21. fejezet - Szökkenő évek

„ Mindenki híres a maga módján, a maga világában. „

Los Angelesi tudósítások

2010. július 25. (vasárnapi különszám)

Leégett Hollywood legnagyobb álomgyára, amely eredetileg Harry Styles apjának tulajdonában állt, majd Des halála után Harry anyja vette át a vezetést. A nő halála után azonban érthetetlen, miért nem Haroldra szállt a családi biznisz, aki egyébként is a stúdió üdvöskéjének számít. A filmgyárban az utóbbi időben már fejetlenség uralkodott, hisz a valódi vezető kiléte mindenki előtt rejtély maradt. Mindenesetre most minden porrá lett az egykori filmmennyország helyén. A rendőrség elsődlegesen Harryt gyanúsította annak felgyújtásával, de végül a vádakat ejtették -elég gyorsan- bizonyíték hiányában. Harry mindent tagadott. „Mégis miért gyújtottam volna fel azt, amit szüleim kemény munkával építettek fel?”- nyilatkozta a fiatal színész.

A rejtélyt tovább fokozza, hogy a helyszínen egy holttestet és egy haldokló nőt is találtak, akinek teste már félig elégett. Ő a kórházban emlékezetkiesésre hivatkozott, interjút nem adott.

Talány továbbá Harry szerelmi élete is. Ugyanis annak a fiatal lánynak, aki Harry balesete után a kórházból jött ki vele, nyoma veszett. „Keresem az igazit. Sok lánnyal volt dolgom az utóbbi időkben, mert mindegyiknél reméltem, hogy megtaláltam. Már nem tudom, ki ő vagy mi van vele. Elveszett az utóbbi feldúlt napok között. Mindenesetre most már ideje összeszednem magamat. Köszönöm a támogatást minden rajongómnak, akik mellettem álltak ebben a nehéz időszakban! Szeretlek titeket!”- foglalta össze gondolatait az ifjú, és jelenleg szingli szépfiú, aki a jelek szerint egyenlőre nem szeretne újabb kapcsolatba ugrani. De lányok, ne keseredjetek el! Van még esély, hisz Harry ha nem is osztott meg sok mindent magánéletéről, nem adott egyértelmű nemleges választ, mikor megkérdeztük: lehetséges-e, hogy egyszer egy rajongójával járjon.

2011. július 10. (vasárnapi különszám)

Újra munkába állt Harry Styles!

Mindjárt egy éve, hogy megtörtént a katasztrófa, és Hollywood legnagyobb filmgyára lángokban csapott fel, ahol a színész csaknem otthagyta a fogát. Ezek után egy időre eltűnt a nyilvánosságra, saját bevallása szerint csak fáradtsága állt a háttérben. Nem tudjuk, de a fotók alapján elsőosztályú pihenésben volt része, mert nem egy szemfüles munkatársunknak sikerült lekapnia dél-amerikai luxusüdülőjében, amint fejest ugrik feszített víztükrű medencéjébe. Most azonban visszatért, úgy tűnik, valóban teljes életerővel felszerelkezve, hisz a kócos haj, ápolatlan külső és karikás szemek ideje lejárt. Harry szexibb, mint valaha. Bizonyára eme változásra figyelt fel Dreamvalley stúdió is, amely szerződtette Harryt legújabb akciófilmjére. „Ideje volt a stílusváltásnak.”- faggattuk Harryt.- „Ki szeretnék törni a jófiú szerepéből, és végre valami komoly alakítást lerakni az asztalra.”

2012. július 30.

Harry Stylesnál drogot találtak.

Tinilányok milliói borultak sírva párnájukra, mikor szüleik úgy döntöttek, Harry Styles többé nem lehet követendő példa lányaik számára. A színész az elmúlt évek során botrányt botrányra halmozott, azonban egy éve úgy tűnt, talpra állt, és újra régi kedvencünket láthatjuk a moziplakátokon. Azonban a rendőrség egy hete drogbirtoklás miatt letartóztatta. Harry két napot ült a sitten, mire ki bírta fizetni az óvadékot.

Ezúttal azonban a lázas tagadás és mentő nyilatkozások is elmaradtak. Harry azóta fülét-farkát behúzva él, utcára sem nagyon jár ki. Nem értjük, mi állhat az ügy hátterében, ami ismét törvénytelen lépésre késztethette a lassan már tinisztárnak sem nevezhető fiút...

2013. július 07. (vasárnapi különszám)

Harry Stylest kitüntették.

Harry Stylest választották meg idén az év legjobb férfiszínésze kategória győzteseként. A problémák immár tényleg a múlttal váltak eggyé, Harry valósággal ragyog. Bár egy olyan csinos kis aranytrófeával a zsebünkben bizonyára mi is azt tennénk. Mindenesetre gratulálunk neki!

A Harryvel készített interjút, amelyben a jövővel kapcsolatos terveiről faggatjuk, honlapunkon megtekinthetik.

2014. július 18.

Oscar díjas színészekkel játszik együtt Harry Styles, miközben szerelmi élete is dúl.

Az év sikerfilmjének jósolják a július végén megjelenő thriller filmet, melyben Harry Styles mellett számos híresség is feltűnik, többek között olyan nagy nevek, kiket agyunk rögtön az Oscar díjjal párosít.

Nem is csoda, hogy a férfi apait-anyait belead, hisz karrierje nem egyszer került már a derékba törés közelébe. Szerencsére mindenki láthatja igyekezetét, hisz Harry egyre több jótékonysági estén jelenik meg, ráadásul egy csinos kis hölggyel az oldalán. A fiatal modell lány, Ellie Reed egy interjújában el is szólta magát: „Nagyon jól érzem magam Harry társaságában. Nem mindennapi kettőnk kapcsolata.” Bár a másik fél még hallgat arról, hogy szerelmi élete is beteljesült volna, mi azért szurkolunk nekik, hisz igencsak jól mutatnak egymás mellett.

2015. június 6.

Harry Styles, mint énekes?

Érdekes pletykák röppentek fel, miszerint rekedtes hangú kedvencünk stúdióba vonult. Csakhogy ezúttal nem film, hanem hang stúdióról van szó. Nem tudjuk mire vélni ezt drasztikusnak is majdnem beillő váltást, de kíváncsian várjuk eredményeit. Azért reménykedünk, hogy filmes köreinkből nem veszítjük el, hisz egy ilyen jó pasit nem elég hallgatni, látni is kell.

Harry barátai szerint az éneklés egészen megváltoztatta a sztárt.

„A dalszövegekben kiadhatja mindazt, mit eddig magában kellett, hogy tartson.”- mondta egyikük.

Hogy lesz-e ebből valami? Karácsony táján kiderül! Hisz ha Harold szárnypróbálgatásai sikeresnek bizonyulnak, a lemezt már a karácsonyfánk alatt tudhatjuk. Lányok, írjátok be az első helyre a kívánságlistátokon!

***

„ A magány a legrosszabb dolog, amit ember valaha is megélhet. A tehetetlenség a tetőfokára hág, és minden irritál. Olyankor mindent észreveszel, mely olyan apró dolog, amely mellett egyébként elsiklasz. Felveszel egy megviselt könyvet a földről, vagy összehajtasz egy gondatlanul ledobott pulcsit. Kiszeded a hajszálakat a fésűből, vagy lesöpröd a radírtörmeléket az íróasztalodról, esetleg levágsz egy kiálló cérna darabot a kedvenc blúzodról. Apró dolgok, melyek néhány gondtalan másodpercet kölcsönöznek, és egy percre segítőkészen elfeledtetik veled, hogy el lettél felejtve... „

London

2011. június. 17.- Városi média

Sikeres érettségi vizsgák.

Több, mint harminc diák zárta az érettségi vizsgákat a mai nappal London legerősebb gimnáziumában.

A gimnázium igazgatója szinte könnyes szemmel gratulált az évzáró ünnepségen a ballagó tanulóknak, és 25 évi igazgatóság után elbúcsúzott az intézménytől. Az egyetemi továbbtanulást biztosító ösztöndíjak is eme ünnepségen kerültek kiosztásra.

Külön díjat vehetett át Dominica Lambrick, ki a négy év alatt nemcsak végig kitűnő bizonyítványával, hanem számos versenyeredményével is kitűnt társai közül.

További sportösztöndíjat nyert az iskola legügyesebb focistája, Michelle Smith.

Az ünnepségen készült fényképek megtekinthetők az iskola honlapján.

2012. július 28.

Önkéntesek az állatkertben.

A londoni egyetemek elsős diákjai nem mindennapi kezdeményezést indítottak. Egy hónapot dolgoztak a városi állatkertben önkéntesként.

„Nagyon élveztük, nem vettük munkaként. Megismerhettük az állatokat, és testközelből tapasztalhattuk meg szeretetüket. Olyan volt az egész, mint egy tanulmányi kirándulás, csak ebből nem kell dolgozatot írni.”- nyilatkozta Dominica Lambrick, az egyik egyetemista lány.

Láthatóan az állatok is élvezték, hogy pezsgett körülöttük az élet, hisz a megszokottnál több étel és tisztább lakhely dukált nekik a fiataloknak köszönhetően.

2013. július 29.

Bombariadó a University Collage Londonban

London leghíresebb egyetemén tegnap tört ki a pánik, mikor bejelentés érkezett egy bombáról. Az igazgatóság azonnal értesítette a tűzoltóságot, kik még idejében hatástalanították a házi készítésű szerkezetet. A tanítást tegnap felfüggesztették, az órák ma is elmaradtak.

2014. július 1.

Londonban a sztár

Harry Styles, a népszerű Los Angelesi színész ma hazánkba látogatott. Jövetelének oka nem más, mint következő filmjének forgatása. A színész egy hétig marad Londonban, ősszel pedig már a mozivásznon láthatjuk viszont a felvett jeleneteket.

„Sajnálom, hogy nem maradhatok hosszabb ideig Európában. Mindig is érdeklődtem eme földrész felé, és boldog lettem volna, ha kicsit szét tudtam volna nézni. De sajnos a munkaterv nagyon feszített ütemű, ezért hétfőn haza kell utaznom.”- nyilatkozta újságunknak Harry.

Hát, mi is sajnáljuk, hogy nem marad, de néhány félmeztelen jelenet a filmben talán kárpótol majd mindenkit...

2015. június 12.

Amerika kiruccanás

A University Collage London végzősei közül tíz szerencsés diák ösztöndíjként egy hónapos Amirikai nyaralást nyert. A kiránduláson megismerkedhetnek a külföldi munka és elhelyezkedési lehetőségekkel, és mindemellett idegenvezetéssel tárhatják fel Amerika bővelkedő csodáit.

