„A baj, a rossz nem
több, mint egy kegyetlen teszt az emberek számára. Ekkor derül
ki, ki az, ki valójában szeret, ki az, akinek egy világot
jelentesz, és ki az, kinek csak egy fejezetet élete könyvében,
mely veszély esetén azonnal lezárul. Mert ha valaki egyszer fogja
a kezedet, mikor végigsétálsz a poklon, s rád mosolyog, mikor
meglátjátok a fényt a kínok között, akkor biztos lehetsz abban,
hogy már örök életedben melletted fog maradni. Mert ez nem a
jóságról, és az alapvető jóérzésekről, illetve illemről
szól. Hanem az igaz szeretetről, melyet az ember belül érez.
Lehet, hogy valaki szavakkal képtelen ezt kifejezni, de ha egy
patthelyzetben nem hagy magadra, akkor nincs min gondolkodni: igaz
társra leltél. Lehet ez barát vagy szerelmi társ, a lényeg, hogy
többé nem kell a magány gondolatával számolnod.”
Harry
- Caroline!
Maradj itt! - parancsoltam a nőre.
- Nem
azért hoztalak harcba, hogy a frontvonal előtt visszaforduljak, és
magadra hagyjalak a bajban! - nézett rám szúrós tekintettel.
- Caroline! -
hangom halk volt és kérlelő. Tartogattam az igazi szócsatára. -
Ez a mi ügyünk Ronalddal, és nem tartozik másra.
- Nem
hiszed, hogy tudok rólad bármit is, ugye? - mosolyodott el
szomorúan, szinte hátborzongató kettősséggel.
- Nem -
feleltem kíméletlen őszinteséggel.
- Ez a te
bajod! - rázta meg szőke fürtjeit. - Hadd menjek! - szeme szinte
könyörgött.
- Maradsz! -
mondtam színtelen hangon, majd hátat fordítottam, és indultam is
volna, de elkapta a karomat.
- Rendben,
maradok! De kérlek, jegyezz meg valamit! Nem halhatsz meg mert a
világnak, s legfőképp annak, aki a te világodat jelenti,
Dominicának szüksége van rád! Érted? - bólintottam, mire
folytatta. - Neked ma győztesen kell visszatérned, s nem csak
Ronalddal kell leszámolnod. A gonosz ott lesz bent, - a vékony,
fehér ujját mellkasomra nyomta - suttogni fog a füledbe, és
beköltözik majd az elmédbe. Ne engedj neki! Emlékezz honnan
jöttél, s hová tartasz! Tudd, hogy ki vagy, és semmiképp se
hazudtold meg önmagadat! Hacsak nem muszáj, ne ölj! És próbálj
meg hinni... Mert mindenkinek meg kell kapaszkodnia valamiben...
Ujjai
erőtlenül estek le karomról, én pedig még egy pillanatig némán
figyeltem az arcát. Próbáltam ezt a kissé megviselt arcot is
elraktározni a számomra kedves személyek közé. Válaszolni ugyan
nem tudtam, a szép szavak nem az én asztalomhoz tartoztak, de
szerintem megértette, amit akartam. Majd szó nélkül, futólépésben
indultam el talán utolsó utamra a filmgyár falai közé. Beléptem
a nagy vaskapun, majd a főbejárat felé irányítottam magamat.
Mellettem nagyot durrant az üveg, és ezer szilánkként szárnyalt
szabadon. Rendíthetetlenül léptem be az aulába, de bátorságom
rögtön elillant első bent töltött lépéseim megtétele után.
Halálérzés
futkosott a gerincemen, amint sebesen gyalogoltam át az égő
folyosókon. Fejemet nem egyszerű fájdalom kínozta, hanem az
emlékek szívbe markoló, s csaknem földre terítő fájdalma. Majd
elértem azt a bizonyos folyosót, mely számomra fájdalmasan vált
ki a többi közül. Végigsétáltam a két lángoló fal között,
ezredszerre. Itt vívtam csatáim nagy részét, itt buktam el kis
híján nagy szájam miatt, és itt szabadítottam ki Dominicát
Ronald markaiból. Azonban most utoljára léptem be ide. A háború
lezárására készültem. A lépteim a megszokott hűvösség
helyett most még csak visszhangot sem vertek, csupán recsegést
lehetett hallani. Nagy koppanás következett, valószínűleg a
stúdióban égnek a nehéz reflektorok és vaskos díszletek, melyek
egykoron még egy szobát formáztak. Nem érdekelt. Mentem tovább.
