22. fejezet - Vonzalom

„ Az idő csak a költők eszköze. Igazából nincs semmiféle felejtésről, gyógyulásról vagy könnyebbségről szó, hisz ha valakit szeretsz, akkor azt örökre szeretni fogod. Az idő csak arra való, hogy kijöjjön a szótagszám, vagy legyen egy szép metafora, esetleg, hogy megnyugtassák az emberiséget, de semmiképpen sem arra, hogy elfelejts valakit, akit őszintén szeretsz. Igen, szeretsz. Jelen időben.”

Dominica

Visszautasítottam egy visszautasíthatatlan ajánlatot.

- Nem - vagy - normális! - magyarázott nekem Amanda.

- Köszönöm - bólintottam, elrejtve a szám sarkában egy bujkáló, sunyi kis mosolyt a helyzet komolyságára gondolva.

- Nem bóknak szántam - fintorgott.

- Tudom - közöltem nyugodtam.

- Nem értelek. És ez idegesít. Mindenki azt mondja, hogy jó emberismerő vagyok, de te - mutatott rám - megfejthetetlen vagy számomra! Nem látom át döntéseidnek okát vagy értelmét, és ez igen - igen bosszant - fejezte be, és fújt egyet, hogy arcába hullott vörös tincse odébb szálljon.

- Hidd el, sokszor még magamon sem tudok elmenni - vallottam be az igazat. - De most az egyszer higgy bennem, mert tudom, mit cselekszek! - bizonygattam, majd átkaroltam, melynek hatására megölelt.

- Ez rajtam nem segít...

- Nem is rajtad kellene - sóhajtottam, és kibontottam magamat karjai közül.

- Jogos. Figyi! Én megértem, hogy félsz az úttól, mert eszedbe jut, hogy a bátyád... Szóval, igen... De szerintem akkor sem kellett volna visszautasítanod ezt az ösztöndíjat.

- Nem csak a bátyám miatt nem akarok Amerikába menni... - hajtottam le a fejemet. - Nem tudsz mindent.

- Tessék? - kérdezett vissza meglepetten, és egy pillanatra el is hallgatott, de aztán folytatta. - Régóta vagyunk barátnők. Sosem voltunk azok, akik mindenkinek tudtára adták, hogy BFF-ek, vagy tököm tudja mik, de pont ezért mi vagyunk az egyetlenek, akik túlélték a hosszú évek viszontagságait, hisz sokan már az első szivárványtörő balhé után feladták, mert egyszerűen nem érezték a kapcsolatot annyira erősnek, hogy harcoljanak a másikért. Mi viszont mindig kibékültünk. És mi voltunk azok, akik bár sosem nyaggatták a másikat, mégis mindig, mindent elmondtak egymásnak...

- Szép, megható, és szokásodhoz híven hosszú szöveg, Amanda - szakítottam félbe. - De rosszul fogalmaztam: Nem tudhatsz mindent!

- Ezt nem értem - ráncolta íves szemöldökeit.

- Vannak az életben dolgok, amiről csak egy ember tudhat a világon, és akárhogy is meg akarja osztani azt barátaival, vagy egyáltalán bárkivel, mindig rájön, hogy nem teheti - feleltem rejtélyesen. Szavaimmal csak még nagyobb kíváncsiságot keltettem benne.

- Beszélj érthetően, mert így nem értem, mit szeretnél! - szólított fel.

- Megismertem embereket Amerikában, akiket igen gyorsan el is vesztettem, és az űr még mindig ott tátong bennem...

- Jaj, te romantikus lélek! - váltott stílust. Igen, az rávallott. Ha kellett, hosszú szövegeket nyomott le, amelyeket néhanapján még meg is könnyeztem, de legtöbbször, mikor érezte, hogyha belemegyünk egy-egy témába, talán belőle is előcsalhat egy-két érzelmi kinyilatkozást, akkor témát váltott. - Viszont szerintem pont ezért kellene elutaznod! Hogy ismét megismerj embereket, akik betölthetik az ürességet! - győzködött ismét.

- Itt is ismerkedhetek... Ha akarok... - mondtam.

- De nem akarsz! És ez a baj! Hátha ott kicsit kinyílnál! - mosolygott rám biztatóan. - Hallgass ide! Vége a gondtalan diákéveknek, nem jársz többé suliba, felnőtt és független nő vagy. Lassan elkezdesz dolgozni, ami egyenesen azzal jár, hogy belefáradsz majd a monoton hétköznapokba, belefásulsz az életbe, berozsdásodsz és megöregszel. És ha nem teszünk ellene gyorsan, akkor mindezt egyedül fogod megtenni. Hisz most még azt hiheted, ráérsz később is ismerkedni, de képzeld csak el: kinek kell majd egy nő, akinek fehér a haja, sosem mosolyog, mert kilátszana hiányos fogsora, és a mellei a térdéig lógnak? - tette fel a kérdést. Két másodperc néma csend következett, amíg farkasszemet néztünk egymással, majd egyszerre törtünk ki hangos nevetésben.

***

„ A hibák egymásra építkeznek. Ha nehéz is az élet, ha nem is bízhatsz meg igazán senkiben, hisz a kapcsolatok nagy része csak érdek, és nem lehetsz benne biztos, hogy ha bajba kerülsz lesz, aki segítő kezet nyújt, egy biztos: a hibák egymás között ezt megteszik. Megfogják egymást, és egyre magasabbra törnek. „

Harry

- Hát persze édesem! - bólintottam, majd nyomtam egy puszit fedetlen vállára. Már megint oroszlánszelídítéssel próbálkozott és nekem ez cseppet sem tetszett, de ettől függetlenül mégis behódoltam neki.

- Helyes! - kacsintott rám pajkosan, majd gyors mozdulatokkal már fel is ült mellettem.

- De ezért cserébe maradj! - húztam vissza óvatosan.

- Te is tudod, hogy nem lehet...

- Hát persze- engedtem el, ő pedig felkelt mellőlem.

Túl könnyen ment az elválás. Igen, mindenki jól hallotta. Életemben egyszer valami könnyen ment, és most ez a baj. Csak sajnos megvannak az élet bizonyos szabályai, amik előírják mindennek a menetét, s a reggeli búcsúzkodás nem a könnyű dolgok listájába sorolható.

A lánykérés óta van ez így. Az eljegyzés óta ébredek minden nap zihálva, és engedem el Elliet túl könnyen. Ez tehetett tönkre mindent? Nem értem magamat, hisz azelőtt minden oly tökéletesnek látszott. Mégis, amióta ujjára húztam azt a bizonyos karikát, azóta folyamatosan kattog az agyam. Ez volt a helyes döntés? De hisz már 25 éves vagyok, pont megfelelő korban a családalapításhoz, Ellie pedig gyönyörű, kedves, és odaadó. Mi lehet a baj?

Felkeltem, és a konyhába battyogtam, hogy lefőzzek magamnak egy jó erős kávét, mielőtt begubózok a stúdióba.

Fél óra múlva már egy hangszigetelt kis termecskében ültem fejhallgatóval a fülemen egy mikrofon társaságában az orrom előtt, arra várva, hogy elkezdhessük a munkát. Szívemből énekeltem, nem esett nehezemre, hisz oly érzelmek ültek a vállamon, melyeket csak itt pakolhattam le. Ez volt számomra a világon szinte az egyetlen hely, ahol szólásszabadságomat érvényesíthettem. Itt nem kellett attól tartanom, hogy akár jogosan, akár jogtalanul, akár a törvény emberei, akár a por nép, de megbüntet. Itt mindent kiadhattam magamból. Olyan volt számomra ez a hely, mint egy agymosó. Bejöttem nehéz gondolatokkal megtöltött kobakkal, és mintha csak éneklés közben valaki kiradírozta volna őket, boldogan és gondtalanul távoztam.

- Remek munka, Harold! - veregetett hátba a stúdió tulajdonosa a nehéz munkanap végén.

- Harry, ha szabad ilyet kérnem! - jegyeztem meg, mivel teljes nevem még mindig igencsak baljós érzelmeket keltett bennem.

- Persze, elnézést! - bólintott. Látszott rajta, hogy bár elraktározta az információt, a dicséretemet mégsem fogja teljesen megosztani velem, hisz most kicsit küzdenem kell, hogy kiengeszteljem. - Szeretném, ha ez mindig így maradna - jegyezte meg kissé csípősen, arcán mégis elégedettség tükröződött.

- Higgye el uram, én is - bólintottam komolyan.

- Ha ilyen tempóban készülnek el a remekebbnél remekebb dalok, a CD már ősszel megjelenhet- jelentette ki magabiztosan. - Aztán minden eldől... - Szemöldök ráncolva néztem rá. - Sokat kockáztatsz, de ez tetszik.

- Ezt nem értem, uram - hangnememmel próbáltam felszólítani, hogy bökje ki végre, mit akar.

- Sikeres és híres vagy, mégis belekezdtél egy új műfajba. Az, hogy jó színész vagy, nem adhat biztosítékot, hogy énekesnek is megfelelsz, az, hogy a játékod tetszik az embereknek, nem nyugtathat meg afelől, hogy a hangoddal is ez lesz a helyzet. Semmi, de semmi garancia nincs rá, hogy ez a CD sikert hoz számodra- felnevetett.

- Dehogynem. Hisz Ön azt mondta, tehetséget lát bennem. Mellesleg azt se feledjük el, hogy színész tapasztalataim mennyit segítenek az éneklésben. A beszéd és hanggyakorlatok, beszédtechnikák, érzelem kifejezések...

- Én nem vagyok garancia. Mindez egyáltalán nem garancia. Ez csak támogatás. Az, hogy én látok benned valamit, az az én ízlésem, és nem jelenti azt, hogy más is fog.

- Akkor ismét semmit sem értek.

- Láttunk már ígéretes alkotásokat a célban elbukni, és láttunk szürke kisegérnek hitt embereket a csúcsig törni. Persze ez nem azt jelenti, hogy egy ígéretes alkotás nem lehet áttörő siker.

- Kezd elbizonytalanítani, uram - köszörültem meg a torkomat.

- Épp ez volt a cél - nevetett fel.

- Nem értem a lényeget.

- Van esélyed a pályán. Neked sikerülhet hidat teremteni színészet és éneklés között. Csak ne bízd el magad, mert innen a legkönnyebb esni!- veregetett hátba. - Na, de hagyjuk is a kétséges jövőt. Mi a terved délutánra? - vett fel egy egészen új nemű mosolyt.

- Nem túl sok. Könnyed bevásárlás... - válaszoltam félvállról, mert gondolataim még mindig előző furcsa beszélgetésünk szavait visszhangozták.

