„ Nem adhatom fel.
Megtiltom magamnak. Ez a fájdalom nem más, mint egy útkeresés.
Nem bújhatok ki a felelősség alól, nem vitethetem magamat más
karjaiban hercegnő módjára koldusként. Én nem a színészetre
születtem. Az nem én vagyok. Az csak keveredés. A saját lábamra
kell állnom és a saját utamat járnom... egyedül.”
Dominica
A döntés önítélet volt.
Én voltam a kegyetlen bíró, és a sírástól majdnem összerogyó
elítélt is, aki utolsó erejével is azt ordította: „Nem bánok
semmit!”
Igen,
tisztában vagyok vele, hogy milyen út áll előttem. Nem elég,
hogy hosszú és kanyargós, hanem még göröngyös is. Tudom, hogy
fájni fog még hosszú-hosszú ideig. De egyszerűen képtelen
vagyok a maradásra. Nem tudnék nap, mint nap azokba a csillogó
zöld szemekbe nézni. Nem tudnám megölelni és beszívni illatát,
mert a lelkemben már űr és kuszaság uralkodik. Ugyanakkor
képtelen vagyok őt megutálni vagy elfeledni is.
A bőrönd
kerekei hangos csattogással jutalmazták a macskaköves kis
mellékutcát, melyet útvonalul választottam. Még egyszer,
utoljára hátranéztem a házra, melyet élettelenül hagytam ott.
Tudtam, hogy az emberi jellemből kifolyólag előbb-utóbb ez a ház
el fog tűnni innen, hisz kihalt, és lakatlan. Először csak a
berendezésére csapnak majd le a tolvajok, majd az egészre. Mert
mindent mozgósítunk. Mert mindenki szenved. Pedig szép ház. Kár
érte. Kár az életért ami kiszállt belőle. Kár... Már a
káromkodás se lenne elég hogy kifejezzem mennyire kárba ment egy
nyár!
Erőtlen
léptekkel indultam el hosszú utamra, és majdnem egy órámba telt,
mire kezemmel elengedhettem a nehéz bőröndöt, mely a szememben
már csak felesleges küllem volt, hisz pontosan tudtam, hány
másodperc kell ahhoz, hogy minden porrá váljon.
Megérkeztem
a kikötőbe. Hajóval megyek haza, ezáltal legalább az a kicsi
józan eszem megmaradhat, melyet még nem nyelt el a nyarak szelleme.
***
„ Ha nem bízunk a
mesékben, lezuhanunk a kegyetlen valóságba. Ha nem hiszünk a
mesékben, sosem lesz teljes az életünk. Nem leszünk igazán
szépek, mert nem hisszük el, hogy lehetünk hercegnők. Nem leszünk
elég tehetségesek, mert nem hisszük el, hogy mindenki ért
valamihez, és mindig szerencsét kell próbálnunk, hogy megtudjuk,
mi az a dolog. Nem leszünk elég okosak, mert nem hiszünk a
zsenialitásban. Nem leszünk elég jók, mert minden
megmagyarázhatatlan és varázslatos dologban az értelmet és
kifogást keressük. Rá kell hát hagyni: A mesék igazak. Különben
meghalunk. ”
Caroline
Mert
mindez meg van írva: Lesz egyszer egy ember, ki elbukik, hogy aztán
felemelkedhessen. Lesz egyszer egy lány, aki már puszta
jelenlétével támaszt nyújt majd ennek az embernek. És lesz
egyszer egy fiú, aki elnyeri ennek a csodálatos lánynak a szívét.
Íme
hát, az élet meséje: Itt égek a tűzben, ami mar, éget, próbál
megfosztani húsomtól, de mégsem égek el teljesen, mégsem halok
meg. Csak a kínt érzem, a feloldozást mégsem kapom meg. Nem, az
angyalokon a tűz nem foghat ki. A tisztasághoz tartozó lények nem
pusztulhatnak el a pokol technikájával. Az ellenszegülés lenne.
Nem
halhatok meg, mert a történet még nem ért véget. Csupán az első
felvonás járt le, csupán először hullott le a függöny, hogy
adjon egy kis pihenőt és béke korszakot.
Tudom,
mi fog következni, Harry elfelejti Dominicát, s az élet messzire
sodorja őket. Ebben biztos vagyok. De itt jön az a rész, mely már
csak hit kérdése. Hisz meg van írva: Dominicának feladata van.
Megtalálni az igaz szerelmet, hogy aztán egyesüljenek egy utódban.
A gyermek élete pedig majd a kezdetektől fogva Isten kezében lesz,
hogy egyszer csatlakozva az égiek birodalmához, ő legyen az
emlékek ura.