Nadrágom szárát már felhajtottam, mert a hőség kezdett egyre
elviselhetetlenebb lenni. Úgy éreztem, elhullok még az első
állomás elérése előtt. Komolyan azt hiszi Caroline, hogy van
bármi esélyem is innen élve kiszabadulni? Hogy visszatérhetek
élve? Nem, az lehetetlen.
Az
egykor másodpercek alatt megtehető utat most hosszú percek alatt
bírtam csak legyalogolni. Végül ott álltam Ronald irodájának
egykori ajtaja helyén, ám most a helységet csak a sűrű füstfal
választotta el tőlem, az ajtó már a lángok martalékává vált.
- Gyere
beljebb, Harold! - hallottam meg Ronald gúnyos nevetését. - Érezd
magad otthon!
Szóval
erre ment ki az egész játék.
- Mire jó
ez, Ronald? - kérdeztem, miközben próbáltam magam elől
elhessegetni a füstöt. A szobában még megváltó hűvösség
érződött a kint állapotokhoz képest. Itt még nem lángolt
semmi.
A
félhomályban alig tudtam tájékozódni. A berendezés fel volt
borogatva, így számtalan apró akadály került elém legyőzésre
várva.
- Ne
tegyél fel költői kérdéseket - röhögött fel nyersen. - Azért
gyűltünk ma itt össze - kezdte ünnepi hangon - hogy egyikünk ma
távozzon az életből - csapott rögtön a dolgok közepébe. Nagyot
nyeltem, hisz pontosan tudtam, hogy ezért vagyok itt, mégis most
minden erőmmel valamiféle másik megoldást, valami kiutat
kutattam. Elkésett békevágy volt ez, nem több, mi nem
valósulhatott meg.- De előtte még van körülbelül fél óránk,
mielőtt ezt az irodát is örökre elnyeli a tűz, úgyhogy
szeretném, ha megadnád nekem azt az örömöt, hogy
végighallgatsz. - Fehér fogai megcsillantak a homályban.
- Parancsolj -
bólintottam, de ez csak valamiféle robot üzemmód volt, tekintetem
megmerevedett, s üresen nézett a padlóra, testem nem mozdult,
Ronald szavai alig érintették elmémet. Csak azon kattogott az
agyam, hogyan lehetne innen kijutni, hogy lehetne valamiféle
megállapodást kötni, hogy egyikünknek se essen baja. - Ha neked ez
így jó... Bár nem értem ezt az egészet. Hogy miért vagyunk itt?
Hogy miért fajultak idáig a dolgok? Hogy miért tényszerű az
egymás iránt érzett gyűlöletünk?
- Csss! -
mosolyodott el. - Lelövöd a poént.
- De jó
neked, hogy ilyen vicces kedvedben vagy! - csattantam fel. - De ha nem
zavar, most életekkel játszol. Vedd már észre magadat.
- Harold,
Harold. Mindig is ilyen felelőtlen voltál. Nagyszájú és gyáva.
- Bagoly
mondja verébnek- gúnyoltam. Szó szerint szítottam a tüzet.
- Azt
javaslom, hagyjuk az ócska szójátékokat - mondta, keze mindvégig
oldalán volt. - Sok mindent kell még a képedbe dörgölnöm,
mielőtt távozol!
- Mint
például? - kérdeztem időhúzásként.
- Rá
kell jönnöd, hogy semmit nem tudsz magadról vagy a családodról!
Romba kell döntenem minden tévképzetedet, amiben felnőttél. Meg
kell hazudtolnom ezt!
Egy
megviselt, szürkés, gyűrött borítékot húzott elő, rajta az én
nevemmel, és anyám kézírásával.
- Hogy
került ez hozzád? - érdeklődtem meg. Kezeim ökölbe szorultak, de
nem mozdultam.
- A
lényeges nem ez, hanem a tartalma. Kissé hiányos.
- Bökd
ki, amit akarsz! - utasítottam. Hisz az óra ketyegett.
- Na, nem
illik így beszélni a rokonokkal! - vigyorgott.
- És te
nem vagy az - nyugtáztam.
- Óh,
dehogyisnem, Styles, dehogyisnem! Hát, akkor, meglepetés! - mondta
nem túl kedves hangon. - A testvéred vagyok - közölte, mintha csak
valamiféle csekély dologról esne szóváltásunk.
- Az nem
lehetséges! - mondtam a helyzethez mérten nyugodt állapotban.
