritikát. Persze, ezzel nincs is baj, mert rengeteg igazságot véltem felfedezni benne, és az ember csak ezek által tud fejlődni, épülni, stb. Rájöttem bizonyos dolgokra, amiket nagyon elrontottam eme blogban. Szóval már szükségem is volt erre. Viszont volt egy mondat, amin kissé megütköztem. Nem megsértődtem, csupán meg ütköztem. Ez pedig így szólt:

"A lány nem egy összetett karakter, ráadásul az ő részeit és gondolatait enyhe Szent Johanna gimi illat lengte körül. (Csak azt írd le, amit gondolsz, ne pedig azt, amit egyszer már megalkottak.)"

Szóval gondolkodni kezdtem, van-e igazságalapja, és ez lenne tőletek az első számú kérdésem. 

Tudnotok kell, hogy nem olvastam végig a könyvsorozatot. Bár fejet hajtok az írónője előtt, hisz magyar szerző ekkora sikert még nem igazán ért el, de a könyv mégsem igazán az én stílusom. Egyszerűen nem kötött le annyira, mint más könyvek letudnának, de úgy gondolom, ez nem bűn, hisz különbözünk, és minden regényhez kell "ellentábor" is. Persze én soha nem mondtam, hogy a könyv rossz, sőt, Leiner Laurát tehetséges írónőnek gondolom, mégsem értem, hogy kerülhetett történetembe SzJG "illat". 

Itt szeretném nektek megemlíteni, hogy valóban lehetséges, hogy néha más történetekből kerülnek bele kis cafatkák, de ez nem azért van, mert az én fantáziám annyira rossz, vagy mert én másolok! Ember vagyok, és mikor egy könyv magával ragad, akkor a történettel kelek és fekszek, bekúszik akaratlanul is minden porcikámba, és elvarázsol. Biztos veletek is volt már ilyen. És mikor leülök írni, lehet, hogy néhány mondat valakit emlékeztet egy másik könyvre (mert tudtom nélkül beleszövi magát minden mondatomba, legyen szó akár beszédről, akár írásról), de egy az egyben sosem másolnék! Megvannak az ötleteim, szinte már az egész blog története összeállt a fejemben, az összes összegabalyodott szálat már kibogoztam magamban, és a történet alakulását illetően ebbe nem fér bele más- egyébként remek- szerzők gondolatmenete. Ez a blog az enyém. Önző megnyilvánulás lesz, de szerintem jogos: csakis egyes egyedül az enyém. Szóval ha valakinek voltak még ilyesfajta problémái az előző részekkel, akkor szeretnék bocsánatot kérni, és szeretném, ha most itt jelezné.

Igyekszek minden hibát orvosolni, de már most tudom, hogy ez lehetetlen, hisz ember vagyok.

A másik, és ebben teljességgel egyet értettem, hogy a karaktereim jellemtelenek, az egyetlen, akinek talán van személyisége, az Harry, de neki sem a megfelelő. Ez a pont bár vérző az én szívemben, mégis igaz. Úgyhogy majd ezen is próbálok javítani. Nem ígérem, hogy a következő résztől minden tökéletes lesz, de úgy gondolom, egy tizennégy éves gyerek látásmódjába még néha belefér, hogy nem minden reális. 

Kedves Olvasóim! Ennyit szerettem volna mondani csupán! Kérek most mindenkit, hogy írja le személyes véleményét is eme bejegyzés alá, mert érdekel. Fejlődni szeretnék, céljaim vannak. És most nem azt kérem, hogy mindenki dicsérje agyon, hogy visszaépíthessem a most kissé lerombolt nemlétező egómat. Ez arra jó, hogy tudjam, te mit gondolsz, ha már én is leírtam, én mit gondolok, és érzek. Sőt, igazság szerint minden részben ezt teszem, nem tudom mennyire jön ez át soraimon.

Köszönettel: Bius

13. fejezet - Valóság és álom határán

"Egy apró mozdulat, kis suhintás, mely nekünk csekélység, egy másik világnak talán hurrikán." 

Harry

Minden olyan hirtelen történt, mint derült égből a villámcsapás méri ijesztő ágszerű nyúlványait a föld felé.
- Fiatalok, merre vagytok?

- Itt! - lökött el magától gyorsan Dominica, és félelmetes lendülettel állt fel, vézna, nőies testéből ki sem néztem volna, hogy ekkora erőt képes kifejteni, hogy a vonzerejéről már ne is beszéljek.

Nevetve terültem el a piszkos földön, karjaimat és lábaimat egyszerre kezdtem el mozgatni a víztócsában, ami körülvett, mintha csak hóangyalt készítenék a havas udvaron. Hát nem csodálatos az emberi képzelőerő, és hatalmas a fantázia ereje?

- Itt meg mi történt? - nézett körbe Caroline döbbenten.

- Öhmm... Próbáltunk feltakarítani, de kiborult a víz - mondta Dominica elpirulva.
- Tájkép csata után - dünnyögtem magamnak.

- Menj fel átöltözni, én meg hozom a felmosót! - nevetett fel Car, miközben Dominicához fordult, ami kicsit engem is megnyugtatott, látva, nem fog a torkunknak esni.