20. fejezet - Vége

„ Nem adhatom fel. Megtiltom magamnak. Ez a fájdalom nem más, mint egy útkeresés. Nem bújhatok ki a felelősség alól, nem vitethetem magamat más karjaiban hercegnő módjára koldusként. Én nem a színészetre születtem. Az nem én vagyok. Az csak keveredés. A saját lábamra kell állnom és a saját utamat járnom... egyedül.”

Dominica

A döntés önítélet volt. Én voltam a kegyetlen bíró, és a sírástól majdnem összerogyó elítélt is, aki utolsó erejével is azt ordította: „Nem bánok semmit!”

Igen, tisztában vagyok vele, hogy milyen út áll előttem. Nem elég, hogy hosszú és kanyargós, hanem még göröngyös is. Tudom, hogy fájni fog még hosszú-hosszú ideig. De egyszerűen képtelen vagyok a maradásra. Nem tudnék nap, mint nap azokba a csillogó zöld szemekbe nézni. Nem tudnám megölelni és beszívni illatát, mert a lelkemben már űr és kuszaság uralkodik. Ugyanakkor képtelen vagyok őt megutálni vagy elfeledni is.

A bőrönd kerekei hangos csattogással jutalmazták a macskaköves kis mellékutcát, melyet útvonalul választottam. Még egyszer, utoljára hátranéztem a házra, melyet élettelenül hagytam ott. Tudtam, hogy az emberi jellemből kifolyólag előbb-utóbb ez a ház el fog tűnni innen, hisz kihalt, és lakatlan. Először csak a berendezésére csapnak majd le a tolvajok, majd az egészre. Mert mindent mozgósítunk. Mert mindenki szenved. Pedig szép ház. Kár érte. Kár az életért ami kiszállt belőle. Kár... Már a káromkodás se lenne elég hogy kifejezzem mennyire kárba ment egy nyár!

Erőtlen léptekkel indultam el hosszú utamra, és majdnem egy órámba telt, mire kezemmel elengedhettem a nehéz bőröndöt, mely a szememben már csak felesleges küllem volt, hisz pontosan tudtam, hány másodperc kell ahhoz, hogy minden porrá váljon.

Megérkeztem a kikötőbe. Hajóval megyek haza, ezáltal legalább az a kicsi józan eszem megmaradhat, melyet még nem nyelt el a nyarak szelleme.

***

„ Ha nem bízunk a mesékben, lezuhanunk a kegyetlen valóságba. Ha nem hiszünk a mesékben, sosem lesz teljes az életünk. Nem leszünk igazán szépek, mert nem hisszük el, hogy lehetünk hercegnők. Nem leszünk elég tehetségesek, mert nem hisszük el, hogy mindenki ért valamihez, és mindig szerencsét kell próbálnunk, hogy megtudjuk, mi az a dolog. Nem leszünk elég okosak, mert nem hiszünk a zsenialitásban. Nem leszünk elég jók, mert minden megmagyarázhatatlan és varázslatos dologban az értelmet és kifogást keressük. Rá kell hát hagyni: A mesék igazak. Különben meghalunk. ”

Caroline

Mert mindez meg van írva: Lesz egyszer egy ember, ki elbukik, hogy aztán felemelkedhessen. Lesz egyszer egy lány, aki már puszta jelenlétével támaszt nyújt majd ennek az embernek. És lesz egyszer egy fiú, aki elnyeri ennek a csodálatos lánynak a szívét.

Íme hát, az élet meséje: Itt égek a tűzben, ami mar, éget, próbál megfosztani húsomtól, de mégsem égek el teljesen, mégsem halok meg. Csak a kínt érzem, a feloldozást mégsem kapom meg. Nem, az angyalokon a tűz nem foghat ki. A tisztasághoz tartozó lények nem pusztulhatnak el a pokol technikájával. Az ellenszegülés lenne.

Nem halhatok meg, mert a történet még nem ért véget. Csupán az első felvonás járt le, csupán először hullott le a függöny, hogy adjon egy kis pihenőt és béke korszakot.

Tudom, mi fog következni, Harry elfelejti Dominicát, s az élet messzire sodorja őket. Ebben biztos vagyok. De itt jön az a rész, mely már csak hit kérdése. Hisz meg van írva: Dominicának feladata van. Megtalálni az igaz szerelmet, hogy aztán egyesüljenek egy utódban. A gyermek élete pedig majd a kezdetektől fogva Isten kezében lesz, hogy egyszer csatlakozva az égiek birodalmához, ő legyen az emlékek ura.

Lyre nem hisz ebben a jóslatban. Lyre nem hiszi, hogy Harry lehet majd a gyermek apja. Én viszont hiszem. Hiszem, mert láttam kapcsolatukat az első másodperctől fogva. Láttam, miként izzott köztük a levegő, mennyi fájdalmon mentek együtt keresztül. Tudom, hogy ez nem lehet véletlen.

Én megtanultam hinni, mert másom nincs. Megtanultam remélni, mert ezáltal tudom csak megélni a napok sorát. Hát most a világon a sor, hogy nekem higgyen.

Sok sikert Dominica! Lányomként szeretlek, lélekben kísérlek!

***

„Minden legendának meg kell halnia az újjászületéshez.”

Harry

'Lélekben meghalni és testben újjászületni.'

Furcsán vizslattam az előttem lévő lapot, melyre sajátos macskakaparásommal eme néhány szóból álló mondat volt írva. Kiejtettem a szavakat párszor hangosan, majd szemöldök ráncolva megráztam a fejemet. Különös bizsergés járta át a testemet.

- Jó napot! - vágódott be egy orvos. Fel sem nézett, el volt merülve papírjai között. - Hogy vagyunk? - kérdezte érdekes hangnemben.

- Jól - vágtam rá a világ leggyakoribb hazugságát. Erre megállt az olvasásban és rám vetette tekintetét.

- Ilyet sem hallottam még... - dünnyögte az orra alatt csodálkozva.

- Hogy valaki jól van? Akkor nem lehet túl sikeres a munkájában... - próbálkoztam humorom bevetésével. Nem jött be.

- Nem. Olyat, hogy valaki a saját lábán sétál ki egy lángoló épületből, meglőtt lábbal, részleges amnéziával és enyhe sokkhatások következményeivel és azt mondja, hogy jól van - foglalta össze. Összeszorított szájjal bólogattam, és próbáltam bűnbánó arckifejezést vágni. - Csinálunk egy gyors tesztet - közölte.

- Rendben - feleltem, de pillantásából levettem, hogy ezt nem kérdésnek, hanem kijelentésnek szánta.

- Neve?

- Harold Edward Styles.

- Kora?

- 19 év.

- Foglalkozása?

- Színész.

- Miért van itt? - Néma csend. - Miért van itt? - tette fel újra a kérdést.

- Mert meglőtték a lábam - vágtam ki magam.

- Ki? - ismételten csend. - Mi történt magával, amiért kórházba került?

- Nem tudom!

- Gondolkodjon!

Erősen törtem a fejemet és most az egyszer tényleg a feladatomra koncentráltam. Persze most nekem is érdekemben állt előhívni bizonyos képeket, de az édes mindegy. Mégsem jöttek. Csak a fekete homály derengett és a fájdalmas érzés, mely a lelkembe hatolt, de a húsomba vágott. Valaki mintha sikított volna. Az orvos felé fordítottam a fejemet.

- Hallotta?

- Mit? - vonta össze homlokát.

- A sikolyt.

- Milyen sikolyt? - értetlenkedett.

- Egy lány. Egy nő. Mintha sikított volna. - Továbbra is értetlen ábrázat. - Hagyjuk, biztos csak képzelődtem - legyintettem.

- Szóval nem dereng semmi? - puhatolódzott tovább.

- Nem - feleltem kíméletlenül az igazat.

- Minden kis apró információt meg kell osztania velem, hogy pontosan fel tudjam mérni, hogy az agya milyen területeken sérült - próbált okosnak látszani.

- Tisztában vagyok vele - bólintottam komolyan.

- Akkor? - türelmetlenkedett.

- Mi akkor?

- Akkor beszéljen! - sürgetett.

- Hagyjon már! - szorult ökölbe a kezem a takaró alatt. - Mi maga? Rendőr, nyomozó? Nem emlékszek semmire, mit nem lehet ezen érteni? - kiabáltam.

- Akkor nézzen mélyebbre! - felelte az orvos flegmán. - Később visszajövök. Parancsol egy kis nyugtatót esetleg? - kérdezett vissza cinikusan.

- Hagyjon már! - fogaimat összeszorítottam, torkomon kidülledtek az erek. Csak magányra vágytam. Fáradt voltam, fájt mindenem. Aludni akartam.

A doktor távozott. Egyedül maradtam a teremben a cetlimmel.

'Lélekben meghalni és testben újjászületni.'

Mi a csudát jelenthet ez? Miért kínoznak ezek a szavak? Meghaltam? Élek? Hol vagyok? Ki vagyok? Miért hagy itt mindenki? Ki határoz minderről?

***

„Minden szó elfogy egyszer, minden hang elhallgat. De a történetnek akkor sincs vége. A csend beszél majd tovább, az érzések szövik majd tovább hálójukat. Még ha látható módon a búcsúnak is van itt az ideje, lélekben mindig együtt leszünk majd.”

Dominica

Az ember minden kapcsolatát úgy kezeli, mintha az valamiféle bank lenne. Berak az egyik a másikba valamit, és -félreértések nélkül- mikor kiveszi, akkor valami többet akar érezni, vagy látni. Ez egy rendesen működő kapcsolatban a szeretet, hisz te szereted őt, ő pedig ezt viszonozza, és eme egymás iránt táplált érzelemtó napról-napra több lesz egy cseppel, hogy végül tengerré nője ki magát. Én is valahogy így voltam Harryvel. És szerencsére kapcsolatunkat sikeresnek mondhatom, hisz tényleg gyarapodtam. Azok, kik kapcsolatunkat rossz szemmel nézték, azt mondhatják, hogy csak az időzítés volt megfelelő, hisz pont abban a korban voltam, mikor az élet felnőtté avatott, és számos új információ kopogtatott be hozzám, és e tanulást úgy fogom fel, mintha Harry érdeme lenne. Megint mások azt is latolgathatják, hogy a szerelem természetes, és az csak pláne, hogy ezt Hazza mutatta meg. De én ezekre a felesleges eszme futtatásokra csak rázom a fejemet. Mert az lehet, hogy a szerelem nélküle is megmutatkozott volna, de számos egyéb dolog nem. Biztosan állítom, hogy nem. Ott van a legszemléletesebb példának az állatok szeretete. Ő lovagolt, és amíg az állat mozgott alatta, teljesen megváltozott. Alakot váltott, és új emberként szállt le hozzám a földre. A légkör, a hangulat pedig rám ragadt. Az elején csak csiklandozott a fura érzés, de mikor felültetett maga elé, akkor megértettem. És eme tudományt már senki sem veheti el tőlem. Azóta élek a „minden élet fontos, akármilyen pici” szemlélettel.