Lyre nem
hisz ebben a jóslatban. Lyre nem hiszi, hogy Harry lehet majd a
gyermek apja. Én viszont hiszem. Hiszem, mert láttam kapcsolatukat
az első másodperctől fogva. Láttam, miként izzott köztük a
levegő, mennyi fájdalmon mentek együtt keresztül. Tudom, hogy ez
nem lehet véletlen.
Én
megtanultam hinni, mert másom nincs. Megtanultam remélni, mert
ezáltal tudom csak megélni a napok sorát. Hát most a világon a
sor, hogy nekem higgyen.
Sok
sikert Dominica! Lányomként szeretlek, lélekben kísérlek!
***
„Minden legendának
meg kell halnia az újjászületéshez.”
Harry
'Lélekben meghalni és
testben újjászületni.'
Furcsán
vizslattam az előttem lévő lapot, melyre sajátos
macskakaparásommal eme néhány szóból álló mondat volt írva.
Kiejtettem a szavakat párszor hangosan, majd szemöldök ráncolva
megráztam a fejemet. Különös bizsergés járta át a testemet.
- Jó
napot! - vágódott be egy orvos. Fel sem nézett, el volt merülve
papírjai között. - Hogy vagyunk? - kérdezte érdekes hangnemben.
- Jól -
vágtam rá a világ leggyakoribb hazugságát. Erre megállt az
olvasásban és rám vetette tekintetét.
- Ilyet
sem hallottam még... - dünnyögte az orra alatt csodálkozva.
- Hogy
valaki jól van? Akkor nem lehet túl sikeres a munkájában... -
próbálkoztam humorom bevetésével. Nem jött be.
- Nem.
Olyat, hogy valaki a saját lábán sétál ki egy lángoló
épületből, meglőtt lábbal, részleges amnéziával és enyhe
sokkhatások következményeivel és azt mondja, hogy jól van -
foglalta össze. Összeszorított szájjal bólogattam, és próbáltam
bűnbánó arckifejezést vágni. - Csinálunk egy gyors tesztet -
közölte.
- Rendben -
feleltem, de pillantásából levettem, hogy ezt nem kérdésnek,
hanem kijelentésnek szánta.
- Neve?
- Harold
Edward Styles.
- Kora?
- 19 év.
- Foglalkozása?
- Színész.
- Miért
van itt? - Néma csend. - Miért van itt? - tette fel újra a kérdést.
- Mert
meglőtték a lábam - vágtam ki magam.
- Ki? -
ismételten csend. - Mi történt magával, amiért kórházba került?
- Nem
tudom!
- Gondolkodjon!
Erősen
törtem a fejemet és most az egyszer tényleg a feladatomra
koncentráltam. Persze most nekem is érdekemben állt előhívni
bizonyos képeket, de az édes mindegy. Mégsem jöttek. Csak a
fekete homály derengett és a fájdalmas érzés, mely a lelkembe
hatolt, de a húsomba vágott. Valaki mintha sikított volna. Az
orvos felé fordítottam a fejemet.
- Hallotta?
- Mit? -
vonta össze homlokát.
- A
sikolyt.
- Milyen
sikolyt? - értetlenkedett.
- Egy
lány. Egy nő. Mintha sikított volna. - Továbbra is értetlen
ábrázat. - Hagyjuk, biztos csak képzelődtem - legyintettem.
- Szóval
nem dereng semmi? - puhatolódzott tovább.
- Nem -
feleltem kíméletlenül az igazat.
- Minden
kis apró információt meg kell osztania velem, hogy pontosan fel
tudjam mérni, hogy az agya milyen területeken sérült - próbált
okosnak látszani.
- Tisztában
vagyok vele - bólintottam komolyan.
- Akkor? -
türelmetlenkedett.
- Mi
akkor?
- Akkor
beszéljen! - sürgetett.
- Hagyjon
már! - szorult ökölbe a kezem a takaró alatt. - Mi maga? Rendőr,
nyomozó? Nem emlékszek semmire, mit nem lehet ezen érteni? -
kiabáltam.
- Akkor
nézzen mélyebbre! - felelte az orvos flegmán. - Később
visszajövök. Parancsol egy kis nyugtatót esetleg? - kérdezett
vissza cinikusan.
- Hagyjon
már! - fogaimat összeszorítottam, torkomon kidülledtek az erek.
Csak magányra vágytam. Fáradt voltam, fájt mindenem. Aludni
akartam.
A doktor
távozott. Egyedül maradtam a teremben a cetlimmel.
'Lélekben meghalni és
testben újjászületni.'