- Nem túl férfias - jegyezte meg.

- A menyasszonyomnak szülinapja lesz. Vennem kell neki valami ajándékot - világosítottam fel.

- Így mindjárt más. Ötlet is van? - könnyed stílusban beszélt, mintha nem éppen két másodperce szegte volna kedvemet.

- Persze - jelentettem ki magabiztosan. Talán kicsit biztosabban is, mint amennyire igaz volt.

- Húsz - harminc év, és már nem lesz ekkora az öröm. Az ember minél több évet tölt el egy asszony mellett, az személyiségének annál mélyebb rétegeibe avatja be az embert, és a férfi egyszer csak azt veszi észre, lemaradt, és már nem tud eligazodni a nőn.

- Ez bölcs gondolat. Majd tesztelem- biccentettem. - De most ha nem haragszik, megyek is, hisz gyorsan elillant a nap, és az üzletek lassan zárnak.

Csodálkoztam visszafogott, kifinomult beszédstílusomon. Úgy látszik tudok én, ha akarok, csak a megfelelő emberek kellenek hozzá.

- Helyes. Aztán nyűgözze le a hölgyet! - intett utánam.

- Úgy lesz! - válaszoltam, majd kinyitottam az ajtót. - Legalábbis remélem... - tettem hozzá magamban.

***

„Mit érnek gyenge emberi szavak? A csábítás ereje úgyis nagyobb. Ha valami igazán fontos, akkor annak úgysem tudunk ellenállni. Ha megcsap egy ismerős érzés, ha retinádra ismerős dolog rajzol képet, képtelen leszel nemet mondani. Ez a szeretet törvénye.”

Dominica

Ismét itt voltam eme hatalmas földrészen. Igen, tudom, ellenkeztem. Ha az nem is volt elég, még vissza is utasítottam az ajánlatot. Majdnem összevesztem Amandával amiatt, hogy nem akarok jönni. Megnyugtattam a szüleimet, hogy nem bolondultam meg, hogy még egyszer ide utazzak. És tessék, most itt rángatom nehéz bőröndömet a köröttem csoportosuló volt osztálytársaim között. Hisz valahogy mégiscsak csábított ez az egész. Hogy ide jöjjek, hol ő él. Hogy megnézzem, hogy állnak most a dolgok. Valahol mégiscsak élnek bennem eltemetett vágyak, remények és álmok. Így beleegyeztem, hogy eljöjjek, sokkolva ezzel drága szüleimet, akik utazásom alatt jó pár ősz hajszállal fognak gazdagodni.

- Ez izgi lesz! - dörzsölte a tenyerét Max. Tízes csapatunk különlegessége abban rejlett, hogy csak két darab fiú volt köztünk. - Éjszakai vad bulik, meg minden... Hé, Domi! - észre sem vettem bökdösését. - Hol jársz? - kalimpált előttem.

- A reptéren - adtam meg a diplomatikus választ.

- Nem úgy értem - forgatta meg szemeit. - Lélekben.

Nem akartam kimondani. Nem akartam szóvá tenni, hogy épp csak sűrű hálát mormolok, hogy épségben leszálltam a repülőről. Hogy mérhetetlen büszkeség töltött el, amiért képes voltam legyőzni legnagyobb félelmemet, és itt vagyok, ráadásul azon légi útvonalon, mint ők. Hogy nem kapartam véresre térdeimet a szorongástól a gépen. Hogy remegnek a térdeim, és csak akkor fogok teljes levegőhöz jutni, ha kiérünk a reptérről.

Illetve nem akartam a bulikról sem beszélni. Nem akartam belegondolni, mi minden történt ebben a városban öt évvel ezelőtt. Nem akartam felidézni magamban a partit, amire Harryvel mentem, nem akartam látni sunyi mosolyát, vagy éppen megfeszülő izmait, esetleg boci szemeit, ahogy nézni tudott. Nem akartam fülemben hallani rekedtes hangját és érdekes történeteit. Nem akartam. Logikusan nem akartam. Az agyam nem akarta.

De mit mondott eközben a szívem? Kereste- kutatta, mindenkiben őt látta.

Fortyogott bennem a kettősség, amit sehogy sem tudtam leküzdeni. De nem adtam neki hangot. Nem akartam hisztisnek tűnni, vagy nyafogásommal elvenni a többiek kedvét. Nem akartam, hogy más is szenvedjen, azáltal, hogy én ezt teszem, vagy falba verje a fejét szerencsétlenkedésem miatt.

Így inkább csak megráztam a fejemet, és nem szóltam többé.

Bárhová mentem, emlékek öntöttek el. Tudtam fejből kedvenc helyeit, és hogy hol lehet fellelni. Kutattam minden arcot, hátha az övé is felbukkan. Nem tudtam, mire volt ez jó, hisz ha megjelent volna, úgysem ismert volna fel, ami nekem csak még több fájdalmat okozott volna. Ezért tisztáztam is magamban, hogy az lesz a legjobb, ha abban reménykedek, hogy ne találkozzak vele. Eme elhatározásomat egyedül a hivalkodó óriásplakátok nehezítették, melyek őt hirdették. Tudatosítanom kellett magamban a rangokat: ő sztár. Én senki vagyok.

- Egy óra múlva itt találkozunk - közölte az idegenvezető. Annyira el voltam foglalva mélyenszántó gondolataimmal, hogy igazából fel sem fogtam, mennyi helyet bejártunk néhány óra alatt. Most valami pláza féleségben kaptunk egy kis vásárlási időt.

- Te merre mész? - kérdezték tőlem egyszerre vagy öten. Megrántottam a vállamat.

- Na, ne csináld már, Domi! Meg sem szólaltál, mióta landoltunk. Gyere, nézzünk be pár butikba! - karolt belém Daniella.

- Köszönöm, kedves vagy, de azt hiszem, inkább a könyvesbolt felé veszem az irányt! - erőltettem mosolyt az arcomra. Éljen az antiszocialitás!

Igen, a könyvesbolt. Egy hely, ami csöndes, és megfelelő hely ahhoz, hogy egyszer és mindenkorra tisztázzam bugyuta agyammal a tényeket. Mindemellett egy hely, ahol talán minden problémám megoldódhat. Vagy mégsem?

Hisz nincs szabály. Az életet senki sem foglalta még könyvbe, bár sokan próbálták szavakba rejteni. De sajátosságai közé tartozik ama jelző is, hogy amint fogságba kerül, varázsereje elillan.

Mégis, ha eme reményt is eldobtam volna magamtól, akkor mi maradt volna?

***

„ A könyvek illata utánozhatatlan. Ez az egyetlen dolog, amely még illatával is bölcsességet és megértést képes sugározni. Mikor belépsz egy könyvesbolt ajtaján, figyeld meg, máris okosabbnak érzed magadat. Egyszerre érint meg a múlt szelleme, a mai nap élvezete és a jövő titka, mely lapokba zárva ott lapul. „

Harry

Jólesően felsóhajtottam, mikor a pláza ajtaja automatikusan megnyílt előttem, és lábaim még az utcán álltak, mikor már megcsapott az a kellemes hűvös levegő. Reflexszerűen töröltem meg a homlokomat, sűrű hajamra toltam napszemüvegemet és beléptem a hatalmas áruházba. Nem voltak sokan, ami számomra nagyon megnyugtató volt; reméltem, hogy különösebb feltűnés nélkül sikerül elvégeznem a dolgomat.

Körülnéztem a csillogó üzletek sokaságán, és hirtelen nem tudtam merre induljak. Ennyit a nagy ajándéktervemről. Végül a legegyszerűbb verzió mellett döntöttem: először irány az ékszerbolt, hisz a nőket azzal úgyis mindig le lehet venni a lábukról, aztán pedig a könyvesbolt.

A terv már első felénél kezdett megdőlni, és féltem, hogy a föld ott nyel el a tágas üzlet közepén, de végül sikerrel jártam. A gond ott kezdődött, hogy oké, hogy ékszer, de mégis mi? Merthogy hála a becses női nemnek, nincs olyan testrészük, melyre ne tudnának aranyat, ezüstöt vagy bizsut aggatni. Nyakláncok, karkötők, fülbevalók, gyűrűk, bokaláncok és hajbavalók vártak külön polcokra csoportosítva arra, hogy elnyerjék tetszésemet. Eddigi minden Ellie ízlésébe vetett hitem megdőlt, mikor rájöttem, hogy az nem is olyan egyszerű, mint amilyennek én azt hittem. Nemsokra mentem kedvenc színeivel és hasonló, az ékszerválasztásban nem nagy támaszt nyújtó információkkal, melyek agyamat terhelték.

Végül csak győzött egóm, és egy smaragdszínű medálra esett a választásom. Egyszerű szív alakot formázott, de férfi ítélőképességem alapján igencsak mutatós darab volt ez. Így legalább mindig tudni fogja, kitől kapta, hisz a szív közepén ékeskedő drágakő színe szemem színére hajazott.

Kifizettem, és most az egyszer hálát adtam az égnek, hogy olyan városba pottyantott le a gólya, ahol a világon legjobban megbecsülik fizetésügyileg a színészetet. (Nem, a dolog erkölcsi részére nem vagyok hajlandó gondolni.)

Mindezek után, mikor a verejtékkészletem kifogyóban volt, nekiindultam a könyvesbolt rejtelmeinek. Két emeletnyi tömény művelődés, ez volt az, ami engem nem igazán hozott lázba. Próbáltam felidézni, hol is bukhattam el a dolgot, és a végén arra a fájdalmas következtetésre kellett jutnom, hogy egyenes arányosság húzódik a színészetben való és az olvasással eltöltött időm között. Hisz amióta nem bújtam éjszakánként a forgatókönyveket- és ugyebár ez már jó ideje így van - azóta regényeket sem forgattam ujjaim között.

- Jó napot! Segíthetek valamiben? - hallottam a sablonmondatot egyszerre három felől. Ha az ember híres, sajnos bármily régóta is legyen a szakmában, nem tud kibújni az emberek túlzott segítőkészsége alól...ilyenkor. Persze, ha valami komoly dologban szorulnék segítségre, akkor mindenki szarna a fejemre.

- Nem, köszönöm, csak szét nézek - nyugtattam le a kedélyeket. Az eladólányok arcán csalódottság tükröződött, de azért mindenki visszavonult nem túl érdekfeszítő munkájába. Először is körbefordultam a tengelyem körül, hátha kapok egy kis ihletet, hogy merre induljak a kétemeletes könyvbolt hosszú soraiba.