Kivetettem az akváriumomból a hörcsögömet, és néztem. Milyen fura, hisz történetemben eddig meg sem említettem létezését. Lénye túl jelentéktelennek tűnt a dolgok árjában sodródva. Azt hittem, hogy ő nem tudja befolyásolni személyemet, és a vele való kapcsolatom egyoldalú, hisz ő sokban függött tőlem: ételt kapott tőlem, tisztává varázsoltam lakhelyét, stb. De aztán belegondoltam ebbe a bankos dologba, és rájöttem, én is mennyi hálát kaptam tőle. Pedig egyszer egy hittan órán milyen mélyen érveltem amellett, hogy az állatoknak nincsenek érzései, mindezt pedig arra alapoztam, hogy nem elég okosak, és csak az ember alá vannak rendelve. Aztán elkezdődött a love sztorim, és én is kimondhattam azt a bizonyos bűvös mondatot: „éltem a megszokott életemet, aztán nagyot fordult körülöttem a világ, mert jött Ő”. Szóval most ott álltam az akvárium előtt, és néztem a tenyérbe zárható kis szeretetcsomag állatkát. Orra folyamatosan mozgott, szimatolt, és én csak csendben imádkoztam, hogy szagom ugyanaz legyen, mint, mikor elmentem, ami számomra visszajelzés lett volna, hogy nem ízeimben változtam meg, csak felületesen, de gyökereimhez hű maradtam. Szerencsére eme feloldozást meg is kaptam, mert aranyosan letelepedett tenyerembe, és nyugisan elkezdett mosakodni.

Nem tudom, meddig állhattam még ott, de arra eszméltem fel, hogy anya jégideg kezét vállamra fekteti. Bólintottam kérdésére, miszerint minden megvan holnapra. Hiszen holnap becsengetnek a gimibe, és egy őrült osztály immár végzősként lép majd be azokon a vaskos kovácsolt vas kapukon. Felszabadultan, látva maguk előtt a célt, és büszkén vesszük majd tudomásul, hogy az alsóbb évfolyamosok irigykedve tekintenek ránk. Mindenki a nyári élményeiről mesél majd a másiknak, hisz több, mint két hónapja nem láttuk egymást. London pedig túlzottan nagy város ahhoz, hogy véletlenszerű találkozásoknak és összefutásoknak adjon színteret. Én nem tudom még, mit fogok mondani. Pedig volna min gondolkodni, hiszen néhány nap, hét leforgása alatt elvesztettem életem legfontosabb férfiját, a bátyámat, hogy aztán megkaphassam az új első helyezettet, a szerelmemet. Furcsa bizarrsággal fűszerezte meg ezt az egészet különleges képességeimnek feltárulkozása, amiről persze egy mukkot, nem sok, nem szólhatok. Hogy a filmforgatásról, és az ott történtekről, illetve el nem indult színészkarrierem csúfos derékba töréséről ne is beszéljek. Már most érzem, hogy ez egy egyszerű embernek még finoman tálalva is sok lenne. Így hát maradnak a cseles fedősztorik, ügyes tématerelések és váltások, illetve a merev hallgatagság.

Annyi azonban biztos, hogy megpróbálok a jelenre koncentrálni, és nem gondolni ama másik kontinensre, ahol szívem egy részét hagytam. Nehéz lesz, de megpróbálom most utoljára feltenni magamnak az alapvető kérdéseket. Vajon mi van az én angyalkámmal? Hol vagy, hogy vagy és mit csinálsz Caroline? Melyik dimenzióban élsz? Köztünk jársz testedben vagy csak lelkeddel simogatsz? Harry mellett állsz, és segítesz neki talpra állni vagy most is itt ülsz az ágyamon és nevetsz butuska bizonytalanságomon?

És megpróbálom elfelejteni a képet, amint Harry a hajába túr, vagy az érzést, mikor megcsókol. Tudom, vagy legalábbis remélem, hogy most boldog. Tudom, hogy most ismét arrogáns, és néha napján káromkodik. Azzal is tisztában vagyok, hogy megint nagy nőcsábász lett. Tudom, hogy még hallani fogok róla, ha kezembe akad egy pletykalap, vagy tv újság. De bármily csábító lesz, nem fogok bemenni a moziba, akkor sem, ha Amandáék hetekig rágják a fülemet. A fényképezőgépem memória kártyáját pedig ezennel halálra ítélem. Ő ismét eredeti, nekem pedig ismét adnom kell, hogy az vagyok, még ha sokat formálódott is személyem.

A másik biztos tényező az, hogy az én emlékeimet semmi és senki nem tudja törölni, de még módosítani sem, így muszáj szép emlékként elraktároznom, még akkor is, ha a fent említett módokon próbálom is a lehető legmélyebbre elásni.

Mert ha sötét az ég,

szürke lepel borítja,

lelkem a hiány tüzében ég,

s mindenem ezt zokogja.

Ki tudja, jön-e még tavaszra nyár,

mert emlékezetének ott a gát.

19. fejezet - Égető fény

„A baj, a rossz nem több, mint egy kegyetlen teszt az emberek számára. Ekkor derül ki, ki az, ki valójában szeret, ki az, akinek egy világot jelentesz, és ki az, kinek csak egy fejezetet élete könyvében, mely veszély esetén azonnal lezárul. Mert ha valaki egyszer fogja a kezedet, mikor végigsétálsz a poklon, s rád mosolyog, mikor meglátjátok a fényt a kínok között, akkor biztos lehetsz abban, hogy már örök életedben melletted fog maradni. Mert ez nem a jóságról, és az alapvető jóérzésekről, illetve illemről szól. Hanem az igaz szeretetről, melyet az ember belül érez. Lehet, hogy valaki szavakkal képtelen ezt kifejezni, de ha egy patthelyzetben nem hagy magadra, akkor nincs min gondolkodni: igaz társra leltél. Lehet ez barát vagy szerelmi társ, a lényeg, hogy többé nem kell a magány gondolatával számolnod.”

Harry

- Caroline! Maradj itt! - parancsoltam a nőre.

- Nem azért hoztalak harcba, hogy a frontvonal előtt visszaforduljak, és magadra hagyjalak a bajban! - nézett rám szúrós tekintettel.

- Caroline! - hangom halk volt és kérlelő. Tartogattam az igazi szócsatára. - Ez a mi ügyünk Ronalddal, és nem tartozik másra.

- Nem hiszed, hogy tudok rólad bármit is, ugye? - mosolyodott el szomorúan, szinte hátborzongató kettősséggel.

- Nem - feleltem kíméletlen őszinteséggel.

- Ez a te bajod! - rázta meg szőke fürtjeit. - Hadd menjek! - szeme szinte könyörgött.

- Maradsz! - mondtam színtelen hangon, majd hátat fordítottam, és indultam is volna, de elkapta a karomat.

- Rendben, maradok! De kérlek, jegyezz meg valamit! Nem halhatsz meg mert a világnak, s legfőképp annak, aki a te világodat jelenti, Dominicának szüksége van rád! Érted? - bólintottam, mire folytatta. - Neked ma győztesen kell visszatérned, s nem csak Ronalddal kell leszámolnod. A gonosz ott lesz bent, - a vékony, fehér ujját mellkasomra nyomta - suttogni fog a füledbe, és beköltözik majd az elmédbe. Ne engedj neki! Emlékezz honnan jöttél, s hová tartasz! Tudd, hogy ki vagy, és semmiképp se hazudtold meg önmagadat! Hacsak nem muszáj, ne ölj! És próbálj meg hinni... Mert mindenkinek meg kell kapaszkodnia valamiben...

Ujjai erőtlenül estek le karomról, én pedig még egy pillanatig némán figyeltem az arcát. Próbáltam ezt a kissé megviselt arcot is elraktározni a számomra kedves személyek közé. Válaszolni ugyan nem tudtam, a szép szavak nem az én asztalomhoz tartoztak, de szerintem megértette, amit akartam. Majd szó nélkül, futólépésben indultam el talán utolsó utamra a filmgyár falai közé. Beléptem a nagy vaskapun, majd a főbejárat felé irányítottam magamat. Mellettem nagyot durrant az üveg, és ezer szilánkként szárnyalt szabadon. Rendíthetetlenül léptem be az aulába, de bátorságom rögtön elillant első bent töltött lépéseim megtétele után.

Halálérzés futkosott a gerincemen, amint sebesen gyalogoltam át az égő folyosókon. Fejemet nem egyszerű fájdalom kínozta, hanem az emlékek szívbe markoló, s csaknem földre terítő fájdalma. Majd elértem azt a bizonyos folyosót, mely számomra fájdalmasan vált ki a többi közül. Végigsétáltam a két lángoló fal között, ezredszerre. Itt vívtam csatáim nagy részét, itt buktam el kis híján nagy szájam miatt, és itt szabadítottam ki Dominicát Ronald markaiból. Azonban most utoljára léptem be ide. A háború lezárására készültem. A lépteim a megszokott hűvösség helyett most még csak visszhangot sem vertek, csupán recsegést lehetett hallani. Nagy koppanás következett, valószínűleg a stúdióban égnek a nehéz reflektorok és vaskos díszletek, melyek egykoron még egy szobát formáztak. Nem érdekelt. Mentem tovább. Nadrágom szárát már felhajtottam, mert a hőség kezdett egyre elviselhetetlenebb lenni. Úgy éreztem, elhullok még az első állomás elérése előtt. Komolyan azt hiszi Caroline, hogy van bármi esélyem is innen élve kiszabadulni? Hogy visszatérhetek élve? Nem, az lehetetlen.

Az egykor másodpercek alatt megtehető utat most hosszú percek alatt bírtam csak legyalogolni. Végül ott álltam Ronald irodájának egykori ajtaja helyén, ám most a helységet csak a sűrű füstfal választotta el tőlem, az ajtó már a lángok martalékává vált.

- Gyere beljebb, Harold! - hallottam meg Ronald gúnyos nevetését. - Érezd magad otthon!

Szóval erre ment ki az egész játék.

- Mire jó ez, Ronald? - kérdeztem, miközben próbáltam magam elől elhessegetni a füstöt. A szobában még megváltó hűvösség érződött a kint állapotokhoz képest. Itt még nem lángolt semmi.

A félhomályban alig tudtam tájékozódni. A berendezés fel volt borogatva, így számtalan apró akadály került elém legyőzésre várva.

- Ne tegyél fel költői kérdéseket - röhögött fel nyersen. - Azért gyűltünk ma itt össze - kezdte ünnepi hangon - hogy egyikünk ma távozzon az életből - csapott rögtön a dolgok közepébe. Nagyot nyeltem, hisz pontosan tudtam, hogy ezért vagyok itt, mégis most minden erőmmel valamiféle másik megoldást, valami kiutat kutattam. Elkésett békevágy volt ez, nem több, mi nem valósulhatott meg.- De előtte még van körülbelül fél óránk, mielőtt ezt az irodát is örökre elnyeli a tűz, úgyhogy szeretném, ha megadnád nekem azt az örömöt, hogy végighallgatsz. - Fehér fogai megcsillantak a homályban.