Mi a
csudát jelenthet ez? Miért kínoznak ezek a szavak? Meghaltam?
Élek? Hol vagyok? Ki vagyok? Miért hagy itt mindenki? Ki határoz
minderről?
***
„Minden szó elfogy
egyszer, minden hang elhallgat. De a történetnek akkor sincs vége.
A csend beszél majd tovább, az érzések szövik majd tovább
hálójukat. Még ha látható módon a búcsúnak is van itt az
ideje, lélekben mindig együtt leszünk majd.”
Dominica
Az ember minden kapcsolatát
úgy kezeli, mintha az valamiféle bank lenne. Berak az egyik a
másikba valamit, és -félreértések nélkül- mikor kiveszi,
akkor valami többet akar érezni, vagy látni. Ez egy rendesen
működő kapcsolatban a szeretet, hisz te szereted őt, ő pedig ezt
viszonozza, és eme egymás iránt táplált érzelemtó napról-napra
több lesz egy cseppel, hogy végül tengerré nője ki magát. Én
is valahogy így voltam Harryvel. És szerencsére kapcsolatunkat
sikeresnek mondhatom, hisz tényleg gyarapodtam. Azok, kik
kapcsolatunkat rossz szemmel nézték, azt mondhatják, hogy csak az
időzítés volt megfelelő, hisz pont abban a korban voltam, mikor
az élet felnőtté avatott, és számos új információ kopogtatott
be hozzám, és e tanulást úgy fogom fel, mintha Harry érdeme
lenne. Megint mások azt is latolgathatják, hogy a szerelem
természetes, és az csak pláne, hogy ezt Hazza mutatta meg. De én
ezekre a felesleges eszme futtatásokra csak rázom a fejemet. Mert
az lehet, hogy a szerelem nélküle is megmutatkozott volna, de
számos egyéb dolog nem. Biztosan állítom, hogy nem. Ott van a
legszemléletesebb példának az állatok szeretete. Ő lovagolt, és
amíg az állat mozgott alatta, teljesen megváltozott. Alakot
váltott, és új emberként szállt le hozzám a földre. A légkör,
a hangulat pedig rám ragadt. Az elején csak csiklandozott a fura
érzés, de mikor felültetett maga elé, akkor megértettem. És eme
tudományt már senki sem veheti el tőlem. Azóta élek a „minden
élet fontos, akármilyen pici” szemlélettel.
Kivetettem az akváriumomból
a hörcsögömet, és néztem. Milyen fura, hisz történetemben
eddig meg sem említettem létezését. Lénye túl jelentéktelennek
tűnt a dolgok árjában sodródva. Azt hittem, hogy ő nem tudja
befolyásolni személyemet, és a vele való kapcsolatom egyoldalú,
hisz ő sokban függött tőlem: ételt kapott tőlem, tisztává
varázsoltam lakhelyét, stb. De aztán belegondoltam ebbe a bankos
dologba, és rájöttem, én is mennyi hálát kaptam tőle. Pedig
egyszer egy hittan órán milyen mélyen érveltem amellett, hogy az
állatoknak nincsenek érzései, mindezt pedig arra alapoztam, hogy
nem elég okosak, és csak az ember alá vannak rendelve. Aztán
elkezdődött a love sztorim, és én is kimondhattam azt a bizonyos
bűvös mondatot: „éltem a megszokott életemet, aztán nagyot
fordult körülöttem a világ, mert jött Ő”. Szóval most ott
álltam az akvárium előtt, és néztem a tenyérbe zárható kis
szeretetcsomag állatkát. Orra folyamatosan mozgott, szimatolt, és
én csak csendben imádkoztam, hogy szagom ugyanaz legyen, mint,
mikor elmentem, ami számomra visszajelzés lett volna, hogy nem
ízeimben változtam meg, csak felületesen, de gyökereimhez hű
maradtam. Szerencsére eme feloldozást meg is kaptam, mert aranyosan
letelepedett tenyerembe, és nyugisan elkezdett mosakodni.
Nem tudom, meddig állhattam
még ott, de arra eszméltem fel, hogy anya jégideg kezét vállamra
fekteti. Bólintottam kérdésére, miszerint minden megvan holnapra.
Hiszen holnap becsengetnek a gimibe, és egy őrült osztály immár
végzősként lép majd be azokon a vaskos kovácsolt vas kapukon.