Pont a bejárattal szembe érkeztem, amin egy lány lépett be. Pillantásunk mintha találkozni vélt volna, de olyan gyorsan elkapta tekintetét, és más irányba indult, hogy ezt nem tudtam biztonsággal megállapítani. Elindultam arra, amerre ő, úgyis nekem is megfelelt a menteirány, hisz a regények felé tartott. Egy sorral arrébb indultam keresni, hogy ne legyen olyan feltűnő az egész, de mikor odaértem, emlékeztetnem kellett magamat, hogy gyerekes amit művelek. Idegeneket követni? Röhögjek magamon? Inkább elkezdtem böngészni a címeket és egy-egy érdekesebbnek hangzót le is vettem, hogy elolvassam hátulját és megvitassam magamban a kérdést: komolyan érdekelheti ez Elliet? Végigértem egy soron, kötekedve, mert egyik könyv sem volt valami „hű, de nagy durranás”. Éppen fordultam ki, amikor a lánnyal találkoztam szembe. Róla el is sikerült feledkeznem pár perc alatt. Valami vaskos irományt tartott gyenge, feltűnően fehér kezei között. Időm sem volt felfogni, hogy mi történik, már meg is történt az, aminek a sors ritka rossz humora szerint történnie kellett: a lány annyira belemerült a könyvbe, hogy nem vett észre engem, aki nagy hévvel kanyarodott ki, és „bumm!”, már szegény a földön csücsült.

- Bocsánat! - szóltam meglepetten. Igen, a könyvesbolt nem az én helyem.

- Semmi baj - szólt halk, bársonyos hangon, és már tápászkodott is fel. Én csak bambám álltam néhány másodpercig, mire leesett, hogy mit is kellene most tennem.

- Hadd segítsek - hajoltam le elejtett könyvéért. Megnéztem a címét, ami furcsán ismerősnek hatott. Talán azon kevés könyv közé tartozott, melyet még én is szívesen elfogyasztottam anno. - Jó választás! - mosolyogva biccentettem.

- Köszönöm - viszonozta gesztusomat. Pillantásunk összetalálkozott, és a szürke szemek furcsa érzéseket keltettek bennem. Mi van ma? Minden ilyen furcsa és kifordult? Szívem erősebben kezdett verni, mintha csak ki akarna törni a helyéről, bizsergést táplált ereimbe, kavargó vért, mégis, agyam nem tudta, mi is történik. Ott állt előttem egy lány, akit életemben először láttam, mégis szívemben olyan érzések kaptak szárnyra, hogy már ismerem valahonnan.

Hasonlóan érezhette magát ő is, mert amúgy is fehér arca még sápadtabbá vált.

- Hölgyem, jól van? - kérdeztem meg, mert féltem, hogy ha még egy kicsit felvesz a fal színéből, elájul ott nekem.

- Persze! - vágta rá gondolkodás és valószínűleg igazságtartalom nélkül, majd kosarába ejtette a könyvet, és egy szó nélkül ott hagyott. Csak egyszer pillantott még hátra, de az minden elárult.

Agyamban egyetlen harsányan villogó, csupa nagybetűs kérdés futott át: Ki volt ez?

21. fejezet - Szökkenő évek

„ Mindenki híres a maga módján, a maga világában. „

Los Angelesi tudósítások

2010. július 25. (vasárnapi különszám)

Leégett Hollywood legnagyobb álomgyára, amely eredetileg Harry Styles apjának tulajdonában állt, majd Des halála után Harry anyja vette át a vezetést. A nő halála után azonban érthetetlen, miért nem Haroldra szállt a családi biznisz, aki egyébként is a stúdió üdvöskéjének számít. A filmgyárban az utóbbi időben már fejetlenség uralkodott, hisz a valódi vezető kiléte mindenki előtt rejtély maradt. Mindenesetre most minden porrá lett az egykori filmmennyország helyén. A rendőrség elsődlegesen Harryt gyanúsította annak felgyújtásával, de végül a vádakat ejtették -elég gyorsan- bizonyíték hiányában. Harry mindent tagadott. „Mégis miért gyújtottam volna fel azt, amit szüleim kemény munkával építettek fel?”- nyilatkozta a fiatal színész.

A rejtélyt tovább fokozza, hogy a helyszínen egy holttestet és egy haldokló nőt is találtak, akinek teste már félig elégett. Ő a kórházban emlékezetkiesésre hivatkozott, interjút nem adott.

Talány továbbá Harry szerelmi élete is. Ugyanis annak a fiatal lánynak, aki Harry balesete után a kórházból jött ki vele, nyoma veszett. „Keresem az igazit. Sok lánnyal volt dolgom az utóbbi időkben, mert mindegyiknél reméltem, hogy megtaláltam. Már nem tudom, ki ő vagy mi van vele. Elveszett az utóbbi feldúlt napok között. Mindenesetre most már ideje összeszednem magamat. Köszönöm a támogatást minden rajongómnak, akik mellettem álltak ebben a nehéz időszakban! Szeretlek titeket!”- foglalta össze gondolatait az ifjú, és jelenleg szingli szépfiú, aki a jelek szerint egyenlőre nem szeretne újabb kapcsolatba ugrani. De lányok, ne keseredjetek el! Van még esély, hisz Harry ha nem is osztott meg sok mindent magánéletéről, nem adott egyértelmű nemleges választ, mikor megkérdeztük: lehetséges-e, hogy egyszer egy rajongójával járjon.

2011. július 10. (vasárnapi különszám)

Újra munkába állt Harry Styles!

Mindjárt egy éve, hogy megtörtént a katasztrófa, és Hollywood legnagyobb filmgyára lángokban csapott fel, ahol a színész csaknem otthagyta a fogát. Ezek után egy időre eltűnt a nyilvánosságra, saját bevallása szerint csak fáradtsága állt a háttérben. Nem tudjuk, de a fotók alapján elsőosztályú pihenésben volt része, mert nem egy szemfüles munkatársunknak sikerült lekapnia dél-amerikai luxusüdülőjében, amint fejest ugrik feszített víztükrű medencéjébe. Most azonban visszatért, úgy tűnik, valóban teljes életerővel felszerelkezve, hisz a kócos haj, ápolatlan külső és karikás szemek ideje lejárt. Harry szexibb, mint valaha. Bizonyára eme változásra figyelt fel Dreamvalley stúdió is, amely szerződtette Harryt legújabb akciófilmjére. „Ideje volt a stílusváltásnak.”- faggattuk Harryt.- „Ki szeretnék törni a jófiú szerepéből, és végre valami komoly alakítást lerakni az asztalra.”

2012. július 30.

Harry Stylesnál drogot találtak.

Tinilányok milliói borultak sírva párnájukra, mikor szüleik úgy döntöttek, Harry Styles többé nem lehet követendő példa lányaik számára. A színész az elmúlt évek során botrányt botrányra halmozott, azonban egy éve úgy tűnt, talpra állt, és újra régi kedvencünket láthatjuk a moziplakátokon. Azonban a rendőrség egy hete drogbirtoklás miatt letartóztatta. Harry két napot ült a sitten, mire ki bírta fizetni az óvadékot.

Ezúttal azonban a lázas tagadás és mentő nyilatkozások is elmaradtak. Harry azóta fülét-farkát behúzva él, utcára sem nagyon jár ki. Nem értjük, mi állhat az ügy hátterében, ami ismét törvénytelen lépésre késztethette a lassan már tinisztárnak sem nevezhető fiút...

2013. július 07. (vasárnapi különszám)

Harry Stylest kitüntették.

Harry Stylest választották meg idén az év legjobb férfiszínésze kategória győzteseként. A problémák immár tényleg a múlttal váltak eggyé, Harry valósággal ragyog. Bár egy olyan csinos kis aranytrófeával a zsebünkben bizonyára mi is azt tennénk. Mindenesetre gratulálunk neki!

A Harryvel készített interjút, amelyben a jövővel kapcsolatos terveiről faggatjuk, honlapunkon megtekinthetik.

2014. július 18.

Oscar díjas színészekkel játszik együtt Harry Styles, miközben szerelmi élete is dúl.

Az év sikerfilmjének jósolják a július végén megjelenő thriller filmet, melyben Harry Styles mellett számos híresség is feltűnik, többek között olyan nagy nevek, kiket agyunk rögtön az Oscar díjjal párosít.

Nem is csoda, hogy a férfi apait-anyait belead, hisz karrierje nem egyszer került már a derékba törés közelébe. Szerencsére mindenki láthatja igyekezetét, hisz Harry egyre több jótékonysági estén jelenik meg, ráadásul egy csinos kis hölggyel az oldalán. A fiatal modell lány, Ellie Reed egy interjújában el is szólta magát: „Nagyon jól érzem magam Harry társaságában. Nem mindennapi kettőnk kapcsolata.” Bár a másik fél még hallgat arról, hogy szerelmi élete is beteljesült volna, mi azért szurkolunk nekik, hisz igencsak jól mutatnak egymás mellett.

2015. június 6.

Harry Styles, mint énekes?

Érdekes pletykák röppentek fel, miszerint rekedtes hangú kedvencünk stúdióba vonult. Csakhogy ezúttal nem film, hanem hang stúdióról van szó. Nem tudjuk mire vélni ezt drasztikusnak is majdnem beillő váltást, de kíváncsian várjuk eredményeit. Azért reménykedünk, hogy filmes köreinkből nem veszítjük el, hisz egy ilyen jó pasit nem elég hallgatni, látni is kell.

Harry barátai szerint az éneklés egészen megváltoztatta a sztárt.

„A dalszövegekben kiadhatja mindazt, mit eddig magában kellett, hogy tartson.”- mondta egyikük.

Hogy lesz-e ebből valami? Karácsony táján kiderül! Hisz ha Harold szárnypróbálgatásai sikeresnek bizonyulnak, a lemezt már a karácsonyfánk alatt tudhatjuk. Lányok, írjátok be az első helyre a kívánságlistátokon!

***

„ A magány a legrosszabb dolog, amit ember valaha is megélhet. A tehetetlenség a tetőfokára hág, és minden irritál. Olyankor mindent észreveszel, mely olyan apró dolog, amely mellett egyébként elsiklasz. Felveszel egy megviselt könyvet a földről, vagy összehajtasz egy gondatlanul ledobott pulcsit. Kiszeded a hajszálakat a fésűből, vagy lesöpröd a radírtörmeléket az íróasztalodról, esetleg levágsz egy kiálló cérna darabot a kedvenc blúzodról. Apró dolgok, melyek néhány gondtalan másodpercet kölcsönöznek, és egy percre segítőkészen elfeledtetik veled, hogy el lettél felejtve... „

London

2011. június. 17.- Városi média

Sikeres érettségi vizsgák.