- Parancsolj - bólintottam, de ez csak valamiféle robot üzemmód volt, tekintetem megmerevedett, s üresen nézett a padlóra, testem nem mozdult, Ronald szavai alig érintették elmémet. Csak azon kattogott az agyam, hogyan lehetne innen kijutni, hogy lehetne valamiféle megállapodást kötni, hogy egyikünknek se essen baja. - Ha neked ez így jó... Bár nem értem ezt az egészet. Hogy miért vagyunk itt? Hogy miért fajultak idáig a dolgok? Hogy miért tényszerű az egymás iránt érzett gyűlöletünk?

- Csss! - mosolyodott el. - Lelövöd a poént.

- De jó neked, hogy ilyen vicces kedvedben vagy! - csattantam fel. - De ha nem zavar, most életekkel játszol. Vedd már észre magadat.

- Harold, Harold. Mindig is ilyen felelőtlen voltál. Nagyszájú és gyáva.

- Bagoly mondja verébnek- gúnyoltam. Szó szerint szítottam a tüzet.

- Azt javaslom, hagyjuk az ócska szójátékokat - mondta, keze mindvégig oldalán volt. - Sok mindent kell még a képedbe dörgölnöm, mielőtt távozol!

- Mint például? - kérdeztem időhúzásként.

- Rá kell jönnöd, hogy semmit nem tudsz magadról vagy a családodról! Romba kell döntenem minden tévképzetedet, amiben felnőttél. Meg kell hazudtolnom ezt!

Egy megviselt, szürkés, gyűrött borítékot húzott elő, rajta az én nevemmel, és anyám kézírásával.

- Hogy került ez hozzád? - érdeklődtem meg. Kezeim ökölbe szorultak, de nem mozdultam.

- A lényeges nem ez, hanem a tartalma. Kissé hiányos.

- Bökd ki, amit akarsz! - utasítottam. Hisz az óra ketyegett.

- Na, nem illik így beszélni a rokonokkal! - vigyorgott.

- És te nem vagy az - nyugtáztam.

- Óh, dehogyisnem, Styles, dehogyisnem! Hát, akkor, meglepetés! - mondta nem túl kedves hangon. - A testvéred vagyok - közölte, mintha csak valamiféle csekély dologról esne szóváltásunk.

- Az nem lehetséges! - mondtam a helyzethez mérten nyugodt állapotban.

- Már hogyne lenne az? - vigyorgott fölényesen. Hisz ebben az életben minden lehetséges. A levél - kezei között gyűrődni kezdett a boríték, s néhány másodperccel később galacsinná változott - csak a születésedtől való eseményekről beszél. Holott elárulhatta volna az azelőttieket is! Például, hogy apánk mekkora nőcsábász volt! Hogy fél Los Angeles megvolt neki, a másik fele meg csak azért nem, mert férfi! Hogy egy gimis szerelemből és egy felelőtlen kalandból megszülettem én! Az is kimaradt, hogy a te életed engem illetett volna, csak éppen jött anyád, és bezavart a képbe! Valahogy azt sem említette, hogy apánk jegyes volt, mikor megismerte anyádat! Valahogy ezeket nem újságolta el a drágalátos! De akkor most elmesélem én. Anyám és apánk még a gimis éveik alatt jöttek össze. Álompár voltak, Des minden lányt levett a lábáról egyetlen pillantásával, és költői módon beleszeretett a szürke kisegérnek számító Amandába. A végzős bálon Des kicsit többet ivott a kelleténél, így nem tudta felmérni teljességgel, mit is tesz. Nem védekeztek megfelelően, így kerültem én anyám méhébe. Ám ezek után megígérte, hogy gondoskodni fog rólunk, és elveszi Amandát feleségül. Minden rendben is zajlott, megvolt az eljegyzés, nagyvilági életet éltünk, mikor Des megismerte anyádat. Azonnak beleszeretett, és minket már a múltnak tekintett, bár néha még meglátogatott minket, és fizetett némi pénzt a neveltetésem segítésére. Aztán megszülettél te, és az én életem pokollá változott. Attól a perctől, hogy te világra jöttél, nem jött többé. Nem keresett minket, nem hívott, nem érdekelte a fia, csakis a kicsi Harold számított! Úgy kezelt, mint egy régi, lejárt lemezt... eldobott egy újért! Ebből lett elegem! Ez hajtott a tanulásban! Strébernek csúfoltak, mert állandóan a könyveket bújtam, de én tudtam, mi a célom! És láss csodát, elértem!- húzta ki magát.

- Össze-vissza beszélsz! - állapítottam meg. Nem érdekelte a közbeszólásom.

- Egyetem után bekerültem a filmforgatás csodálatos világába, és hirtelen feltárult a világ összes titka! Kemény munkával egyre feljebb és feljebb jutottam a ranglétrán, míg ott nem voltam a legnagyobbak között. Így újra apánk közelébe tudtam férkőzni. Egyre közelebb és közelebb, míg végül annyira, hogy ott tudtam ütni, ahol a legjobban fájt neki. Arról a bizonyos pókerpartiról már tudsz. Azt gondoltam, ha magam mellett tudlak, akkor vissza tudlak húzni a fejlődés terén és bármikor bosszút állhatok majd. Meg akartam felelni, és megmutatni, hogy én is érek annyit, mint a te gyámoltalan életed. Ráadásul apánk szemében jó fényben tűnhettem fel, pátyolgattalak, mint az én kicsi öcsémet. Aztán mikor az öreg feldobta a talpát, reménykedtem benne, hogy én öröklöm az álomgyárat. De mikor anyád ült a vezetői székbe, akkor valami örökre eltört bennem. Napról napra nagyobb késztetést éreztem rá, hogy bosszút álljak rajtatok, de valahogyan türtőztettem magamat. Vártam a megfelelő alkalomra, ami most jött el. Szinte tálcán kínálta magát. Először anyádat nyírtam ki, mert tudtam, hogy már ezzel a lépésemmel a padlóra küldhetlek téged, hogy már csak a kegyelem döfést, ez esetben a lövést megadjam.

- Nem hittem, hogy tudsz még mélyebbre süllyedni a szememben! - mondtam, mikor ismét szóhoz és lélegzethez jutottam. - A patkány patkány marad.

- Gúnyolódj csak, neked már úgy is véged!

- Meg keserítetted az életemet! Elvetted a legszebb éveimet! Nem elég ez neked? - rántottam elő fegyveremet.

- Nem! - adta meg az egyértelmű választ. - Lőj csak nyugodtan! - röhögött fel. - Hadd menjünk együtt a pokolra. Mert ha én megyek, téged is magammal rántalak! - vette elő lazán a pisztolyát.

Erőt gyűjtöttem. Minden mozdulat felélte tartalékaimat.

- Nincs visszaút, igaz? - ejtettem ki szinte hangtalanul a szavakat, és egy kósza pillantást vetettem a mögöttem egyre jobban összeszűkülő lángfalakra. Ronald megrázta a fejét.

Itt álltam izzadtan, remegve. Minden zavaros volt körülöttem. A szívverésem egyre lassult, mégis egyre hangosabban hallott a fülemben. Talán ezek már a túlvilág hangjai... De mégis mit árthat nekem a halál? Senki nem tudja milyen a túlvilág, a másik oldal. A legrosszabb esetben is, ha azt kell higgyem, mit gyatra emberi elmém diktál, hogy végérvényesen megszűnök létezni, még akkor sem látom, mi lesz abból az átkozott golyóból a hátrányom. Hisz már nem fogok tudni érezni, ezáltal a fájdalom sem tud majd fogást találni rajtam. Védhetném magamat hasztalanul, de a vége akkor is ugyanaz lenne. Ellenben beláthatom azt is, hogy ennél a szennynél lehet jobb lesz az a semleges állapot, ami vár rám. Mert az ember mindig tud süllyedni. És nem akarok majd egyszer, ősz fejjel arra ébredni, hogy éltem súlya alatt más életek roppantak össze. Csupán egyetlen dolgot sajnálok, az itt maradókat. Mert ha valakinek, akkor nekik aztán fájni fog. Ők látni fogják a koporsómat, és sírva fogják leszaggatni a szobájuk faláról az engem ábrázoló posztereket. De én már abban a földi pokolban sem tudok osztozni velük, mert érzésre képtelen lénnyé alakulok át. Meghalok. De nincs gond, hisz senki sem pótolhatatlan. Jönnek majd új celebek, nyílnak még új stúdiók, mert az élet filmje forog. És remélem Dominicára is rátalál majd egyszer az igaz szerelem. Mert ő megérdemli...

Lőni készültem, ujjaim begyakorlott mozdulattal húzták meg a ravaszt, azonban nem történt semmi. A fegyver süket volt, nem volt benne golyó. Azonban ahogy Ronald látta, hogy megmozdulok, ő is lőtt, ő azonban nagyobb sikerrel.

Egy másodperc töredéke alatt történt minden. Ronald fegyvere kettőt durrant, a mögötte lévő ablak feladta, és kitört, a folyosó összedőlni készült, és hallott egy harmadik lövés is. Kitől? Hogyan? Honnan? Értelmetlen kérdések ismeretlen válaszokkal.

Ronald felkiáltott, a mellkasához kapott, a lábamba pedig istentelen fájdalom nyilallt. Majd ezután minden elcsendesedett, csupán a tűz ropogott továbbra is monotonon, illetve egy nő fájdalmas zokogása tört utat hozzám a füstben. Irritált, kissé könnyes szemekkel tekintettel körbe.

- Ki van itt? - kérdeztem gyengén. Semmi, csak az a megrázó zokogás. Megpróbáltam lépni, de bal lábamat csak húzni tudtam, emelni nem. Leguggoltam, majd a földre rogytam, és egy furcsa, oldalas pózban próbáltam magamat előrehúzni. Tőlem körülbelül három lépésre ráakadtam arra a törékeny kis női testre. Fájdalmasan hasított belém a felismerés. - Ne félj, minden rendben lesz! - a szavak maguktól törtek utat kétségbeesésem közepette. Végigsimítottam a hátát. Még mindig zokogott. - Kijutunk innen valahogy.

- Nem, Harry! Csak te- mondta halkan, erőtlenül.

- Nem, Caroline! Mi ketten!-próbáltam mosolyogni, de nem sikerült. Annyira nem is bántott a dolog, mert a nő szemhéjai csukva voltak, így úgysem láthatta igyekezetemet. - Én hiszem! - mondtam, mikor láttam, hogy levegőt vesz a beszédhez.

- Most maradok - mondta végül, én pedig elhatároztam, hogy most igazi férfi leszek. Hisz erre a lehetőségre vártam már mióta!