Domi egy szempillantás alatt eltűnt, csak dobogását lehetett hallani, amint felment, vagy inkább feltrappolt a lépcsőn. Fedetlen, vizes talpa furcsa, cuppogó hangot adott ki, amint találkozott a földdel. Nehézkesen feltápászkodtam én is, mintha csak valami öreg bácsika lennék, úgy ropogtak csontjaim.
- Segítsek? - kérdeztem meg Carolinet udvariasságból, amikor kezébe vette a felmosórongyot. Arca Dominica távozásával szinte átmenet nélkül komorult el. Hallgatagon, mélabúsan ingatta meg fejét, jelezve, boldogul egyedül is.
Úgy gondoltam, nem szerencsés vele ott maradnom kettesben, így hát le akartam lécelni, Dom után, persze némi hátsószándékkal, hisz jött nekem egy csókkal. Na, jó, azért férfi énem is beleszólt a döntésbe, hisz a takarítás nem volt valami vonzó feladat számomra.
- Harry! - csapódott Car hangja a hátamhoz, amikor már pont távoztam a konyhaajtón. Kelletlenül fordultam meg, és állammal felé böktem, jelezve, mondja. - Vigyázz rá! - hangja bársonyos volt, tele fájdalommal és félelemmel.
- Meglesz! - mosolyodtam el megkönnyebbülten, hogy ennyivel megúsztam az okítást, és mire észbe kaptam, már szedtem is villámléptekkel a lépcsőket.
Óvatosan léptem ajtajához, ami résnyire nyitva maradt. Szeleburdi mozdulatainak most láttam először számomra kedvező hasznot. Tudtam, hogy felelőtlenség, amit teszek, mert egy kártyavár tetején táncolok, mely minden kis mozdulattal közelebb kerül az összeomláshoz, de a rossz mindig is mágnes módjára vonzott. Benéztem a résen, de további intézkedésekre már nem futotta erőm. Az eredeti kopogok, majd bemegyek terv már rég megdőlt, és most minden értelmes gondolatom befuccsolt. Férfi énem ismét előtérbe került, és nem tehettem ellene semmit. Szemeim kikerekedtek, már szinte vártam, mikor esnek ki. Csak álltam és néztem, mint az a bizonyos borjú az új kapura. Dominica éppen vizes gönceitől szabadult meg, hátán játékosan futottak végig a vízcseppek. Nagyot nyeltem, és hátrébb léptem egy lépést, mert azért féltem a lebukástól. Azonban tekintetemet egy pillanatra sem tudtam elszakítani fehér, hamvas bőrétől, lassú, kecses mozdulataitól. Kipattintotta fekete melltartójának kapcsolóját, és egy pillanatig semmi nem takarta gyönyörű kebleit. Az eszem lecsúszott egy dominánsabb tájékra, figyelmemet pedig képtelen voltam megosztani többfelé. Elég volt egy apró mozdulat, és elértem a lépcső szélét, a lábam lecsúszott a peremről, majd nagy hanghatás kíséretében leestem néhány lépcsőfokot.
- Mi történt? - rontott ki Domi a szobából, felsőteste köré csak egy törölköző volt tekerve.
- Semmi! - vágtam rá talán túlontúl gyorsan, szemeim még mindig azon a helyen tartottam, ahol most egyik kezével a törölközőt fogta.
- Azt látom - mondta kételkedő hangnemmel, de igazából szerintem azt nem tudta eldönteni, sírjon bénaságom miatt, vagy nevessen rajta.
- Jó a szemed - jegyeztem meg, miközben fel próbáltam állni. A bokám sajgott az eséstől, és a fejemet is bevertem, mikor hátra akartam szegni annak érdekében, hogy ne kapjak még több sérülést a nemrég látottak következtében.
- Pillanat - kapta kezeit szája elé, és eltűnt a szobaajtó mögött, amit ezúttal rendesen be is csukott. Néhány másodperccel később felöltözve, száraz ruhában jelent meg, és odasietett hozzám. - Nagyon megütötted magadat? - kérdezte kedvesen, és kezeit nyújtotta, hogy felsegítsen. Persze büszkeségem ezt nem hagyta, és csak azért is egyedül álltam fel.
- Csak kicsit szédülök - magyaráztam panaszomat.
- De mégis mi történt? - ez volt az a pont, amikor megakadtam. Mégis mit mondjak neki?
- Hát, utánad jöttem... illetve akartam jönni... csak... csak megcsúsztam - habogtam, már-már beletörődve, hogy úgysem tudok hihető sztorit produkálni.
- Béna vagy! - nevetett fel, én pedig nem tehettem mást, mint helyeseltem. Ennyit az önbizalmamról.
- De mostmár semmi bajom! - bizonygattam, és megpróbáltam visszakászálódni az emeletre, bár még néhol félre léptem. - Bár egy gyógypuszi igazán jól esne! - villantottam sunyi mosolyt, és a fejemhez kaptam, mintha eszméletlenül hasogatna, pedig valójában nem volt nekem semmi bajom.
- Ne legyél szemtelen! - rázta meg mutatóujját felém.
- Én? - mutattam magamra és elővettem pimasz, féloldalas mosolyomat. - Távol álljon tőlem! Csak ilyen nagy beteg gondoltam megérdemel egy aprócska puszit... - célozgattam. Makacsul megrázta fejét, pajkos, hullámos tincsei ide-oda ugráltak. - Csak egy icipici puszikát! - mutogattam ujjaimmal a mértékegységet.
- Nem - közölte.
- Lent már majdnem megcsókoltál! - emlékeztettem a néhány perccel ezelőtt történtekre.
- De a Sors közbeszólt.
- Nehéz dió vagy! - fogtam a fejemet, és panaszos arcot vágtam. - Áú! Hidd el, hogy nagyon fáj a fejem!
- Elhinni elhiszek én sok mindent, de attól még nem biztos, hogy cselekszek is az ügy érdekében - vonta meg a vállát. - Van egy fontossági lista.
- Nők és a csavaros észjárásuk - forgattam meg a szemeimet, és szembefordultam vele. Ő először összerezzent, és a falhoz simult. Nem értem hozzá, nehogy megijesszem, de lélegzetemmel simogattam.
- Nem is csavaros! - vetette oda duzzogva.
- De! Szerintem te vagy szónoknak vagy politikusnak készültél! - vigyorodtam el.
- Bolond! - ütött lazán a mellkasomra.
- Csak egy kicsit - mosolyodtam el a lehető legmegnyerőbben. - De tudok ám komoly is lenni! - tettem felelőtlen kijelentést.
- Nem hiszem - ingatta meg fejét.
- Pedig így van. - Elhallgattam néhány másodpercre, és gondolkodtam, mivel bizonyíthatnám be azt, amiben még én is kételkedek. Végül megszólaltam, megakadályozva, hogy a csend közénk férkőzzön. - Például a hozzád való szándékaim is komolyak. Szeretnék a férfi lenni az életedben!
- Harry, figyelj csak! Ez nekem kissé még korai - harapott bele alsó ajkába, és ezzel a mozdulattal teljesen kikészített. - Nekem még túl friss a baleset, a bátyám halála, ez az egész! - hozta fel a témát, amitől az én szívem is görcsbe rándult.
- Ne tiltakozz az érzéseid ellen! - szúrtam közbe.
- Én nem tiltakozok! - cáfolt rá állításomra. - Egyszerűen csak nem tudom mit érzek. Hisz eddig Alex volt az, aki megvédett, aki mellett biztonságban érezhettem, és éreztem is magamat! És még nem tudom...
- Nem akarod - szóltam ismét közbe.
- Nem tudom - nyomta meg a két szócskát - leváltani őt az első helyről.
- Most válaszolj őszintén egy kérdésemre! - kértem, és mutatóujjamat szája elé helyeztem. Kínzott, hogy nem érhettem hozzá, mert féltem, egy óvatlan megnyilvánulással minden udvarlásom fuccsba megy. - Melyik a fontosabb számodra: a szerelem, vagy a szeretet? - szegeztem neki a kérdést, majd két karomat bástyaként nyomtam a falhoz két oldalán.
- Nem tudom. Élni egyik nélkül sem lehet - szinte lihegte a szavakat, olyan gyorsan vette a levegőt.
- Mégis - erősködtem.
- Az én véleményem az, hogy egy kicsit a szeretet vezet - válaszolta diplomatikusan. - Csak az egyik egészen kicsi korodtól benned van, hiszen ragaszkodsz a családodhoz, és szereted őket, a másik meg a pubertáskor szüleménye- fejtette ki bővebben gondolatait. Szemeimet mindvégig formás ajkain tartottam. - Különben is! Nem lehetsz szerelmes anélkül, hogy ne szeretnéd a másikat. A szerelem szeretet nélkül csak vágy, mely lángol, éget, majd mikor eléggé megsebzett, kialszik. Hiszen a szerelem lényege, hogy tudjunk szenvedélyesen szeretni egy, a másik nembe tartozó embert. Ha valamelyik összetevő hiányzik, a kapcsolat összeomlik. Viszont szeretni létszükséglet. Lehetsz "szerelmes",- apró kezeivel macskakörmöket írt a levegőbe- ugorhatsz egyik egy éjszakás kalandból a másikba, de mégis úgy fogod érezni, magányos vagy- érvelt. Mondata végén nagyot nyeltem, kicsit fájt a valósággal való szembesítés, mégis valahogy jól esett, mert úgy éreztem, személyiségem alakulóban van.
- Honnan tudod ezt ennyire? - kérdeztem szinte tudtom nélkül.
- Nem voltam még szerelmes - vonta meg a vállát lazán, fejét oldalra fordította. - Viszont szerettem már igazán. Nem voltam még szerelmes, de láttam a barátnőimet, akiknek élete cseppet sem boldogabb, mint az enyém. Láttam őket számtalanszor szárnyalni, majd összetörni. De bármelyik állapotban jártak, végül elmúlt. Néhány nap, és tovatűnt. Viszont az én szeretetem -csakhogy megfelelő példát hozzak - a bátyám iránt, nem múlik. Sőt! Egyre erősebb lenyomatott vés belém, és néha azon kapom magamat, ismétlem egy szavát vagy mozdulatát, mikor lelki szemeim előtt megjelenik alakja.
- Értem. Szóval a végeredmény nem más, mint hogy a szeretet a fontosabb - foglaltam össze monológját.
- Igen - egyezett bele a véglegesítésbe.
- Az jó... - csillant fel a szemem. Kicsit közelebb hajoltam hozzá, fejét még mindig oldalra tartotta. Hosszú ujjaimmal óvatosan elfésültem füléről haját, és szinte suttogva mormogtam beléjük: - ...mert azt hiszem szeretlek! - az utolsó szót nyomatékkal ejtettem ki, a hangokat a lehető legtisztább csengésükkel dúdoltam. - Menthetetlenül belegabalyodtam egy nő hálójába - tettem hozzá magamban.
Arca hirtelen döbbent kifejezéssel fordult felém, nagy, szürke szemei még nagyobbra nyíltak.
Megcsókoltam. Igazi, mély tartalmú csókkal. Megcsókoltam, minden erőmet beleadva. A mennyben jártam, és minden kis mozdulatommal arra törekedtem, hogy őt is magammal rántsam. Csak fel, fel és fel. Azt akartam, hogy forogjon a folyosó, hogy a körülöttünk lévő tárgyakból csak pacák látszódjanak a mámortól, hogy ne számítson semmi, folyjanak össze a napok, hónapok, a gondolatok. Szájaink, mint valami puzzle darabjai, úgy illettek egymáshoz. Életemben először csókoltam meg úgy egy lányt, mint egy mesebeli történetben a herceg a királykisasszonyt. Arra kellett rájönnöm, igencsak fess és jóképű herceggel áldották meg LA-t személyemben.