Több, mint harminc diák zárta az érettségi vizsgákat a mai nappal London legerősebb gimnáziumában.

A gimnázium igazgatója szinte könnyes szemmel gratulált az évzáró ünnepségen a ballagó tanulóknak, és 25 évi igazgatóság után elbúcsúzott az intézménytől. Az egyetemi továbbtanulást biztosító ösztöndíjak is eme ünnepségen kerültek kiosztásra.

Külön díjat vehetett át Dominica Lambrick, ki a négy év alatt nemcsak végig kitűnő bizonyítványával, hanem számos versenyeredményével is kitűnt társai közül.

További sportösztöndíjat nyert az iskola legügyesebb focistája, Michelle Smith.

Az ünnepségen készült fényképek megtekinthetők az iskola honlapján.

2012. július 28.

Önkéntesek az állatkertben.

A londoni egyetemek elsős diákjai nem mindennapi kezdeményezést indítottak. Egy hónapot dolgoztak a városi állatkertben önkéntesként.

„Nagyon élveztük, nem vettük munkaként. Megismerhettük az állatokat, és testközelből tapasztalhattuk meg szeretetüket. Olyan volt az egész, mint egy tanulmányi kirándulás, csak ebből nem kell dolgozatot írni.”- nyilatkozta Dominica Lambrick, az egyik egyetemista lány.

Láthatóan az állatok is élvezték, hogy pezsgett körülöttük az élet, hisz a megszokottnál több étel és tisztább lakhely dukált nekik a fiataloknak köszönhetően.

2013. július 29.

Bombariadó a University Collage Londonban

London leghíresebb egyetemén tegnap tört ki a pánik, mikor bejelentés érkezett egy bombáról. Az igazgatóság azonnal értesítette a tűzoltóságot, kik még idejében hatástalanították a házi készítésű szerkezetet. A tanítást tegnap felfüggesztették, az órák ma is elmaradtak.

2014. július 1.

Londonban a sztár

Harry Styles, a népszerű Los Angelesi színész ma hazánkba látogatott. Jövetelének oka nem más, mint következő filmjének forgatása. A színész egy hétig marad Londonban, ősszel pedig már a mozivásznon láthatjuk viszont a felvett jeleneteket.

„Sajnálom, hogy nem maradhatok hosszabb ideig Európában. Mindig is érdeklődtem eme földrész felé, és boldog lettem volna, ha kicsit szét tudtam volna nézni. De sajnos a munkaterv nagyon feszített ütemű, ezért hétfőn haza kell utaznom.”- nyilatkozta újságunknak Harry.

Hát, mi is sajnáljuk, hogy nem marad, de néhány félmeztelen jelenet a filmben talán kárpótol majd mindenkit...

2015. június 12.

Amerika kiruccanás

A University Collage London végzősei közül tíz szerencsés diák ösztöndíjként egy hónapos Amirikai nyaralást nyert. A kiránduláson megismerkedhetnek a külföldi munka és elhelyezkedési lehetőségekkel, és mindemellett idegenvezetéssel tárhatják fel Amerika bővelkedő csodáit.

20. fejezet - Vége

„ Nem adhatom fel. Megtiltom magamnak. Ez a fájdalom nem más, mint egy útkeresés. Nem bújhatok ki a felelősség alól, nem vitethetem magamat más karjaiban hercegnő módjára koldusként. Én nem a színészetre születtem. Az nem én vagyok. Az csak keveredés. A saját lábamra kell állnom és a saját utamat járnom... egyedül.”

Dominica

A döntés önítélet volt. Én voltam a kegyetlen bíró, és a sírástól majdnem összerogyó elítélt is, aki utolsó erejével is azt ordította: „Nem bánok semmit!”

Igen, tisztában vagyok vele, hogy milyen út áll előttem. Nem elég, hogy hosszú és kanyargós, hanem még göröngyös is. Tudom, hogy fájni fog még hosszú-hosszú ideig. De egyszerűen képtelen vagyok a maradásra. Nem tudnék nap, mint nap azokba a csillogó zöld szemekbe nézni. Nem tudnám megölelni és beszívni illatát, mert a lelkemben már űr és kuszaság uralkodik. Ugyanakkor képtelen vagyok őt megutálni vagy elfeledni is.

A bőrönd kerekei hangos csattogással jutalmazták a macskaköves kis mellékutcát, melyet útvonalul választottam. Még egyszer, utoljára hátranéztem a házra, melyet élettelenül hagytam ott. Tudtam, hogy az emberi jellemből kifolyólag előbb-utóbb ez a ház el fog tűnni innen, hisz kihalt, és lakatlan. Először csak a berendezésére csapnak majd le a tolvajok, majd az egészre. Mert mindent mozgósítunk. Mert mindenki szenved. Pedig szép ház. Kár érte. Kár az életért ami kiszállt belőle. Kár... Már a káromkodás se lenne elég hogy kifejezzem mennyire kárba ment egy nyár!

Erőtlen léptekkel indultam el hosszú utamra, és majdnem egy órámba telt, mire kezemmel elengedhettem a nehéz bőröndöt, mely a szememben már csak felesleges küllem volt, hisz pontosan tudtam, hány másodperc kell ahhoz, hogy minden porrá váljon.

Megérkeztem a kikötőbe. Hajóval megyek haza, ezáltal legalább az a kicsi józan eszem megmaradhat, melyet még nem nyelt el a nyarak szelleme.

***

„ Ha nem bízunk a mesékben, lezuhanunk a kegyetlen valóságba. Ha nem hiszünk a mesékben, sosem lesz teljes az életünk. Nem leszünk igazán szépek, mert nem hisszük el, hogy lehetünk hercegnők. Nem leszünk elég tehetségesek, mert nem hisszük el, hogy mindenki ért valamihez, és mindig szerencsét kell próbálnunk, hogy megtudjuk, mi az a dolog. Nem leszünk elég okosak, mert nem hiszünk a zsenialitásban. Nem leszünk elég jók, mert minden megmagyarázhatatlan és varázslatos dologban az értelmet és kifogást keressük. Rá kell hát hagyni: A mesék igazak. Különben meghalunk. ”

Caroline

Mert mindez meg van írva: Lesz egyszer egy ember, ki elbukik, hogy aztán felemelkedhessen. Lesz egyszer egy lány, aki már puszta jelenlétével támaszt nyújt majd ennek az embernek. És lesz egyszer egy fiú, aki elnyeri ennek a csodálatos lánynak a szívét.

Íme hát, az élet meséje: Itt égek a tűzben, ami mar, éget, próbál megfosztani húsomtól, de mégsem égek el teljesen, mégsem halok meg. Csak a kínt érzem, a feloldozást mégsem kapom meg. Nem, az angyalokon a tűz nem foghat ki. A tisztasághoz tartozó lények nem pusztulhatnak el a pokol technikájával. Az ellenszegülés lenne.

Nem halhatok meg, mert a történet még nem ért véget. Csupán az első felvonás járt le, csupán először hullott le a függöny, hogy adjon egy kis pihenőt és béke korszakot.

Tudom, mi fog következni, Harry elfelejti Dominicát, s az élet messzire sodorja őket. Ebben biztos vagyok. De itt jön az a rész, mely már csak hit kérdése. Hisz meg van írva: Dominicának feladata van. Megtalálni az igaz szerelmet, hogy aztán egyesüljenek egy utódban. A gyermek élete pedig majd a kezdetektől fogva Isten kezében lesz, hogy egyszer csatlakozva az égiek birodalmához, ő legyen az emlékek ura.

Lyre nem hisz ebben a jóslatban. Lyre nem hiszi, hogy Harry lehet majd a gyermek apja. Én viszont hiszem. Hiszem, mert láttam kapcsolatukat az első másodperctől fogva. Láttam, miként izzott köztük a levegő, mennyi fájdalmon mentek együtt keresztül. Tudom, hogy ez nem lehet véletlen.

Én megtanultam hinni, mert másom nincs. Megtanultam remélni, mert ezáltal tudom csak megélni a napok sorát. Hát most a világon a sor, hogy nekem higgyen.

Sok sikert Dominica! Lányomként szeretlek, lélekben kísérlek!

***

„Minden legendának meg kell halnia az újjászületéshez.”

Harry

'Lélekben meghalni és testben újjászületni.'

Furcsán vizslattam az előttem lévő lapot, melyre sajátos macskakaparásommal eme néhány szóból álló mondat volt írva. Kiejtettem a szavakat párszor hangosan, majd szemöldök ráncolva megráztam a fejemet. Különös bizsergés járta át a testemet.

- Jó napot! - vágódott be egy orvos. Fel sem nézett, el volt merülve papírjai között. - Hogy vagyunk? - kérdezte érdekes hangnemben.

- Jól - vágtam rá a világ leggyakoribb hazugságát. Erre megállt az olvasásban és rám vetette tekintetét.

- Ilyet sem hallottam még... - dünnyögte az orra alatt csodálkozva.

- Hogy valaki jól van? Akkor nem lehet túl sikeres a munkájában... - próbálkoztam humorom bevetésével. Nem jött be.

- Nem. Olyat, hogy valaki a saját lábán sétál ki egy lángoló épületből, meglőtt lábbal, részleges amnéziával és enyhe sokkhatások következményeivel és azt mondja, hogy jól van - foglalta össze. Összeszorított szájjal bólogattam, és próbáltam bűnbánó arckifejezést vágni. - Csinálunk egy gyors tesztet - közölte.

- Rendben - feleltem, de pillantásából levettem, hogy ezt nem kérdésnek, hanem kijelentésnek szánta.

- Neve?

- Harold Edward Styles.

- Kora?

- 19 év.

- Foglalkozása?

- Színész.

- Miért van itt? - Néma csend. - Miért van itt? - tette fel újra a kérdést.

- Mert meglőtték a lábam - vágtam ki magam.

- Ki? - ismételten csend. - Mi történt magával, amiért kórházba került?

- Nem tudom!

- Gondolkodjon!

Erősen törtem a fejemet és most az egyszer tényleg a feladatomra koncentráltam. Persze most nekem is érdekemben állt előhívni bizonyos képeket, de az édes mindegy. Mégsem jöttek. Csak a fekete homály derengett és a fájdalmas érzés, mely a lelkembe hatolt, de a húsomba vágott. Valaki mintha sikított volna. Az orvos felé fordítottam a fejemet.

- Hallotta?

- Mit? - vonta össze homlokát.

- A sikolyt.

- Milyen sikolyt? - értetlenkedett.

- Egy lány. Egy nő. Mintha sikított volna. - Továbbra is értetlen ábrázat. - Hagyjuk, biztos csak képzelődtem - legyintettem.