- Már
hogyne lenne az? - vigyorgott fölényesen. Hisz ebben az életben
minden lehetséges. A levél - kezei között gyűrődni kezdett a
boríték, s néhány másodperccel később galacsinná változott -
csak a születésedtől való eseményekről beszél. Holott
elárulhatta volna az azelőttieket is! Például, hogy apánk
mekkora nőcsábász volt! Hogy fél Los Angeles megvolt neki, a
másik fele meg csak azért nem, mert férfi! Hogy egy gimis
szerelemből és egy felelőtlen kalandból megszülettem én! Az is
kimaradt, hogy a te életed engem illetett volna, csak éppen jött
anyád, és bezavart a képbe! Valahogy azt sem említette, hogy
apánk jegyes volt, mikor megismerte anyádat! Valahogy ezeket nem
újságolta el a drágalátos! De akkor most elmesélem én. Anyám
és apánk még a gimis éveik alatt jöttek össze. Álompár
voltak, Des minden lányt levett a lábáról egyetlen pillantásával,
és költői módon beleszeretett a szürke kisegérnek számító
Amandába. A végzős bálon Des kicsit többet ivott a kelleténél,
így nem tudta felmérni teljességgel, mit is tesz. Nem védekeztek
megfelelően, így kerültem én anyám méhébe. Ám ezek után
megígérte, hogy gondoskodni fog rólunk, és elveszi Amandát
feleségül. Minden rendben is zajlott, megvolt az eljegyzés,
nagyvilági életet éltünk, mikor Des megismerte anyádat. Azonnak
beleszeretett, és minket már a múltnak tekintett, bár néha még
meglátogatott minket, és fizetett némi pénzt a neveltetésem
segítésére. Aztán megszülettél te, és az én életem pokollá
változott. Attól a perctől, hogy te világra jöttél, nem jött
többé. Nem keresett minket, nem hívott, nem érdekelte a fia,
csakis a kicsi Harold számított! Úgy kezelt, mint egy régi,
lejárt lemezt... eldobott egy újért! Ebből lett elegem! Ez
hajtott a tanulásban! Strébernek csúfoltak, mert állandóan a
könyveket bújtam, de én tudtam, mi a célom! És láss csodát,
elértem!- húzta ki magát.
- Össze-vissza
beszélsz! - állapítottam meg. Nem érdekelte a közbeszólásom.
- Egyetem
után bekerültem a filmforgatás csodálatos világába, és
hirtelen feltárult a világ összes titka! Kemény munkával egyre
feljebb és feljebb jutottam a ranglétrán, míg ott nem voltam a
legnagyobbak között. Így újra apánk közelébe tudtam férkőzni.
Egyre közelebb és közelebb, míg végül annyira, hogy ott tudtam
ütni, ahol a legjobban fájt neki. Arról a bizonyos pókerpartiról
már tudsz. Azt gondoltam, ha magam mellett tudlak, akkor vissza
tudlak húzni a fejlődés terén és bármikor bosszút állhatok
majd. Meg akartam felelni, és megmutatni, hogy én is érek annyit,
mint a te gyámoltalan életed. Ráadásul apánk szemében jó
fényben tűnhettem fel, pátyolgattalak, mint az én kicsi öcsémet.
Aztán mikor az öreg feldobta a talpát, reménykedtem benne, hogy
én öröklöm az álomgyárat. De mikor anyád ült a vezetői
székbe, akkor valami örökre eltört bennem. Napról napra nagyobb
késztetést éreztem rá, hogy bosszút álljak rajtatok, de
valahogyan türtőztettem magamat. Vártam a megfelelő alkalomra,
ami most jött el. Szinte tálcán kínálta magát. Először
anyádat nyírtam ki, mert tudtam, hogy már ezzel a lépésemmel a
padlóra küldhetlek téged, hogy már csak a kegyelem döfést, ez
esetben a lövést megadjam.
- Nem
hittem, hogy tudsz még mélyebbre süllyedni a szememben! - mondtam,
mikor ismét szóhoz és lélegzethez jutottam. - A patkány patkány
marad.
- Gúnyolódj
csak, neked már úgy is véged!
- Meg
keserítetted az életemet! Elvetted a legszebb éveimet! Nem elég
ez neked? - rántottam elő fegyveremet.
- Nem! -
adta meg az egyértelmű választ. - Lőj csak nyugodtan! - röhögött
fel. - Hadd menjünk együtt a pokolra. Mert ha én megyek, téged is
magammal rántalak! - vette elő lazán a pisztolyát.
Erőt
gyűjtöttem. Minden mozdulat felélte tartalékaimat.
