16. fejezet - Zuhogó zuhanás

„Ha utálsz valakit, megölted.”

Dominica

- Dominica itthon van? - hallottam a földszintről felszökő tétova kérdést. Szóval él. Nem őt lőtték le, ergo ő lőtt.

- Itthon. Ki sem mozdul a szobájából, mióta hazajött- válaszolt Car. - Harry, mi történt? - hangjából dőlt az aggodalom.

- Erre lennék én is kíváncsi! - és már tartott is felfelé, de léptei most nehezek voltak, nem a szokásos könnyedségével szedte a lépcsőfokokat.

- Bejöhetek? - kérdezte.

- Nem! - adtam meg nemes egyszerűséggel az amúgy is egyértelmű választ. Sejtésem, miszerint Harryt hidegen hagyta tiltakozásom, be is igazolódott, amikor a kilincs lenyomódott.

- Te bezárkóztál? - kérdezte hitetlenül, mintha akkora meglepetés lenne a történtek után.

- Ezt egyedül is ki tudtad találni! - közöltem mogorván.

- Ha nem nyitod ki, én akkor is bemegyek! - hagyta figyelmen kívül beszólásomat.

- Menj el! - ordítottam ki.

- Inkább te az ajtó közeléből! - azzal nekirohant, és pár másodperc múlva már ott állt előttem.- Ez ma már a második ajtó, amit be kell törnöm miattad- jelentette ki. Vetettem rá egy pillantást, de nem tudtam, mit gondoljak. - Beszélgessünk - ült le mellém, és nagy szemekkel bámult rám.

- Beszélgessünk - bólintottam, pillantásom jeges zuhanyként csobogott rá. Pár másodpercig hallgattunk, biztos arra várt, hogy kiöntsem neki a szívemet.

- Figyelj! - simított végig gyengéden a vállamon. Érintése kellemes volt, mégis hiányzott a már megszokott szikra. Nagy erőfeszítésembe tellett, hogy ne húzódjak el, de a szerepemet játszanom kellett, ha zöld ágra akartam jutni az üggyel. Mert ha rögtön nekirohanok, semmit nem tudok meg.

- Ki halt meg? - tettem fel első kérdésemet látszólag nagy nyugalommal. Nem válaszolt. - Hallottam a lövést. Szóval ki? Ronald? Netalántán valaki szerencsétlen ártatlan?

- Ott senki sem ártatlan - hajtotta le fejét.

- Szóval te sem - összeszűkített szemekkel néztem rá.

- Sosem állítottam - halkan mondta a szavakat, úgy, hogy alig hallottam meg őket.

- Nagyszerű - kacagtam fel görcsösen, de szememben már a könnyek gyűltek. - Akkor is áruld el, ki halt meg!

- A biztonsági őr - felelte mindenfajta együttérzés mellőzésével.

- Ki lőtt? - adtam meg magamnak az esélyt, hogy elhiggyem, nem igaz, hogy ő is olyan.

- Ronald - vágta rá túlontúl gyorsan.

- Hazudsz - köptem elé a szót megvetően.

- Nem hiszel nekem - válaszolt állítással, amit nagyon is helyesen látott. - Mit mondott neked az a szemét? - szemeiben fellángolt a gyűlölet, smaragdzöld írisze elsötétült.

- Neked az mindegy! - válaszoltam, és már éreztem, hogy részemről sem fog menni a higgadt beszélgetés, és óvatos tapogatózás.

- Nem akartam, hogy idáig fajuljanak a dolgok. Nem akartalak ennyire belerángatni a mocsokba. Nem akartam neked rosszat.

- Valóban. Az elsődleges célod a jóvátétel volt - célozgattam kemény hangsúllyal.

- Milyen jóvátételről beszélsz? - kapta fel a fejét.

- Tudod te azt, okos fiú - nyögtem még, majd elszakadt a cérna, arcom eltorzult, és belülről nyeltem könnyeimet, de kívülre csak az a görcsös előremeredés maradt.

- Képzeld, Dominica, nem tudom! Azt tudom, hogy mit hibáztam! Azt tudom, hogy nem akartam, hogy fény derüljön arra, miért nyírjuk egymást Ronalddal folyamatosan! Ezeket mind tudom! De arra még mindig nem sikerült rájönnöm, miért vonzódom hozzád, és a veled járó dolgokhoz ennyire!

- Hát megmondjam, mért? Mert piszkos a lelkiismereted! - ordítottam, és nem akartam meghallani válaszát.

- Lehet! Lehet, hogy Ronald elmondta, hogy én ragasztottalak bele a pók hálójába, hogy én voltam a közvetítő kettőtök között, és miattam kerültél a filmipar útvesztőjébe! De gondolom arról elfelejtett tájékoztatni, hogy mindeközben pisztolyt tartott a fejemhez!

- Hogy micsoda? - döbbentem le, és egyre jobban undorodtam tőle. - Te a saját nyomorék életed mentése végett képes voltál engem az a vadállat elé lökni?- összegeztem.

- Ja, hogy ezt meg te nem tudtad? - nyitotta szét tettetett csodálkozással kezeit, és a hatás kedvéért szemöldökeit is felhúzta. - Most már legalább ketten vagyunk az értetlenek klubjában! - kiáltotta. - De sebaj! Most megvilágosodhattál! - legyintett cinikusan, és már azt sem tudta, miről beszél.

- Szóval csak ezért kellettem? - kérdeztem csendesen, magamba roskadva. Nem volt erőm tovább veszekedni, legalábbis azt hittem, ilyenből nincs tartalék. Költői kérdés volt ez, amire édes mindegy volt a felelet.

- Nem! Fel tudod ezt fogni? Nem! - ő nem halkított. - Te voltál az, akinek tényleg nem akartam rosszat!

- Mégis sikerült romba döntened az életemet! - néztem rá üveges szemekkel.

- Azért ne túlozz! Te ma csak egy kis ízelítőt kaptál mindabból, mi nekem az életemet jelenti - állt fel, így még félelmetesebbnek hatott.

- Ühüm, gondolom már téged is akartak megerőszakolni! - bólogattam hevesen. Erre nem tudott mit lépni. - Különben is - folytattam - a mai napot elmondtad, de mi van a repülőbalesettel? Baleset? Merénylet! Szerinted az nem érint?

- Hidd el, hogy engem ezerszer jobban érint! - köszörülte meg torkát, amit nem tudtam mire vélni. Puszta véletlen, vagy a valóság titkolása, esetleg torzítása?

- Most sajnáljalak? - kaptak hangszálaim új erőre.

- Nincs rá szükségem!

- A sajnálatomra vagy rám?

- Mért kell kiforgatni a szavaimat? - kérdezte agresszívan. Most legalább előbújt igazi énje.

- Miért ölted meg a bátyámat? - kérdeztem vissza kissé nyersen.

- Hogy mit csináltam? - nézett rám értetlen-ártatlan pofával. Kár, hogy neki már nem tudtam hinni.

- Jól hallottad! Ronald mindent elmondott! - érveltem.

- És neki aztán lehet hinni! - artikulálatlanul beszélt, a szavakat csak összeszorított fogain át préselte, gondolom ezzel is nyugtatni próbálta magát.

- És neked? Egy kapcsolat nem az őszinteségre épül? - célozgattam kérdésemmel a sablonokból jól ismert tökéletes élet profiljára.

- De te mégsem hiszed el, amit mondok! Meg sem hallgatod a dolgokat az én szemszögemből! - erős kezei a vállamra fonódtak. Szorítottak. Előjöttek a képek, amint magatehetetlenül vergődök Ronald kezei között, mint az elejtett vad, várva a szabadulást vagy a kegyelemdöfést. Ő is ugyanolyan, semmi kétség. Ugyanaz a közelség, csak ez a lélegzet szaporábban cserélődik, és valamivel melegebb.

- Állítsd már be úgy mintha velem nem lehetne kijönni! Én vagyok a gonosz banya, mi? - nyeltem nagyot, mert most már tudtam, mivel állok szemben. A kezek még mindig nem engedtek. - Van nálad fegyver? - kérdeztem olyan hangon, amire muszáj volt válaszolnia. És az igenleges választ sem tagadhatta le, mert éreztem a keménységet oldalán. Farkasszemet néztem vele.

- Van.

A további hergelési szövegeimet már nem mertem előadni, az én nagyszájúságom kifújt ennyivel. Csak hallgatagon néztem arcát, kavargó érzésekkel és gondolatokkal. Lassan ereszteni kezdett, és a zakója zsebébe nyúlt. Előrántotta a pisztolyt, majd erőtlenül leengedte, és mellém dobta.

- Bassza meg, Dominica, szeretlek! - túrt idegesen hajába, és hátrált pár lépést. A stressz és félelem elegye olyan szinten ellepett tetőtől talpig, hogy azt sem tudtam, ezt valóban mondta-e, vagy csak odaképzeltem.

- Ez nekem nem elég! - ráztam meg a fejemet. - Ezek csak szavak.

- Mit tegyek, hogy higgy nekem? - kérdezte szinte megalázkodóan.

- Hozd vissza a múltat! Tedd jóvá, amit elrontottál!

- Sajnálom, hogy nem tudtam megfelelni neked. - Szóval ennyi volt. A büszkesége nagyobb annál, minthogy tovább faggasson, és harcoljon értem.

- Furcsa, hogy valaki nem lát tökéletesnek? - a sötétben tapogatóztam, tudva, hogy a tűz bármely pillanatban fellángolhat. A töltött fegyver pedig ott feküdt mellettem, csendes álmát aludva az ágyon. Egy tárgy, melyhez nem kizárt, hogy ember életek kioltása tapad, most ott van mellettem. Még hallgat. Tipikus vihar előtti csend.

- Talán igen - vonta meg a vállát, és vérig sértetten hátat fordított nekem.

- Azt hiszed, hogy mindig minden csak körülötted forog? - kiáltottam rá még utoljára dühösen, és szívem szerint valamit hozzávágtam volna, hogy 'térj már észhez'.

- Nem, ebből már kiábrándultam. Talán pont ettől tudok annyira szeretni - csillant fel valami ismerős az arcán, ahogy hátratekintett rám.

- Hangulat ember vagy Harry! Én nem tudok elmenni a te bonyodalmas világodon!

- Az meg sem fordult a fejedben, hogy te változtál meg? - kérdezte, majd elviharzott. Nem mentem utána, még csak meg sem mozdultam. A nyitott ablakon szellő kúszott be, mely egyenletes időközönként csapkodta a letört zárú ajtót a félfához.

Sírva borultam a térdemre, két tenyeremet füleimre tapasztottam, mert nem érdekelt a külvilág. Nem akartam tudomást venni az utca morajáról, a madarak csicsergéséről, és semmi vidám dologról. Mikor legközelebb felnéztem, Caroline állt az ajtóban.

- Mindent hallottál, mi? - kérdeztem szánalomra méltóan.

- A lényeget - bólintott.

- Nehogy azzal gyere, hogy „Én megmondtam!” - kértem feszülten.

- Eszembe sem jutott! - tartózkodott.

- Bár letudnám ebből az őrületből szűrni az igazat! - ráztam reménytelenül a fejemet.

- Te érveltél az a bizonyos buli előtt azzal, hogy nálad jobban senki sem ismeri az embereket...

- Épp elég, hogy tudom róluk: tévedésre hajlamosak. Ott, a buli előtt... Na, ott én is tévedtem - magyaráztam ki magam.

- Biztos vagy ebben? - kérdezett vissza kedvesen, és próbált a helyes irányba terelni.

- Biztos. Most már te is tudj valamit: Nem olyan könnyű más emlékeire hangolódni, mikor a halállal nézel szembe. Mert lehetőségem éppenséggel lett volna az agyturkászásra, csak merszem nem volt hozzá.

- Én nem egészen erre gondoltam. A kérdés nem az, hogy mered-e használni a képességeidet, legalábbis Harry esetében biztos nem. Hanem, hogy szereted-e. Vele szemben egyszerű emberként kell gondolkodnod! Ez csupán bizalomjáték, egy végtelen kötéltánc. Ha elhiszed, amit mond, akkor békülj ki vele, de ha nem, akkor szakíts meg vele mindenfajta kapcsolatot. Tudod, ha mindig a képességeiddel ellenőrizgetnéd, akkor hol lenne az a feltétlenség?- ezt úgy mondta, mintha az előbbit tanácsolná, de az utóbbiban reménykedne.