- Szóval nem dereng semmi? - puhatolódzott tovább.

- Nem - feleltem kíméletlenül az igazat.

- Minden kis apró információt meg kell osztania velem, hogy pontosan fel tudjam mérni, hogy az agya milyen területeken sérült - próbált okosnak látszani.

- Tisztában vagyok vele - bólintottam komolyan.

- Akkor? - türelmetlenkedett.

- Mi akkor?

- Akkor beszéljen! - sürgetett.

- Hagyjon már! - szorult ökölbe a kezem a takaró alatt. - Mi maga? Rendőr, nyomozó? Nem emlékszek semmire, mit nem lehet ezen érteni? - kiabáltam.

- Akkor nézzen mélyebbre! - felelte az orvos flegmán. - Később visszajövök. Parancsol egy kis nyugtatót esetleg? - kérdezett vissza cinikusan.

- Hagyjon már! - fogaimat összeszorítottam, torkomon kidülledtek az erek. Csak magányra vágytam. Fáradt voltam, fájt mindenem. Aludni akartam.

A doktor távozott. Egyedül maradtam a teremben a cetlimmel.

'Lélekben meghalni és testben újjászületni.'

Mi a csudát jelenthet ez? Miért kínoznak ezek a szavak? Meghaltam? Élek? Hol vagyok? Ki vagyok? Miért hagy itt mindenki? Ki határoz minderről?

***

„Minden szó elfogy egyszer, minden hang elhallgat. De a történetnek akkor sincs vége. A csend beszél majd tovább, az érzések szövik majd tovább hálójukat. Még ha látható módon a búcsúnak is van itt az ideje, lélekben mindig együtt leszünk majd.”

Dominica

Az ember minden kapcsolatát úgy kezeli, mintha az valamiféle bank lenne. Berak az egyik a másikba valamit, és -félreértések nélkül- mikor kiveszi, akkor valami többet akar érezni, vagy látni. Ez egy rendesen működő kapcsolatban a szeretet, hisz te szereted őt, ő pedig ezt viszonozza, és eme egymás iránt táplált érzelemtó napról-napra több lesz egy cseppel, hogy végül tengerré nője ki magát. Én is valahogy így voltam Harryvel. És szerencsére kapcsolatunkat sikeresnek mondhatom, hisz tényleg gyarapodtam. Azok, kik kapcsolatunkat rossz szemmel nézték, azt mondhatják, hogy csak az időzítés volt megfelelő, hisz pont abban a korban voltam, mikor az élet felnőtté avatott, és számos új információ kopogtatott be hozzám, és e tanulást úgy fogom fel, mintha Harry érdeme lenne. Megint mások azt is latolgathatják, hogy a szerelem természetes, és az csak pláne, hogy ezt Hazza mutatta meg. De én ezekre a felesleges eszme futtatásokra csak rázom a fejemet. Mert az lehet, hogy a szerelem nélküle is megmutatkozott volna, de számos egyéb dolog nem. Biztosan állítom, hogy nem. Ott van a legszemléletesebb példának az állatok szeretete. Ő lovagolt, és amíg az állat mozgott alatta, teljesen megváltozott. Alakot váltott, és új emberként szállt le hozzám a földre. A légkör, a hangulat pedig rám ragadt. Az elején csak csiklandozott a fura érzés, de mikor felültetett maga elé, akkor megértettem. És eme tudományt már senki sem veheti el tőlem. Azóta élek a „minden élet fontos, akármilyen pici” szemlélettel.

Kivetettem az akváriumomból a hörcsögömet, és néztem. Milyen fura, hisz történetemben eddig meg sem említettem létezését. Lénye túl jelentéktelennek tűnt a dolgok árjában sodródva. Azt hittem, hogy ő nem tudja befolyásolni személyemet, és a vele való kapcsolatom egyoldalú, hisz ő sokban függött tőlem: ételt kapott tőlem, tisztává varázsoltam lakhelyét, stb. De aztán belegondoltam ebbe a bankos dologba, és rájöttem, én is mennyi hálát kaptam tőle. Pedig egyszer egy hittan órán milyen mélyen érveltem amellett, hogy az állatoknak nincsenek érzései, mindezt pedig arra alapoztam, hogy nem elég okosak, és csak az ember alá vannak rendelve. Aztán elkezdődött a love sztorim, és én is kimondhattam azt a bizonyos bűvös mondatot: „éltem a megszokott életemet, aztán nagyot fordult körülöttem a világ, mert jött Ő”. Szóval most ott álltam az akvárium előtt, és néztem a tenyérbe zárható kis szeretetcsomag állatkát. Orra folyamatosan mozgott, szimatolt, és én csak csendben imádkoztam, hogy szagom ugyanaz legyen, mint, mikor elmentem, ami számomra visszajelzés lett volna, hogy nem ízeimben változtam meg, csak felületesen, de gyökereimhez hű maradtam. Szerencsére eme feloldozást meg is kaptam, mert aranyosan letelepedett tenyerembe, és nyugisan elkezdett mosakodni.

Nem tudom, meddig állhattam még ott, de arra eszméltem fel, hogy anya jégideg kezét vállamra fekteti. Bólintottam kérdésére, miszerint minden megvan holnapra. Hiszen holnap becsengetnek a gimibe, és egy őrült osztály immár végzősként lép majd be azokon a vaskos kovácsolt vas kapukon. Felszabadultan, látva maguk előtt a célt, és büszkén vesszük majd tudomásul, hogy az alsóbb évfolyamosok irigykedve tekintenek ránk. Mindenki a nyári élményeiről mesél majd a másiknak, hisz több, mint két hónapja nem láttuk egymást. London pedig túlzottan nagy város ahhoz, hogy véletlenszerű találkozásoknak és összefutásoknak adjon színteret. Én nem tudom még, mit fogok mondani. Pedig volna min gondolkodni, hiszen néhány nap, hét leforgása alatt elvesztettem életem legfontosabb férfiját, a bátyámat, hogy aztán megkaphassam az új első helyezettet, a szerelmemet. Furcsa bizarrsággal fűszerezte meg ezt az egészet különleges képességeimnek feltárulkozása, amiről persze egy mukkot, nem sok, nem szólhatok. Hogy a filmforgatásról, és az ott történtekről, illetve el nem indult színészkarrierem csúfos derékba töréséről ne is beszéljek. Már most érzem, hogy ez egy egyszerű embernek még finoman tálalva is sok lenne. Így hát maradnak a cseles fedősztorik, ügyes tématerelések és váltások, illetve a merev hallgatagság.

Annyi azonban biztos, hogy megpróbálok a jelenre koncentrálni, és nem gondolni ama másik kontinensre, ahol szívem egy részét hagytam. Nehéz lesz, de megpróbálom most utoljára feltenni magamnak az alapvető kérdéseket. Vajon mi van az én angyalkámmal? Hol vagy, hogy vagy és mit csinálsz Caroline? Melyik dimenzióban élsz? Köztünk jársz testedben vagy csak lelkeddel simogatsz? Harry mellett állsz, és segítesz neki talpra állni vagy most is itt ülsz az ágyamon és nevetsz butuska bizonytalanságomon?

És megpróbálom elfelejteni a képet, amint Harry a hajába túr, vagy az érzést, mikor megcsókol. Tudom, vagy legalábbis remélem, hogy most boldog. Tudom, hogy most ismét arrogáns, és néha napján káromkodik. Azzal is tisztában vagyok, hogy megint nagy nőcsábász lett. Tudom, hogy még hallani fogok róla, ha kezembe akad egy pletykalap, vagy tv újság. De bármily csábító lesz, nem fogok bemenni a moziba, akkor sem, ha Amandáék hetekig rágják a fülemet. A fényképezőgépem memória kártyáját pedig ezennel halálra ítélem. Ő ismét eredeti, nekem pedig ismét adnom kell, hogy az vagyok, még ha sokat formálódott is személyem.

A másik biztos tényező az, hogy az én emlékeimet semmi és senki nem tudja törölni, de még módosítani sem, így muszáj szép emlékként elraktároznom, még akkor is, ha a fent említett módokon próbálom is a lehető legmélyebbre elásni.

Mert ha sötét az ég,

szürke lepel borítja,

lelkem a hiány tüzében ég,

s mindenem ezt zokogja.

Ki tudja, jön-e még tavaszra nyár,

mert emlékezetének ott a gát.

19. fejezet - Égető fény

„A baj, a rossz nem több, mint egy kegyetlen teszt az emberek számára. Ekkor derül ki, ki az, ki valójában szeret, ki az, akinek egy világot jelentesz, és ki az, kinek csak egy fejezetet élete könyvében, mely veszély esetén azonnal lezárul. Mert ha valaki egyszer fogja a kezedet, mikor végigsétálsz a poklon, s rád mosolyog, mikor meglátjátok a fényt a kínok között, akkor biztos lehetsz abban, hogy már örök életedben melletted fog maradni. Mert ez nem a jóságról, és az alapvető jóérzésekről, illetve illemről szól. Hanem az igaz szeretetről, melyet az ember belül érez. Lehet, hogy valaki szavakkal képtelen ezt kifejezni, de ha egy patthelyzetben nem hagy magadra, akkor nincs min gondolkodni: igaz társra leltél. Lehet ez barát vagy szerelmi társ, a lényeg, hogy többé nem kell a magány gondolatával számolnod.”

Harry

- Caroline! Maradj itt! - parancsoltam a nőre.

- Nem azért hoztalak harcba, hogy a frontvonal előtt visszaforduljak, és magadra hagyjalak a bajban! - nézett rám szúrós tekintettel.

- Caroline! - hangom halk volt és kérlelő. Tartogattam az igazi szócsatára. - Ez a mi ügyünk Ronalddal, és nem tartozik másra.

- Nem hiszed, hogy tudok rólad bármit is, ugye? - mosolyodott el szomorúan, szinte hátborzongató kettősséggel.

- Nem - feleltem kíméletlen őszinteséggel.

- Ez a te bajod! - rázta meg szőke fürtjeit. - Hadd menjek! - szeme szinte könyörgött.

- Maradsz! - mondtam színtelen hangon, majd hátat fordítottam, és indultam is volna, de elkapta a karomat.

- Rendben, maradok! De kérlek, jegyezz meg valamit! Nem halhatsz meg mert a világnak, s legfőképp annak, aki a te világodat jelenti, Dominicának szüksége van rád! Érted? - bólintottam, mire folytatta. - Neked ma győztesen kell visszatérned, s nem csak Ronalddal kell leszámolnod. A gonosz ott lesz bent, - a vékony, fehér ujját mellkasomra nyomta - suttogni fog a füledbe, és beköltözik majd az elmédbe. Ne engedj neki! Emlékezz honnan jöttél, s hová tartasz! Tudd, hogy ki vagy, és semmiképp se hazudtold meg önmagadat! Hacsak nem muszáj, ne ölj! És próbálj meg hinni... Mert mindenkinek meg kell kapaszkodnia valamiben...