- Nincs
visszaút, igaz? - ejtettem ki szinte hangtalanul a szavakat, és egy
kósza pillantást vetettem a mögöttem egyre jobban összeszűkülő
lángfalakra. Ronald megrázta a fejét.
Itt
álltam izzadtan, remegve. Minden zavaros volt körülöttem. A
szívverésem egyre lassult, mégis egyre hangosabban hallott a
fülemben. Talán ezek már a túlvilág hangjai... De mégis mit
árthat nekem a halál? Senki nem tudja milyen a túlvilág, a másik
oldal. A legrosszabb esetben is, ha azt kell higgyem, mit gyatra
emberi elmém diktál, hogy végérvényesen megszűnök létezni,
még akkor sem látom, mi lesz abból az átkozott golyóból a
hátrányom. Hisz már nem fogok tudni érezni, ezáltal a fájdalom
sem tud majd fogást találni rajtam. Védhetném magamat
hasztalanul, de a vége akkor is ugyanaz lenne. Ellenben beláthatom
azt is, hogy ennél a szennynél lehet jobb lesz az a semleges
állapot, ami vár rám. Mert az ember mindig tud süllyedni. És nem
akarok majd egyszer, ősz fejjel arra ébredni, hogy éltem súlya
alatt más életek roppantak össze. Csupán egyetlen dolgot
sajnálok, az itt maradókat. Mert ha valakinek, akkor nekik aztán
fájni fog. Ők látni fogják a koporsómat, és sírva fogják
leszaggatni a szobájuk faláról az engem ábrázoló posztereket.
De én már abban a földi pokolban sem tudok osztozni velük, mert
érzésre képtelen lénnyé alakulok át. Meghalok. De nincs gond,
hisz senki sem pótolhatatlan. Jönnek majd új celebek, nyílnak még
új stúdiók, mert az élet filmje forog. És remélem Dominicára
is rátalál majd egyszer az igaz szerelem. Mert ő megérdemli...
Lőni
készültem, ujjaim begyakorlott mozdulattal húzták meg a ravaszt,
azonban nem történt semmi. A fegyver süket volt, nem volt benne
golyó. Azonban ahogy Ronald látta, hogy megmozdulok, ő is lőtt, ő
azonban nagyobb sikerrel.
Egy
másodperc töredéke alatt történt minden. Ronald fegyvere kettőt
durrant, a mögötte lévő ablak feladta, és kitört, a folyosó
összedőlni készült, és hallott egy harmadik lövés is. Kitől?
Hogyan? Honnan? Értelmetlen kérdések ismeretlen válaszokkal.
Ronald
felkiáltott, a mellkasához kapott, a lábamba pedig istentelen
fájdalom nyilallt. Majd ezután minden elcsendesedett, csupán a tűz
ropogott továbbra is monotonon, illetve egy nő fájdalmas zokogása
tört utat hozzám a füstben. Irritált, kissé könnyes szemekkel
tekintettel körbe.
- Ki van
itt? - kérdeztem gyengén. Semmi, csak az a megrázó zokogás.
Megpróbáltam lépni, de bal lábamat csak húzni tudtam, emelni
nem. Leguggoltam, majd a földre rogytam, és egy furcsa, oldalas
pózban próbáltam magamat előrehúzni. Tőlem körülbelül három
lépésre ráakadtam arra a törékeny kis női testre. Fájdalmasan
hasított belém a felismerés. - Ne félj, minden rendben lesz! - a
szavak maguktól törtek utat kétségbeesésem közepette.
Végigsimítottam a hátát. Még mindig zokogott. - Kijutunk innen
valahogy.
- Nem,
Harry! Csak te- mondta halkan, erőtlenül.
- Nem,
Caroline! Mi ketten!-próbáltam mosolyogni, de nem sikerült.
Annyira nem is bántott a dolog, mert a nő szemhéjai csukva voltak,
így úgysem láthatta igyekezetemet. - Én hiszem! - mondtam, mikor
láttam, hogy levegőt vesz a beszédhez.
- Most
maradok - mondta végül, én pedig elhatároztam, hogy most igazi
férfi leszek. Hisz erre a lehetőségre vártam már mióta!
Feltápászkodtam,
és megpróbáltam Carolinet is felvenni, de nem ment. Reakciója
csak egy nyögés volt, majd más hangot már nem adott ki.
- Ne add
fel! - biztattam magunkat. Kicsit lejjebb hajoltam, a hóna alá
nyúltam, és húzni kezdtem a földön, miközben én hátrálva
vonszoltam magamat. Az ajtón kilépve iszonyatos hőség fogadott.