- De ugyanakkor nehéz is mellőzni valamit, amit a kezedbe adtak - tűnődtem.

- Dominica! - állt a sarkára, új módon. - Döntsd már el végre, mit is akarsz!

***

„Ha vannak szabályok, akkor késztetést érzünk arra, hogy megszegjük őket, mert úgy érezzük, csak beskatulyáznak minket. De ha nincsenek, akkor egyből újakat teremtünk. Mert érezzük, hogy muszáj, hogy legyen valami, ami tereli életünket, és mutatja, merre van a helyes út, még akkor is, ha nem mindig akadályozza meg, hogy lelépjünk arról.”

Harry

- Van erre valami szabály? - kérdeztem szenvedve.

- Hogy hogyan nyerd meg? Hát légy ügyes! - nevetett Dick.

- Nem, te buta! Arra, hogy hány nap után kereshetem. Vagy hány nap után kellene, hogy keressen.

- Ki? A ló? - vágott furcsa pofát. Könyörgően néztem rá. - Ja, hogy Dominica! - világosodott meg.

- Mondjuk.

- Nem tudom én az ilyen filmekből ellopott hülyeségeket. De azt ne várd, hogy ő keressen! Ha valóban minden úgy volt, ahogy elmondtad, és képes voltál fegyvert fogni rá, akkor még ha térden csúszol, a porban kúszol sem sok esélyt látok rá, hogy megbékél.

- Köszönöm, hogy felvidítottál, haver! - néztem rá szem forgatva.

- Szívesen - bólintott vigyorogva. - De most tényleg! - komolyodott meg. - Harry, ez a helyzet abszurd! De szeretném, ha most kicsit kikapcsolnád az agyadat.

- Az nehéz lesz - nyafogtam. - Elbaltáztam, érted?

- Értem én, csak jelen pillanatban nem igazán érdekel. Majd a verseny után visszatérünk rá - hátba veregetéssel késztetett, hogy szálljak fel a lóra.

- Úgysem nyerem meg! Ahhoz több gyakorlásra lenne szükségem! Minek kellett ezt a hülye versenyt előrehozni? Nekem kell az a plusz két hét! - szájaltam, miközben eleget tettem kérésének.

- Mert egy hülye embernek így esett jól - adta meg a választ, amire csak szájhúzással tudtam felelni.

- Még visszatáncolhatok? - kérdeztem, de sejtettem a nemleges választ. Megrázta a fejét.

- H, te komolyan nem fogod fel, mi rejlik benned? - hitetlenkedett.

- Sokra megyek vele - vontam meg a vállamat.

- Helyesbítenék: sokra mehetnél vele...

- Úgy látszik, még gyakorolnom kell az ironikus beszédstílust - fintorogtam.

- Hisztisebb vagy, mint valami lány. Mi van, menstruálsz, hogy ilyen érzelmi hullámban vagy?

- Hülye - röhögtem fel az olcsó poénon, remélve, oldódik bennem a feszültség.

- Na, végre. Szóval, indulhat Harry hercegnő? - kérdezte, de válaszomat nem várta meg. Erőset vágott a ló oldalára, az pedig megindult alattam.

***

„A legfontosabb dolgokat a magunk bőrén kell megtapasztalnunk, s a saját szánkkal kell megfogalmaznunk, legyünk megáldva bármilyen beszédkészséggel. A szülőknek egyszer el kell engedniük gyermekük kezét, a barátoknak egyszer a saját útjukra kell lépniük, és ez ritkán egyezik meg a miénkkel. És ha nem tudatosítjuk magunkban az élet komolyságát, akkor rögtön az első örvény magába szippant majd az élet mély és hideg tengerén. Fájhatnak dolgok, de miután elállítottuk a vérzést, már nem nyalogathatjuk tovább sebeinket. Megrémíthetnek dolgok, de meg kell birkóznunk velük. Mert egy törés érthető, ha kihat arra az esetre, amikor ugyanabban a szituációban találod magadat. De megengedhetetlen, hogy mindenre rányomja bélyegét.”

Dominica

- Eldöntöttem, mit akarok - álltam meg Caroline előtt, aki éppen kómás fejjel, békésen iszogatta reggeli kávéját.

- És mire jutottál? Éjszaka nem igazán szoktak józan döntések születni - bölcselt, de láttam rajta, hogy jobban örülne, ha még pár óráig békén hagynám.

- Az igazat - jelentettem ki. Már csak a dobpergés hiányzott az igazi hatás eléréséhez. - Elmegyek hozzá.

- Házhoz mész? Majd ő keres! - vágta rá.

- Nem leszek feminista. Ha ki akarom deríteni, ki a felelős a bátyám haláláért, akkor muszáj engednem. Amúgy meg a dolog úgy áll, hogy hiszek neki- kacsintottam Carre.

- Jó, akkor elviszlek, amint felébredtem - ígérte.

- Bocsi, de a dolog nem tűr halasztást - mondtam, és kinyitottam tenyeremet, amelyben már ott volt a kocsikulcs.

- Nem, az kizárt dolog! - nyíltak ki szemei.

-  Íme a hatásos ébresztő - mosolyogtam magamban.

Mire utolért, én már a volán mögött ültem, és beindítottam a motor is.

- Ülj át az anyósülésre! - parancsolt rám, mikor kinyitotta az ajtót. Önelégülten csúsztam arrébb. Igazából vezetni nem vezettem volna semmi pénzért, távol álljon tőlem a környezet rongálás - hisz pár fa biztos kidőlt volna - meg még mindig nem csökkent a járművek iránt érzett félelmem, és heves szívdobogásom, de erről ő nem tudhatott.

Pár perccel később már ott álltunk Harry lakásának ajtaja előtt. Még sosem jártam nála, mindig ő jött hozzánk, így kicsit mart a kíváncsiság, milyen lehet az ő otthona. Mély levegőt vettem, és megnyomtam a csengőt. Semmi válasz. Még egyszer próbálkoztam, de a helyzet változatlan volt. Végül már szinte rátenyereltem az ominózus tárgyra, hogy ha esetleg másnaposan heverne a lakás egy távoli zugában, akkor is értesüljön ittlétemről. Csakhogy beigazoljam, nem vagyok én olyan jó kislány, mint hiszi.

- Lehet, hogy nincs itthon - jegyezte meg Car ásítva.

- De mégis hol lehet? A bárok, és éjszakai klubok már bezártak, a forgatás ma szünetel - vezettem le a szerintem logikus gondolatmenetet.

Semmi használható nem jutott eszembe, és csendben imádkoztam, hogy ez változzon.

- Neki is van magánélete.

- Igen, és ez a magánélet itt áll az ajtaja előtt - magyaráztam.

Végül abban állapodtunk meg, hogy később visszajövünk, de valahogy mégsem hagyott nyugodni a dolog. Valami belülről emésztett, olyan női megérzés szerű, és a fejem is eszeveszett módon lüktetett a fájdalomtól.

- Biztos ez a szörnyű időjárás - rakta elém a kávét Caroline. Minden arcizmom összerándult, mikor belekortyoltam a keserű italba. Nem szoktam kávézni, de a fájdalom már szinte elviselhetetlen méreteket öltött, így mindent kipróbáltam, ami egy kis jelt mutatott az enyhülésre.- Hihetetlen, milyen szeszélyessé vált a világ az elmúlt években. Itt, Los Angelesben még télen is alig esik annyi eső, mint amennyi az elmúlt pár hétben lehullott- panaszkodott. Mert az ég ismét szürke volt, az eső meg csak zuhogott és zuhogott.

- Megyek és ledőlök, hátha jobb lesz! - hátráltam a lépcső felé, de a fordulót nem kalkuláltam bele, és nekimentem a felfelé vezető út mellett elhelyezett kis szekrénynek. - Áu - szisszentem fel, mikor éreztem, hogy valami vaskos, nehéz csúszott le, és felsértette a sarkamon a bőrt. Hátranéztem, és az a könyv hevert a lábaim előtt, amiből új létem alapjait magoltam. Felemeltem, és ezzel együtt mentem fel a szobámba. Egyedül akartam lenni, de valahogy a nyitott ajtó mellett nem jött el ez a felemelő érzés.

Először próbáltam aludni, de az agyam egyre csak azon kattogott, hol lehet most Harry.

Végül addig szenvedtem, hogy a könyv súlya ismét gyenge combjaimat terhelte, és én vastag lapjait lapozgattam.

- Az emlékfoltozó szemmel teremt kapcsolatot - mindig csak bámul ki a fejéből,-fordítottam szabadon - nem beszél semmiről - mindig csak csendben bámul ki a fejéből, és a többi, és a többi... - futottam át a szöveget. Nem is tudtam pontosan mit akartam látni, találni, csak az ismeretlent kerestem, kutattam.

„Kapcsolatok” - akadt meg a szemem a címkén. Tovább olvastam az alcímeket. - „Kapcsolat teremtés” - mégsem lesz jó, ez ugyanaz a száraz sablon a szem és a látás anatómiájával vegyítve. - „Kapcsolatfelvétel más emlékfoltozókkal” - jelen esetben ez használhatatlan. - „Kapcsolatteremtés emberekkel” - ez épp azt közölte velem, hogy nem vagyok ember... Várjunk csak! Ez érdekes!

„Az emlékfoltozó különleges érzelmi érzékenységgel megáldott. Megeshet hogy egy hozzá közelálló személy olyan érzelmi hatást gyakorol az emlékfoltozóra, hogy az magához láncolja, egyesíti aurájukat, és azontúl képes kapcsolatba lépni vele a hagyományos formákat megtörve is.”

Ergo lehetséges lenne, hogy megérezzem, ha bajban van?

Nem mérlegeltem, nem boncolgattam tovább. A kellő bátorítást megadta.

- Istenem! Te ruháztad ezt rám, kérlek, akkor most karolj fel, hogy ne essek el a teher alatt - hunytam le szememet néhány pillanatra.

Nem tudom meddig ültem görnyedve, a fejemet masszírozva az ágyon, kutatva az emlékeim között, hogy rájöjjek, hol lehet most. Furcsamód igencsak élesen fel tudtam idézni minden egyes pillanatot, amit együtt tölthettünk el. Szívem hol összeszorult, hol kacagott az együtt megélt pillanatok rövidke sokaságán.

Az első találkozást inkább nem idéztem fel, mert azt a kínt átélni még egyszer még a jelen helyzetben sem szerettem volna. De minden mást szinte újraéltem. Láttam őt az első randinkon, ahogy esetlenül üdvözölt a Milka csokival kezében, láttam a buliban, ahogy fürtjei izzadt homlokához tapadtak, ahogy ott állt vérezve, és én segítettem. Aztán láttam magunkon a játszótéren, ahogy éppen megnyílik, ahogy éppen azt ecseteli, hogy vidéken nőtt fel. Aztán jött a fotós, a cipő meg repült.

- Vidéken nőtt fel - mormoltam magam elé. Említett valami tanyát is, csak a nevére nem emlékszem már pontosan. Talán valami Fe...Fedomland?

A fejem fájdalmáról megfeledkezve rohantam át Caroline szobájába, és eszeveszett gyorsasággal csaptam fel a laptopot.

„Fedomland” - írtam be a google keresőjébe, de nem adott ki találatot.-”Hasonló szavak keresése” - kattintottam rá, a touchpad szinte betört a nyomás alatt.-”Freedomland” - Ez az, hát persze! Szabadság! Rámentem a honlapjára. - „Lóversenyek és fogadás” - dobta ki az első menüpontot.

***

„Egy bizonyos sebesség után már nem is érzékeled a mozgást. Ekkor múlik el a félelem.”

Harry

- Dick, tegnap még azt mondtad, nem léphetek vissza!

- Ez nem visszalépés, csupán felelősségteljes döntés, H! - húzott vissza pólómnál fogva, mikor a lábamat a kengyelbe akasztottam felszállás céljából. - Nézz már ki!
- Mi van ott? - kérdeztem, mintha nem érteném mire céloz. Mikor a bolond adja a hülyét...