Felszabadultan, látva maguk előtt a célt, és büszkén vesszük
majd tudomásul, hogy az alsóbb évfolyamosok irigykedve tekintenek
ránk. Mindenki a nyári élményeiről mesél majd a másiknak, hisz
több, mint két hónapja nem láttuk egymást. London pedig
túlzottan nagy város ahhoz, hogy véletlenszerű találkozásoknak
és összefutásoknak adjon színteret. Én nem tudom még, mit fogok
mondani. Pedig volna min gondolkodni, hiszen néhány nap, hét
leforgása alatt elvesztettem életem legfontosabb férfiját, a
bátyámat, hogy aztán megkaphassam az új első helyezettet, a
szerelmemet. Furcsa bizarrsággal fűszerezte meg ezt az egészet
különleges képességeimnek feltárulkozása, amiről persze egy
mukkot, nem sok, nem szólhatok. Hogy a filmforgatásról, és az ott
történtekről, illetve el nem indult színészkarrierem csúfos
derékba töréséről ne is beszéljek. Már most érzem, hogy ez
egy egyszerű embernek még finoman tálalva is sok lenne. Így hát
maradnak a cseles fedősztorik, ügyes tématerelések és váltások,
illetve a merev hallgatagság.
Annyi azonban biztos, hogy
megpróbálok a jelenre koncentrálni, és nem gondolni ama másik
kontinensre, ahol szívem egy részét hagytam. Nehéz lesz, de
megpróbálom most utoljára feltenni magamnak az alapvető
kérdéseket. Vajon mi van az én angyalkámmal? Hol vagy, hogy vagy
és mit csinálsz Caroline? Melyik dimenzióban élsz? Köztünk
jársz testedben vagy csak lelkeddel simogatsz? Harry mellett állsz,
és segítesz neki talpra állni vagy most is itt ülsz az ágyamon
és nevetsz butuska bizonytalanságomon?
És megpróbálom
elfelejteni a képet, amint Harry a hajába túr, vagy az érzést,
mikor megcsókol. Tudom, vagy legalábbis remélem, hogy most boldog.
Tudom, hogy most ismét arrogáns, és néha napján káromkodik.
Azzal is tisztában vagyok, hogy megint nagy nőcsábász lett.
Tudom, hogy még hallani fogok róla, ha kezembe akad egy pletykalap,
vagy tv újság. De bármily csábító lesz, nem fogok bemenni a
moziba, akkor sem, ha Amandáék hetekig rágják a fülemet. A
fényképezőgépem memória kártyáját pedig ezennel halálra
ítélem. Ő ismét eredeti, nekem pedig ismét adnom kell, hogy az
vagyok, még ha sokat formálódott is személyem.
A másik biztos tényező
az, hogy az én emlékeimet semmi és senki nem tudja törölni, de
még módosítani sem, így muszáj szép emlékként elraktároznom,
még akkor is, ha a fent említett módokon próbálom is a lehető
legmélyebbre elásni.
Mert ha sötét az ég,
szürke lepel borítja,
lelkem a hiány tüzében
ég,
s mindenem ezt zokogja.
Ki tudja, jön-e még
tavaszra nyár,
mert emlékezetének
ott a gát.
Drága Vampire Girl!
VálaszTörlésEz volt az eddigi legszebb fejezet! Annyira sajnálom, hogy ilyen messzire kerültek egymástól, és remélem, hogy Caroline-nak igaza lesz. Hisz olyan édesek volta együtt, és olyan sok dolgot megéltek már együtt. Nem lehetett minden véletlen...
Millio puszi xx
Sziiia!
VálaszTörlésNagyon kíváncsivá tettél és annyira várom már a folytatást, hogy jajj!... Egyre szomorúbb ez a történet!
Legyenek boldogok, találkozzanak újra, szeressék egymást! És...
TE JÓ ÉG! lesz egy gyerekük, áá *-* ♥
Hello!
VálaszTörlésNagyon jó lett megint, de olyan szomorú, remélem találkoznak még..!
Hello!
VálaszTörlésNagyon jó lett megint, de olyan szomorú, remélem találkoznak még..!
Annyira kerülget a sírás.... Miért? Istenem miért kell így eltávolodniuk egymástól? Imádom őket együtt, ahogy szerintem mindenki! :)
VálaszTörlésÉs remélem tényleg Harry lesz a pici apja (majd ha egyszer lesz baba, természetesen :DD) mert akkor.. akkor nem tudom. Repülnék az érzéstől! :D Remélem hamar hozod a kövit! :)
Csók, puszi A.
Ez valami hihetetlen! Ahogy írsz, a megfogalmazási módod, úristen nem tudom, hogy csinálod, hallod e! De nagyon ügyesen irsz, az holt biztos!
VálaszTörlésÉs a történet.. Úgy jó, ahogy van! Per-fect. <3