Egy pillanatra letettem Cart, és az égő ajtófélfát meglöktem
annyira, hogy az bedőljön a szoba helységbe. Most jutott csak el a
tudatomig, mi is történt. Ó, drága Caroline, én
megmentőm!-Viszlát!- néztem vissza utoljára, majd ismét
megfogtam a nőt, és elindultam. Minden lépéssel nehezedett
minden, a levegőhöz jutás esélye, az életben maradás esélye, a
lelki erőm el nem fogyásának esélye. Mégis megerőltettem
magamat, és eljutottam valahogy az főbejáratig. Ott letettem a
kőre az ernyedt kis testet. Bár körben itt is lángoltak az
oszlopok, de mégis sokkal világosabb és hűvösebb volt, mint
bentebb.
Tudtam,
itt már megtalálják a tűzoltók. Szúró oldallal, és teljesen
lezsibbadt, sajgó lábbal indultam kifelé. Amint kiléptem a
vaskapun, valami nehezet éreztem, talán az ég küldött rám
valamiféle büntetést. Összeestem, majd fokozatosan sötétedett
minden.
***
„Sosem tudhatod, mi a
vég. Lehet, hogy a fájdalom, ami nyakadba szakad hirtelen, annak
minősül, de mégsem az. Olyankor az élet még több fájdalmat ad,
hogy megtudd ezt.”
Dominica
Idegesen
pattantam fel a útpadka széléről, és Harryhez rohantam, majd a
nyakába borultam. Ő súlyom alatt összeroppant, és a földre
hanyatlott, majd zokogni kezdett. Értetlenül néztem kormos arcát,
majd egy másodperc töredéke alatt tudatosult bennem, hogy egyedül
tért vissza.
- Harry,
hol van Caroline? - nem válaszolt. - Harry! - ráztam meg vállait. -
Harry!
- Kisasszony,
menjen az útból! - lökött félre egy nagydarab férfi, majd egész
csoport sereglett Harry köré. Most láttam csak, hogy vérzik a
lába. Mi történt odabent?
- Car...Caro...bent! -
próbálta meg még felemelni féltudatában egyik kezét, de a
nagydarab pasas lefogta, majd intett a többieknek, akikkel
csoportosan Harryt először egy hordágyra fektették, majd a
mentőbe rakták és elviharzottak vele. Ismerős helyzet.
- Elnézést,
vannak még bent! - futottam oda egy tűzoltóhoz, aki éppen kifelé
tartott az épületből, remélve, hogy még tudok valamit tenni. Ha
Caroline tényleg bent van még... Istenem, csak add, hogy élve
kijusson!
- Mindent
átfésültem, de nem találtam semmit. Bár az épület egy részére
már lehetetlen bemenni - közölte hidegen, mint akit nem izgat, hogy
talán egy ember, aki történetesen angyal, bent lángol.
- De
értse meg, én biztos vagyok benne, hogy vannak még bent! -
makacskodtam, de az erősebbik nem ismét leminősített.
- Nincs
ott bent senki, engedje, had végezzük a munkánkat!
- De én
tudom!
A
kórházban ébredtem. Ismét azok az undok fehér falak fogadtak.
Felültem,
bár kicsit még szédelegtem. Körülnéztem, de egyedül voltam a
kórteremben. Felálltam, majd az ajtóhoz léptem, és kikémleltem
a folyosóra, de semmi mozgást nem láttam, így utamra indultam. A
jelenlegi folyosóra merőlegesen nyílt egy csapóajtó, üvegén
keresztül óvatosan bekémleltem. Az egyik ajtó előtt két fekete
öltönyös, nagydarab, néger fickó diskurált valamit. Biztosra
vettem, hogy az Harry kórterme. Résnyire nyitottam a csapóajtót,
így mély, dörmögő hangjuk foszlányokban hatolt hozzám.
- Elmegyek,
hozok kávét! - mondta az egyik. A másik visszameredt abba a
félelmetesnek ható pózba, melyet hivatásába kódoltak, majd
kisvártatva megtapogatta zsebét, majd társa után sietett, annak
nevét skandálva.
- Ez az! -
sóhajtottam fel, majd kilöktem az ajtót, és halk léptekkel a
kórterem ajtajához lopóztam. Arra már nem volt türelmem, hogy
hallgatózni kezdjek, rögtön benyitottam. Harrynél éppen vizitet
tartott egy orvos, felismertem jellegzetes arcát, tudtam, ő is azok
között volt, akik vizsgálták a lovas baleset után. - Elnézést! -
torpantam meg, miután becsuktam magam mögött az ajtót.