Feltápászkodtam, és megpróbáltam Carolinet is felvenni, de nem ment. Reakciója csak egy nyögés volt, majd más hangot már nem adott ki.

- Ne add fel! - biztattam magunkat. Kicsit lejjebb hajoltam, a hóna alá nyúltam, és húzni kezdtem a földön, miközben én hátrálva vonszoltam magamat. Az ajtón kilépve iszonyatos hőség fogadott. Egy pillanatra letettem Cart, és az égő ajtófélfát meglöktem annyira, hogy az bedőljön a szoba helységbe. Most jutott csak el a tudatomig, mi is történt. Ó, drága Caroline, én megmentőm!-Viszlát!- néztem vissza utoljára, majd ismét megfogtam a nőt, és elindultam. Minden lépéssel nehezedett minden, a levegőhöz jutás esélye, az életben maradás esélye, a lelki erőm el nem fogyásának esélye. Mégis megerőltettem magamat, és eljutottam valahogy az főbejáratig. Ott letettem a kőre az ernyedt kis testet. Bár körben itt is lángoltak az oszlopok, de mégis sokkal világosabb és hűvösebb volt, mint bentebb.

Tudtam, itt már megtalálják a tűzoltók. Szúró oldallal, és teljesen lezsibbadt, sajgó lábbal indultam kifelé. Amint kiléptem a vaskapun, valami nehezet éreztem, talán az ég küldött rám valamiféle büntetést. Összeestem, majd fokozatosan sötétedett minden.

***

„Sosem tudhatod, mi a vég. Lehet, hogy a fájdalom, ami nyakadba szakad hirtelen, annak minősül, de mégsem az. Olyankor az élet még több fájdalmat ad, hogy megtudd ezt.”

Dominica

Idegesen pattantam fel a útpadka széléről, és Harryhez rohantam, majd a nyakába borultam. Ő súlyom alatt összeroppant, és a földre hanyatlott, majd zokogni kezdett. Értetlenül néztem kormos arcát, majd egy másodperc töredéke alatt tudatosult bennem, hogy egyedül tért vissza.

- Harry, hol van Caroline? - nem válaszolt. - Harry! - ráztam meg vállait. - Harry!

- Kisasszony, menjen az útból! - lökött félre egy nagydarab férfi, majd egész csoport sereglett Harry köré. Most láttam csak, hogy vérzik a lába. Mi történt odabent?

- Car...Caro...bent! - próbálta meg még felemelni féltudatában egyik kezét, de a nagydarab pasas lefogta, majd intett a többieknek, akikkel csoportosan Harryt először egy hordágyra fektették, majd a mentőbe rakták és elviharzottak vele. Ismerős helyzet.

- Elnézést, vannak még bent! - futottam oda egy tűzoltóhoz, aki éppen kifelé tartott az épületből, remélve, hogy még tudok valamit tenni. Ha Caroline tényleg bent van még... Istenem, csak add, hogy élve kijusson!

- Mindent átfésültem, de nem találtam semmit. Bár az épület egy részére már lehetetlen bemenni - közölte hidegen, mint akit nem izgat, hogy talán egy ember, aki történetesen angyal, bent lángol.

- De értse meg, én biztos vagyok benne, hogy vannak még bent! - makacskodtam, de az erősebbik nem ismét leminősített.

- Nincs ott bent senki, engedje, had végezzük a munkánkat!

- De én tudom!

A kórházban ébredtem. Ismét azok az undok fehér falak fogadtak.

Felültem, bár kicsit még szédelegtem. Körülnéztem, de egyedül voltam a kórteremben. Felálltam, majd az ajtóhoz léptem, és kikémleltem a folyosóra, de semmi mozgást nem láttam, így utamra indultam. A jelenlegi folyosóra merőlegesen nyílt egy csapóajtó, üvegén keresztül óvatosan bekémleltem. Az egyik ajtó előtt két fekete öltönyös, nagydarab, néger fickó diskurált valamit. Biztosra vettem, hogy az Harry kórterme. Résnyire nyitottam a csapóajtót, így mély, dörmögő hangjuk foszlányokban hatolt hozzám.

- Elmegyek, hozok kávét! - mondta az egyik. A másik visszameredt abba a félelmetesnek ható pózba, melyet hivatásába kódoltak, majd kisvártatva megtapogatta zsebét, majd társa után sietett, annak nevét skandálva.

- Ez az! - sóhajtottam fel, majd kilöktem az ajtót, és halk léptekkel a kórterem ajtajához lopóztam. Arra már nem volt türelmem, hogy hallgatózni kezdjek, rögtön benyitottam. Harrynél éppen vizitet tartott egy orvos, felismertem jellegzetes arcát, tudtam, ő is azok között volt, akik vizsgálták a lovas baleset után. - Elnézést! - torpantam meg, miután becsuktam magam mögött az ajtót.

- Hölgyem, mit keres ön itt? - kérdezte furcsán vibráló hangon.

- Harryhez jöttem - nyögtem fájdalmasan, majd sokáig bent tartottam a lélegzetem.

- Megkérem, hogy távozzon! - jött az ezerszer hallott mondat.

- Bocsánat, de nem tehetem! - álltam a sarkamra.

- Hívom a biztonságiakat! - fenyegetőzött.

- Ne! Hadd maradjon! Én szeretném, ha maradna! - szólt közbe Harry. Hálás pillantással jutalmaztam közbeszólását. Az orvos néhány pillanatig furcsán méregetett, de rájött, hogy Harryvel nem lenne jó szórakozni, így bólintott.

- Rendben, de ne fárassza le a beteget, és ne izgassa fel, mert... - Harry itt erős műköhögésbe kezdett, de idegi állapotomból kifolyólag csak egy szúrós pillantással tudtam kifejezni véleményemet, aminek hatására rögtön elhallgatott.- ... mert nem bírná a szíve.

- Értettem - bólintottam komolyan.

- Kisebb agyrázkódása volt, és a részleges amnézia lehetősége sincs kizárva. Sok füstöt nyelt, enyhe égési sérülési vannak, a lábát pedig azonnal megműtötték- ismertette Harold állapotát.

- Műteni? - kérdeztem vissza rémülten.

- A lábát meglőtték, a golyót szerencsére sikeresen eltávolítottuk, maradandó károkat valószínűleg nem okozott. - Pillantásom Harry combig begipszelt lábára esett. - Sokat kell pihennie, úgyhogy hamarosan örülnék, ha a beteg magára maradna. És szólok a kollégáknak, hogy maga is észhez tért.- Kérdőn bámultam rá. - Nagy mennyiségű erős nyugtatót kapott - tájékoztatott, majd egyszerűen otthagyott. Így legalább ama rejtély megoldódott, hogy hogyan kerültem a kórházba.

A teremben másodpercekig csend honolt, csak mereven néztem a padlót, és próbáltam összeszedni a gondolataim. Majd szinte lassított felvételként ültem az ágy szélére, ahol Harry kezei rögtön utánam kaptak, és magához húztak. Arcáról eltűnt az a félmosoly, melyet addig viselt, míg bent volt az orvos. Nem mozdultam. Aztán megcsókolt. De nem reagáltam. Szinte rongybabakánt csináltam, amit egy másik személy elrendelt nekem.

- Magyarázatokat akarok! - hunytam le a szemeimet, és eltávolodtam tőle.

- Érthető - felelte. - Kérdezz, s én felelek.

- Mi történt? Ki vagy mi volt az okozója? Ki lőtt meg? - soroltam talányaimat. Nagy levegőt vett, mint valami mesemondó. - Az igazat! - kértem keményen.

- Rendben - bólintott, majd belefogott a történtek ismertetésébe. Elmondta, mi történt, hogy Ronald ki is volt neki, és hogy mi mindent tudott meg a családjáról.

- És ki halt meg? - tettem fel az utolsó, a halogatott kérdésemet.

- Ronald... Őt Caroline lőtte le - hangsúlyán éreztem, hogy még nincs vége a mondatnak.

- És maga Caroline? - kérdeztem könnyekkel küzdve.

- Nem tudni...

- Mit értesz ezalatt? - vontam fel szemöldökömet.

- Mikor felébredtem az altatásból, már itt vártak a rendőrök. Kihallgattak. Azt mondták, a helyszínen egy holttestet találtak, de az is már annyira eggyé vált a hamuval hogy lehetetlen bármit is megmondani a volt illetőről.

- De hisz... - csodálkoztam.

- Hisz két ember is lehet az a valaki. Mindketten ugyanakkora eséllyel lehetnek, hisz mindketten lövést kaptak, de mégis én azt gondolom, Ronald takarodott el erről a földről.

- Mire alapozol? - kérdeztem bárgyún.

- Ronald a lángok közepén esett össze a szemem láttára. Caroline... Carolinet az aulában hagytam, abban a reményben, hogy a tűzoltók majd rátalálnak - vallotta be.

- Hagytad? Mit nem tudok még? - kérleltem, hogy beszéljen. Miért kell mindent harapófogóval kihúzni belőle?

- Igen. Egy darabig még magammal vonszoltam, mert nem akartam otthagyni a lángok közepén, mikor megmentette az életemet, de az aulánál elfogyott minden erőm. Reméltem, ott már rá találnak,és örültem, hogy magamat kivonszoltam.

- Ha addig bírtad, akkor tovább is bírtad volna! - vágtam dühösen a fejéhez.

- Igen? És örültél volna, ha előbb összeesek? Ha nem bírok kijönni én sem? Ha engem is elveszítesz? - sorolta öncélú kérdéseit.

- Ugyan, Harold! Ki beszél itt rólad? - pattantam fel mellőle. - Nem az a lényeg, hogy veled mi lett volna, hanem hogy Car megmenekülhetett volna! Nem is neki kellett volna kapnia azt a golyót!- fújtattam dühösen, de a szavak bumerángként csapódtak vissza rám, és kimondásuk után már meg is bántam őket.

- Igazán? Én vagyok az önközpontú, mi? - váltott át az én stílusomra. - Ha egyszer is lettél volna ilyen helyzetben, akkor pontosan tudnád, hogy a nagy szíveddel semmire sem mész! Hogy farkastörvények uralkodnak!

- Ne keress kifogásokat! - szakítottam félbe, és kezem már az ajtókilincsen volt.

- Sajnálom, Miss Tökély, hogy nem felelhettem meg az elvárásaidnak!

Dühösen kiviharzottam a kórteremből. A két nagydarab őr már ismét ott szobrozott az ajtó előtt, és igencsak meglepődve néztek végig rajtam.

- Jó napot! - vágtam oda a szavakat, és még hallottam, amint összesúgnak a hátam mögött:

- Hát ez meg hogy került ide?