- Sár! Mindenütt csak sár! - mutogatott hevesen.

- Még van fél óra a kezdésig, addig elállhat az eső! - mondtam, bár tudtam, hogy hülyeségeket beszélek, hisz mondandómnak elhanyagolható az esélye.

- Ha el is állna, nem lennénk sokkal előbb! A föld elázott! - érvelt.

- Ha már eljutottam idáig, ha már túlvonszoltál annyi mindenen - mutattam rá - akkor nem itt fogok megtorpanni!-azzal felültem a lóra, és méltóságteljesen otthagytam, hogy elmenjünk bemelegíteni. Mert ez volt az én módszerem a viták lezárására - faképnél hagytam az illetőt. Elmenekültem, mintsem igazat adtam volna másnak.

- Remélem tudod mit csinálsz! - kiáltotta utánam, bár ő is tudta, ismerem az élet kegyetlen játékszabályait. Egyszer hibázhatsz igazán. Egyetlen egyszer, mert utána vége szakad. Éreztem Dick szövegének valóságtartalmát, és tudtam, mit vállalok, de nem érdekelt.

Igaza volt Dominicának, pillanatnyi hangulatom rányomja kezét az én valódi, hús-vér kezemre, felülbírálja annak döntését, majd öncéljának megfelelően irányt változtat, és ráerőszakolja a maga verzióját. Befolyásol. Elveszi önuralmamat.

- Viszlát a díjátadáson, Dick! - mosolyodtam el magabiztosan.

A hosszú és unalmas megnyitó után még temérdek időm volt pályára lépésemig. Addig felváltva vedeltem a kóla és kávé nem túl gyomorkímélő elegyét. De az idő gyorsabban telt, mint gondoltam.

- A tizenhármas versenyző következik! - mondta be a hangosbemondó, amely számban végre magamra ismertem.

- Nem érdekelnek a babonák! - tudatosítottam magamban, mikor a kapuhoz álltam.

„ - A banyaszám. ”

- Gyerünk Hullócsillag, menni fog! - paskoltam meg lovam oldalát.

„ - Kérlek, Harry, ne rontsd el! ”

- Gyí !- indítottam, de a megszokott szárnyalási érzés elmaradt. Éreztem, hogy mindkettőnk mozgását nehezíti a zuhogó eső, a ruha már néhány másodperc után vizesen és hidegen tapadt bőrömhöz. A föld ázott volt, és kitaposott, és csak nehezítette a dolgot az előttem szereplő versenyzők patanyomaiból keletkezett süppedés - és buckarengeteg. - Ne add fel! - mormoltam, és gyorsítottam. A körülmények már nem tették lehetővé a gondolkodást.

„ - Küzdj! ”

Az első akadályon még átküzdöttük magunkat, de a másodikban már hibáztunk, amit a legfelső léc bánt.

- Sebaj - bátorítottam, de az összhang már szűnni kezdett, és a két test külön ritmusra járta haláltáncát.

„ - Csak előre nézz! ”

A harmadik akadálynál taroltunk, csak éppen nem a sikert, hanem az akadály elemeit bontottuk el. Az erőm ekkorra már teljesen elfogyott. A homlokomon cikázó izzadtságcseppek nem váltak el élesen az eső cseppjeitől. Egy határállapotba kerültem. Már nem hidegnek éreztem az esőt, csupán nedvesnek, már nem hallottam a közönség felől hangokat, csak egy egységes, monoton morajlást. Meg állhattam volna, de nem tettem. Feladhattam volna a versenyt, és kisétálhattunk volna. De nem tettük. És ez az én döntésem volt. Egy döntés, mely két lény életét változtathatja meg.

„ - Harry! ” Vészhang.

Pillantásom a lelátóra tévedt, és ez elég is volt a teljes tudathasadáshoz.

- Harry! - ordította, én pedig egy másodperc alatt zuhantam vissza a jeges valóságba. Előre néztem, de a távolságokat már képtelen voltam felmérni. Hullócsillag elrugaszkodott, de hátsó jobb hátsó láb beakadt az akadályt tartó fa tákolmányba. És akkor, egy másodperc erejéig tényleg megtapasztalhattam, milyen a magasban szállni, milyen, mikor fentről szemléled a világot.

A szürke világot elöntötte a világosság. Minden fehér lett szemeim előtt. És egyre csak azt a kiáltást akartam hallgatni:

- Harry!

15. fejezet - Csömörből vödörbe

" Néha kissé fájó beismerni az ősi tudományban rejlő igazságokat."

Dominica

A napok gyorsan teltek, a naptárlapok egyre gyorsabban hullottak el, s nekem már-már természetessé vált Harry közelsége.

- Hát, tudod anya van ez a fiú - halkult el a hangom, jelezve, hogy titok következik. Jó volt vele újra beszélni, hangja valahogy erőt adott, még ha orroltam is rájuk egy kicsit. Lassacskán kénytelen voltam beismerni, hogy az élet megy tovább.

- Igeeen - nyújtotta el a szót, belemenve a játékba. Bár éreztem hangja mellett a mögöttes tartalmat; azt, hogy bármit megtenne, hogy kiengeszteljen.

- És hát kedves, aranyos, jóképű és szexi, és megértő, és és és ahh... - fulladtam bele mondanivalómba. Úgy látszik, butaság volt még a kísérlet is, hogy megpróbáljam egy levegővel felsorolni Harry jó tulajdonságait.

- És szeret? - kérdezett vissza kedvesen.

- Hát, persze! - nevettem fel szeleburdiságomon, hisz a legfontosabbat hagytam ki.

- Akkor rendben. Üzenném neki, hogy nagyon vigyázzon az én egy szem lányomra! - mondta bolondos hangnemben közölve a világ legkomolyabban gondolt mondatát.

- Milyen volt a temetés? - kérdeztem még halkabban, mint az előző beszélgetés zajlott.

- Jaj, kicsim, nem szeretném most elrontani az örömödet! Hisz látod, ha valamit az ég elvesz, ad helyette mást! - terelt.

- Alexet semmi sem pótolhatja! - csattantam fel az ostoba feltételezésen.

- Tudom, hogy most így érzed, de az idő előrehaladtával majd minden vele kapcsolatos aggodalmad elmúlik. Bár teljesen el sosem felejted, de évek múlva majd csak akkor gondolsz rá, a kezeid közé akad egy régi fénykép. Ennek egyszerű magyarázata, hogy akkor már saját családod lesz, és a saját gyerekeid miatt fogsz aggódni!

- De...

- Kérlek, ne szakíts félbe! Köszönöm. Tudod, minden embernek, és főként nőnek a gyermeke a legfontosabb. A saját épséged családalapítás után teljesen háttérbe veszik, a férjed pedig hiába lesz fontos, mégiscsak a gyermek visz minden figyelmet. Hisz az a te és a lelki társad vére, húsa lesz. Neked a testvéred volt, akivel egyszer úgyis alábbhagyott volna kapcsolattartásod. Ellenben nekem és apádnak ő a gyermekünk volt. Nekünk örülnünk kell neked, de mégis mindig ott fog bujkálni bennünk az érzés, hogy lehetett volna másképp. És minden gyomorgörcsömkor eszembe fog jutni, hogy itt bizony két magzatot hordtam ki- osztotta meg velem gondolatait, teljesen feltárulkozva.

- Legyen neked igazad - hagytam rá, mert már elfogyott ama tartalék erőm, amit az értelmetlen érvelésre tartogattam.

- És mikor jössz haza? - terelt egy kifinomult manőverrel, méghozzá ügyesen.

- Hát, ez a másik, amit meg kell beszélnünk, ha már a pasizási technikáimat kitárgyaltuk - kezdtem finoman.

- Dominica, megijesztesz! - szisszent fel.

- Nyugi, semmi olyan, amire ne lehetnél később büszke- mondtam, majd összeszorítottam a fogsoromat.

- Ne kertelj! - szólított fel.

- Szóval... Az eredeti repülőjegyem már elúszott, hisz a terv szerint már New Yorkban kellene élveznünk a vakációt, majd onnan repülnénk haza. - A többes szám már annyira megszokottan, természetesen jött, hogy nehéz volt egyes számban folytatni. - De ez nem így történt - köszörültem meg a torkomat. - Szeretném, ha az új jegy ára nem titeket terhelne- jelentettem ki.

- Jaj, kicsim, ezzel te ne törődj!- hallottam anya sok jót nem sejtő hangját egy másik kontinensről.

- De, anya! - határoztam. - Tudom, hogy bár nélkülöznünk sosem kellett, mégsem adatott sosem lehetőségünk a pénzszórásra, és ilyenfajta nagyobb kiadásokra. És most te hallgass végig! - szólítottam fel, megelőzve, hogy közbeszóljon. - A fiú, akiről annyit áradoztam, nem akárki. Állást ajánlott. Illetve nem ő, ő csak közvetített- szépítettem egy kicsit a dolgokon. - Igazából a főnöke.

- Ugye nem valami illegális? - vágott kérésem ellenére közbe hőn szeretett anyukám.

- Dehogyis! - mostam tisztára magam. - Egy filmről lenne szó.

- Ez elég tág fogalom - állapította meg.

- Egy filmforgatásról lenne szó - bővítettem.

- És hogy jössz te a képbe? - gyanakodott.

- Az egyik modell lemondta a szerepet, és Har... és a főszereplőnek nem akadt új partner. Így Ronald, a főnöke, megkért, hogy ugorjak be.

- Vetkőzni kell? Egyáltalán milyen film? Felnőtt? - érdeklődött édesanyám, kicsit talán túlreagálva a dolgot.

- Nem, egyáltalán nem. Anya, nem mentem keresztül semmilyen agymosáson, még meg van a józan eszem! - védtem magamat. - Miből gondoltad ezt?

- Hát, drágám, be kell vallani, sosem voltál egy színész alkat. Úgy tudom, komoly lámpalázzal küzdesz minden nyilvános megjelenésed előtt.

- Talált.

- Ráadásul ebből kifolyólag színészi múltad, tapasztalatod sincs - vezette le rémképekkel díszített gondolatmenetét, és vele párhuzamosan folytatott összeesküvés elméletét, amelyet legalább hang formában nem adott tudtomra.

- Ez így igaz, de erre nincs is szükség. A főszereplő barátnőjét alakítom, és csupán néhány percet fogok szerepelni. Szövegem alig lesz, néhány mosolyt meg már csak meg tudok ereszteni.

- Nem tudom, kicsim. Olyan baljós érzéseim vannak nekem. Miért pont te jöttél a képbe? - kérdezősködött tovább.

- Anya, neked mindig. És azért, mert mégiscsak a főszereplő barátnője vagyok a valóságban is.

- Rendben. Pontos adatokat akarok hallani. Először is, ki a te nagy szerelmed? - kérdezett rá nyíltan.

- Első számú szabály, higgy a fülednek! - figyelmeztettem. - A becsületes neve...

- Dominica! - hallott türelmetlen felszólítás a másik oldalról.

- Harry Styles - mondtam ki egy szuszra.

Furcsa hangok jöttek át, valószínűleg ő is levegőért kapkodott.

- Mégis hogy a fenébe ismerted meg te Harry Stylest? - kérdezte a megszokottnál magasabb hangon. - Azért tisztázzuk: az a göndör fürtökkel megáldott fiú abból a tiniknek való nyálas filmből? - tette hozzá bizonytalanul.

- Igen anya, Ő az. És megismerkedésünk történetét már elmeséltem úgy öt perccel ezelőtt.

Az első sokkon túl volt, ám ezek után majdnem harmadik világháborút robbantott, amilyen mennyiségű kérdéssel bombázott, ráadásul amilyen gyorsaságban kérdezte... Azt hiszem, a második sokk a telefonszámla érkeztével fogja érni.

- Kopp-kopp! Bejöhetek?

A hang hallatán először összerezzentem, mert nem számítottam hirtelen felbukkanására, de furcsamód kellemes bizsergéssel is eltöltött. Bólintottam, és felültem az ágyamon, amin már szinte lehetetlen pózban helyezkedtem el.