- Hölgyem,
mit keres ön itt? - kérdezte furcsán vibráló hangon.
- Harryhez
jöttem - nyögtem fájdalmasan, majd sokáig bent tartottam a
lélegzetem.
- Megkérem,
hogy távozzon! - jött az ezerszer hallott mondat.
- Bocsánat,
de nem tehetem! - álltam a sarkamra.
- Hívom
a biztonságiakat! - fenyegetőzött.
- Ne!
Hadd maradjon! Én szeretném, ha maradna! - szólt közbe Harry.
Hálás pillantással jutalmaztam közbeszólását. Az orvos néhány
pillanatig furcsán méregetett, de rájött, hogy Harryvel nem lenne
jó szórakozni, így bólintott.
- Rendben,
de ne fárassza le a beteget, és ne izgassa fel, mert... - Harry itt
erős műköhögésbe kezdett, de idegi állapotomból kifolyólag
csak egy szúrós pillantással tudtam kifejezni véleményemet,
aminek hatására rögtön elhallgatott.- ... mert nem bírná a
szíve.
- Értettem -
bólintottam komolyan.
- Kisebb
agyrázkódása volt, és a részleges amnézia lehetősége sincs
kizárva. Sok füstöt nyelt, enyhe égési sérülési vannak, a
lábát pedig azonnal megműtötték- ismertette Harold állapotát.
- Műteni? -
kérdeztem vissza rémülten.
- A lábát
meglőtték, a golyót szerencsére sikeresen eltávolítottuk,
maradandó károkat valószínűleg nem okozott. - Pillantásom Harry
combig begipszelt lábára esett. - Sokat kell pihennie, úgyhogy
hamarosan örülnék, ha a beteg magára maradna. És szólok a
kollégáknak, hogy maga is észhez tért.- Kérdőn bámultam rá. -
Nagy mennyiségű erős nyugtatót kapott - tájékoztatott, majd
egyszerűen otthagyott. Így legalább ama rejtély megoldódott,
hogy hogyan kerültem a kórházba.
A
teremben másodpercekig csend honolt, csak mereven néztem a padlót,
és próbáltam összeszedni a gondolataim. Majd szinte lassított
felvételként ültem az ágy szélére, ahol Harry kezei rögtön
utánam kaptak, és magához húztak. Arcáról eltűnt az a
félmosoly, melyet addig viselt, míg bent volt az orvos. Nem
mozdultam. Aztán megcsókolt. De nem reagáltam. Szinte
rongybabakánt csináltam, amit egy másik személy elrendelt nekem.
- Magyarázatokat
akarok! - hunytam le a szemeimet, és eltávolodtam tőle.
- Érthető -
felelte. - Kérdezz, s én felelek.
- Mi
történt? Ki vagy mi volt az okozója? Ki lőtt meg? - soroltam
talányaimat. Nagy levegőt vett, mint valami mesemondó. - Az
igazat! - kértem keményen.
- Rendben -
bólintott, majd belefogott a történtek ismertetésébe. Elmondta,
mi történt, hogy Ronald ki is volt neki, és hogy mi mindent tudott
meg a családjáról.
- És ki
halt meg? - tettem fel az utolsó, a halogatott kérdésemet.
- Ronald...
Őt Caroline lőtte le - hangsúlyán éreztem, hogy még nincs vége
a mondatnak.
- És
maga Caroline? - kérdeztem könnyekkel küzdve.
- Nem
tudni...
- Mit
értesz ezalatt? - vontam fel szemöldökömet.
- Mikor
felébredtem az altatásból, már itt vártak a rendőrök.
Kihallgattak. Azt mondták, a helyszínen egy holttestet találtak,
de az is már annyira eggyé vált a hamuval hogy lehetetlen bármit
is megmondani a volt illetőről.
- De
hisz... - csodálkoztam.
- Hisz
két ember is lehet az a valaki. Mindketten ugyanakkora eséllyel
lehetnek, hisz mindketten lövést kaptak, de mégis én azt
gondolom, Ronald takarodott el erről a földről.
- Mire
alapozol? - kérdeztem bárgyún.
- Ronald
a lángok közepén esett össze a szemem láttára. Caroline...
Carolinet az aulában hagytam, abban a reményben, hogy a tűzoltók
majd rátalálnak - vallotta be.