***

"Magam buzdítottam a rosszra!"

Caroline

Megviselten hanyatlottam le a fürdőszoba hideg kövére. Idegességemben majdnem felborítottam a felmosóvödröt, melyben a piszkos, kavargó víz ellentmondásosan tisztán tükrözte lelkiállapotomat.
-Nyugi, Caroline!- biztattam magamat, majd felnyúltam a mosdókagylóhoz, és megnyitottam a hideg vizet. Egy pillanatig erőt gyűjtöttem a felálláshoz, addig a víz csak ujjaimra csobogott olyan sebességgel és erővel, hogy azok zsibbadni kezdtek. Feltápászkodtam.- Hova tűnt az a pirospozsgás arc?- kérdeztem tükörképemtől keserűen, mellyel szembetalálkoztam. Persze ez költői kérdés volt, igazából mindenkinél jobban tudtam, hogy mi  is a válasz.-Öregszel, és berozsdásodsz- bólintottam. Eme beszélgetés magammal is arra utalt, hogy igazam van. Nemsokára szenilissé válok majd, megjelennek majd első ősz hajszálaim, és nem kizárt, hogy macskát is veszek majd. Csakhogy ki ne essek a tökéletes, tipikus és unalmas esetek köreiből, és jó idős asszonyként haljak majd meg, erősítve az átlagot. Mert tudtam, hogy egyszer elfog jönni ez az idő is, hiába minden természetfeletti bonyodalom. A törvények ellen ez sem harcolhat. Angyal vagyok, mégis meg kell halnom, mert a természetes állapot minden élőlénynek ugyanaz: megszületünk, élünk, és végül távozunk, legyen szó akár kiválasztott, képességekkel megáldott teremtésről, akár egy egyszerű emberről, akár egy állatról. Hisz lelkünk nem különbözik, váltakozik bennünk a jó és rossz, egyszer egyik győz, másszor másik, csak az számít végül, hogy halálunk pillanatában melyik van épp felül. Persze a kapott idő különbözik, például az én fajtám lassabban öregszik. Mindenki azt hiszi, harmincas éveimben járok, és ezt is vallom. Néhány hivatalos papíromban is ez a tény szerepel, természetfeletti erőkkel kell minden évben előrébb tekerni születési dátumomat néhány évvel. Dominica is ezt hiszi, de az igazat nem merem megvallani, hogy a szülinapi tortám gyertyáit már kettővel kellene szorozni a valódi eredményhez, mert szegénykém így is épp eléggé össze van zavarodva.
Rá gondolva újabb pánikroham tört rám, és egyre csak törölgettem vizes kezeimmel forró arcomat.
-Uram!- hunytam le a szemeimet, és próbáltam alázatosságot magamra erőltetni, mint egy jó szolga, de a kétségbeesés mindenemet uralta.- Láthattad, milyen szépek együtt! Láthattad, milyen jól érezték magukat egymás társaságában! Te tudod a legjobban, hogy pontosan mi történt abban a konyhában, bár mindenkinek elég nyilvánvaló! Én nem akarom kétségbe vonni hatalmadat, de most mégis minden porcikám tiltakozik a feladat ellen, amit rám hárítottál! Nem tudom őket elválasztani egymástól!
Könnycseppek gördültek le arcomon, melyek csillogtak, mint ezernyi igazgyöngy. Patakokban folytak, és már csak hivalkodó csillogásuk különböztette meg őket az oltalmazó hűvös víztől.
-Persze, ez jellemző! Ilyenkor hallgatsz! Ilyenkor nem felelsz...- halt el hangom, majd néhány másodperc elteltével újult erővel törtek ki belőlem a gondolatok.- Végre mosolyog, végre boldog! Most szakítsam őket szét?- tébolyult kérdéseim a fürdő fehér szavai közé szorultak, és láthatatlanul kísértettek. Kezeimmel megtámaszkodtam a mosdókagyló két szélén, biztos pontot keresve, majd hallgattam a víz monoton zúgását. - Talán nem kellett volna hagynod, Uram, hogy egymásba szeressenek! Talán az első találkozást kellett volna megakadályozni, vagy esetleg azt, hogy Domi ide utazzon. Nem lett volna egyszerűbb, ha fel sem száll arra az átkozott gépre?- éreztem, hogy a beállt nagy csend nem annak köszönhető, hogy mások is vannak a házban, sokkal inkább annak, hogy igazam van.- Elrontottad, és most rám hárítod a feladatot, hogy válasszam szét a szerelmeseket!- törölközőért nyúltam, megszárítottam arcomat, de az anyagot nem emeltem el számtól, további mondandómat ebbe dünnyögtem.- Mért állítod biztosan, hogy boldogtalan lesz? Miért ítéled rögtön a kapcsolatukat a halálnak? Miért hiszed annyira, hogy fájdalmat fog neki okozni ez a fiú? Hisz Harry is most annyira megtört! Változásra kész! De hát pont neked magyarázok, aki mindent tud, és mindent lát?- lázas szavaim csak úgy ömlöttek kifelé lázadó számon.- És ha egyszer szakítanak is, miért nem engeded, hogy puffanjon egyet, mikor leesik? Hogy fájjon neki, hogy tapasztalatot szerezzen? Miért?- ismételgettem a kérdőszót bizonytalanul. Hisztimre semmi válasz nem érkezett.-Ha minden fiatal áteshet a szerelmi csalódásokon, ő miért nem?- Elzártam a csapot. Csupán a feszült néma csend telepedett mellém. Bevetettem hát végső fegyveremet.- Vagy belőle is olyan bábot akarsz faragni, mint belőlem?- vetettem oda az égnek.- Azt akarod, hogy ő is magányos legyen, hogy ne érezzen éveken keresztül semmit? A hallgatás beleegyezés- zártam le az ügyet.
Majd hirtelen minden erőm elszállt, mintha csak erős nyugtatót lőttek volna belém, úgy áradt szét minden végtagomban a bizsergés. Összeestem.
-Mégis mit vársz tőlem, Atyám? Gyenge vagyok- sírtam még utolsó szavaimmal, majd elnyomott az álom, melyben reménykedtem, hogy választ kapok legalább a legfontosabb kérdéseimre. Legalább néhány legfontosabb kérdésemre. Legalább a legfontosabb kérdésemre.