***

„A szerelem feles dolog. Kezdjük ott, hogy azt jelenti, hogy a másik feled egy másik ember testében lelhető fel. Aztán mindig arra az illetőre gondolsz, ezért mindent csak felezett koncentrációval, fele olyan jól tudsz megcsinálni, mint ha szingli vagy. És végül ha vége van, akkor a bánattól döntöd a feleseket magadba.”

Harry

- Szia! - zavartan vakartam meg a tarkómat, mikor Dominica ajtót nyitott. - Reméltem, hogy itt talállak!

Válaszra nyitotta száját, de végül nem mondott semmit, csak kicsit arrébb állt az ajtóból. Beléptem a házba, ahol kicsit nyomasztóan nehezedett rám minden. Valahol igaza volt Dominak. Az én hibám.

- Miért jöttél? - kérdezte, de pillantásával került.

- Hogy bocsánatot kérjek! Hogy higgadtan leüljünk, és megbeszéljük a továbbiakat! Hogy... - ragoztam volna tovább, mikor pillantásom a piros kanapéra tévedt. - Biztosítsalak arról, hogy ketten mindent megoldunk - fejeztem még be a mondatom, mielőtt rákérdeztem volna. - Mi ez a bőrönd?

- Egy bőrönd - felelte cinikusan. Még sosem láttam ilyennek. Babonázottan néztem dacos arcát, és szürke szemeit, amelyből most eltűnt a gyermek.

- Jó, de mit keres itt? - kérdeztem.

- Idehoztam, hogy összepakoljak.

- Utazol? - nyeltem nagyot.

- Igen - mondta, és betett a ruhák tetejére, még néhány apróbb tárgyat, amelyeket eddig kezei között szorongatott.- Hazamegyek. Már nem köt ide semmi, - keményen mondta, mégis megállt egy másodpercre mozdulatsorozata közepén, és sóhajtott egy nagyot, mintha csak a sírást próbálná visszatartani - és egyébként is nemsoká kezdődik az iskola. Előtte még át kell szellemülnöm, és rendeznem kell magamban a dolgokat.

- De... de nem hagyhatsz most itt! - mondtam levegő után kapkodva.

- Harry, kérlek fogd már fel, hogy ez nem rólad szól! - hangja most nem volt dühös, sokkal inkább kétségbeesett.

- Felfogtam! - mondtam, mert nem akartam újra egy veszekedés közepén találni magamat. - Csakhogy tudod ez az én életem! És ha tetszik, ha nem, az én érzéseim vezérelnek - próbáltam jobb belátásra bírni. - Én nem hittem, hogy valaki szerethet ennyire. Én nem hittem és főképp nem terveztem, hogy szerelmes leszek! De ez van, ez adatott! És nem akarom most mindezt elveszteni!

- Hát nem látod, mi mindent vesztettem az elmúlt időben, Harry? - felegyenesedett, és végre a szemembe nézett.

- És épp most készülsz eltaszítani magadtól az egyetlent, ami még megmaradt! - érveltem.

- Tudod semmi sem tart örökké! És könnyebb még most kiszállni mindebből, minthogy egy nap te is köddé válj! - hiába, szavak terén sosem győzhettem felette. Most mégis görcsösen próbálkoztam. Felidéztem magamban Caroline utolsó hozzám intézett szavait, és ez adott ihletet és lelkierőt, hogy feltegyem a kérdést.

- Miért nem hiszel?

***

„Minden relatív. A fájdalom is. Csak ne csináljunk belőle nagy ügyet. Csak engedd el a kezem csendesen, csak adj még egy utolsó csókot. Majd engedj utamra. Hadd szálljak.”

Dominica

- Tessék? - kérdeztem fejemet ingatva.

- Miért nem hiszel? - tette fel ismét a kérdést.

- Mert minden porrá hullik! De tudod is te, mi a hit! - szavaim enyhe megvetést tartalmaztak. Nem mintha valóban ilyesfajta érzelmeket tápláltam volna Harry iránt, csak minél rövidebbre akartam zárni ezt a nehézkes beszélgetést, és ha úgy vesszük, a búcsút.

- Van ami örök! - mondta csillogó szemekkel, mit sem törődve bunkózásommal. - Egy-egy ölelést, a mi tulajdonunkban álló csókot, egy magunkévá tett sétát a holdfényes folyóparton, a forrócsoki jól ismert illatát, a csomagolópapír zizegését, mikor kibontasz egy ajándékot, a vállamra omló, szél borzolta hajtincseidet, a csokifoltot a fehér blúzodon, az éjszaka érkezett lopott sms-eket és a tenger morajló hangját a nap perzselésével kiegészítve senki nem veheti el - gördült le egy könnycseppféle az arcán. Harry... Harry sír? - Ezek az emlékeink, melyekért élünk. Melyek akkor is velünk maradnak, ha egy személy távozik, mert örökre belénk vési a tudatot, hogy hálát mondjunk az együtt töltött időért. Sok kis pici, egymástól független dolog, melyek színes kuszasága képes áttörni a hétköznapok szürke vasfüggönyeit. Egyszer majd ha öregek leszünk, jó lesz mindezt a varázslatot felidézni.

- Nem! - hunytam le a szemeim, kezemet a mellkasára helyeztem. - A csodák sem tartanak örökké - hajtottam le fejemet, és beszívtam jól ismert illatát. Minden porcikája vonzott. - Felejtünk, és ez ellen tehetetlenek vagyunk.

- De léteznek, s ez épp elég! - mondta, majd nagyot nyelt.

- Rosszul hiszed! Önmagukban semmit sem érnek! - minden erőmet összeszedtem, és lecsaptam a bőröndöm tetejét. A bőröndét, amit Caroline adományozott nekem... Igazából szinte mindenem Carolinetól származott, hisz nincstelenül landoltam ezen a földrészen. És most őt is elvesztettem. Ez túl sok volt számomra.

- Ne menj, mert belepusztulok! - mondta még utoljára Harry.

- Hidd el, kettőnk közül neked lesz fájdalommentesebb az elválás! - becipzároztam, és felemeltem. Harry kivette a kezemből, a földre ejtette, majd magához húzott.

- Kétlem! - suttogta a fülembe, majd szenvedélyesen megcsókolt. Úgy, mint azon az estén. Olyan szenvedéllyel, melynek szinte lehetetlen volt ellenállni.

- Sajnálom! - zokogtam csókunkba, majd én is visszacsókoltam, és megszakítottam. Szürke pillantásomat egybefontam az övével még utoljára. Éreztem magamon a smaragd csillogását, még egyszer. Majd egyszerűen töröltem magamat a memóriájából. Közben én újraéltem minden pillanatot, de tudtam, nekem most mennem kell. Holnapra már csak egy mulandó fejfájás leszek számára.

18. fejezet - Élvezd, ha fáj is!

Hali nyunyók! :) Itt is lenne a következő rész, mely plusz 16-osra lett ígérve. De aztán rájöttem, ez nem fog menni. Először megírtam, amint Harry durva, és részletes. De rájöttem, ez nem ebbe a blogba való. Persze, van benne valami, de nem hiszem, hogy ennél többet kellene írnom, pusztán azért, mert pont én érveltem néhány napja, milyen szánalmas, ha egy könyvet a szexxel adnak el. Remélem, azért megértitek, és találtok benne valamiféle élvezetet. Másrészt jobb is így, mert így a képzeletetekre van bízva, pontosan mit is csináltak. Harmadik, NAGYON KÖSZÖNÖM A VÉLEMÉNYEKET! Annyira aranyosak vagytok, és olyan jó ezeket olvasni! Nem is húznám tovább a szót. Jó olvasást, puszi: Vampire girl ;)

„A testiség lényege nem abban rejlik, hogy lelkiismeretünket túráztassuk, hogy rosszat cselekszünk-e, sem abban, hogy teszteljük partnerünk erőkondícióját. A test csupán a lélek kifejezőeszköze. A testiség lényege, hogy bizalommal teljen el lelkünk a másik pillantása hatására, és így együtt kezdődjön meg az utazás a csúcsra.”

Dominica

- Állj! - kiáltottam, Harry pedig belemeredt mozdulatába. - Harry én...

- Te képes vagy rá! - felelte mielőtt bővebben kifejthettem volna problémámat, de nem egyenesedett fel. Tétováztam.

- Mondd a szemembe, hogy hiszed! - sóhajtottam. Megfordult, az ágyra ült, majd engem is maga mellé vont. Mozdulatai most felettébb gyengédek és selymesek voltak, durvaságának teljesen nyoma veszett.

- Ne hidd, hogy nekem nem nehéz! - nézett a szemembe.

- Tessék? - kérdeztem vissza hitetlenül ráncolva szemöldökömet.

- Ne hidd, hogy csak benned keletkezik feszültség egy ilyesfajta érintéskor. Persze, lehet, hogy neked nehezebb legyűrni a Ronald által okozott falakat, de nekem sem egyszerű.

- Ez alatt mit értesz? - csodálkoztam, hangomba remegés vegyült.

- Én... Még sosem voltam úgy együtt egy lánnyal... - hajtotta le a fejét, arcizmai megfeszültek, fejében mély gondolatok cikázhattak. A mondat elakadt.

- Hogy úgy? - kérdeztem értetlenül, kicsit sürgetve.

- Szerelemből! - válaszolta, férfias, rekedt hangja megremegett. Csak össze illünk.

- Szerelemből? - ismételtem meg a szót tétován.

- Igen. Még sosem voltam szerelemből együtt egy lánnyal, mindig csak a szex éltetett. Bocsásd meg nekem, de ez most nekem is elég nehéz- mondta, arca egy kicsit elpirult.

- Nem kell bocsánatot kérned! - fogtam meg a kezét, hideg, hosszú ujjait meleg tenyerembe zártam, menedéket kínálva. A kocka máris fordult, és most én öntöttem belé lelket. Mert ez az élet körforgása: egyszer fent, a legtetején, életet verve másokba, máskor pedig lent, a legalján a mélységnek, haldokolva és reménykedve, valaki életet lehel belénk. Eme kettő pedig másodpercenként váltakozhat. Azt hittem, neki ilyen téren nincs gondja, sőt, féltem tapasztaltságától, most mégis olyan elesettnek tűnt.

- Gáz vagyok... Ez tök ciki! - húzta félre a száját.

- Dehogy! - csúsztam hozzá közelebb, orrunk hegyei már majdnem összeértek. - Velem nem kell szembenézned azokkal az ítéletekkel, melyeket olyan emberek rónak rád, akik még csak nem is ismernek- halvány mosoly futott át az arcán. Óvatosan összeérintettem ajkainkat, majd folytattam. - Ez jelzi, hogy a mai nap különleges. Mert valami új, valami megfoghatatlan kezdődik el. És ez biztosítja számomra azt, hogy néhány nap múlva nem lesz az arcomból egy fakó paca, a hangomból egy kéjes nyögés, a számból egy rúzsfolt az inged nyakán. Hanem emlék leszek, de abból is különleges. Élő, mely mindig mosolyt csal az arcodra, ha elered az eső, élő, melynek lángja sosem fog kihunyni.