Ujjai erőtlenül estek le karomról, én pedig még egy pillanatig némán figyeltem az arcát. Próbáltam ezt a kissé megviselt arcot is elraktározni a számomra kedves személyek közé. Válaszolni ugyan nem tudtam, a szép szavak nem az én asztalomhoz tartoztak, de szerintem megértette, amit akartam. Majd szó nélkül, futólépésben indultam el talán utolsó utamra a filmgyár falai közé. Beléptem a nagy vaskapun, majd a főbejárat felé irányítottam magamat. Mellettem nagyot durrant az üveg, és ezer szilánkként szárnyalt szabadon. Rendíthetetlenül léptem be az aulába, de bátorságom rögtön elillant első bent töltött lépéseim megtétele után.

Halálérzés futkosott a gerincemen, amint sebesen gyalogoltam át az égő folyosókon. Fejemet nem egyszerű fájdalom kínozta, hanem az emlékek szívbe markoló, s csaknem földre terítő fájdalma. Majd elértem azt a bizonyos folyosót, mely számomra fájdalmasan vált ki a többi közül. Végigsétáltam a két lángoló fal között, ezredszerre. Itt vívtam csatáim nagy részét, itt buktam el kis híján nagy szájam miatt, és itt szabadítottam ki Dominicát Ronald markaiból. Azonban most utoljára léptem be ide. A háború lezárására készültem. A lépteim a megszokott hűvösség helyett most még csak visszhangot sem vertek, csupán recsegést lehetett hallani. Nagy koppanás következett, valószínűleg a stúdióban égnek a nehéz reflektorok és vaskos díszletek, melyek egykoron még egy szobát formáztak. Nem érdekelt. Mentem tovább. Nadrágom szárát már felhajtottam, mert a hőség kezdett egyre elviselhetetlenebb lenni. Úgy éreztem, elhullok még az első állomás elérése előtt. Komolyan azt hiszi Caroline, hogy van bármi esélyem is innen élve kiszabadulni? Hogy visszatérhetek élve? Nem, az lehetetlen.

Az egykor másodpercek alatt megtehető utat most hosszú percek alatt bírtam csak legyalogolni. Végül ott álltam Ronald irodájának egykori ajtaja helyén, ám most a helységet csak a sűrű füstfal választotta el tőlem, az ajtó már a lángok martalékává vált.

- Gyere beljebb, Harold! - hallottam meg Ronald gúnyos nevetését. - Érezd magad otthon!

Szóval erre ment ki az egész játék.

- Mire jó ez, Ronald? - kérdeztem, miközben próbáltam magam elől elhessegetni a füstöt. A szobában még megváltó hűvösség érződött a kint állapotokhoz képest. Itt még nem lángolt semmi.

A félhomályban alig tudtam tájékozódni. A berendezés fel volt borogatva, így számtalan apró akadály került elém legyőzésre várva.

- Ne tegyél fel költői kérdéseket - röhögött fel nyersen. - Azért gyűltünk ma itt össze - kezdte ünnepi hangon - hogy egyikünk ma távozzon az életből - csapott rögtön a dolgok közepébe. Nagyot nyeltem, hisz pontosan tudtam, hogy ezért vagyok itt, mégis most minden erőmmel valamiféle másik megoldást, valami kiutat kutattam. Elkésett békevágy volt ez, nem több, mi nem valósulhatott meg.- De előtte még van körülbelül fél óránk, mielőtt ezt az irodát is örökre elnyeli a tűz, úgyhogy szeretném, ha megadnád nekem azt az örömöt, hogy végighallgatsz. - Fehér fogai megcsillantak a homályban.

- Parancsolj - bólintottam, de ez csak valamiféle robot üzemmód volt, tekintetem megmerevedett, s üresen nézett a padlóra, testem nem mozdult, Ronald szavai alig érintették elmémet. Csak azon kattogott az agyam, hogyan lehetne innen kijutni, hogy lehetne valamiféle megállapodást kötni, hogy egyikünknek se essen baja. - Ha neked ez így jó... Bár nem értem ezt az egészet. Hogy miért vagyunk itt? Hogy miért fajultak idáig a dolgok? Hogy miért tényszerű az egymás iránt érzett gyűlöletünk?

- Csss! - mosolyodott el. - Lelövöd a poént.

- De jó neked, hogy ilyen vicces kedvedben vagy! - csattantam fel. - De ha nem zavar, most életekkel játszol. Vedd már észre magadat.

- Harold, Harold. Mindig is ilyen felelőtlen voltál. Nagyszájú és gyáva.

- Bagoly mondja verébnek- gúnyoltam. Szó szerint szítottam a tüzet.

- Azt javaslom, hagyjuk az ócska szójátékokat - mondta, keze mindvégig oldalán volt. - Sok mindent kell még a képedbe dörgölnöm, mielőtt távozol!

- Mint például? - kérdeztem időhúzásként.

- Rá kell jönnöd, hogy semmit nem tudsz magadról vagy a családodról! Romba kell döntenem minden tévképzetedet, amiben felnőttél. Meg kell hazudtolnom ezt!

Egy megviselt, szürkés, gyűrött borítékot húzott elő, rajta az én nevemmel, és anyám kézírásával.

- Hogy került ez hozzád? - érdeklődtem meg. Kezeim ökölbe szorultak, de nem mozdultam.

- A lényeges nem ez, hanem a tartalma. Kissé hiányos.

- Bökd ki, amit akarsz! - utasítottam. Hisz az óra ketyegett.

- Na, nem illik így beszélni a rokonokkal! - vigyorgott.

- És te nem vagy az - nyugtáztam.

- Óh, dehogyisnem, Styles, dehogyisnem! Hát, akkor, meglepetés! - mondta nem túl kedves hangon. - A testvéred vagyok - közölte, mintha csak valamiféle csekély dologról esne szóváltásunk.

- Az nem lehetséges! - mondtam a helyzethez mérten nyugodt állapotban.

- Már hogyne lenne az? - vigyorgott fölényesen. Hisz ebben az életben minden lehetséges. A levél - kezei között gyűrődni kezdett a boríték, s néhány másodperccel később galacsinná változott - csak a születésedtől való eseményekről beszél. Holott elárulhatta volna az azelőttieket is! Például, hogy apánk mekkora nőcsábász volt! Hogy fél Los Angeles megvolt neki, a másik fele meg csak azért nem, mert férfi! Hogy egy gimis szerelemből és egy felelőtlen kalandból megszülettem én! Az is kimaradt, hogy a te életed engem illetett volna, csak éppen jött anyád, és bezavart a képbe! Valahogy azt sem említette, hogy apánk jegyes volt, mikor megismerte anyádat! Valahogy ezeket nem újságolta el a drágalátos! De akkor most elmesélem én. Anyám és apánk még a gimis éveik alatt jöttek össze. Álompár voltak, Des minden lányt levett a lábáról egyetlen pillantásával, és költői módon beleszeretett a szürke kisegérnek számító Amandába. A végzős bálon Des kicsit többet ivott a kelleténél, így nem tudta felmérni teljességgel, mit is tesz. Nem védekeztek megfelelően, így kerültem én anyám méhébe. Ám ezek után megígérte, hogy gondoskodni fog rólunk, és elveszi Amandát feleségül. Minden rendben is zajlott, megvolt az eljegyzés, nagyvilági életet éltünk, mikor Des megismerte anyádat. Azonnak beleszeretett, és minket már a múltnak tekintett, bár néha még meglátogatott minket, és fizetett némi pénzt a neveltetésem segítésére. Aztán megszülettél te, és az én életem pokollá változott. Attól a perctől, hogy te világra jöttél, nem jött többé. Nem keresett minket, nem hívott, nem érdekelte a fia, csakis a kicsi Harold számított! Úgy kezelt, mint egy régi, lejárt lemezt... eldobott egy újért! Ebből lett elegem! Ez hajtott a tanulásban! Strébernek csúfoltak, mert állandóan a könyveket bújtam, de én tudtam, mi a célom! És láss csodát, elértem!- húzta ki magát.

- Össze-vissza beszélsz! - állapítottam meg. Nem érdekelte a közbeszólásom.

- Egyetem után bekerültem a filmforgatás csodálatos világába, és hirtelen feltárult a világ összes titka! Kemény munkával egyre feljebb és feljebb jutottam a ranglétrán, míg ott nem voltam a legnagyobbak között. Így újra apánk közelébe tudtam férkőzni. Egyre közelebb és közelebb, míg végül annyira, hogy ott tudtam ütni, ahol a legjobban fájt neki. Arról a bizonyos pókerpartiról már tudsz. Azt gondoltam, ha magam mellett tudlak, akkor vissza tudlak húzni a fejlődés terén és bármikor bosszút állhatok majd. Meg akartam felelni, és megmutatni, hogy én is érek annyit, mint a te gyámoltalan életed. Ráadásul apánk szemében jó fényben tűnhettem fel, pátyolgattalak, mint az én kicsi öcsémet. Aztán mikor az öreg feldobta a talpát, reménykedtem benne, hogy én öröklöm az álomgyárat. De mikor anyád ült a vezetői székbe, akkor valami örökre eltört bennem. Napról napra nagyobb késztetést éreztem rá, hogy bosszút álljak rajtatok, de valahogyan türtőztettem magamat. Vártam a megfelelő alkalomra, ami most jött el. Szinte tálcán kínálta magát. Először anyádat nyírtam ki, mert tudtam, hogy már ezzel a lépésemmel a padlóra küldhetlek téged, hogy már csak a kegyelem döfést, ez esetben a lövést megadjam.

- Nem hittem, hogy tudsz még mélyebbre süllyedni a szememben! - mondtam, mikor ismét szóhoz és lélegzethez jutottam. - A patkány patkány marad.

- Gúnyolódj csak, neked már úgy is véged!

- Meg keserítetted az életemet! Elvetted a legszebb éveimet! Nem elég ez neked? - rántottam elő fegyveremet.

- Nem! - adta meg az egyértelmű választ. - Lőj csak nyugodtan! - röhögött fel. - Hadd menjünk együtt a pokolra. Mert ha én megyek, téged is magammal rántalak! - vette elő lazán a pisztolyát.

Erőt gyűjtöttem. Minden mozdulat felélte tartalékaimat.