 
 ***

"Kedves fiam!

Mikor ezt te olvasod, én már nem leszek. Lehet, hogy kissé húzod majd a szád e sorok láttán, mert nem a legmegfelelőbb módon váltunk el, de kérlek, olvasd ezt el! 

Lehet, kicsit korai végrendeletet írnom, mikor még édesdeden itt gügyögsz az ölemben, de az élet kiszámíthatatlan, nem tudhatom, mikor kopogtat be hozzám a kaszás. Ráadásul van még egy okom, amiért szeretném most leírni gondolataimat. Most tiszta a fejem, most tisztán látom a dolgokat. Mert félek, hogy az évek múltán majd megváltozom, hogy beszippant majd engem is a nagyváros ördögi köre, és többé nem enged. Biztos vagyok benne, hogy számtalan hibát követek majd el, kétségtelenül emberi lesz viselkedésem. Most szeretném megosztani veled életemet, addig, amíg a rózsaszín köd maradványai még agyamon tanyáznak, mert félő, később már olyan fájó lesz a pont, hogy sosem fogok róla neked beszélni.
Tudod, döbbenetes az életút, amit bejártam, fiatal korom ellenére. Más ezt karriernek nevezné, én inkább nem kockáztatom meg. Most is tisztán él az emlékeimben az a júniusi nap, amikor apád először látogatott el a tanyánkra. Sármos, gazdag úriember volt, karakteres arca kifejezte minden gondolatát. Ez időben az úri körökben még nagy divat volt a lóversenyre járás, sokat fogadtak a befutókra, ő is ilyen célból érkezett. Csinos lánynak számítottam, így azonnal szemet is vetett rám, anyámék pedig ujjongtak, hogy ilyen művelt, sikeres férfit fogadhatok kegyeimbe. Azonban volt egy bökkenő. Mindenki tudta, hogy szegény sorsomból csak akkor szabadulhatok, ha megfelelő helyre megyek férjhez, így hát anyámék beszereztek nekem minden úri ruhát, s kiegészítőt, hogy igényes nőnek tűnjek, majd hosszú sétákra küldtek az egyre többet hozzánk látogató Styles úrral. Társasága tagadhatatlanul kellemes volt, ám az előtte mutatandó kisasszony nem az én világom volt. Ráadásul a szüleim megkövetelték tőlem, hogy mondjak le a versenyzésről, hisz úri nő csak féloldalasan üli meg a lovat. Mit tehettem, mit nem, éjszakánként kiszöktem szeretett paripáimhoz, sokszor ott is nyomott el az álom, s pont ez lett a vesztem, mert lebuktam. Apám eladta a versenylovam, azzal az elcsépelt mondattal, melyet minden romantikus regény írója egy életen át ismételget könyveiben: "A te érdekedben teszem!" és "Jobb lesz neked így!" Így az éjszakai programomban változás történt, az állatok szeretetét felváltotta a sírás. Mégis, ahogy Mr. Styles jött, egyre többször és többször, értem esengve, valahogy feledtette a fájdalmat. Beleszerettem, s ő is szeretett valakit, akinek azonos volt teste velem, de annak a valakinek minden szavában szülei akarata csengett vissza. Így kötöttük össze életünket, két összezavarodott ember, s így csapott fel a láng is köztünk éjszakánként. Illetve fordítva. Egy éjjel megtörtént a dolog, ami férfi és nőt egyesít, s ez után már nem volt visszaút. Akkor ez nagy bűnnek számított, és szinte muszáj volt felvennünk a házasság szentségét, különben a teljes megvetésnek rendeltettünk volna alá. Később kapcsolatunknak két rügye is fakadt, az egyiket bizonyára sejted, hogy te vagy, Csillagszem, a másik pedig- bár nem a mi vérünk- Hullócsillag, a csintalan kiscsikó, aki még az én versenylovam gyermekeként maradt vissza rám. Beköltöztünk hát Los Angelesbe, az angyalok városába, ahol életünk fenekestül felfordult, a technikai vívmányok csillogása minden ember tekintetét megbabonázta, elméjét elhomályosította, és magához láncolta. Tv, számítógép, telefon, csupa olyan dolog, mely azelőtt ismeretlen volt számomra, de mire te felnősz, már olyan lesz, mint az oxigén- nélkülözhetetlen, legalábbis annak hiszitek majd. Azonban egy házaséletben már a ruhával együtt a gátlások, és álcák is kezdtek lehámozódni rólunk, és napról-napra jobban kirajzolódott két boldogtalan ember alakja. Mint érintkező forró bőrünk között a pára, úgy csapódott le egy fekete, egybeolvadt torzszülött árnyképe a padlóra. Ezek voltunk mi. Ám az egymás iránt érzett vágy gyorsan csillapult, s nemsoká már csak a formalitás tartott minket egybe; Des minden éjjel más nővel hált (amit árulkodó vonásai, szép arca miatt képtelen volt titkolni előttem), én pedig- bár hű maradtam, és tűrtem nőiességem teljes körű lerombolását- a munkába temetkeztem. Volt mibe, hisz a filmgyárat Des hanyagolta, kicsapongó életmódja pedig a csőd szélére vezette. Végül ő is belátta, hogy neki nem megy a főnök szerepkör, így rám bízta a vezetést, de a pénz azért sakkban tartotta, s minden fáradozásom az ő neve alatt futott. Minden sikert ő aratott le. Így éltünk hát boldogtalanul néhány hosszadalmasan rövidke évig, téged pedig próbáltalak minél gyakrabban kivinni a tanyára. Szerettem volna, ha hamarabb érzed meg az állatok szeretetét, mint ahogy az emberinek hangot tudnál adni, és hamarabb tanulsz meg a nyeregben maradni, mint járni. Reméltem, s remélem, egyszer ez hasznodra válhat majd, ha eleged lesz az emberekből. Két külön úton jártunk apáddal, függőségeink elvették az eszünket. Az enyémet a munka, az övét meg az alkohol. Sokszor hiába feküdtünk egymás mellett az ágyban, hátunk hiába érintette a másikét, mégsem szóltunk egymáshoz egy szót sem, csak leszorítottuk szemhéjainkat, ezzel kizárva még az esélyt is, hogy egymást magunkhoz közel engedjük, és hittük bárgyún, hogy másnap szebb nap fog felkelni, s életünket is beragyogja majd, a formalitásért világosban tartott világ mellett. Anyagi gondjaink ugyan nem akadtak sosem, mégis éreztük, hogy a zöld bankók nem fognak megváltani minket a magány rabságából. Milyen vicces nem? Hisz sorsunk valamiben azért mindvégig osztozott: együtt voltunk magányosak. És azt hiszem, ennél fájóbb nem is lehetett volna az egyedüllét, hogy hallottuk a másik tébolyult lépteit a lakásban, mégis, nyomasztó és szótlan volt a levegő. De azért mégsem volt közömbös kettőnk viszonya. Csak halála után jöttem rá, hogy még ha nőként, feleségként nem is tehettem mindig kedvére, s nem felelhettem meg neki, azért szeretett. Bár még most is azt gondolom, hogy a pénz hajtotta, amikor a papírokat az ő nevén hagyta, mégis, ezzel a lépéssel az életemet mentette meg, hisz én is kaphattam volna a golyót, ami végzetes volt számára. Én is heverhetnék most holtan, és én is feküdhetnék abban a koporsóban, hisz a filmes irigykedést az én munkám izzította robbanásig. 
Úgy gondolom, ezt tudnod kellett. Én így rontottam el az életemet egy egyszerű, nyári szerelemnek induló kalanddal. Ráadásul mesterien, hisz sok ember irigyel, hisz gazdag vagyok, és minden kézzel fogható dolgot megkaphatok. Te persze a másik oldalon állsz, de remélem tanulsz szüleid hibáiból. Kérlek, ha ezt elolvasod, gondolkozz majd el rajta! Könnyen lehet, hogy az életed már nem a megfelelő vágányon fut, és el vagy keseredve, esetleg hajlasz abba az irányba, hogy véget vess a szenvedésnek. Most még is arra kérlek, értékelj át mindent!
Még valamit tudnod kell, ahhoz, hogy tisztán láss. Nem érted, miért ragaszkodik annyira Ronald személyedhez, igaz? Lehet, haragudni fogsz apádra, de el kell mondanom. Egy este nem tért haza. Mint később kiderült, a szégyen nem hozta hozzám vissza lelkét. Egy céges bulinak induló partin pókereztek, de nem pénzben játszottak, hisz abból mindenkinek adatott annyi, hogy még wc papírnak is azt használja. Így hát nyitottak a komolyabb üzletek felé. Apádnak nyerő szériája volt, de a csúcson hatalmasat bukott. A játszma tétje csupán egy papír volt. Az életedet meghatározó papír. Egy szerződés, mely téged egészen húsz éves korodig Ronald mellé kötelez. Azonban megfogadták, erről sosem beszélnek, ezért nekem úgy kell felnevelnem téged, hogy önszántadból színészkedj. De kérlek, ha egyszer felbontod e borítékot, és elmúltál már húsz, lépj ki ebből az álszent világból, lehetőleg élve!
Nem tudom, hol vagy most a nagyvilágban, hogy élsz, vagy hány éves vagy. Azt sem tudom, milyen érzéseket táplálsz irántam, de remélem, hogy ha eddig a negatív felé mutatott a mérő, akkor most megfordult. Szeretlek, Harry! A fiam vagy, s önszántamból sosem ártanék neked! Sajnos én sem kaptam a legmegfelelőbb neveltetést, így fogalmam sincs, hogyan kellene példát mutatnom számodra.
Remélem, te még helyre tudod hozni az életedet, ha úgy áll a helyzet! 
És még valami, a végleges búcsú előtt. Ha apád génjeit örökölted, biztos sármos vagy és jóképű. A lányok bomolhatnak utánad, de kérlek, ne menj bele érdekkapcsolatokba! Tudom, hogy van egy lány valahol, aki teljes szívéből imád, azért, ami vagy. De ez csak akkor derülhet ki, ha feltárod neki belső értékeidet, különben egyedül kell majd leélned sivár életedet! Így hát ez az én utolsó utáni kis kívánságom: légy körültekintő, és keresd az igazit! Ha nem jött volna még el, majd kezelésbe veszem a dolgokat és küldök neked egy angyalt, innen fentről, a végtelenből. Csak várd őt megfelelően, ne egy roncsot lásson, mikor elmegy melletted az utcán, beléd botlik valahol, vagy egyszerűen csak rád veti pillantását egy véletlennek látszó sorsfordulat következtében.
Nincs más hátra, minthogy végleg lezárjam földi pályafutásomat, s emlékeimet jó mélyre eltemessem magamban. Csupán rólad akarok tudni, az idők végezetéig.
Szeretettel: Anyád" 