- De én nem emléknek akarnak, hanem valóságnak! Most és örökké! - húzott közelebb, és szájaink ismét érzékien találkoztak.

- Az örökké nagyon hosszú idő! - mondtam kicsit később szemöldök ráncolva.

- Igen, pont ezért akarlak örökké! Mert akkor talán lesz elég időm megérteni minden bohókás mozdulatodat, lapos poénodat és lelki bajodat. És talán sikerül véglegesen a retinámba égetni szürkés szemeidet és emlékeimbe vésni hajad illatát! - simított végig a hátamon.

- Látod, te kis buta! Mondtam, hogy emlék leszek! Emlék, mert lesznek rossz napjaim, amikor nem tudom mindezt nyújtani, mert mondjuk már nem leszek képes rá. Emlék, még akkor is, ha forró bőröd az enyémet izzítja, és remegő kezed az enyémet szorítja.

Ennél a pontnál minden cérna és gátlás felszakadt mindkettőnkben. Magához ölelt, mint aki így akar kettőnket egyesíteni. Majd ismét megcsókolt, és óvatosan elfektetett. Én pedig végignéztem kigyúrt testén. De már nem a mellizmait láttam, hanem a szívét, az dagadt a mellkasában. Ezen az estén minden megváltozott...

A villanykapcsolóhoz nyúltam, de nagy keze karom után kapott.

- Ne, édes! - suttogta hajamba, és mélyet lélegzett, hogy beszívja epres samponom illatát. Megemelkedett mellkasa közel került arcomhoz. Ezt a helyzetet kihasználva kicsit megemeltem fejemet, és adtam egy puszit rá. Elmosolyodott. - Olyan gyönyörű vagy! - közölte.

Hajam végével megcsikiztem a vállát, miközben a tetoválásait nézegettem.

- Ez például miért tetszik annyira, hogy magadra varrattad? - mutattam pillangójára, és hideg kezemmel apró köröket írtam le a szép forma körvonalán. Forró bőre heves reakciót váltott ki az én kihűlt testemből is.

- Nem tetszés alapján választottam, mindegyiknek külön története van - nézett komolyan a szemembe, szemérmetlen pillantása hatására elvörösödtem.- Szeretném, ha ma este mindegyik titkát feltárnád!- húzogatta a szemöldökeit.

- Tudod, néha már kivannak bizonyos testrészeim a te titkaidból! - nevettem fel, mégis ebben a nevetésben valami lakozott. Igazából az egész testemben egyfajta különleges érzés bujkált, és már nagyon feszegette a határokat.

- Hmm, nem is rossz! Tudod, én olyan vizuális típus vagyok! - mondta, és határozottan lecsapott ajkaimra, miközben gyönyörű kezeivel hasamat simogatta. Nyelveink lassú, mégis heves táncot jártak egymással, hergelve a másikat. Kicsit babráltam nadrágja gombjával, de ő ellenvetésként belemorgott csókunkba. Ismét a kapcsolóhoz csúsztattam kezemet.- Ne!- kért, megszakítva egy másodpercre a csókcsatát, de ez pont elég volt ahhoz, hogy az ablakon besettenkedő hideg közénk kússzon. - Látni szeretnélek! Látni szeretném az összes apró kis rezzenésedet, látni szeretném a tested jelzéseit, amelyek arra szolgálnak, tudasd velem, hogy élvezed! És azt is szeretném, hogy te láss engem! Lásd a szememben a vágyat, és a mellette csillogó kis pontocskát, amely jelzi, hogy szándékaim komolyak!

Óvatosan bólintottam, és vissza húztam magamhoz. Lágy ajkai súrolták a vállamat, és a kissé csikis érzés átélése után muszáj volt mosolyognom.

- Vigyázz rám, és a tiéd vagyok egy életre! - húztam magunkra a takarót. Harry hatalmas kezei pedig végigsiklottak egész testemen, melyről már fogalmam sincs hová tűntek a ruháim, de ez most nem is volt lényeges. Csupán Harry kényeztetésére figyeltem.

***

„Törj az égig, s lásd, nincs kegyelem.”

Caroline

- Az egyezség az egyezség! - mondtam.

- Amit te nem tartottál be! -vágott vissza keményen. - Van fogalmad róla, hogy mit művel éppen a te kedves pártfogoltad? - kérdezte, hangjából patakszerűen folyt a maró gúny. Lehajtottam fejemet. Pontosan tudtam, hogy Dominica Harrynél van. - Éppen az ágyban hempereg!

Szőke fürtjeim meglebbentek, mikor felkaptam fejemet.

- Caroline, csalódtam benned! Azt hittem a cél érdekében...

- Azt hitted, ha felajánlod, hogy visszakapok valamit a múltból, akkor tönkreteszem valaki jövőjét- foglaltam össze nyersen, amit mondani akart. Nem vitatkozott, nem tagadott. - Lyre, ez még tőled is sok! - bólintottam elismerően.

-Kedves Caroline, hadd ne kelljen bemutatnom világban betöltött fontos szerepemet! - mondta fennkölt hangon.

- Ismerem a sztorit - fintorogtam.

- Akkor bizonyára azt is tudod, hogy valakinek szigorúnak is kell lennie. És ez a valaki nem lehet az Úr, hiszen neki végtelen jó lelke van- mosolyodott el, és ha a háta mögött nem magasodott volna az a két fehér szárny, akkor biztosra veszem, hogy ő az ördög küldötte.

- Tudom, tudom... Ezért kellett valakit teremtenie, aki szigorú és megszidja alkalmazottjait, ha azok nem hűségesek. Te éppen elhaláloztál, mikor az Úrnak eme ötlete támadt, és mivel te keménykezű egyházvezető voltál, aki kemény munkával jutott fel a ranglétra csúcsára, épp megfelelő választásnak tűntél - hadartam szem forgatva.

- Pontosan! Látod, nem is vagy te olyan buta! - Mérges szemekkel meredtem rá, úgyhogy egy pillanatra elhallgatott. - Nem értem, miért nem tudtál ügyelni a lányra - pedzegette.

- Az alkuban az állt, hogy megvédem! - csattantam fel ismét, bár hangom még így is halkan szólt övéhez képest.

- És te ezt nem tetted meg! - szidott keményen.

- Megmentettem a haláltól, és ott voltam vele végig! Ott voltam a repülőbalesetnél, és nem engedtem, hogy kiszálljon belőle az élet. Aztán a bizalmába férkőztem, és elmondtam neki, miféle szerzet. De ezek után sem hagytam magára! Segítettem megbirkózni neki a ténnyel, és ennek fejébe még túllépni a gyászon! Holott te is tudod, hogy van, aki nem tudja felfogni ép ésszel, milyen képesség adatott meg neki, és nem egy személy végzett már magával! Volt, aki azt hitte, teljesen megbolondult, és ezért vetett véget az életének. De Dominica nem tette! Mert én ott voltam vele! - mondtam magamra mutatva, mintha ezzel bizonyítékot adnék szavaimnak, szemöldököm egyenes vonallá szaladt össze.

- De itt még nem lett volna vége a munkádnak! - vágott közbe. - Nem szabadott volna hagynod, hogy megismerje Harryt!

- És hogyan akadályozhattam volna meg? Én csak egy angyal vagyok, akit ráadásul a föld börtönébe száműztek. Nem én mozgatom a szálakat! Nem én táplálok az emberek elméjébe gondolatokat! - célozgattam, és reméltem, ez hat.

- Csend! - ordított fel bőszülten. - Igazad van, senki vagy ahhoz, hogy szólni merj! - hangja a mennydörgéshez hasonlított. - Hibáztál - közölte. - Ismerd be. - Ajkaim nem nyíltak. - Ismerd be!

- Beismerem - mondtam, és próbáltam hangomba dacosságot csempészni valamiféle gyenge ellenállásképp. Beismertem, mert tisztában voltam a következményekkel, hogy mi történhet, ha nem teszem. Azonban fejemet nem hajtottam megalázkodva, sőt, inkább kicsit felszegtem.

- Helyes - mosolyodott el ismét azzal a félelmetességgel. - De még jóvá teheted.

- Mégis hogyan? - kérdeztem rá óvatosan.

- Még megfékezheted a kapcsolatukat. Talán ha többé nem találkoznak, akkor a lány elfelejti.

- Kizártnak tartom. Már egy az aurájuk - feleltem.

- Mégis hogy történhetett meg ez? - háborgott.

- Azt hittem, tudod - feltételeztem.

- Van fogalmad róla, drága Caroline, mennyi dolga van egy magamfajta égi lénynek? - kérdezte megvetően. - Nem tudok a kis pártfogoltad minden lépésére ügyelni.

- Nem is kell minden lépésére, csak a fontosabbakra - jegyeztem meg.

- Ne tovább! - a fehér szárnyakkal érdekes kontrasztot alkotott vörös feje. - Ajánlom, hogy valami megoldást találj!

- De hát szereti... - keltem védelmükre anyatigrisként.

- Az a fiú fekete, mint az éj holdfogyatkozáskor! Nem maradhatnak együtt! És te - mutatott rám - leszel az, aki cselekszik az ügy érdekében.

- Én? Tudod reménykedtem benne, hogy az alku beteljesül, és kapok még egy esélyt, azonban most már nem fogok ilyen aljasságokkal próbálkozni.

- Kénytelen leszel!

- Öreg vagyok én már, ha külsőmön nem is ez tükröződik. Egyszer csak meghalok, és akkor mi lesz? Hm?

- Nem elég öreg ahhoz, hogy kiszállj. Nálad amúgy sem a korod dominál, s ezt te is tudod, ha játszod is a bolondot!

- Tudom, de érzem, ha jön a vég. Bármikor távozhatok. Akkor mi lesz?

- Most mondjak spoilert az életről? - nevetett fel hátborzongatóan, tincseimet gyenge szél borzolta.

- Inkább kihagynám - legyintettem rá. - Nem érdekel.

- Ilyen könnyen feladnád? - vonta le a következtetést.

- Ez nem feladás! Csupán ésszerű gondolkodás! - vágtam a fejéhez.

- Caroline, tisztában vagy te azzal, milyen lehetőség ez? Ilyen másnak még nem adatott meg! Ne mondd, hogy nem hiányzik a családod! A férjed, a gyermeked... Ne mondd, hogy nem szeretnéd azt a csöppséget újra a karjaid melegében tudni.

- Tisztában - feleltem, csak, hogy félbeszakítsam. - Mégsem élnék vele. Tudod, az akkor megtörtént. És bár nagyon fáj még mindig, de ez már így is marad. Nekik ott van a legjobb helyük, ahol most vannak. Az a múlt. De most itt a jelen, és én megszerettem Dominicát, nem akarok neki még több fájdalmat okozni.