- Nincs visszaút, igaz? - ejtettem ki szinte hangtalanul a szavakat, és egy kósza pillantást vetettem a mögöttem egyre jobban összeszűkülő lángfalakra. Ronald megrázta a fejét.

Itt álltam izzadtan, remegve. Minden zavaros volt körülöttem. A szívverésem egyre lassult, mégis egyre hangosabban hallott a fülemben. Talán ezek már a túlvilág hangjai... De mégis mit árthat nekem a halál? Senki nem tudja milyen a túlvilág, a másik oldal. A legrosszabb esetben is, ha azt kell higgyem, mit gyatra emberi elmém diktál, hogy végérvényesen megszűnök létezni, még akkor sem látom, mi lesz abból az átkozott golyóból a hátrányom. Hisz már nem fogok tudni érezni, ezáltal a fájdalom sem tud majd fogást találni rajtam. Védhetném magamat hasztalanul, de a vége akkor is ugyanaz lenne. Ellenben beláthatom azt is, hogy ennél a szennynél lehet jobb lesz az a semleges állapot, ami vár rám. Mert az ember mindig tud süllyedni. És nem akarok majd egyszer, ősz fejjel arra ébredni, hogy éltem súlya alatt más életek roppantak össze. Csupán egyetlen dolgot sajnálok, az itt maradókat. Mert ha valakinek, akkor nekik aztán fájni fog. Ők látni fogják a koporsómat, és sírva fogják leszaggatni a szobájuk faláról az engem ábrázoló posztereket. De én már abban a földi pokolban sem tudok osztozni velük, mert érzésre képtelen lénnyé alakulok át. Meghalok. De nincs gond, hisz senki sem pótolhatatlan. Jönnek majd új celebek, nyílnak még új stúdiók, mert az élet filmje forog. És remélem Dominicára is rátalál majd egyszer az igaz szerelem. Mert ő megérdemli...

Lőni készültem, ujjaim begyakorlott mozdulattal húzták meg a ravaszt, azonban nem történt semmi. A fegyver süket volt, nem volt benne golyó. Azonban ahogy Ronald látta, hogy megmozdulok, ő is lőtt, ő azonban nagyobb sikerrel.

Egy másodperc töredéke alatt történt minden. Ronald fegyvere kettőt durrant, a mögötte lévő ablak feladta, és kitört, a folyosó összedőlni készült, és hallott egy harmadik lövés is. Kitől? Hogyan? Honnan? Értelmetlen kérdések ismeretlen válaszokkal.

Ronald felkiáltott, a mellkasához kapott, a lábamba pedig istentelen fájdalom nyilallt. Majd ezután minden elcsendesedett, csupán a tűz ropogott továbbra is monotonon, illetve egy nő fájdalmas zokogása tört utat hozzám a füstben. Irritált, kissé könnyes szemekkel tekintettel körbe.

- Ki van itt? - kérdeztem gyengén. Semmi, csak az a megrázó zokogás. Megpróbáltam lépni, de bal lábamat csak húzni tudtam, emelni nem. Leguggoltam, majd a földre rogytam, és egy furcsa, oldalas pózban próbáltam magamat előrehúzni. Tőlem körülbelül három lépésre ráakadtam arra a törékeny kis női testre. Fájdalmasan hasított belém a felismerés. - Ne félj, minden rendben lesz! - a szavak maguktól törtek utat kétségbeesésem közepette. Végigsimítottam a hátát. Még mindig zokogott. - Kijutunk innen valahogy.

- Nem, Harry! Csak te- mondta halkan, erőtlenül.

- Nem, Caroline! Mi ketten!-próbáltam mosolyogni, de nem sikerült. Annyira nem is bántott a dolog, mert a nő szemhéjai csukva voltak, így úgysem láthatta igyekezetemet. - Én hiszem! - mondtam, mikor láttam, hogy levegőt vesz a beszédhez.

- Most maradok - mondta végül, én pedig elhatároztam, hogy most igazi férfi leszek. Hisz erre a lehetőségre vártam már mióta!

Feltápászkodtam, és megpróbáltam Carolinet is felvenni, de nem ment. Reakciója csak egy nyögés volt, majd más hangot már nem adott ki.

- Ne add fel! - biztattam magunkat. Kicsit lejjebb hajoltam, a hóna alá nyúltam, és húzni kezdtem a földön, miközben én hátrálva vonszoltam magamat. Az ajtón kilépve iszonyatos hőség fogadott. Egy pillanatra letettem Cart, és az égő ajtófélfát meglöktem annyira, hogy az bedőljön a szoba helységbe. Most jutott csak el a tudatomig, mi is történt. Ó, drága Caroline, én megmentőm!-Viszlát!- néztem vissza utoljára, majd ismét megfogtam a nőt, és elindultam. Minden lépéssel nehezedett minden, a levegőhöz jutás esélye, az életben maradás esélye, a lelki erőm el nem fogyásának esélye. Mégis megerőltettem magamat, és eljutottam valahogy az főbejáratig. Ott letettem a kőre az ernyedt kis testet. Bár körben itt is lángoltak az oszlopok, de mégis sokkal világosabb és hűvösebb volt, mint bentebb.

Tudtam, itt már megtalálják a tűzoltók. Szúró oldallal, és teljesen lezsibbadt, sajgó lábbal indultam kifelé. Amint kiléptem a vaskapun, valami nehezet éreztem, talán az ég küldött rám valamiféle büntetést. Összeestem, majd fokozatosan sötétedett minden.

***

„Sosem tudhatod, mi a vég. Lehet, hogy a fájdalom, ami nyakadba szakad hirtelen, annak minősül, de mégsem az. Olyankor az élet még több fájdalmat ad, hogy megtudd ezt.”

Dominica

Idegesen pattantam fel a útpadka széléről, és Harryhez rohantam, majd a nyakába borultam. Ő súlyom alatt összeroppant, és a földre hanyatlott, majd zokogni kezdett. Értetlenül néztem kormos arcát, majd egy másodperc töredéke alatt tudatosult bennem, hogy egyedül tért vissza.

- Harry, hol van Caroline? - nem válaszolt. - Harry! - ráztam meg vállait. - Harry!

- Kisasszony, menjen az útból! - lökött félre egy nagydarab férfi, majd egész csoport sereglett Harry köré. Most láttam csak, hogy vérzik a lába. Mi történt odabent?

- Car...Caro...bent! - próbálta meg még felemelni féltudatában egyik kezét, de a nagydarab pasas lefogta, majd intett a többieknek, akikkel csoportosan Harryt először egy hordágyra fektették, majd a mentőbe rakták és elviharzottak vele. Ismerős helyzet.

- Elnézést, vannak még bent! - futottam oda egy tűzoltóhoz, aki éppen kifelé tartott az épületből, remélve, hogy még tudok valamit tenni. Ha Caroline tényleg bent van még... Istenem, csak add, hogy élve kijusson!

- Mindent átfésültem, de nem találtam semmit. Bár az épület egy részére már lehetetlen bemenni - közölte hidegen, mint akit nem izgat, hogy talán egy ember, aki történetesen angyal, bent lángol.

- De értse meg, én biztos vagyok benne, hogy vannak még bent! - makacskodtam, de az erősebbik nem ismét leminősített.

- Nincs ott bent senki, engedje, had végezzük a munkánkat!

- De én tudom!

A kórházban ébredtem. Ismét azok az undok fehér falak fogadtak.

Felültem, bár kicsit még szédelegtem. Körülnéztem, de egyedül voltam a kórteremben. Felálltam, majd az ajtóhoz léptem, és kikémleltem a folyosóra, de semmi mozgást nem láttam, így utamra indultam. A jelenlegi folyosóra merőlegesen nyílt egy csapóajtó, üvegén keresztül óvatosan bekémleltem. Az egyik ajtó előtt két fekete öltönyös, nagydarab, néger fickó diskurált valamit. Biztosra vettem, hogy az Harry kórterme. Résnyire nyitottam a csapóajtót, így mély, dörmögő hangjuk foszlányokban hatolt hozzám.

- Elmegyek, hozok kávét! - mondta az egyik. A másik visszameredt abba a félelmetesnek ható pózba, melyet hivatásába kódoltak, majd kisvártatva megtapogatta zsebét, majd társa után sietett, annak nevét skandálva.

- Ez az! - sóhajtottam fel, majd kilöktem az ajtót, és halk léptekkel a kórterem ajtajához lopóztam. Arra már nem volt türelmem, hogy hallgatózni kezdjek, rögtön benyitottam. Harrynél éppen vizitet tartott egy orvos, felismertem jellegzetes arcát, tudtam, ő is azok között volt, akik vizsgálták a lovas baleset után. - Elnézést! - torpantam meg, miután becsuktam magam mögött az ajtót.

- Hölgyem, mit keres ön itt? - kérdezte furcsán vibráló hangon.

- Harryhez jöttem - nyögtem fájdalmasan, majd sokáig bent tartottam a lélegzetem.

- Megkérem, hogy távozzon! - jött az ezerszer hallott mondat.

- Bocsánat, de nem tehetem! - álltam a sarkamra.

- Hívom a biztonságiakat! - fenyegetőzött.

- Ne! Hadd maradjon! Én szeretném, ha maradna! - szólt közbe Harry. Hálás pillantással jutalmaztam közbeszólását. Az orvos néhány pillanatig furcsán méregetett, de rájött, hogy Harryvel nem lenne jó szórakozni, így bólintott.

- Rendben, de ne fárassza le a beteget, és ne izgassa fel, mert... - Harry itt erős műköhögésbe kezdett, de idegi állapotomból kifolyólag csak egy szúrós pillantással tudtam kifejezni véleményemet, aminek hatására rögtön elhallgatott.- ... mert nem bírná a szíve.

- Értettem - bólintottam komolyan.

- Kisebb agyrázkódása volt, és a részleges amnézia lehetősége sincs kizárva. Sok füstöt nyelt, enyhe égési sérülési vannak, a lábát pedig azonnal megműtötték- ismertette Harold állapotát.

- Műteni? - kérdeztem vissza rémülten.

- A lábát meglőtték, a golyót szerencsére sikeresen eltávolítottuk, maradandó károkat valószínűleg nem okozott. - Pillantásom Harry combig begipszelt lábára esett. - Sokat kell pihennie, úgyhogy hamarosan örülnék, ha a beteg magára maradna. És szólok a kollégáknak, hogy maga is észhez tért.- Kérdőn bámultam rá. - Nagy mennyiségű erős nyugtatót kapott - tájékoztatott, majd egyszerűen otthagyott. Így legalább ama rejtély megoldódott, hogy hogyan kerültem a kórházba.