Ui.: remélem megérted, miért nem hagyok rád vagyonomból. Nincs neked arra szükséged. 

Harry

Egy megsárgult papírlap hullámzó tánca kapcsolta össze a napokat a fekete gyászmenettől a lovaspálya fekete, saras földjéig. Egyetlen megsárgult, gyászkeringőt járó papírlap, mely felélesztett bennem valami újat és ismeretlent, mely vonzott, hogy felfedezzem. E papírt szorongattam a tárgyaláson, mely igazi állatkertnek hatott, amint minden rokonom az örökségért küzdött, én pedig szótlanul üldögéltem a fekete székek egyikén, s egyre csak ráztam a fejemet a mindenfelől érkező kérdésekre válaszolva, miért nem harcolok a pénzért. Vidám kérdések voltak ezek, bizarr hanglejtéssel, hisz eggyel kevesebb helyre ment el a pénz, mert nekik fogalmuk sem volt arról, hogy nem is vagyok illetékes e téren, hiszen jogi úton nem örököltem semmit, ami őszintén megvallva először igencsak mellen ütött. Bár én voltam az egyetlen, aki valóban gyászolt, és nem csak a pénzre ment, azért bennem volt a tévhit, hogy minden az enyém lesz, ami egykor anyám tulajdonában állt. Mielőtt elolvastam a levelet, biztosra vettem, hogy csak tévedés az egész, de a néhány mindennél többet mondó sor, ami még ott is beszélt számomra, ahol a lap üres volt, megváltoztatta hozzáállásomat. Persze a hosszadalmas tárgyalást még így sem úsztam meg, végighallgathattam, amint a kígyók sziszegnek. Hiába volt minden igazságos elosztás, valakinek nem tetszett, mert úgy gondolta, neki több jár. Olyan pitiáner okok is előkerültek, amivel például rég nem látott keresztapámnak volt képe előhozakodni, hogy ő egyszer kölcsönadott neki hat dollárt, amit sosem kapott vissza, most pedig kamatostul követelte. Persze, hat dollárból hatezer, mindenféle lottószelvény nélkül.Vagy Lucy nénikém, aki szívességekben mérte a pénzt; gondosan összeírta, anyám hányszor kérte meg valamire.

- Például ott volt az esküvő, melyre nem találtak koszorúslányokat, én pedig rögtön elvállaltam, hogy amiatt már ne fájjon a fejük! - magyarázta hangosan, mintha ezen múlna az élete.

E papírt forgattam kezeim között akkor is, mikor az egyszerű fekete koporsót utolsó útjára eresztettük, a feketeségbe, a föld mélyére, s ez adott erőt ahhoz, hogy a gödör mélyére nézve ne ugorjak utána, mikor megláttam a bokorban rejtőző lesifotósokat, nagy vigyorral az arcukon, hiszen ezek olyan exkluzív képek lettek, amelyek minden drága Los Angeles-i újság címlapján megállták a helyüket. Sőt, olyan lelki töltettel ajándékozott meg ez a gyöngybetűs írás, hogy könnyek nélkül néztem végig, amint eltemetik az egyetlen személyt, aki miatt még meg akarhattam volna őrizni múltamat. Azonban így arra jutottam, mindent újra kezdek. Még a lovaglást is tiszta lappal indítom, még akkor is, ha néha-néha majd előjön néhány villanás a régi időkről, gyermekkori álmaim felhőtlen kék egéről és színes szappanbuborékjairól, amelyek mára már egytől-egyig kipukkantak, csak foszlányaik hevertek gyászosan körülöttem.