- Most le kell tennem! Látogatóm jött! - közöltem anyával, olyan hangsúllyal, amiből biztosra kiértette, hogy Harry van itt.

- Rendben, menj csak! - vette tudomásul tapintatosan. - De várj, még egy pillanat! Kérlek békéljetek meg Carolinenal!

- Rendben - bólintottam beleegyezően, majd megszakítottam a vonalat.

- Apukád már készíti a baltát? - telepedett mellém Harold.

- Miből gondolod, hogy a szüleimmel beszéltem? - néztem rá komolyan.

- Ki mással? - nevetett fel.

- Vannak barátaim, meg ilyesmik - célozgattam.

- Ha velük beszéltél volna, nem csaptad volna le ilyen gyorsan.
- Nem csaptam le, csak inkább foglalkozok veled, aki itt vagy velem, mint a világ másik felén lévő emberekkel! - néztem rá.
- Értem. De attól még a szüleiddel beszéltél - nem adta fel a témát.
- Anyukámmal- vallottam be. - Apa még nem tud rólad.
- Akkor még biztonságban vagyok - állapította meg.
- Apa sem eszik embert... Csak alkalmanként - nevettem fel.
- Nagyszerű! Most igazán megnyugtattál.
- Csak nem vaj van a füled mögött, Harold? - néztem rá kihívóan.
- Hová gondolsz, Domo? - kérdezett vissza, és egy lendülettel magához rántott, majd játékosan összekócolta hajamat. - De azt ugye tudod, hogy még meg is fogsz unni, ha még filmet is együtt forgatunk?- vette elő szokványos pimasz mosolyát.
- Azok után, hogy tegnap háromszor kísértél haza? Ez kizárt dolog! - kacagtam. - Várj, te hallgatóztál?
- Nem tudom ki akart sétálni - tárta szét kezeit értetlen arccal. - És csak egy ici-picit.
- Nem tudom ki akart a közelemben lenni - vágtam vissza.
- A sors furcsa fintora vagy te, kicsi lány - simogatta meg arcomat néhány pillanatnyi hallgatás után, mikor rájött, nem tud megfelelően válaszolni. - Egy angyal, akinek kihullott egy tollpihe a szárnyából, mikor zuhant a mennyből a karjaim felé - zárt ölelésébe. - A pihe pedig kecses táncát járván csintalan tervet szőtt: megcsikizte a sors orrát, az pedig tüsszentett egyet. Így keletkezett az a grimasz és így kavarodott fel minden körülöttünk.

- Mikor tanultál meg így bókolni? - néztem fel mosolyogva, bár az angyali hasonlat ismét többet rejtett számomra a kelleténél.

- Látod, pont erről beszélek! Eddig a számba kellett rágni minden egyes szót, most rád nézek, és elöntenek. Eddig az duzzasztotta a mellkasomat, ha én voltam egy lánynak az első - ami már számtalanszor megesett - nálad pedig azt kívánom, bár én lehetnék a utolsó!

- Ámen! - adtam áldásomat saját kapcsolatunkra, miközben egyre csak arcát kémleltem. - Azt hittem, te nem szereted a csöpögő romantikát - jegyeztem meg.

- Az ember egyszer tesz ki magáért, és tessék! - nevetett fel, és elengedett szoros öleléséből.

- Nem azért mondtam! - mentettem a menthetőt.

- Nem, késő! - húzta fel orrát.

- Valahogy csak ki tudlak engesztelni! - bújtam hozzá mosolyogva.

- Nem, az lehetetlen! - emelte fel fejét olyannyira, hogy már a plafonnal volt párhuzamos.

- Felajánlok egy puszit - kezdtem az üzletelést. Megrázta a fejét. - Két puszit- tettem fel következő ajánlatomat. Ismét csak fejrázás jött válaszul. - Akkor egy csókot - dobtam be az aduászt, de meglepetésemre ismét megrázta fejét. - Akkor nem kapsz semmit! - tártam szét karjaimat.

- Jó, akkor most nagylelkű leszek. Egy puszi és egy csók, és megegyeztünk - közölte. Kezet fogtunk, majd ujjaink összekulcsolódtak. Magához rántott, és még mielőtt rossz hírem kerekedne, tisztességesen, legálisan behajtotta rajtam tartozásomat; megcsókolt.

***

" Az igazság sosem győzhet a hazugság aljas eszközeivel szemben. "

Harry

 - Jaj, Annabell, én már ezt nem bírom! - nyafogtam ki magamat. Annabell a fodrászom volt, talán az egyetlen biztos pont a folyton változó stábban; Ronaldot leszámítva.

- Szereted a csajt? - kérdezte komolyan, a tükör segítségével folytonos szemkontaktust tartva velem.

- Persze - vágtam rá azonnal.

- Én a helyedben fognám, és lelépnék vele.

- Ha ez ilyen egyszerű lenne! De neki normális élete van. Ott a suli, a barátok, a szülei, nem tűnhetek el vele a föld színéről! Hidd el, már annyi módot átrágtam, annyi kibúvót kerestem, de egyikkel sem lettem előbb.

- Akkor nem tudom - vonta meg a vállát. - Figyelj, Harry! Bírlak, meg minden, hisz már jó pár éve csinálom a hajadat, de még mindig csak a fodrászod vagyok, és nem holmi szerelmi tanácsadó!
- Ok, bocsi - dőltem hátra duzzogva.
- Nehogy már megsértődj! És tartsd a szemed Ronaldon, mert még nem járt olyan fiatal lány itt, akinél nem próbálkozott be! - hagyott magamra.
- Szuper - puffogtam magamnak.
- Öt perc és felvétel - mondták be, ami egyet jelentett a halálommal. Tudtam, hogy most Dominica is itt lesz, és ez most egy különleges helyzetet fog előidézni, de azt nem tudtam megmondani, hogy nekem ez könnyebbség lesz, vagy nehezíti dolgom.
Fogtam az ásványvizes üvegemet, és a srúdióba battyogtam. Arcomon végigcikázott egy izzadtságcsepp, amelyet az izgalom és a hatlamas reflektorok közös gyermekének tudtam be.
Szemeimet körbefuttattam a hatalmas teren, de Dominicát nem láttam. Hirtelen valaki hátulról befogta a szememet. Kezeimet a kis női kezekre fektettem, és lejjebb csúsztattam őket, hogy végül egy ölelés jöjjön ki a helyzetből, majd szembefordultam a karok tulajdonosával.
- Szia, Domo! - köszöntöttem, és közben lágy táncot jártam az idegein.
- Hello! - köszönt összevont szemöldökkel. - Nem is mondtad, hogy ez ilyen régi időkben játszódó film. Tök jók ezek a ruhák - örvendezett. Mindig is sejtettem, hogy Domi nem az a haragtartó típus.
- Bocs, nem gondoltam, hogy ez számít - vontam meg a vállamat. - Engem már rég nem érdekel, milyen karaktert játszok- viccelődtem savanyú és keserű keverék ízesítésű humorommal. - Egyébként legalább látod, milyen szexi vagyok öltönyben - húzogattam fel-le szemöldökeimet.
- Legalább látok egy öltönybe öltöztetett majmot! - lökött oldalba, majd elindult előre. Nem zavarta, hogy sosem járt még itt.
- Szevasztok fiatalok! - köszöntött minket álmosan Ronald. Nem mondja komolyan, hogy még csak most kelt?
- Ennyire ne vágyj a sírba - köszöntöttem gunyorosan.
- Harold, te csak akkor beszélj, ha a forgatókönyv azt szükségessé teszi - nézett rám megvetően.
- Örömmel - fordítottam neki hátat.
- Dominica! - a hátamon felállt a szőr ettől a névtől ezen a hangon. - Milyen reggeled volt?
- Köszönöm, jó.
Itt kezdődött az a bájcsevej, amelyet még ama monoton hang sem szakított félbe, amely közölte, hogy a forgatás elkezdődik. A kamerák azonban még pihentek némi ideig, amíg Ron körbevezette Domit, megmutogatott neki minden technikai kütyüt,és elmagyarázta a forgatás menetét.
- Örülnék, ha kevesebbet szövetkeznél az ellenséggel! - súgtam oda Dominak, mikor már mindenki felvételre készen beállt a helyére.
- Sosem fogom megérteni, miért utáljátok ennyire egymást - érkezett a számomra megdöbbentő válasz.
- Bár ne tudnád - ez volt a végszavam.
A csapó éles hangjára megindultak a felvevőgépek, és kemény munka elé állítottak minket. De mégis tartotta bennem a lelket az a szürke szempár, melybe végre nem tettetett szerelemmel kellett néznem.

***

" Semmi sem tart örökké. Ez jelent jót is, rosszat is. Egy matekórán frissítő eme bejelentés, de az életben, ahol szövevények fognak közre minket, szinte minden alkalommal fájdalmat vonz maga után. "

Dominica

- Dominica, bejönnél az irodámba? Lenne még egy-két aláírni való papír - lépett mellém Ronald. Harry alig észrevehetően megrázta a fejét.

- Persze - válaszoltam halkan, majd elindultam az említett helység irányába vezető folyosón. Harry a homlokára csapott, én pedig értetlenül fordultam hátra.

- Ezek az átkozott papírok, már sokszor el sem tudok igazodni köztük - csukta be Ronald mögöttem az ajtót. Valami kattant egyet, de nem igazán törődtem vele. - Na, hol is vannak? - húzta ki íróasztalának fiókát. - Meg is van.

Tollat vettem kezeim közé, és lehajoltam, hogy aláírjam a megfelelő példányokat különböző szerződésekből és jogvédelmi papírokból.

Ron lassan a hátam mögé sétált, és már frusztrálóan közel tartózkodott hozzám. Baljós megérzések keltek bennem életre, ezért megkétszereztem írási tempómat, mit sem törődve a külalakkal.

- Kész - sóhajtottam fel, és felegyenesedtem, miközben már fordultam is meg, azzal a feltett szándékkal, hogy már húzok is. Biztos voltam benne, hogy Harry a kocsinál vár. Azonban ahogy újra elnyertem magasságomat, egy arccal találtam szembe magamat, miközben a hozzá tartozó test már nekem nyomódott. - Mit csinálsz? - kérdeztem hebegve, kerülve a szemkontaktust.

- Jaj, édesem, ne játszd meg magadat! - röhögött fel Ronald. - Nem hiszem el, hogy egy olyan gyönyörű lánynak, mint te vagy, pont egy olyan nyápicra van szüksége, mint ez a Harold gyerek!

- Harry nem nyápic! - védtem meg, de nagy kár volt. Ron egyik hideg keze hátulról nyakamra fonódott, és szorítani kezdett. Felszisszentem.

- Előttem ne védd azt az álszent hazudozót! - köpte elém a szavakat.

- Mit értesz ezalatt? - kérdeztem vissza, inkább időhúzás végett, mintsem érdekeltségből.

- Hát mégsem igaz az a nagy szentszövege? „Én mindig igazat mondok! Sosem tudnék hazudni ilyen gyönyörű és követelőző szemeknek!” - utánozta gúnyosan Harryt. Összevontam szemöldökömet. - Bizony kislány, üdvözöllek Hollywoodban! Üdv itt, ahol mindenki csak érdek kapcsolatokat teremt! Itt, ahol senki sem ártatlan!

- Mit akarsz? - mondtam türelmetlenül.

- Á, csak kicsit felvilágosítani téged, hogy kicsoda is a te pasid valójában! Ő az, aki miatt meghalt a bátyád! - közölte hidegvérrel.

- Nem hiszek magának! - tettettem higgadtságot, de valójában csak kétségbeesetten vergődtem. Mégis, amit mondott, olyan képtelenségnek tűnt...

- Nem jól teszed, kicsi lány! - húzott magához teljesen. - De tudd, az a gép nem véletlenül robbant fel!

- Hazudik! Baleset volt! - fektettem minden bizalmamat mondataimba.

- Persze, a rendőrség így könyvelte el, mert valaki - és eme szót igazán megnyomta - sokat perkált érte. Erre felé már csak így működik az élet. De ők is pontosan tudják, hogy nem véletlen zuhant le az a szerencsétlen vasmadár! Hisz az a motor nem véletlenül állt le ott, ahol. Minden ki volt számolva!