- Hagytad?
Mit nem tudok még? - kérleltem, hogy beszéljen. Miért kell mindent
harapófogóval kihúzni belőle?
- Igen.
Egy darabig még magammal vonszoltam, mert nem akartam otthagyni a
lángok közepén, mikor megmentette az életemet, de az aulánál
elfogyott minden erőm. Reméltem, ott már rá találnak,és
örültem, hogy magamat kivonszoltam.
- Ha
addig bírtad, akkor tovább is bírtad volna! - vágtam dühösen a
fejéhez.
- Igen?
És örültél volna, ha előbb összeesek? Ha nem bírok kijönni én
sem? Ha engem is elveszítesz? - sorolta öncélú kérdéseit.
- Ugyan,
Harold! Ki beszél itt rólad? - pattantam fel mellőle. - Nem az a
lényeg, hogy veled mi lett volna, hanem hogy Car megmenekülhetett
volna! Nem is neki kellett volna kapnia azt a golyót!- fújtattam
dühösen, de a szavak bumerángként csapódtak vissza rám, és
kimondásuk után már meg is bántam őket.
- Igazán?
Én vagyok az önközpontú, mi? - váltott át az én stílusomra. -
Ha egyszer is lettél volna ilyen helyzetben, akkor pontosan tudnád,
hogy a nagy szíveddel semmire sem mész! Hogy farkastörvények
uralkodnak!
- Ne
keress kifogásokat! - szakítottam félbe, és kezem már az
ajtókilincsen volt.
- Sajnálom,
Miss Tökély, hogy nem felelhettem meg az elvárásaidnak!
Dühösen
kiviharzottam a kórteremből. A két nagydarab őr már ismét ott
szobrozott az ajtó előtt, és igencsak meglepődve néztek végig
rajtam.
- Jó napot! -
vágtam oda a szavakat, és még hallottam, amint összesúgnak a
hátam mögött:
- Hát ez
meg hogy került ide?
***
„A szerelem feles
dolog. Kezdjük ott, hogy azt jelenti, hogy a másik feled egy másik
ember testében lelhető fel. Aztán mindig arra az illetőre
gondolsz, ezért mindent csak felezett koncentrációval, fele olyan
jól tudsz megcsinálni, mint ha szingli vagy. És végül ha vége
van, akkor a bánattól döntöd a feleseket magadba.”
Harry
- Szia! -
zavartan vakartam meg a tarkómat, mikor Dominica ajtót nyitott. -
Reméltem, hogy itt talállak!
Válaszra
nyitotta száját, de végül nem mondott semmit, csak kicsit arrébb
állt az ajtóból. Beléptem a házba, ahol kicsit nyomasztóan
nehezedett rám minden. Valahol igaza volt Dominak. Az én hibám.
- Miért
jöttél? - kérdezte, de pillantásával került.
- Hogy
bocsánatot kérjek! Hogy higgadtan leüljünk, és megbeszéljük a
továbbiakat! Hogy... - ragoztam volna tovább, mikor pillantásom a
piros kanapéra tévedt. - Biztosítsalak arról, hogy ketten mindent
megoldunk - fejeztem még be a mondatom, mielőtt rákérdeztem
volna. - Mi ez a bőrönd?
- Egy
bőrönd - felelte cinikusan. Még sosem láttam ilyennek.
Babonázottan néztem dacos arcát, és szürke szemeit, amelyből
most eltűnt a gyermek.
- Jó, de
mit keres itt? - kérdeztem.
- Idehoztam,
hogy összepakoljak.
- Utazol? -
nyeltem nagyot.
- Igen -
mondta, és betett a ruhák tetejére, még néhány apróbb tárgyat,
amelyeket eddig kezei között szorongatott.- Hazamegyek. Már nem
köt ide semmi, - keményen mondta, mégis megállt egy másodpercre
mozdulatsorozata közepén, és sóhajtott egy nagyot, mintha csak a
sírást próbálná visszatartani - és egyébként is nemsoká
kezdődik az iskola. Előtte még át kell szellemülnöm, és
rendeznem kell magamban a dolgokat.
- De...
de nem hagyhatsz most itt! - mondtam levegő után kapkodva.
- Harry,
kérlek fogd már fel, hogy ez nem rólad szól! - hangja most nem
volt dühös, sokkal inkább kétségbeesett.