"Kár, hogy én nem így ismertelek..." -  dobtam rózsa helyett ezt a pár szót a sírgödörbe, mielőtt végleg betemette volna őt a föld. Így búcsúztam, mert e rövidke mondat véglegesen kihúzta a tüskét szívemből, és a seb végre megkapta az esélyt a gyógyulásra.

Valami azonban nem hagyott nyugodni. Az a bizonyos szerződés, amit anyám megemlített, és amely Ronald mellé szegezett, és alárendelt neki, bármennyire is utáltam ezt a fajta hierarchiát. Még hét hónapot kellett lehúznom vele, hogy betöltsem a húszat, és véglegesen szabad lehessek. Ez időtartam pont a most forgatott film befejezésére volt elég, és csendben imádkoztam, hogy addig ne pattanjon ki a főnök fejéből semmilyen briliánsnak titulált forgatókönyv ötlet, ami az időtartamot nyújthatná, hisz akkor az adott filmre vonatkozó papír kötelezne. Emésztett e tény, szenvedtem tőle, csendesen, mindenféle fizikai fájdalomtól mentesen, csupán agytekervényeimet kínozta folyton.

- Hahó! - lengette meg karját előttem Dick, hogy visszapottyanjak a jelenbe.

- Bocs - válaszoltam nemtörődöm módon.

- Felszállsz még ma arra a lóra? - lábával türelmetlenül dobolt a földön.

- Ja, persze - ráztam meg a fejemet, hogy kicsit tisztuljon. Reméltem, hogy a sok emésztő gondolat kirázódik a fejemből, de inkább csak összekeveredtek, párt alkottak, majd szaporodtak, és egész összeesküvés elméletekké nőtték ki magukat.

Felültem Hullócsillagra, a levelet pedig szürke melegítőnadrágom hátsó zsebébe gyömöszöltem, mintegy kabalaként.

A rajtvonalhoz érve már mindenem remegett, a versenyszellem körüljárta testrészeimet, belopózott minden kis sejtecskémbe, és újra azt éreztem: lehetek még valamiben én a legjobb. Testem egy pillanatra megfeszült, mikor megszólalt az éles sípszó.

- Gyerünk! - indítottam a lovat sarkammal, és már támaszkodtunk is a szél szárnyára.

Görcsbe rándult gyomrom és megfeszült izmaim ellenére mégis teljesen laza voltam, és elengedtem magamat. Felcserélődött a látszat és a való, hisz a hétköznapokban adtam a gondtalan, menő és laza egyént, pedig belül feszengtem.

Ismét azt tapasztaltam, hogy hihetetlenül gyorsan a körök végére értem, ami kicsit elszomorított, de Dick vigyorgó arca minden pillanatnyi rossz érzés miatt kárpótolt.

- Öregem, ez nem semmi! - tátotta el a száját.

- A véremben van! - vágtam rá nevetve, a pulzusszámom még mindig az egekben táncolt, és a csúcsra tört, sehogy sem akart lenyugodni.

- Nyerni fogsz! Ez nem kérdés! - szemei szinte jojóztak a stopper kijelzője felé.

- Azért ne vedd biztosra! A többi versenyző már hónapok óta eddz - mondtam, de a mosoly már menthetetlenül az arcára fagyott. - Egy hónap múlva verseny! - próbálkoztam tovább. Nem akartam feleslegesen hitegetni az áhított győzelemben, és legfőképp bennem. Tudtam, hogy ő most bennem látja önmagát, tükörként szolgáltam neki, érezte, hogy ő is ülhetne most a helyemen, ha születését nem övezték volna szörnyű tragédiák. A felelőtlen orvos miatt Dick oxigénhiánnyal látta meg e földi nap világát, és maradandó szívbetegsége alakult ki. Ezért bármennyire is szerette a lovakat, csak nézhette, hogy más hogy száguld, és csak felkészíthette a versenyzőket a megmérettetésekre, azonban ő maga sosem ülhetett nyeregbe. Felizgatta volna magát, az adrenalin szintje pedig túl magas lett volna ahhoz, hogy- jobb esetben- egy ájulás nélkül megússza.

- Van aki mindent megtesz azért, hogy tudjon valamit, van aki meg egyszerűen tudja is! - csillant fel a szeme, amint rám nézett.

- Most tagadjam? - röhögtem. - Annyira jó volt, mintha csak repülnék, vagy nem is tudom, hogy jellemezzem az érzést - áradoztam, de amint észbe kaptam, és belegondoltam, mit érezhet, inkább elhallgattam. Styles, akit érdekel más lelki világa. Ez voltam jelen pillanatban, de szinte idegenkedtem magamtól. Hiába, az elmúlt éveket már nem téphetem ki életem hatalmas naptárából.

- És az ugratás még csak most jön! - kacsintott rám. - Örülök, hogy visszatértél, H!

Köszönöm a 33 feliratkozót, az 5000 oldalmegjelenítést, és a véleményeket! A kommenteknek hihetetlenül örülök, és annak is, hogy örömeteket lelitek a történetemben! Hatalmas köszönettel tartozok nektek!

 

Ui.: Nemsoká új rész!

12.fejezet - Fény vagy árnyék?

"Mindig törekedtem arra, hogy megőrizzek egy darabot gyermeki énemből...hogy az életet álomként fogjam fel. Azt hittem, ettől több leszek, mint a rideg felnőttek, mert így mindig tudok majd hinni és remélni. Aztán jött ő, és mindent lerombolt. Rá kellett jönnöm, hogy egy gyermek nem lehet szerelmes."

Dominica

- Na, mesééélj! - rángatta meg óvatosan Caroline a karomat, miközben vigyorgott, mint egy vadalma.

- Te meg mitől virultál így ki? - kérdeztem őt méregetve.

- Végre én is húzhatlak valamivel - mondta egy vállrántással körítve.

- Ennyi?

- Egy cseppnyi öröm - vigyorgott.

- Tessék, még egy kis boldogsághormon - nyomtam a kezébe a két megolvadt csokit, amelyeket kirángattam retikülömből.

- Csokit is kaptál. Akkor annyira nem lehetett rossz! - vonta le a következtetést.

- Pedig az volt! - mondtam elkötelezetten.

- Miért van az, hogy a hanglejtéseden csakúgy nem tükröződik eme kijelentésed, mint az arcodon? - fojtott el egy sunyi mosolyt.
- Nem tudom. Te akarsz folyton diagnosztizálni - rántottam meg a vállamat.
- Akkor álljunk másképp a dologhoz. Mi volt benne olyan rossz? - kérdezte kíváncsian.
- Az, hogy Harry egy paraszt - próbáltam komolyan kimondani, de elnevettem magam közben.
- Aha. Szóval belezúgtál egy parasztba - bólintott megértően.
- Nem! Nem zúgtam bele! - tiltakoztam, de már késő volt, mert arcom már lángolt.
- Persze. Csak jó a vérkeringésed, mi? - simított végig piros fejemen.
- Pontosan! Csak a vérkeringés teszi! - állítottam. - Jó, lehet, hogy kicsit megkedveltem, de attól még haragszok rá- mondtam el az igazat.
- Miért is? - kérdezett vissza Car, miközben gyanúsan méregette egyre jobban megfeszülő arcomat.
- Megcsókolt - leheltem halkan magam elé, és óvatosan megérintettem ajkaimat, melyen még éreztem Harry szájának nyomait.
- Ez még nem a világ vége - mosolyodott el Caroline. - Tudod, itt kezdődik a férfi-nő kapcsolat.
- Te ezt nem érted! Ez volt életem első igazi csókja! Sőt, még az igazi jelzőt is kivehetem, az állítás nem veszti érvényét- ráztam a fejemet, mintha csak fel akarnék ébredni életem keserédes álmából.
- Szóval innen fúj a szél.- bólintott. - Nem ilyennek képzelted el, igaz?
- Nem. Vagyis de. Ahhj, nem tudom! - fogtam a fejemet tanácstalanul.
- Most melyik? - kavarodott be.
- Azt hiszem, maradok a mindent elfedő 'nem tudom'-nál - bólintottam nagyot sóhajtva.
- Értem. Akkor nem erőltetem - nyugodott bele, hogy nem beszélek.  