- Nem mond igazat! - húztam magam össze a lehető legkisebb helyre, de erős markai közül nem volt menekvés. A hallottak és a félelem közös erejét bevetve olyannyira sokkolt, hogy már nem tudtam gondolkodni, nem tudtam döntéseket hozni, és legfőképp mérlegelni, mennyi a hallottak igazságtartalma.

- Ugyan már, hogy lehetsz ennyire naiv? - forgatta meg szemeit. - Ez egész csak színjáték! Nem szeret! Egyszerűen csak a bűntudat hajtja a veled folytatott kapcsolata során! Hisz gondold csak végig, mennyi kapcsolata lehet egy színésznek? Ráadásul piszkos kapcsolata! Na, még mindig úgy szereted?

Erőtlenül ingattam meg fejemet, és mereven bámultam magam elé.

- Nem hát! Hisz neked férfi kell! - mondta, és megcsókolt. Minden erőmet abba fektettem, hogy eltoljam magamtól, de túl gyenge voltam ahhoz, hogy szembeszálljak egy izmos férfival. A következő percek összefolytak. Ronald kezeit erőszakos, függetlenül akaratomtól becsúsztatta pólóm alá.

- Hagyjon békén! - kiabáltam, amilyen hangosan csak tudtam, de senki nem hallotta.

- Nyugi, nem fog fájni! Sőt, élvezni is fogod! - csillantak fel szemei. A sokk olyan erős volt, hogy szinte mozdulni sem bírtam.

- Állj ellen a végletekig! - tápláltam agyamba. Gyenge, túlságosan is női kezeim pólómat szorították derekamhoz, azonban az anyag gyorsan szakadt.

Ronald az asztalhoz nyomott, amiről minden papír a földre hullott a lendület következtében.

- Ne! - ordítottam, kapálóztam, mikor fekete farmerom gombjához érkezett. Próbáltam a lába közé célozni rúgásomat, de mozgási lehetőségem túlzottan korlátozott volt egy ilyen hadművelethez. Végül minden erőmet felhasználva, valami csodával határos módon kiszabadultam Ron alól, de csak az ajtóig jutottam. Ott azonban hiába rángattam a kilincset, az ajtó zárva volt.

- Nem akartam, hogy látogatóink legyenek! - kacsintott rám.

- Segítség! - ordítottam utoljára, mert aztán leszakított pólómból egy darabot, és a számba tűrte.

- Nem menekülsz! - közölte. Erőtlenül hanyatlottam karjai közé.

- Nem megmondtam, hogy ő tabu?! - hallottam egy túlontúl ismerős hangot. Valaki leszakította rólam a férfi testet. - Dom, fuss! - ordította, én pedig mindent hátrahagyva, vissza nem nézve rohantam a kijárat felé. Hallottam még valami lövés szerű durranást, majd mintha valami nehéz tárgy vagy test zuhant volna a földre, de nem volt merszem visszafordulni. A rémület úrrá lett rajtam. Szedtem vézna, izomzat nélküli lábamat. Az utcára kiérve nem tudtam, merre induljak. Szakadt ruhám miatt megvetően pillantottak rám az emberek.

14.fejezet - Bolond háború

"Nem gondoltam, hogy a nyaram egy állatkert gondozásával fog telni. Pillangók a gyomromban, egy férfi a szívemben, és valami fura, gombóc szerű lény a torkomban."

Dominica

- Ezt nem mondhatod komolyan! - csodálkozott Harry, gyönyörű kezeit széttárta. Hihetetlen volt itt ülni vele szemben ezen a kopott vendégágyon, és beszélgetni, csevegni és fecsegni. Igazából azt sem tudtam, hogy került ide, csak jött, és a percek máris összefolytak. Nem tudtam, és még most sem tudom, milyen furcsa erő vezérelhetett, hogy ezt éreztem, de szinte biztosra vettem, hogy ilyesmi lehet a szerelem.

- De bizony - bólintottam rá, újra és újra. - Még sosem voltam buliban. 

- De ezt hogy tudtad kivitelezni? - röhögött fel.

- Hát, London nem Los Angeles. Itt a sok sztár, olyanok, mint te, mind isztok, drogoztok, és ez a menő, és elfogadott. Persze, Londonban is van egy ilyen réteg, de a többség tini normális.

- Most ezzel arra célzol, hogy nem vagyok normális? - vonta fel egyik szemöldökét.

- Nem. Csak arra, hogy eddig nekem az volt a természetes esti program, ha tanultam - mentettem magamat automatikusan.

- Nem mondom, hogy az én életmódom jó. Mert nem az, hisz én már valahol a ló túloldalán helyezkedek el, de semmi szórakozás? Ez azért durva - akadt ki.

 - Mint említettem, vallásos családban nőttem fel, és boldog voltam. Nem hiszem, hogy az alkohol bármin is változtatna - érveltem, de agyam egy kis, nyughatatlan része mást mondott.

- Ki sem szeretnéd próbálni? - kérdezte sejtelmes hangon.

- De, egyszer talán. Ha itt lesz az ideje- mondtam óvatosan. - Amúgy milyen érzés? - kérdeztem kíváncsian.

- Bulizni? - röhögte el magát. - Ez a legbugyutább kérdés, amit valaha feltettek nekem, pedig már jó pár interjún részt vettem, elhiheted.

- Nem cáfolom - hajtottam le szégyenlősen a fejemet.

- Egyébként ha rendesen csinálod, akkor remek - adta meg a választ kérdésemre.

- Mi az, hogyha rendesen csinálod? - ráztam meg a fejem értetlenül.

- Van, aki azért bulizik, hogy bekerüljön egy bizonyos menőnek számító rétegbe, ezért rögtön a földig leissza magát, vagy nagy adag droghoz nyúl, hogy tudatát veszítse. Na, ennek semmi értelme. Próbáltam már, nem is egyszer, és tényleg nem hatott. De viszont amikor mindenki mást elfelejtesz, vagy csak bizonyos embereket látsz meg a tömegben, akkor remek kikapcsolódás. Persze, az ital itt is elmaradhatatlan, csak nem kell túlzásba esni.

- Értem - bólintottam, mintha ez valami lecke lett volna, amit gondosan be kell magolni.

- Nem. Nem érted. Akkor értenéd, ha kicsit ellazítanád magadat! - rázta meg a vállamat. - Olyan vagy, mint valami rendszerhibás robot - bukott ki belőle.

- Micsoda? - kerekedtek el a szemeim, de ő nem igazán zavartatta magát. - Ezen mit értesz?

- Beprogramoztak egy életre. Minden helyzetre megvan az etiketted, és ehhez tartod magadat.

- És ez baj? - vágtam közbe, mert nem értettem problémáját. - Azzal mégis mi a gond, ha illedelmes vagyok?

- Azzal semmi. Én is tudom az alapvető viselkedési normát, és általában azon belül mozgok... Általában - köszörülte meg torkát. - Mégsem ülök olyan egyenes háttal az ágyon, mint valami hercegkisasszony, és nem óvakodok még a levegőben terjengő porszemektől is - vonta meg a vállát.

- Tessék? - hitetlenül meredtem rá. - Én nem óvakodok mindentől! Kikérem magamnak!

- Dominica! Nem sértésként, de tettél már életedben valamit úgy, hogy nem gondoltál bele a következményekbe? - szegezte nekem a kérdést, amire csak hallgatással tudtam válaszolni. -Na, ugye. Megértem, hogy próbálsz megfelelni mindenkinek, de ez nem fog menni, még akkor sem, ha valaki olyan bájos, és elragadó, mint te. Tudod, olyan szép volt az a konyhai csetepaté, de ahogy megjelent Caroline, te elfutottál. Aztán az a csók ott a folyosón... Édes volt, de amint véget ért, te visszahúzódtál a kényelmi zónádba, és nem mozdulsz.

- Jó-jó! Elég, értem - intettem le, mert valahol igaza volt. Akárhogy is ragoztam, ha valaki azt mondta ugorjak, akkor én ugrottam. - A robot megvan, de miért rendszerhibás? - kérdeztem furcsa dallamossággal a hangomban.

- Mert van egy-egy pillanatod, amikor hiába van mindenfajta program telepítve beléd, akkor is a szíved vezérel - mosolyodott el.

- Akkor mi a gond? Ha néha nem a szabályaim szerint cselekszek, akkor mégis miről beszélünk? - ráztam meg a fejem értetlenül.

- Az, hogy ezeket a pillanatokat csak a szemeden lehet észrevenni. Mert mire a többi tagod ki tudná fejezni, addigra tovaillan.

- Nekem ez már bonyolult! - nevettem fel zavartan.

- Csak engedd el magadat - lökött finoman oldalba.

- Megpróbálom - bólintottam.

- Reménytelen eset vagy! - csapott a homlokára.

- Most miért? - kérdeztem szinte gyermekies hangnemben.

- Ezt nem próbálni kell, hanem csinálni! - adta meg a választ. - Megvan! Ma egy VIP partira vagyok hivatalos, ott lesz mindenki, aki csak számít a készülő filmemnél. Nincs is innen olyan messze a klub helység, ahol megrendezésre kerül. Nincs partnerem - célozgatott.

- És ezzel a ténnyel én most mit kezdjek? - kérdeztem sóhajtva, bár sejtettem mire megy ki a játék.

- Gyere el velem! - kérte könnyedén, és még ellenállhatatlan mosolyát is bevetette.

- Kizárt dolog! - közöltem.

- Miért? És ne gyere azzal, hogy gyászolsz, és a többi! - találta ki gondolataimat. Komolyan ilyen átlátszó lennék? - Arra lesz még időd! Azt már magadban kell elintézned, de a jó Isten szerelmére, egyszer érezd már jól magadat! - könyörgött.

- Már sokszor éreztem jól magamat- szúrtam közbe sértődötten.

- Bizonyos keretek között. - Látta, hogy megfogott, így önelégülten elvigyorodott.

- De én nem vagyok oda való! Csupa híres és gazdag ember... - tépelődtem.

- Hidd el, még csalódást is fognak okozni. Photoshop nélkül nem nyújtanak olyan szívderítő látványt, te viszont... - elakadt.

- Nem is tudom - túrtam hajamba. - Ruhám sincs, tekintve, nyaralni jöttem.

- Nem kell kiöltözni - felelte higgadtan.

- Férfi meglátás! De ha nem húzunk fel szép ruhákat, akkor azért bélyegeztek meg minket - forgattam meg a szemeimet.

- Domo! - vágott szavaimba, és a név hallatán azonnal elhallgattam.

- Hogy neveztél?

- Domo - mosolygott sunyin.

- Ne hívj így! - tiltottam meg neki.

- Miért? - pimaszkodott, látszott rajta, hogy minden pillanatát élvezi bosszantásomnak.

- Mert ez hülyén hangzik! Idióta becenév! - érveltem, ő meg, mintha csak nem is érteni mondandómat, mintha nem is egy nyelvet beszélnénk, mintha ő valami teljesen más országból jött volna, vagy inkább más bolygóról, és viccesnek találná makogásomat, csak nevetett.

- Oké - vihogott, de biztos voltam benne, hogy ezzel még nincs vége.- Szóval azt akartam mondani, hogy végtére is egy diszkóba megyünk, nem bálba!

-De akkor is! Egy férfinak olyan könnyű, mert szexik vagytok egy sima pólóban is- osztottam meg nézeteimet.

- Jó, én ezt nem vagyok hajlandó tovább hallgatni - állt fel. - Nyolcra érted jövök! - közölte ellentmondást nem tűrően.

- De én nem... - kezdtem a tiltakozást.

- Nem érdekel. Én itt leszek! - két lépéssel az ajtóban termett.

- Itt ne hagysz! - akadtam ki hirtelen döntésén és modortalanságán.

- Egyébként elárulom, neked póló sem kell a szexiséghez! - hagyta rám megjegyzését, aminek jelentésébe inkább bele sem gondoltam, majd hatásosan távozott. Felugrottam, és utána futottam, de mikor láttam a lépcsőn lerohanó alakját, megtorpantam. Nem tudtam, mi következne, ha utána mennék, így inkább gyáván álltam még percekig a lépcső tetején, ahol tegnap megcsókolt. Körülbelül ezen a helyen ért utol az érzés, hogy ki kell lépnem abból a sokat emlegetett kényelmi zónámból.