- Felfogtam! -
mondtam, mert nem akartam újra egy veszekedés közepén találni
magamat. - Csakhogy tudod ez az én életem! És ha tetszik, ha nem,
az én érzéseim vezérelnek - próbáltam jobb belátásra bírni. -
Én nem hittem, hogy valaki szerethet ennyire. Én nem hittem és
főképp nem terveztem, hogy szerelmes leszek! De ez van, ez adatott!
És nem akarom most mindezt elveszteni!
- Hát
nem látod, mi mindent vesztettem az elmúlt időben, Harry? -
felegyenesedett, és végre a szemembe nézett.
- És épp
most készülsz eltaszítani magadtól az egyetlent, ami még
megmaradt! - érveltem.
- Tudod
semmi sem tart örökké! És könnyebb még most kiszállni
mindebből, minthogy egy nap te is köddé válj! - hiába, szavak
terén sosem győzhettem felette. Most mégis görcsösen
próbálkoztam. Felidéztem magamban Caroline utolsó hozzám
intézett szavait, és ez adott ihletet és lelkierőt, hogy
feltegyem a kérdést.
- Miért
nem hiszel?
***
„Minden relatív. A
fájdalom is. Csak ne csináljunk belőle nagy ügyet. Csak engedd el
a kezem csendesen, csak adj még egy utolsó csókot. Majd engedj
utamra. Hadd szálljak.”
Dominica
- Tessék? -
kérdeztem fejemet ingatva.
- Miért
nem hiszel? - tette fel ismét a kérdést.
- Mert
minden porrá hullik! De tudod is te, mi a hit! - szavaim enyhe
megvetést tartalmaztak. Nem mintha valóban ilyesfajta érzelmeket
tápláltam volna Harry iránt, csak minél rövidebbre akartam zárni
ezt a nehézkes beszélgetést, és ha úgy vesszük, a búcsút.
- Van ami
örök! - mondta csillogó szemekkel, mit sem törődve
bunkózásommal. - Egy-egy ölelést, a mi tulajdonunkban álló
csókot, egy magunkévá tett sétát a holdfényes folyóparton, a
forrócsoki jól ismert illatát, a csomagolópapír zizegését,
mikor kibontasz egy ajándékot, a vállamra omló, szél borzolta
hajtincseidet, a csokifoltot a fehér blúzodon, az éjszaka érkezett
lopott sms-eket és a tenger morajló hangját a nap perzselésével
kiegészítve senki nem veheti el - gördült le egy könnycseppféle
az arcán. Harry... Harry sír? - Ezek az emlékeink, melyekért
élünk. Melyek akkor is velünk maradnak, ha egy személy távozik,
mert örökre belénk vési a tudatot, hogy hálát mondjunk az
együtt töltött időért. Sok kis pici, egymástól független
dolog, melyek színes kuszasága képes áttörni a hétköznapok
szürke vasfüggönyeit. Egyszer majd ha öregek leszünk, jó lesz
mindezt a varázslatot felidézni.
- Nem! -
hunytam le a szemeim, kezemet a mellkasára helyeztem. - A csodák sem
tartanak örökké - hajtottam le fejemet, és beszívtam jól ismert
illatát. Minden porcikája vonzott. - Felejtünk, és ez ellen
tehetetlenek vagyunk.
- De
léteznek, s ez épp elég! - mondta, majd nagyot nyelt.
- Rosszul
hiszed! Önmagukban semmit sem érnek! - minden erőmet összeszedtem,
és lecsaptam a bőröndöm tetejét. A bőröndét, amit Caroline
adományozott nekem... Igazából szinte mindenem Carolinetól
származott, hisz nincstelenül landoltam ezen a földrészen. És
most őt is elvesztettem. Ez túl sok volt számomra.
- Ne
menj, mert belepusztulok! - mondta még utoljára Harry.
- Hidd
el, kettőnk közül neked lesz fájdalommentesebb az elválás! -
becipzároztam, és felemeltem. Harry kivette a kezemből, a földre
ejtette, majd magához húzott.
- Kétlem! -
suttogta a fülembe, majd szenvedélyesen megcsókolt. Úgy, mint
azon az estén. Olyan szenvedéllyel, melynek szinte lehetetlen volt
ellenállni.
- Sajnálom! -
zokogtam csókunkba, majd én is visszacsókoltam, és
megszakítottam. Szürke pillantásomat egybefontam az övével még
utoljára. Éreztem magamon a smaragd csillogását, még egyszer.
Majd egyszerűen töröltem magamat a memóriájából. Közben én
újraéltem minden pillanatot, de tudtam, nekem most mennem kell.
Holnapra már csak egy mulandó fejfájás leszek számára.