 ***

"Nincs olyan, hogy tiszta, vagy makulátlan. Előbb, vagy utóbb úgyis mindenkit utolér a szenny, ha az alábbi címkével van ellátva Isten állatkertjében: ember."

Harry

- Ilyen nincs! - vágta le dühösen az asztalra telefonját Ronald, és a hatás fokozása kedvéért még be is mutatott neki.

- Mi történt? - kérdeztem, csak udvariasságból, mert tudtam, így is, úgy is elmondja, akkor is, ha engem ez nem érdekel.

- A modell, aki a barátnődet játszotta volna, lemondta a szerepet! - a haragtól kiabált.

- Szerezz egy másikat - vontam meg a vállamat, jelezve, hogy oldja meg egyedül.

- Ha az olyan egyszerű lenne! - mondta, és felbontott egy üveg vodkát, majd meghúzta. Szemeit kétségbeesetten körbefuttatta a szobán, majd tekintete végül baljósan állapodott meg rajtam.

- Mi van? - kérdeztem hátra hőkölve.

- Te tudnál segíteni! - mosolyodott el gonoszan.

- Én?! - kérdeztem, és majdnem elestem hátrálás közben.

- Bizony-bizony - bólogatott. - Úgy tudom, tegnap találkoztál azzal a barna kis szépséggel.

Riadtan néztem rá, majd nagy nehezen rendeztem arcizmaimat. Végtére is színész vagyok.

- Melyikre gondolsz? Tudod, este kicsit kirúgtam a hámból, és ma reggelre már kicsit zavaros, hogy melyikre tartasz igényt a sok közül - adtam a hülyét.

- Nem értem, hogy ilyen színészi készségekért egyáltalán miért fizetek - röhögött fel saját, olcsó poénján.

- Én sem értem, hogy ha annyira rossz vagyok, miért harcoltál a szerződésemért - tártam szét a kezeimet.

- Nem kérdeztelek. Egyébként ezt már egyszer kifejtettem. Én sem értem, mit kedvelnek rajtad - nézett rám megvetően. - Egyébként én arra a kis szürke szeműre gondoltam, akivel oly meghitten nevetgéltetek az egyik kávézó teraszán - mondta foghegyről.

- Ja, az nem egy könnyű eset. Faképnél hagyott - tettem még mindig a nőcsábászt.

- Érthetetlen - csóválta a fejét Ronald, hangneme mérhetetlen iróniát hordozott. - De azért meg tudnád szerezni, nem?

- Ő nem modell! - csattantam fel. - Sem színésznő!

- De szép kis arca van. Nyugi van, kisfiú! - veregette meg a vállamat, amikor kezem önkéntelenül ökölbe szorult. - Csak egy forgatásról lenne szó!

- Nálad minden így indul! - fintorogtam.

- Lehetséges. De inkább ne akard megtudni, hogyan végződik! - nyúlt csípőjéhez. Nem tudtam eldönteni, valóban van-e nála fegyver, vagy csak fenyegetni akar, de abban biztos voltam, hogy tőle bármi kitelik.

- Annyit küzdöttél az aláírásomért a szerződéshez, most meg megölnél? - vigyorodtam el kihívóan.

- Igazad van, várnom kell, amíg kialszanak a filmgyár lámpái - bólintott. - De az életedet addig is meg tudom keseríteni!

- Nagyon már nincs mit rontani rajta - vontam meg a vállamat.

- Igazán? Akkor miért véded úgy azt a kislányt? - vonta fel egyik szemöldökét. Felmordultam.

- Egyszer mondom el, Ronald! Őt hagyd békén! - artikuláltam hevesen.

- Én nem bántom, ha együtt működik - vetette oda flegmán. - És a ti kapcsolatotok sem érdekel túlzottan. Csak szerezd meg!- adta ki a parancsot.

- Kizárt - szögeztem le.

- Gondolom tegnap elfelejtettél beszámolni neki a nagy bókolás közepette, hogy milyen körülmények között halt meg a bátyja. Pontosabban, hogy miattad halt meg! - vetette be a piszkos módszerét. Tudta, hogy ezzel a balesettel mostantól mindig sakkban tud tartani majd, mert nem esik nehezére rám hárítani a felelősséget. - Pedig lett volna lehetőséged elmondani, úgy csiripelték a madarak, hogy szóba kerültek az eltávozottak is. De ha nem segítesz, én kénytelen leszek elárulni neki, hogy bizony a miattad kellett meghalnia a testvérének... Tudod! Ha valami nem lesz az enyém, akkor a tiéd sem! Mikor tanulod már meg a farkastörvényeket? - tárta szét kezeit, ártatlan arccal.

- Te napról-napra mocskosabb vagy! - vágtam oda durván.

- Köszönöm, de szoktam fürödni! - mondta, miközben megszorította nyakkendőjét.

- Komolyan nyomoztatsz utánam? - próbáltam megemészteni az imént hallottakat.

- Én nem így mondanám. Csak szemmel tartatlak, nehogy butaságot csinálj! - kacsintott vészjóslóan rám. - Egyébként még miért is vagy mindig itt? A sminkes már nagyon vár téged! Ellie, vagy hogy is hívják? - tettetett tűnődést. - Bájos teremtés!

- Ha te mondod - forgattam meg szemeimet, és már nyitottam is az ajtót, hogy menjek.

- Melyik nap várhatjuk a barátnődet? - kiáltott még utánam önelégülten. Dacosan becsaptam az ajtót, válasz nélkül távoztam. 

***

"Vajon mi teszi ezt? Beszélek róla, és megjelenik. Mintha csak érezné, hogy róla esik szóváltásom, hogy az ő nevét morzézza szívritmusom. Vajon ő is ugyanezt érzi?"

Dominica

- Nyitom! - kiáltottam Carolinenak, aki fehér, lisztes kezekkel tartott az ajtó felé. - Menj csak vissza a konyhába! - kacsintottam.

- Nem kockáztatsz, nehogy később legyen kész, ugye? - kérdezte, én pedig pajkosan bólintottam, miközben lazán kinyitottam az ajtót.

- Hali! - köszönt egy rekedt hang, én pedig ugrottam egyet, amint megfordultam.

- Harry! - mondtam meglepődve.

- Még mindig ez a nevem - biccentett.

- Mit keresel itt? - kérdeztem meglepődve. - Nem említettem a lakcímemet - ráncoltam szemöldökeimet.

- Csiripelték a madarak - húzta félmosolyra száját, és egy pillanatig elbámult mellettem. - Csak azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek - közölte nehézkesen.

- Miért is? - tettem az agyamat.

- Boszorkány vagy - nevette el magát.

- Tényleg nem tudom - ráztam a fejemet játszva.

- Azért, hogy nem tudtam uralkodni magamon, és megcsókoltalak. Bár továbbra is fent tartom azon állításomat, hogy mindketten élveztük, de most mégis megbocsátásodért esedezem - tette gyorsan hozzá, nehogy azt a benyomást keltse, hogy valóban megbánta. Ő az a tipikus férfi fajta volt, aki igyekezett fent tartani a rossz fiús látszatot, mert fél, hogyha nem tenné, akkor az emberek megvetnék, és nem heverne minden csaj a lába előtt.