A teremben másodpercekig csend honolt, csak mereven néztem a padlót, és próbáltam összeszedni a gondolataim. Majd szinte lassított felvételként ültem az ágy szélére, ahol Harry kezei rögtön utánam kaptak, és magához húztak. Arcáról eltűnt az a félmosoly, melyet addig viselt, míg bent volt az orvos. Nem mozdultam. Aztán megcsókolt. De nem reagáltam. Szinte rongybabakánt csináltam, amit egy másik személy elrendelt nekem.

- Magyarázatokat akarok! - hunytam le a szemeimet, és eltávolodtam tőle.

- Érthető - felelte. - Kérdezz, s én felelek.

- Mi történt? Ki vagy mi volt az okozója? Ki lőtt meg? - soroltam talányaimat. Nagy levegőt vett, mint valami mesemondó. - Az igazat! - kértem keményen.

- Rendben - bólintott, majd belefogott a történtek ismertetésébe. Elmondta, mi történt, hogy Ronald ki is volt neki, és hogy mi mindent tudott meg a családjáról.

- És ki halt meg? - tettem fel az utolsó, a halogatott kérdésemet.

- Ronald... Őt Caroline lőtte le - hangsúlyán éreztem, hogy még nincs vége a mondatnak.

- És maga Caroline? - kérdeztem könnyekkel küzdve.

- Nem tudni...

- Mit értesz ezalatt? - vontam fel szemöldökömet.

- Mikor felébredtem az altatásból, már itt vártak a rendőrök. Kihallgattak. Azt mondták, a helyszínen egy holttestet találtak, de az is már annyira eggyé vált a hamuval hogy lehetetlen bármit is megmondani a volt illetőről.

- De hisz... - csodálkoztam.

- Hisz két ember is lehet az a valaki. Mindketten ugyanakkora eséllyel lehetnek, hisz mindketten lövést kaptak, de mégis én azt gondolom, Ronald takarodott el erről a földről.

- Mire alapozol? - kérdeztem bárgyún.

- Ronald a lángok közepén esett össze a szemem láttára. Caroline... Carolinet az aulában hagytam, abban a reményben, hogy a tűzoltók majd rátalálnak - vallotta be.

- Hagytad? Mit nem tudok még? - kérleltem, hogy beszéljen. Miért kell mindent harapófogóval kihúzni belőle?

- Igen. Egy darabig még magammal vonszoltam, mert nem akartam otthagyni a lángok közepén, mikor megmentette az életemet, de az aulánál elfogyott minden erőm. Reméltem, ott már rá találnak,és örültem, hogy magamat kivonszoltam.

- Ha addig bírtad, akkor tovább is bírtad volna! - vágtam dühösen a fejéhez.

- Igen? És örültél volna, ha előbb összeesek? Ha nem bírok kijönni én sem? Ha engem is elveszítesz? - sorolta öncélú kérdéseit.

- Ugyan, Harold! Ki beszél itt rólad? - pattantam fel mellőle. - Nem az a lényeg, hogy veled mi lett volna, hanem hogy Car megmenekülhetett volna! Nem is neki kellett volna kapnia azt a golyót!- fújtattam dühösen, de a szavak bumerángként csapódtak vissza rám, és kimondásuk után már meg is bántam őket.

- Igazán? Én vagyok az önközpontú, mi? - váltott át az én stílusomra. - Ha egyszer is lettél volna ilyen helyzetben, akkor pontosan tudnád, hogy a nagy szíveddel semmire sem mész! Hogy farkastörvények uralkodnak!

- Ne keress kifogásokat! - szakítottam félbe, és kezem már az ajtókilincsen volt.

- Sajnálom, Miss Tökély, hogy nem felelhettem meg az elvárásaidnak!

Dühösen kiviharzottam a kórteremből. A két nagydarab őr már ismét ott szobrozott az ajtó előtt, és igencsak meglepődve néztek végig rajtam.

- Jó napot! - vágtam oda a szavakat, és még hallottam, amint összesúgnak a hátam mögött:

- Hát ez meg hogy került ide?

***

„A szerelem feles dolog. Kezdjük ott, hogy azt jelenti, hogy a másik feled egy másik ember testében lelhető fel. Aztán mindig arra az illetőre gondolsz, ezért mindent csak felezett koncentrációval, fele olyan jól tudsz megcsinálni, mint ha szingli vagy. És végül ha vége van, akkor a bánattól döntöd a feleseket magadba.”

Harry

- Szia! - zavartan vakartam meg a tarkómat, mikor Dominica ajtót nyitott. - Reméltem, hogy itt talállak!

Válaszra nyitotta száját, de végül nem mondott semmit, csak kicsit arrébb állt az ajtóból. Beléptem a házba, ahol kicsit nyomasztóan nehezedett rám minden. Valahol igaza volt Dominak. Az én hibám.

- Miért jöttél? - kérdezte, de pillantásával került.

- Hogy bocsánatot kérjek! Hogy higgadtan leüljünk, és megbeszéljük a továbbiakat! Hogy... - ragoztam volna tovább, mikor pillantásom a piros kanapéra tévedt. - Biztosítsalak arról, hogy ketten mindent megoldunk - fejeztem még be a mondatom, mielőtt rákérdeztem volna. - Mi ez a bőrönd?

- Egy bőrönd - felelte cinikusan. Még sosem láttam ilyennek. Babonázottan néztem dacos arcát, és szürke szemeit, amelyből most eltűnt a gyermek.

- Jó, de mit keres itt? - kérdeztem.

- Idehoztam, hogy összepakoljak.

- Utazol? - nyeltem nagyot.

- Igen - mondta, és betett a ruhák tetejére, még néhány apróbb tárgyat, amelyeket eddig kezei között szorongatott.- Hazamegyek. Már nem köt ide semmi, - keményen mondta, mégis megállt egy másodpercre mozdulatsorozata közepén, és sóhajtott egy nagyot, mintha csak a sírást próbálná visszatartani - és egyébként is nemsoká kezdődik az iskola. Előtte még át kell szellemülnöm, és rendeznem kell magamban a dolgokat.

- De... de nem hagyhatsz most itt! - mondtam levegő után kapkodva.

- Harry, kérlek fogd már fel, hogy ez nem rólad szól! - hangja most nem volt dühös, sokkal inkább kétségbeesett.

- Felfogtam! - mondtam, mert nem akartam újra egy veszekedés közepén találni magamat. - Csakhogy tudod ez az én életem! És ha tetszik, ha nem, az én érzéseim vezérelnek - próbáltam jobb belátásra bírni. - Én nem hittem, hogy valaki szerethet ennyire. Én nem hittem és főképp nem terveztem, hogy szerelmes leszek! De ez van, ez adatott! És nem akarom most mindezt elveszteni!

- Hát nem látod, mi mindent vesztettem az elmúlt időben, Harry? - felegyenesedett, és végre a szemembe nézett.

- És épp most készülsz eltaszítani magadtól az egyetlent, ami még megmaradt! - érveltem.

- Tudod semmi sem tart örökké! És könnyebb még most kiszállni mindebből, minthogy egy nap te is köddé válj! - hiába, szavak terén sosem győzhettem felette. Most mégis görcsösen próbálkoztam. Felidéztem magamban Caroline utolsó hozzám intézett szavait, és ez adott ihletet és lelkierőt, hogy feltegyem a kérdést.

- Miért nem hiszel?

***

„Minden relatív. A fájdalom is. Csak ne csináljunk belőle nagy ügyet. Csak engedd el a kezem csendesen, csak adj még egy utolsó csókot. Majd engedj utamra. Hadd szálljak.”

Dominica

- Tessék? - kérdeztem fejemet ingatva.

- Miért nem hiszel? - tette fel ismét a kérdést.

- Mert minden porrá hullik! De tudod is te, mi a hit! - szavaim enyhe megvetést tartalmaztak. Nem mintha valóban ilyesfajta érzelmeket tápláltam volna Harry iránt, csak minél rövidebbre akartam zárni ezt a nehézkes beszélgetést, és ha úgy vesszük, a búcsút.

- Van ami örök! - mondta csillogó szemekkel, mit sem törődve bunkózásommal. - Egy-egy ölelést, a mi tulajdonunkban álló csókot, egy magunkévá tett sétát a holdfényes folyóparton, a forrócsoki jól ismert illatát, a csomagolópapír zizegését, mikor kibontasz egy ajándékot, a vállamra omló, szél borzolta hajtincseidet, a csokifoltot a fehér blúzodon, az éjszaka érkezett lopott sms-eket és a tenger morajló hangját a nap perzselésével kiegészítve senki nem veheti el - gördült le egy könnycseppféle az arcán. Harry... Harry sír? - Ezek az emlékeink, melyekért élünk. Melyek akkor is velünk maradnak, ha egy személy távozik, mert örökre belénk vési a tudatot, hogy hálát mondjunk az együtt töltött időért. Sok kis pici, egymástól független dolog, melyek színes kuszasága képes áttörni a hétköznapok szürke vasfüggönyeit. Egyszer majd ha öregek leszünk, jó lesz mindezt a varázslatot felidézni.

- Nem! - hunytam le a szemeim, kezemet a mellkasára helyeztem. - A csodák sem tartanak örökké - hajtottam le fejemet, és beszívtam jól ismert illatát. Minden porcikája vonzott. - Felejtünk, és ez ellen tehetetlenek vagyunk.

- De léteznek, s ez épp elég! - mondta, majd nagyot nyelt.

- Rosszul hiszed! Önmagukban semmit sem érnek! - minden erőmet összeszedtem, és lecsaptam a bőröndöm tetejét. A bőröndét, amit Caroline adományozott nekem... Igazából szinte mindenem Carolinetól származott, hisz nincstelenül landoltam ezen a földrészen. És most őt is elvesztettem. Ez túl sok volt számomra.

- Ne menj, mert belepusztulok! - mondta még utoljára Harry.

- Hidd el, kettőnk közül neked lesz fájdalommentesebb az elválás! - becipzároztam, és felemeltem. Harry kivette a kezemből, a földre ejtette, majd magához húzott.

- Kétlem! - suttogta a fülembe, majd szenvedélyesen megcsókolt. Úgy, mint azon az estén. Olyan szenvedéllyel, melynek szinte lehetetlen volt ellenállni.

- Sajnálom! - zokogtam csókunkba, majd én is visszacsókoltam, és megszakítottam. Szürke pillantásomat egybefontam az övével még utoljára. Éreztem magamon a smaragd csillogását, még egyszer. Majd egyszerűen töröltem magamat a memóriájából. Közben én újraéltem minden pillanatot, de tudtam, nekem most mennem kell. Holnapra már csak egy mulandó fejfájás leszek számára.