- Caroline! - kiáltottam el magam.

***

"Miért van, hogy a teremtő legtökéletesebb alkotása, maga a szeretet száll szembe az Ő akaratával?"

Caroline

- Caroline! - kiáltott Domi, és már indult is le a lépcsőn, hogy megkeressen.

- Igen? - szóltam vissza szobám ajtajából, mire arca felcsillant, és hozzám futott.

- Ma este szórakozni megyek! - ennek a mondatnak még örültem is volna, ha ismert volna bármit is Los Angelesből.

- Ezt mégis hogy gondoltad kivitelezni? - vontam össze szemöldökömet.

- Harryvel - egészítette ki mondatát.

- Nem tartom jó ötletnek! - vágtam rá azonnal.

- Tessék? - kérdezett vissza, és arcáról leolvadt a mosoly.

- Nem tartom jó ötletnek - ismételtem meg.

- De hát miért? - szontyolodott el, de láttam rajta, hogy hisz benne, hogy valami okos és frappáns magyarázattal állok elő, amivel meggyőzöm majd. Bárcsak így lenne!- Harry kedves fiú!

- Lehet kedves, lehet nem, de fiú. Kincsem, sajnos tanítanom kell neked valamit a férfiakról! A megbízhatóságot nem róluk mintázták - simogattam meg arcát.

- De én tudok magamra is vigyázni! - szállt vitába velem.

- Ebben nem kételkedek! - nyugtattam meg. - Csakhogy te még olyan zsenge virágszál vagy, és attól, hogy az eszed megvan az önvédelemhez, nem biztos, hogy nem az erő győz!

- Nem értem aggodalmadat. Tisztellek, és szeretlek, de nem értem! Nem hiszem, hogy bárki is pont engem szemelni ki box zsáknak. Hisz lesz ott egy csomó híres ember, miért én kellenék, az egyszerű, és hétköznapi lány?

- Egyrészt mert gyönyörű vagy- igaz kijelentésemre csak megforgatta szemeit. - Másrészt az emberek buták! Nem fogják fel, hogy az erőszak nem megoldás!

- Ez így van, de én érzem, hogy nem lesz semmi baj! - fogta meg a kezeimet, mintha csak valami különös szeretetenergiát akart volna átadni, és erősíteni engem. Célja az lehetett, hogy elpárologtassa belőlem az aggodalmat, de sajnos a két kis gyönge, csontos kis kezecske ehhez nem volt elég. - Ki ismerhetné jobban az embereket, mint egy olyan lány, aki olvas más emlékeiben? Ez jelentős fegyver, nem igaz? - tette hozzá elméletét.

- Látod, még önmagadnak is ellentmondtál... Átlagos... Emlékfoltozó... - ejtettem ki a szavakat magam elé meredve. - Kérlek, értsd meg, hogy féltelek! Megígértem a szüleidnek, hogy vigyázok rád!

- És te ezért mindent meg is teszel! De ők is jobban örülnének, ha egy boldog lányt kapnának vissza!- hangja meggyőző volt, mégsem hihettem neki.

Tegnap, mikor elájultam, örültem neki, hogy a fokozatosan rászálló rózsaszín köd elvonta a figyelmét, és nem keresett, mígnem lábra nem tudtam állni. De most már rettegtem attól a gondolattól is, hogy Dominica szerelmes legyen. Hisz a szívem azt diktálta, hadd legyenek együtt, de a küldetésem mást mondott. 

- Nem szeretném, ha ezzel a fiúval mennél el! - sóhajtottam. - Ő egy nagymenő, neki nem árt meg pár pohár alkohol, hisz valójában ebben nőtt fel. De te...

- Ne is folytasd! - emelte fel orrát duzzogva. - Akkor is elmegyek. És mikor este épségben hazatérek, akkor folytatjuk a beszélgetést - fordított hátat nekem, és dühösen beviharzott a szobájába. Szerintem még büszke is volt magára, hogy a sarkára állt, és ellentmondott nekem.

Az egész délutánom így tellett. Lézengtem a folyosón, és vártam, mikor jön ki. Féltem a látványtól, ami fogad majd, hiszen ő már önmagában is gyönyörű, mit tehet még az adottságokhoz hozzá a ruha és a haj? Merthogy abban szinte biztos voltam, hogy nemfog sminkelni. Ahhoz nagyon dühösnek kellene lennie rám. Már a nap nyugovóra készül, elővette esti aranyköntösét, amiben esti mesét szokott mondani a gyerekeknek, mikor motoszkálás szűrődött az ajtó mögül, és Domi előjött.

- Most elmegyek - közölte, ott állt velem szemben, és én néhány pillanatig cselekvésre képtelen voltam.

- Ő csak megront téged! Most labilis lelkiállapotú vagy, a gyász marja a szívedet, te pedig jéghideg vodkával hűsítenéd a sebedet?- kérdeztem a helyzethez mérten higgadt hangon.

- Kértem már, hogy ezt a beszélgetést fejezzük be! Ennyit tegyél csak meg nekem - mondta szigorúan, és felvette topánkáját.

- Dominica, ne fordulj ki önmagadból! - mentem utána könyörögve, mikor letrappolt a lépcsőn, és a kijárat felé indult. - Megígértem, hogy vigyázni fogok rád! - hoztam fel ismét, hátha belegondol a szülei helyzetébe, és ez hat rá.

- Nem lesz semmi bajom! - jelentette ki. - Tizenegyre itthon leszek - és az orromra csapta az ajtót.

- Nekem csak te vagy! - kiáltották a gondolataim utána. - Érted? Nem eshet bajod, mert akkor nemcsak létem, hanem halálom is kínszenvedés lesz! Harry! Kérlek fogd fel, mekkora érték van a kezedben! Mégis mivel tömhetted tele a fejét, hogy egy délelőtt alatt kifordult önmagából?

***

"Filmeket gyártunk az életről, mert jobb a rosszat képkockákon látni, és tudni a biztos boldog befejezést, mint megélni a mindennapokat. De semmire sem megyünk velük, hisz a rossz attól még létezik, nem szűnik, hisz csak elfedjük, de nem teszünk ellene semmit. A szél attól függetlenül, hogy a fodrásztól jövök-e, vagy sem, összeborzolja hajamat, és a smink alatt mindig ott vannak a fránya pattanások. A nevem Harry Styles, és a filmek keretei között kényszerülök leélni a való életemet, ezért tudom értékelni az igazi perceket mindennél jobban. Azokat, amelyekben semmi szervezettség nincs, legyenek azok akár rosszak, akár jók. Gazdag vagyok, van tető a fejem felett, és nem kell aggódnom az étkezéseim felől sem, hisz a Miatyánk gyakori elmormolása nélkül is meg van a mindennapi kenyerem. Háború sem dúl az országunkban, nem soroztak be katonának, és nem vesztettem el fiatal éveimet. Nincs halálos betegségem sem, nem kell gyakorta meglátogatnom a kórházakat, és semmi ehhez hasonló problémám nincs. Csak egy szerződés gátolja szabadságomat, ami nemsoká érvényét veszti. Látszólag minden okom megvan a boldogságra. Azonban ez a túlzott figyelem, hogy mindig én vagyok a középpontban, biztosítja az egyetlen dolgot, ami mindig fertőz, bármit teszek, bárhová megyek. Szavak. Emberi szavak, melyek értéktelen betűkből állnak. Szavak, melyek véleményeket formálnak, szavak melyekkel engem illettek, melyeket nekem címeztek, amelyeket rám mondotok."

Harry

- Hello! - mosolyodtam el, amint Domi beszállt mellém a kocsiba. 