- Még meggondolom - válaszoltam, mire megforgatta szemeit. - Tudod, szerintem egész mást jelentett kettőnknek az a csók - váltottam a szót komolyra.

- Szerintem én csak a tudtodra adtam, hogy tetszel, te pedig bizonyságot adtál afelől, hogy ez fordítva is így van.
- Dominica! - ordított Car a konyhából.
- Bocsi, de most mennem kell! - szóltam Harryhez, de ő önállósítva magát belépett mellettem a házba.
- Oké, megvárlak - közölte, és már nézett is körül, én pedig furcsán bámultam rá. - Ezen a szent helyen - toppantott egyet lábával, mikor közbe akartam szólni.
- Domi! Segíts már, az egész konyha habban úszik! - jött Caroline, hogy munkára fogjon, de megtorpant, amikor megpillantotta vendégünket. - Szervusz Harry! - köszöntötte, majd makogott valamit arról, hogy felmegy a fürdőbe kezet mosni.
- Ne! - suttogtam, amikor fellépett az első lépcsőfokra. Tudtam, hogy csak ürügyre szolgált neki a kézmosás, hogy kettesben hagyhasson Harryvel, hisz a földszinten is volt fürdő.
- Nem szakácsnak készült - nevetett fel Harry, mikor a konyhaajtóhoz lépett, és benézett.
- Csak nekem akart kedveskedni - mondtam, és figyelmetlenül elsétáltam mellette.
A konyhát valóban elborította valami tejszín szerű hab állagú valami, amibe valószínűleg Caroline egy kicsit több élesztőt rakott a kelleténél, én pedig egy rosszul kiszámolt lépéssel elcsúsztam, a ruhám pedig tiszta ragacs lett.
- Remek - morgolódtam a földön ülve. Az első gondolatom az volt, hogy Harolddal remek kapcsolatnak nézünk elébe, amikor már most kétszer kerültem padlóra jelenléte miatt.
- Hadd segítsek - próbálta mondani Harry, ám a nevetéstől nemigen jutott lélegzethez. Kacagása betöltötte az egész helységet, én meg csak lemondóan csóváltam a fejemet. Mikor végre abba tudta hagyni, akkor három hatalmas lépéssel átszelte a konyhát, fogott egy tálat a mosogatóból, és teleengedte langyos vízzel. A tállal együtt odajött hozzám, és elkezdte feltörölni a trutyit körülöttem.
- Én is meg tudom csinálni - kaptam ki a rongyot kezei közül, és folytattam munkáját.
- Szóval nem bocsátottál meg - mondta, mintsem kérdezte, szemeit mélyen tekintetembe véste, tudta, hogy tudatmódosító hatású pillantása.
- Nem erről van szó. Csak én is feltudom törölni - mondtam durcásan megszakítva a szem kontaktust, mielőtt túl késő lett volna. Kezeim ok nélkül remegtek meg, és idegességemben olyan erővel nyomtam a tálba a rongyot kimosásra, hogy az egyenesen az ölembe borult.
- Valóban - kuncogott Harry, feje már vörös volt a visszatartott nevetéstől.
- Nevess csak - vágtam hozzá durcásan, majd teljes erőmből megfogtam egyik karját, és elkezdtem lefelé húzni. Egy pillanatra elvesztette egyensúlyát, lépett egyet oldalra, majd újra biztos lábakon állt. Én azért nem adtam fel, és elhatároztam: ha törik, ha szakad, a földön fog landolni.
- Szép próbálkozás - nevetett.
Felálltam, és minden erőmmel azon voltam, hogy elhúzzam, de izmos teste nem mozdult.
- El fogsz esni! - célzott a földön úszó ragacsos vízre, amelyben én mezítláb álldogáltam.
- Ne félts engem, Styles! - mondtam a nagy erőlködés közepette.
- Styles, mi? - nevetett fel megszólításán. - Szóval így állunk, Miss Lambrick? - rántott egyet karján, aminek hatására lábam megcsúszott, és majdnem hátravágódtam. Már összeszorítottam szemeimet, várva a fájdalmat, kezemet már reflexből a fejem felé lendítettem, de nem történt semmi. Csukott szemeimen keresztül éreztem Harry közelségét. Mikor felnyitottam szemhéjaimat, rájöttem, valójában ő tart, egyik hatalmas keze hátamon pihent, a másik combjaim alá nyúlt be, így teljes testsúlyom rá nehezedett. Egyik tenyeremet mellkasára fektettem, ujjaimmal nyakláncát birizgáltam. Minden más kiszorult látószemszögemből, csak ő volt, gyors zihálását rendezte, és átváltott lassú, mély lélegzet vételekre. Pillantását rajtam pihentette.
- Elengedhetsz - szóltam kicsit később, mikor már kínossá vált a csönd.
- Nem akarom, hogy vége legyen a pillanatnak - suttogta, ajkaival minden betűt szépen megformázott, hangja még így is tisztán csengett.
- A jó dolgok attól vállnak ki a szürke hétköznapokból, hogy elmúlnak - válaszoltam.
- Khmm - köszörülte meg a torkát pár másodperccel később, és lassan felemelt. Megdöbbentett, milyen könnyedén mozgatta testemet.
- Köszi - szóltam csendesen, mikor talpam ismét megérintette a konyha hideg kövét.
- Úgy látszik azért küldött az ég, hogy óvjalak. - Mondatát figyelmen kívül hagytam, mert természetfeletti létemben túl nagy jelentőséggel bírt, hogy rögtön válaszoljak rá.
- De azért ennyivel még nincs vége - húztam sunyi mosolyra számat.
Megrázta fejét, hogy elmúljon az előbbi események okozta mámoros állapot.
- Ha harc, hát legyen harc - válaszolta. Felkapott, ismét a karjai között találtam magamat. A mosogatóhoz vitt, ott letett és megnyitotta a csapot.
- Nem - szögeztem le, mikor tudatosult bennem, mire készül.
- De - közölte, és már kezdetét is vette a fröcskölés.
Az előbbi tálért nyúltam, és a csapból zubogó víz alá nyomtam. Persze, ő próbált félre lökni, de mostmár én is szilárdan álltam helyemen. Amikor megtelt, egyszerűen Harry fejére borítottam. Fürtjei vizesen tapadtak homlokára, inge színe világosból sötétre váltott, prüszkölt kicsit, és hátrált pár lépést, majd megfogta a kezemet, és magával rántott a földre. A lendület kicsit meglökte az asztalt, aminek széléről leborult a liszt, és a fehér por záporként hullott ránk.
Nevetve ütögettem mellkasát, de megszólalni nem tudtam, a szavak nem voltak elég kifejezőek számomra.
Harry egy egyszerű mozdulattal fordított helyzetünkön, hogy én kerüljek alulra, ő pedig felém hajolt, karjait befeszítette arcom két oldalán, hogy tartsa magát.
- Dominica, ha most, - kezdte és nagyot nyelt - ha most ismét megcsókollak, akkor megint megpofozol?
- Nem - ráztam meg a fejemet.
Lassan ereszkedett lefelé, mintha csak fekvőtámaszt csinálna, ajkai résnyire szétnyíltak, fehér fogai megcsillantak.
- Mindig így kellene edzenem - mondta már szinte szájamba.
- Fiatalok, merre vagytok? - csendült fel Caroline hangja, a padlón pedig megjelent árnyékképe.