- Ha Harryvel marad, az egész élete fájdalmas lesz! Annak a fiúnak a lelke már rég elkárhozott!

- Mindenki változhat!

- De ő nem fog! Vagy segítesz a lánynak, és kitalálsz valamit az elszakításukra, vagy a lány magától hagyja ott, és az lehet, hogy beláthatatlan következményeket von maga után!

- Nem, Lyre! Én megvédem amitől tudom, de a szerelem nem ezen dolgok közé sorolható. Biztosra veszem, hogy ha egyszer Dominica meghoz egy döntést, miszerint útjaikat szétválasztja, akkor van elég ereje ahhoz is, hogy talpra álljon.

- Legyen neked igazad- egyezett bele. - De tudd, hogy ha ilyen erős szálak kötik össze őket, nem egyszerű az a búcsú.

- Egyik búcsú sem egyszerű! De Dominica különleges, még a maga fajtájában is. Nehogy már te papolj nekem érzelmekről, mikor még csak a szerelem édes, csalogató illatát sem érezted meg még soha!

- Nem tudlak megérteni! Csak vigyáznod kellett volna rájuk, és meg lett volna mindened! Az üdvösséged, a családod, minden!

- Ne dobálózz eme felelőtlen szavakkal! - intettem csendre. - Abba még bele sem gondoltál, hogy mi van akkor, ha az a fiú Dominica életkönyvében Harry?- kérdeztem megvilágosodva.

- Kizárt! Az....Az nem lehetséges! - hosszú évek óta először hallottam, hogy megakadt a szava.

- Nem tudhatod! - fordítottam hátat neki.

- Csak annyit mondok, vigyázz Caroline! Ez nem véletlen a bukott angyalok városa! - lépett mögém, szavait nyakamon éreztem.

***

„Mert nincs megállás. Csupán kiszállás, mivel bizonyítod gyávaságodat.”

Harry

Egy cseppnyi menny a földön Dominica társaságában.

Végtagjaimban még mindig élt egy kicsi abból a kellemes bizsergésből, mely az utóbbi fél órában betöltötte mindenemet. Kezem Dominica hátát simogatta, kinek feje mellkasomon pihent, hajzuhataga kellemesen csikizett. Úgy éreztem, egy röpke másodperc erejéig azt hittem, minden tökéletes.

Elfelejtettem a felkelő nap első sugarait, melyek tudálékosan bekúsztak a kíváncsi szemek ellenszeréül felrakott sötét, szürke sötétítőfüggönyön keresztül. Elfelejtettem a mellettem lévő éjjeliszekrény tartalmát, az ébresztőórát, mely magabiztosan váltogatta számait lapján, és éppen előrekészült hajtani magát 05:59-ről 06:00-ra, hogy teljes tüdejével eressze ki fülsértő csipogását. Elfelejtettem, hogy ismét a hétköznapok soraiban melózok, és minden eddig történt ellenére be kell ma mennem a stúdióba, felhúzni azt a flancos, drága szabású öltönyt, és belevetni magam a kamerák tengerébe. Elfelejtettem.

Óvatosan megemelkedtem, hogy lenyomjam az ébresztőt. Domi kómásan pillantott rám, valószínűleg elszunyókált, hogy én észre sem vettem.

- Jó reggelt! - leheltem csókot gyönyörű, telt ajkaira. Ő csak ragyogó mosolyával válaszolt. - Csinálok reggelit! - ajánlottam fel, és óvatosan kicsúsztam alóla. Visszapillantottam rá az ágy széléről, de szemhéjai csukva voltak.

Lábaim, melyen még mindig a vágy izzadtságcseppjei futottak, nyomot hagytak a hideg kövön, és mutatták utamat.

Beléptem a viszonylag tágas helységbe, és feloltottam a villanyt, mert nem volt lelkierőm felhúzni a redőnyöket, hogy szembenézzek a külvilággal.

A földön egy széttört üveg hevert, talán Jim Beam lehetett benne, mindenesetre annyi biztos volt, hogy akkor hullott ki kezeim közül, mikor tegnap este felálltam, hogy Dominica elé léphessek, és elkezdődhessen az a csodás, mi több, mámoros utazás, mely behálózta az éjszakát.

A spájzba mentem lapátért meg seprűért, hogy feltakarítsam, majd miután ezzel végeztem, egy konyharuhával felitattam a ragacsos cseppeket.

Éppen előpakoltam a hűtő összesített, és elég szegényes tartalmát, hogy kiokoskodjam, mit is készíthetnék belőle, mikor furcsa motoszkálást hallottam. Csak a csengő harsány, folyamatos hangja után jöttem rá, hogy ziháló, nehéz léptek verték fel a lépcsőház nyugalmát. Furcsa volt, hisz nálunk senki sem rohant, pláne nem lépcsőzött. Az egyetlen kivételt talán én nyújtottam néhanapján.

- Jövök! - mondtam közepes hangerővel, remélve, Dom visszaaludt.

A csengő viszont továbbra is szakadatlanul mondta a magáét.

- Itt vagyok! - szóltam ismét, azzal szélesre tártam a bejárati ajtót, hogy feltárja a mögötte türelmetlenkedőt. Eme mozdulatsor után két erős kéz kapaszkodott meg a vállamban, de olyan gyenge szorítással, mintha nyomban össze esne ott előttem.

- Harry! - zihálta. - Beszélnünk kell! - szavait alig értettem ki mély sóhajai rengetegéből, mely igazából csak segélykiáltás volt a levegő után.

- Gyere, ülj le! - vezettem ez ebédlőbe, és kihúztam előtte egy széket, hogy letehesse kimerültnek tűnő testét.

- Dominica hol van? - kérdezte, mintha csak most esett le volna neki hiányos öltözékem láttán, hogy nem egyedül tartózkodok a lakás falai között.

- A hálószobában! - böktem a helyes irány felé. - Ha a csengőkoncert nem verte föl, akkor valószínűsítem, hogy alszik- hangom ereje majdhogynem a suttogás szintjére csökkent, de még így is tisztán ki volt hallható az a sajátos rekedtség, mely megkülönböztette másokétól.

Egy másodpercig hallgatott, mintha nem tudna válaszolni, vagy nem lenne mondandója számomra.

- Hozzak egy pohár vizet? - kérdeztem, ezer darabra törve a közénk húzódott csend szilánkjait.

- Igen, az jól esne - bólintott, szemei mintha üvegből lettek volna, úgy fénylettek, s olyan semmitmondóan villantak rám.

Egy percre eltűntem e különös szemek látóterének skálájáról, majd egy pohárral tértem vissza, amit nyomban elé is tettem.

- Mi szél hozott erre? - kérdeztem, hangomban kettősség csengett, a mostanában szokványossá vállt viharokra utalva.

Megrázta szőke, összetapadt tincseit, mintha el is felejtette volna, miért jött.

- Baj van - mondta végül. Kérdően felhúztam szemöldökeimet. - Harry, velem kell jönnöd- szemöldökeim még magasabbra csúsztak, s elérték tetőpontjaikat.

- Veled? - értetlenül bámultam rá.

- Velem... Vagy a rendőrökkel - mondta sejtelmesen.

- Milyen rendőrökkel? - kérdeztem, szemöldökeim lecsúsztak a helyükre, vagy talán még lejjebb is merészkedtek.

- Akik percek múlva itt fognak állni az ajtód előtt, ha nem sietünk.

Kellett nekem visszakérdeznem?

- Mégis mit akarnának itt a rendőrök? - újabb ártatlannak hitt kérdés.

- Egy cellában akarod megtudni, vagy velem jössz?

Ez hatott, mert rögtön elszórt ruhadarabjaim felkutatására indultam. Bevillantak a képek, amint Domi aranyos kis kezei lehámozzák rólam őket, és minden precizitását félredobva elhajítják őket a négy égtáj köztes irányaiban.

-Ki van itt?- jelent meg gondolataimból életre kelve az a szív alakú arc a hálószoba ajtajában, tekintete érdeklődve pásztázta feldúlt arcomat. Mikor látta, válaszra képtelen vagyok, izgatott mosollyal az arcán az ebédlőbe rohant. - Caroline! - hallottam meg boldog hangját, ám az említett személytől nem hallottam visszajelzést.

- Kész vagyok - jelentettem ki. - Indulhatunk.

- Hova mentek? - kérdezte Domi.

- Én sem tudom - vontam meg a vállamat, és Carolinera néztem, de ő hallgatott.

- Öltözök - komolyodott el arca.

- Maradsz! - utasítottam, és elkaptam előttem elsuhanó vékony karját.

- Megyek! - emelte fel orrát, amolyan 'nem vagy az anyám, hogy parancsolgass nekem!' stílusban, de néhány másodperc után neki is leesett, hogy nem áll ez jól neki.

- Azt mondtam, maradsz! - rántottam meg, olyannyira, hogy az egyik Caroline melletti székre zuhant. Kezem nyoma vöröslő foltot hagyott karján. Szürke szemeiben mintha félelem kelt volna életre, de nem merültem el bennük annyira, hogy ezt megállapítsam. Hátat fordítottam, és intettem Carolinenak, hogy menjünk. Én rohantam elöl, holott ő tudta, hová vezet utunk. A lécső aljánál, amit most mégiscsak használtunk, már beszűrődött a rendőrkocsik kékes színű szirénafénye.

- Itt már nem jutunk ki - mormoltam. - Arra - mutattam azt utat a mögöttem rohanó, erején felülteljesítő középkorú nőnek. - A hátsó kijárat.

Kijutottunk a szabad levegőre, amelyből szinte egyszerre szippantottunk nagyot Carrel. Hisz ki tudja, számomra talán ez az utolsó... vagy a következő... vagy az az utáni... esetleg csak négy-öt van hátra.

Jobbra néztem, ahol egy sötétkék ruhába bújtatott rendőr fordult be a sarkon. Ezek szerint már tudják, hogy nem vagyok otthon. Szegény Dominica biztos halálra rémült már... De nem! Nem jöhet velem. Ez nem lottó, itt nem nyersz, maximum csak veszítesz.

Balra vettük az irányt, ami az útvonal cikk-cakkosságából ítélve kerülőnek bizonyult. Azonban az ismeretlen mellékutcák sokaságából lassan főbb utakra tértünk át, s nekem minden egyre ismerősebb lett. A hátunk mögül erősen sütött a nap, az ég mégis szürke volt, azonban nem természetesen. Mintha csak szépülni akarna, és minden sminkjét magára kente volna, akár egy kisgyerek anyja készletét, azonban így csak egy szörnyre alakját rajzolta ki. Erős füstszag csapta meg orromat, az utcákon pedig a füst olyan otthonosan szállingózott, mintha nem először járna itt. Távolról hangos sikolyok törtek utat maguknak a ködszerű anyagban. Nem kellett hozzá sok ész, hogy megállapítsam, valami ég.