- Csöpög az eső! - jelentette ki az egyébként nyilvánvalót, ahogy becsapta a kocsi ajtaját.
- Hey, ez egy Audi! Mindegy - legyintettem lemondóan, és inkább nem firtattam a kocsim fajtáját, és a hozzátartozó árat, mert esélyes volt, hogy ennek hallata enyhe kisebbségi érzést keltene Domiban. - Indulhatunk? - kérdeztem, mikor bekötötte biztonsági övét. Jesszus, nem is tudom, mikor volt ez a berendezés utoljára használva ebben a kocsiban. Sőt, abban sem vagyok biztos, hogy volt valaha használva. - Baj van? - ráncoltam  szemöldökeimet mélabús arckifejezése láttán.
- Nincs - felelte halkan.
- Aha, látom - hagytam rá, tekintve, hogy úgy is elmondja, ha akarja. Módszerem meg is hozta gyümölcsét, hisz bevált.
- Kicsit összevesztünk Carolinenal - vonta meg a vállát.
- Miért? - érdeklődtem, és tudtam, már rég átléptem a bizalmi határát, azonban merészségem nem volt hiába való, hisz tudtam, az ügy nyertes.
- Csak félt - zárta le a témát, én pedig próbáltam beleképzelni magamat, milyen lehet egy lányra vigyázni. Hisz rám sosem figyelt oda anyám, természetes volt, ha éjszaka kimaradtam otthonról, de azt is tudtam, hogy engem olyan nagy baj nem érhet. - Mehetünk - biztosított Domi, hogy beindíthatom a motort.
- Egyébként nagyon csinos vagy! Ha tudtam volna, hogy így kiöltözöl... - néztem végig öltözékemen. Válasz nem érkezett. 
Az eső egészen rázendített, mire odaértünk a klub villogó táblája elé, és úgy kellett befutni a fülledt kis lejáratba, amely pár lépcsőjével megnyitotta a teret az ide betévedő emberek számára. Zsebemből előtúrtam a meghívőt, és a kidobóember kezébe nyomtam, nem mintha nem engedett volna be nélküle is, hisz látott már eleget.
- Elmúltál már 18? - suttogtam Dominak, bár szinte biztosra vettem, hogy ha a válasz nemleges, akkor is beengedik, mert ellenőrizni nem szokták. 
- Igen - motyogta óvatosan.
Bent harsogott a zene, a fejem pedig egészen megfájdult a levegőtlenségtől. Most valahogy nem tűnt olyan jónak ez az egész, mint amikor reggel Dominicának ecseteltem ezt a bulizós témát.
- Szia, Harry! - köszönt rám egy lány, tudtam, hogy itt dolgozik, mint táncosnő.
- Ő ki volt? - kérdezte kíváncsian Domi. - Nem gáz, hogy velem mutatkozol? Én nem ismerek itt senkit!
- Legyen elég annyi, hogy ő is a szórakoztatóiparban dolgozik - mögötte lépkedtem, egész közel hozzá, így szinte hajába beszéltem, melyet biztosra vettem, hogy epres samponnal mos. - És hidd el, nem hagysz ki nagy dolgot.
Már láttam Ronaldot felénk furakodni a tömegben, és nem is kellett hozzá sok, hogy ott álljon előttünk, életnagyságban.
- Lehetőleg ne igyál alkoholt, ha kínálnak - súgtam még Dominicának az utolsó pillanatban, ő meg csak kérdőn pillantott rám.
- Sziasztok! - köszönt Ronald, és a teljeskörű képmutatásnak megfelelően még le is pacsizott velem. - Örülök, hogy eljöttetek. Harry, annyira mondogattad, hogy semmi hangulatod a bulizáshoz, de örülök, hogy meggondoltad magadat! Bár egy ilyen csinos lánnyal az oldaladon gondolom bármit megtennél.
- Domo, ez itt a főnököm, Ronald - intéztem el a gyors bemutatást, csak, hogy befogja, és próbáltam hangomból száműzni minden megvetést.
- Kértelek, hogy ne hívj így! - súgta fülembe Dominica.
- Bocsi, Domo - súgtam vissza neki, csak, hogy ingereljem.
- Ezért még számolunk - dünnyögte morcosan.
- Hú, nagyon rossz fiú voltam ám, úgyhogy megfelelő büntetést szabj ki rám! - vigyorodtam el kajánul.
- Ezt meg sem hallottam... Harold! - vetette oda gunyorosan.
- Már vártam, Harry mikor mutat be. Nem is tudod, mennyit beszélt már rólad! - mosolygott csapdába ejtően Ronald, aki valószínűleg nem tudta tovább elviselni, hogy háttérbe szorult. Ez az este a mi harcunk volt. Küzdöttünk a figyelemért, és egy lányért. Neki a pénz és kényelem miatt kellett, nekem pedig a érzérzések végett.
- Valóban? - Domi arca egy pillanat alatt lángba borult, és jelen pillanatban ennek a tüzében égtem, perzselődtem élve.
- Ez azért túlzás! - vetettem közbe, és zöld szemeim kegyetlen villámokat szórtak a körülöttünk lévőkre, akik szerencsétlenül semmit nem értettek haragom okából.
- Szerény a fiú - kacsintott Ron Domira.
- Szerény? - nevetett fel Dominica, és ez az egész már nekem kezdett kínossá válni, pedig nekem volt néhány bőrréteg a képemen.
- Ilyenkor, mint láthatod. Harry, nem haragszol, ha elrabolom a kis hölgyet pár percre? Szeretném meghívni egy italra - biccentett felém, mintha csak érdekelné a véleményem, vagy, hogy mit szólok a dologhoz, és a tenyerem igencsak viszketett egy jó kis pofonért.
- Dehogy! - préseltem ki magamból, amikor Dominica hátba vágott. Naivitása egyszerre ragadott el, és egyszerre ijesztett meg. Egyébként jó, hogy ellazulni hoztam ide, és még helyettem is ő jó pofizik. Persze, honnan is sejthetné, hova került? Honnan tudhatná, hogy mindkettőnk élete ezeknek a számára idegen embereknek a kezében van, és a tőlünk nem messze nyíló kis pincehelyiségben a pókerlapokon a sorsunkat játsszák meg? Ráadásul az enyém már nem először eladó.
- Nyugi, csak egy ital! - ígérgette Ronald nekem, mintha csak Dominica anyja lennék.
- Mikor ittál te utoljára csak egy italt? - érdeklődtem, látszólag poénból, de mögöttes tartalmát Ronald is érezte.
- Talán a bérmálásomon - vágta ki magát egy egészen helytálló válasszal, majd Dominicát előre engedve hátat fordított nekem. - Remélem előkészítetted a terepet! - fordult még vissza, nekem pedig elszorult a gyomrom, amint láttam a két alakot a füstbe veszni.
Bizonytalan léptekkel jutottam el az egyik szabad asztalig, és fáradtan huppantam le a vérvörös ülőgarnitúrára. Azt hiszem, remekül megcáfoltam a tudomány azon állítását, hogy a férfiak csak egy helyre tudnak koncentrálni, és figyelmüket nem tudják megosztani. Végülis, mit nekem holmi biológia? A színpadon tekergő rúdtáncoslányok bármely hímnemű ember szemét és egyes szervét rabul tudták ejteni hiányos öltözetükkel, és más helyzetben én is elcsábultam volna, mint ahogy azt előtte már oly sokszor megtettem, de most félszemmel mégis Dominicát és Ronaldot figyeltem.
- Harry, mit terveztél ma éjszakára? - jött oda az egyik pincérnő hozzám, hangja szinte nyávogás volt csupán. Tekintetemet ráemeltem, de már nem vonzott benne semmi, holott tisztában voltam vele, nem egy éjszaka vettem igénybe társaságát.
- Sajnálom, már van programom, Alicia!
Válaszomra hitetlenül toppantott egyet, majd elviharzott. Nem érdekelt. Nem tudtam tovább a babérjaimon ülni, sosem voltam az a nyugodt típus, így felálltam, és odasétáltam a bárpulthoz. Először nem mentem oda hozzájuk, csak leültem a közelükben hallgatózás céljából, de a hangzavarban semmit sem hallottam.
- Jó választás! - öleltem át hátulról Domit, aki úgy megijedt, hogy csaknem magára öntötte a kezében tartott üdítőitalt.
- Tessék? - nézett rám meglepetten.
- A Pepsi. Jó választás - mosolyogtam, Ronald pedig szimpla tekintetével darabokra vagdalt, a fejemet pedig feltűzte egy karóra, és önelégülten mutogatta mindenkinek.
- Miért is? - kerekedtek ki a szemei.
- Nem nézel tv-t - állapítottam meg. - Egyszer szerepeltem egy Pepsi reklámban - biccentettem, Ron feje pedig már vörös volt a dühtől.
- Wáó! Ez de jó! - tapsikolt Domi, mint valami gyerek.
- Harry! Gyere csak egy pillanatra - húzott arrébb erőszakosan Ronald. - Te most ellenem játszol, kisfiú? - szorította meg a pólómat fenyegetően.
- Hova gondolsz, édes drága Főnök? - röhögtem a képébe. Nem adtam meg neki az örömet, hogy félni lásson. - De ha még egyszer hozzáérsz... - emeltem fel a mutatóujjamat.
- Fiúk! - szólt a háttérből Domi, így elengedett, és levegőhöz jutottam, még ha koszoshoz és büdöshöz is. A mellkasom sajgott.
Ron visszatért Dominica társaságába, én pedig inkább elmentem a táncolók közé, és próbáltam rájuk sem hederíteni, de pillantásom újra, és újra visszavándorolt rájuk. Nem volt elég a bizalmas diskurálás, és az, hogy Ron folyton alkoholt akart Dominicába erőszakolni, hisz neki ez volt a híres módszere, leitatta szerencsétlen áldozatát, majd becserkészte, mikor az már nem volt tudatánál, de mindemellett azt is láttam, hogy Dom nőként sem közömbös számára, ami már alapjában véve semmi jót sem sejtetett. Persze, ez nem volt meglepő, Dominica gyönyörű volt, vonásai vonzották a férfiak tekintetét, és ő a magáéval mindenkit azonnal megbabonázott, s magához láncolt, úgy, hogy minderről még csak nem is sejtett. A cérna végül akkor szakadt el, mikor Ronald keze végigsiklott Domi hátán, és épphogy csak  megállt a feneke fölött. Fogaimat önkéntelenül csikorgattam meg.

- Fogjatok le! - szűrtem a fogaim között, azt sem tudom kinek, bár elég sok embert ismertem a körülöttem vonaglók közül. Csak az izzadtságszagtól és cigitől bűzös, szinte tapintható levegőbe ziláltam. Még éreztem, amint karok nyúlnak utánam, tenyerek csúsznak le kezemről, hogy pólómat valaki megrántja, de a düh és a fájdalom olyan erős volt bennem, hogy képtelenség lett volna megállítani engem. Teljes erőmmel ugrottam Ronald torkának, akinek kezéből kihullott a pohár.
- Azt. Mondtam. Ne. Érj. Hozzá. - tagoltam a mondatot.
- Nem te diktálod a szabályokat! - sziszegte.
Bevertem neki egyet, de ő már képzettebb volt a harcművészetekben, mint én, így neki meg sem kottyant az öklöm, az én fejem viszont zsongott. A szám felrepedt, és már azt sem tudtam, hogy az orromon vagy a számon folyik ki a vér. Küzdöttem ellene, mint a rab, kinek lelke szabadulásért küzd, véres, kemény csatát lát maga előtt, a valóságban viszont csak egy gyenge test hadakozik reménytelen erőviszonyokkal szemben. A következő ütés már földre terített, a törött pohárból kifolyt alkohol átáztatta jellegzetes öltözékem felső darabjait, a fehér V kivágású pólómat, mely már szakadtam lógott rajtam, és a fekete zakómat. Csak halványan láttam a körénk gyűlt tömeget, és egy összemosódott hangként hallottam meg a kiabálásokat, biztatásokat. Még egy utolsót behúztam Ronaldnak, csakhogy holnapra neki is maradjon valami szép, lila folt az arcán, aztán már a verekedésen is túlléptünk. Karmoltunk, rúgtunk, én a földön, ő felettem. Végül valaki, ha jól láttam, az egyik pincérsrác választotta le rólam, és engem is felsegített az egyik filmcég igazgatója, aki bizonyára valami üzlet végett jöhetett megbeszélésre Ronhoz. Mindketten próbáltunk kitörni a minket lefogó erős kezek szorításából, hogy újra egymásnak menjünk, míg végre elsodródtunk az emberek között annyira, hogy már nem is láttuk egymást.
- Hogy rohadjon meg! - ropogtattam meg sajgó ujjaimat, és senkivel sem törődve berontottam a mosdóba. A következő ütést legszívesebben a falra függesztett hatalmas tükörnek szolgáltattam volna, ha nem jelenik meg egy aranyos kis arcocska mellettem, akinek kedvéért még kontrollálni is tudtam magamat.

- Jól vagy? - termett mellettem Dominica, táskájából kivett egy papír zsebkendőt, bevizezte, majd óvatosan elkezdte törölgetni a számat ott, ahol vérzett.

- Öhhhmm... ez a férfi mosdó - mondtam kissé artikulálatlanul, mert a számat még mindig nem tudtam mozgatni rendesen az uralkodó zsibbadtság miatt.

- Ma valaki kiselőadást tartott nekem arról, hogy én mennyire betartom a szabályokat. Ez a valaki azt is megemlítette, hogy néha figyelmen kívül hagyhatnám őket, és...

- Felfogtam! - állítottam meg mondandója közben.

- Szóval, nagyon fáj? - kérdezte aggodalmaskodva ismét.

- Csak zsibbad. Nem érzem a pofámat-  rándítottam egyet vállamon, és nagy lelki erő kellett, hogy benzinnel fellocsolt indulataim ne lobbanjanak újra lángra.

- Kész - zárta tenyerébe a véres zsepit. - Egyébként miért csináltad? - kérdezte. - Miattam? - tette hozzá bátortalanul.

- Dehogy! - vágtam rá egyből, szemeimet a padlóra szegeztem.

- De közöm volt hozzá? - faggatózott tovább.

- Nem - próbáltam megnyugtatni. Hiába is volt egyértelmű, hisz pont akkor rohantam neki a bájgúnárnak, mikor Dominica társaságában maradt... kettesben. Domi ha sejtette is, nem nyerhetett megerősítést, hisz ha nem szerzem meg a forgatásra, akkor nekem végem. 

- Hát akkor?

- Egy régi sérelem - intéztem el ennyivel, de a szürke szemek továbbra is engem vizslattak. Be kellett vallanom, hogy ez még csak érvnek sem minősült. - Egy régi, olyan pár órás sérelem - javítottam. - Csupán kissé elvesztettük az összhangot a stúdióban, és egymás fejéhez vágtunk ezt-azt. Szavakat és tárgyakat egyaránt - hajtottam le a fejemet, és úgy folytattam. - Aztán most mondott rólam valamit valakinek, amin felhúztam magamat, és elborult az agyam - magyaráztam, miközben próbáltam lelkesnek tűnni, aki elmélyül mondanivalójában.

- Aha - vonta fel egyik szemöldökét, hangneme kérdő volt.

- Nem akarlak belekavarni ezekbe a férfi marhaságokba - legyintettem.

- Ezt már úgysem fogom megérteni, ugye? - kérdezte témazárás képpen.

-Egyszer majd de - feleltem szomorúan. - Egyébként miről beszélgettetek? - hangom gondterhelten csengett.

- Állást ajánlott - vonta meg a vállát.

- És mit feleltél rá? - mohón vártam a választ.

- Semmit - röhögött fel. - Akkor mentél neki.

- És mit fogsz? - tenyerem izzadni kezdett, rettegtem attól, hogy mit fog mondani. Gyönyörű arca semmit sem árult el.

A mosdó ajtaja kinyílt, és egy spicces alak tántorgott be, kezeivel már az övét csatolta ki, és próbált megszabadulni nadrágjától.

- Végeztetek? - nyelve nehézkesen mozgott, arcára perverz vigyor ült ki. Tudtam mire gondol. Hisz ez a bárokban természetesnek hatott. Ez volt az emberi érzelmek leminősítésének legalja, ennyire értékeltük le a férfi és nő közötti kapcsolatot. Be a mosdóba, gyorsan vetkőzni, túlesni egy aktuson, amiből annyira sokat nem fogsz fel, hiszen részeg vagy, és az alkohol mindent tompít, majd megkeresni a megfelelő ruhadarabokat, felöltözni, ártatlan fejjel távozni, majd ellenkező irányban elsétálni, mintha semmi sem történt volna. Bonyodalomtól mentes életmód, egészen addig, míg egyszer csak meg nem jelenik egy lány kilenc hónappal később, hisz volt már erre példa ismeretségi köreimben.

- Gyere, ezt majd máshol megbeszéljük- fogtam karon Dominicát, és magam után húztam.

A szórakozóhelyről kifelé tartva még összetalálkozott a tekintetünk Ronalddal, majd végül őt elnyelte a füst, mi pedig Domival kijutottunk a friss levegőre.

- Hazaviszlek - köszörültem meg a torkomat néhány pillanatnyi hallgatás után.

- Inkább sétálnék - mondta a szokásos naivitásával.

- Ez itt Los Angeles, az Angyalváros, ahol az ördög mindig lesben áll - világosítottam fel. - Másrészt pedig szitál az eső.

- Rossz pénz nem vész el, és tudtommal cukorból sem vagyok - mosolygott rám.

- Hidd el, gyorsan elkelnél - nyeltem nagyot, amint végignéztem sötét alakján.

- Ezt most bóknak szántad? - kérdezte bátortalanul.

- Annak - bólintottam féloldalas mosollyal, amit sehogy sem tudtam elfojtani, hiába próbálkoztam. - Akkor ugye nincs ellenedre, ha elkísérlek? Ezt megbeszéltük! - a mondat végére már vigyorogtam. Eme állapot eléréséhez elég volt megnézni arckifejezését, amint szürke szemei nagyra nyíltak magabiztosságom hallatán.

- Mi lesz a kocsiddal? - mutatott a parkoló irányába.

- Visszajövök érte - vontam meg a vállamat flegmán.

- Téged nem rabolnak el? Végtére is te vagy a sztár kettőnk közül.

A 'sztár' szó említésére felmordultam.

- Én megvédem magamat. Nem láttad csodálatos verekedési technikámat? - kérdeztem pimaszul, és a levegőbe boxoltam egyet-kettőt.

- Csak kár, hogy alul maradtál vele - kuncogott.

- Én? Alulmaradni? Biztos jó bunyót néztél? - oldottam a hangulatot.

- Biztos. Ha nem szedik le rólad...

- Akkor jött volna a fő attrakcióm. Felkeltem volna, és akkorát bevertem volna Ronaldnak, hogy kiköpi azt a szépen csillogó műmosolyát. Mert, hogy az ő harcias életmódjában biztosra veszem, hogy cserélt már párszor protkót. - Ezen felnevetett.

- És ha rajtad múlik, még fog is - állapította meg. Nem feleltem. Nem akartam még szóra sem méltatni azt a senkit. - Sétáljunk - kérte, és elindult az ellenkező irányba, mint amerre Car háza volt található.

  

***

"Vannak helyek, melyekre érkezve úgy érzed, otthon vagy. Vannak helyek, ahol elfog egy furcsa érzés, és ereidben lüktetni kezd a viszontlátás öröme. Vannak helyek, melyeknél úgy érzed, már jártál itt, holott az agyad pontosan tudja, ez lehetetlen. Vannak helyek, melyeket az ég jelölt ki a szíveknek találkozóhelyéül."

Dominica

Körülnéztem a parkban.

- Hol vagyunk? - néztem Harryre.

- Szerintem sokat mondanak majd neked az utcanevek - nevetett fel, és igaza volt, hisz nem ismertem LA-t.

Sötét volt, és kissé horrorisztikusnak hatott a hely. A talpunk alatt recsegtek a nedves faágak, melyek a napokban bekövetkezett számtalan vihar következményeként a földre hullottak. Mégis, valahogy ismerősnek tűnt, holott tudtam, még sosem jártam itt, hisz az fizikai képtelenség lett volna.

- Ez az egyetlen hely Los Angelesben, amelyhez pozitív emlékeim kötődnek - szólalt meg mély, rekedtes hangján, és egy pillanatra összerezzentem.

- Az egyetlen? - kérdőn pillantottam rá, de ő nem viszonozta.
- Az egyetlen, ahol a betondzsungelből kiszabadulva találkozhattak az ember szabású majmok az igazi természettel. Persze akkor még jobb állapotban volt- célzott a hely lepukkantságára. Az utat szegélyező padok támláján graffiti firkálmányok díszelegtek, a fű magas volt, és gondozatlan, a fák lombkoronái össze-vissza burjánzottak, az útmenti lámpák égői csak pislákoltak, buráik be voltak törve.
- Azt hittem, te ilyen városi gyerek vagy - jegyeztem meg halkan.
- Mindenki ezt hiszi, bár ha rá guglizol a nevemre, a gyermekkoromról nem sok adatot találsz.
- Hát, gondolom gyerekkorodban nem történt olyan sok érdekfezsítő esemény, amire felfigyelt volna a sajtó- gondolkodtam hangosan.
- Fenéket! - vágott közbe Harry, de nem folytatta. Egy darabig csönd ült le vállunkra. - Az apám már azelőtt Los Angeles leghíresebb filmstúdiójának igazgatója volt, hogy megismerte volna anyámat, és még egész pici voltam, mikor beköltöztünk a városba, és anyám is belefolyt a filmezésbe. Mikor apám meghalt, akkor anyám lett a főnök a tévesen 'álomgyárnak' emlegetett stúdióban. Még a tízet sem töltöttem be, mikor először filmvásznon jelent meg az arcom. Beszámolhattak volna már akkor is minden lépésemről, ahogy most is teszik.
- Akkor nem értem - adtam fel a hamis, semmire sem vezető gondolatfuttatásokat.
- Egyszerűen csak nem tetszett nekik, hogy nem minden időmet töltöm a városban. Hogy gyökereimhez híven vonzódok a természethez.
A sétány végéhez értünk, ahol egy ütött-kopott játszótér állt. Már rég nem használhatták, a homokozót benőtte a gaz, a játékok nagy része pedig már életveszélyes állapotban volt. Szótlanul, gondolatcsere nélkül, mégis egyszerre mentünk oda a hintákhoz, amelyek fájdalmasan felnyikordultak súlyunk alatt.
- De van még valami, amit még mindig nem értek! - szólaltam meg kicsivel később. A szemerkélő eső minden cseppje tűszúrásként érkezett kihűlt bőrömbe, de nem érdekelt. - Ha a filmgyár apádé volt, amit aztán anyád vezetett, akkor halála után rád szállt, nem?
- Nem én vagyok az örökös - vonta meg vállát, mintha nem is egy hatalmas vagyont érő vállalatról lenne szó, hanem csak valami párdolláros vacakról.- De hanyagoljuk a témát. Nem is tudom, miért hoztam fel! - nézett rám bűnbánóan, és én tiszteletben tartva kérését, nem firtattam a dolgot.

- Mi volt ez a villanás? - kaptam fel hirtelen a fejemet nyugtalanul.

Harry is a bokor felé fordította figyelmét.

- Paparazzi - közölte higgadtan, és lökött egyet hintáján, amely újra nagyot nyikordult a csendes éjben. - Látod, most ez a park is elvesztette nyugalmát, mert én betettem ide a lábamat.

- Ezt csak így, ilyen nyugodtan? - kérdeztem fejrázva. Minél több időt töltöttem el vele, annál nagyobb rejtélyek ölelték át vézna alakját és személyiségét. Nem értettem, mit miért tesz, nem értettem mit miért mond, és nem értettem, miért vonz. Mégis, minden szavával egyre jobban beleszerettem, még ha nem is mindig találtam meg az aktuális mondathoz való kulcsot, vagy kódfejtőt.

- Majd ha rájön, hogy nincs bombasztori, felszívódik - vonta meg a vállát.

- De én ezt nem tűröm. Ez... ez... - kezdtem, de semmi érvet nem tudtam felhozni. Hangomból sem csengett ki semmiféle idegesség, talán azért, mert éreztem, őt nem zavarja.

- Ez mi? - kérdezett vissza, szemöldökei szinte göndör fürtjeit súrolták.

- Tehetnél ellenük valamit - mondtam bizonytalanul, szavaim kérdésként is megállták volna helyüket. - Én nem akarok holnap címlapon szerepelni.

- Akkor most legyek önfeláldozó? - kérdezte sunyi mosollyal, de úgy éreztem, csak azért készül valami hülyeségre, hogy az esténket a nevetés irányába terelje.

- Attól függ, ezen mit értesz.

- Azt, hogy most legyek önfeláldozó? - ismételte meg kérdését lassabban. - Hogy magyarázzam ezt el? Már csak érted!

- Értem én, de nálad sosem lehet tudni!

- És a válasz?

- Legyél - bólintottam rá az ismeretlenre felelőtlenül.

- Rendben - állt fel kimérten, és a villogó bokor felé indult, amely Harry közelségével egyre jobban mozgolódott. Nem tudtam mi lesz a következő lépés, de semmiképpen sem az következett be, amire épeszű ember számított. A lesifotós már éppen menekülőre fogta, mikor Harry egyszerűen fogta magát, levette egyik cipőjét, és utána hajította. Szegény csávó felnyögött, mikor a sportcipő nagyot koppant a hátán.

- Ez mi volt? - szakadtam a röhögéstől.

- Önfeláldozás.

- Ez? - csak ennyit bírtam kinyögni. Ha a háborúban a mártír halált halt katonák róla vettek volna példát, akkor a cirkusz világa nem lenne kihalófélben.

- Már látom magam előtt a holnapi szalagcímet: "Cipőjével dobálózik Harry Styles" - mutogatott bolondul. - Mennyivel jobban mutat majd ez a nyálas szerelmes képek helyett.

- Mert szerinted a nyálas szerelmeskedés ez? - mutattam magunkra.

- Öhhmmm...

- Inkább ne válaszolj! - emeltem fel mutatóujjamat, és újabb nevetőroham tört ki belőlem.

Ő lassan odajött hozzám, megfogta csuklóimat, és felhúzott magához.

- Én akkor is válaszolni akarok! - mondta makacsul, miközben a fejem már vörösödött a visszatartott nevetéstől. - A nyálas szerelmi pillanatok még csak most következnek.

- Részeg vagy? - kérdeztem meg, mert leheletén érződött az alkohol szaga.

- Nem - válaszolt, s szemein látszott, hogy igazat mond.- Remélem, hogy nem. Szeretném, ha ez a valóság lenne.

- Nyugi, nem fogok köddé válni- biztosítottam.

- Rendben. Akkor most hadd mutassam meg, milyen egy igazi, hamisíthatatlan Styles csók... Ismét - mondta, és én már hangjától elkezdtem zilálni. Kellett, vágytam rá, vonzott úgy, mint minden, ami a tilosban van. Nem érdekelt.

És megtörtént a harmadik, bűvös csók, mely pont ugyanannyira felzaklatott, akár az első. Eddig bármennyire is fáztam, most pezsegni kezdett a vérem, és csaknem melegem lett.

- Ez valóban romantikus pillanat volt - jegyeztem meg. - Mindig is szerettem volna esőben csókolózni.

- Örülök, hogy eleget tehettem vágyaidnak, de most hazaviszlek, mert egy tüdőgyulladás még romantikusabb lesz- köszörülte meg torkát, és kicsit eltolt magától.

- Valóban... Szerinted nem tüsszögnék cukin? - kérdeztem kihívóan.

- De. És a gondolat sem rossz, hogy ágyban lássalak, velem együtt... - álmodozott.

- Hülye! - csúszott ki a számon a csúnya szó, és kezeimet szégyenlősen a szám elé kaptam.

- Úgy értem, hogy te fekszel az ágyban, én meg feletted... izé, melletted, és ápolnálak, és... Ebből már nem vágom ki magamat, igaz? - kérdezte féloldalas mosollyal.

- Nem - ráztam meg fejemet szigorúan.

- És... jobban járok, ha befogom... mert kemény a pofonod... igaz? - kérdezte még mindig azzal a bugyuta mosollyal, amit csak ő tudott produkálni.

- Igen - erősítettem meg.

- És... én akkor most megkeresem a cipőmet! - indult a bokrok felé gyorslépésben.

A blog facebook csoportja! Csatlakozz! :)