19. fejezet - Égető fény

„A baj, a rossz nem több, mint egy kegyetlen teszt az emberek számára. Ekkor derül ki, ki az, ki valójában szeret, ki az, akinek egy világot jelentesz, és ki az, kinek csak egy fejezetet élete könyvében, mely veszély esetén azonnal lezárul. Mert ha valaki egyszer fogja a kezedet, mikor végigsétálsz a poklon, s rád mosolyog, mikor meglátjátok a fényt a kínok között, akkor biztos lehetsz abban, hogy már örök életedben melletted fog maradni. Mert ez nem a jóságról, és az alapvető jóérzésekről, illetve illemről szól. Hanem az igaz szeretetről, melyet az ember belül érez. Lehet, hogy valaki szavakkal képtelen ezt kifejezni, de ha egy patthelyzetben nem hagy magadra, akkor nincs min gondolkodni: igaz társra leltél. Lehet ez barát vagy szerelmi társ, a lényeg, hogy többé nem kell a magány gondolatával számolnod.”

Harry

- Caroline! Maradj itt! - parancsoltam a nőre.

- Nem azért hoztalak harcba, hogy a frontvonal előtt visszaforduljak, és magadra hagyjalak a bajban! - nézett rám szúrós tekintettel.

- Caroline! - hangom halk volt és kérlelő. Tartogattam az igazi szócsatára. - Ez a mi ügyünk Ronalddal, és nem tartozik másra.

- Nem hiszed, hogy tudok rólad bármit is, ugye? - mosolyodott el szomorúan, szinte hátborzongató kettősséggel.

- Nem - feleltem kíméletlen őszinteséggel.

- Ez a te bajod! - rázta meg szőke fürtjeit. - Hadd menjek! - szeme szinte könyörgött.

- Maradsz! - mondtam színtelen hangon, majd hátat fordítottam, és indultam is volna, de elkapta a karomat.

- Rendben, maradok! De kérlek, jegyezz meg valamit! Nem halhatsz meg mert a világnak, s legfőképp annak, aki a te világodat jelenti, Dominicának szüksége van rád! Érted? - bólintottam, mire folytatta. - Neked ma győztesen kell visszatérned, s nem csak Ronalddal kell leszámolnod. A gonosz ott lesz bent, - a vékony, fehér ujját mellkasomra nyomta - suttogni fog a füledbe, és beköltözik majd az elmédbe. Ne engedj neki! Emlékezz honnan jöttél, s hová tartasz! Tudd, hogy ki vagy, és semmiképp se hazudtold meg önmagadat! Hacsak nem muszáj, ne ölj! És próbálj meg hinni... Mert mindenkinek meg kell kapaszkodnia valamiben...

Ujjai erőtlenül estek le karomról, én pedig még egy pillanatig némán figyeltem az arcát. Próbáltam ezt a kissé megviselt arcot is elraktározni a számomra kedves személyek közé. Válaszolni ugyan nem tudtam, a szép szavak nem az én asztalomhoz tartoztak, de szerintem megértette, amit akartam. Majd szó nélkül, futólépésben indultam el talán utolsó utamra a filmgyár falai közé. Beléptem a nagy vaskapun, majd a főbejárat felé irányítottam magamat. Mellettem nagyot durrant az üveg, és ezer szilánkként szárnyalt szabadon. Rendíthetetlenül léptem be az aulába, de bátorságom rögtön elillant első bent töltött lépéseim megtétele után.

Halálérzés futkosott a gerincemen, amint sebesen gyalogoltam át az égő folyosókon. Fejemet nem egyszerű fájdalom kínozta, hanem az emlékek szívbe markoló, s csaknem földre terítő fájdalma. Majd elértem azt a bizonyos folyosót, mely számomra fájdalmasan vált ki a többi közül. Végigsétáltam a két lángoló fal között, ezredszerre. Itt vívtam csatáim nagy részét, itt buktam el kis híján nagy szájam miatt, és itt szabadítottam ki Dominicát Ronald markaiból. Azonban most utoljára léptem be ide. A háború lezárására készültem. A lépteim a megszokott hűvösség helyett most még csak visszhangot sem vertek, csupán recsegést lehetett hallani. Nagy koppanás következett, valószínűleg a stúdióban égnek a nehéz reflektorok és vaskos díszletek, melyek egykoron még egy szobát formáztak. Nem érdekelt. Mentem tovább. Nadrágom szárát már felhajtottam, mert a hőség kezdett egyre elviselhetetlenebb lenni. Úgy éreztem, elhullok még az első állomás elérése előtt. Komolyan azt hiszi Caroline, hogy van bármi esélyem is innen élve kiszabadulni? Hogy visszatérhetek élve? Nem, az lehetetlen.

Az egykor másodpercek alatt megtehető utat most hosszú percek alatt bírtam csak legyalogolni. Végül ott álltam Ronald irodájának egykori ajtaja helyén, ám most a helységet csak a sűrű füstfal választotta el tőlem, az ajtó már a lángok martalékává vált.

- Gyere beljebb, Harold! - hallottam meg Ronald gúnyos nevetését. - Érezd magad otthon!

Szóval erre ment ki az egész játék.

- Mire jó ez, Ronald? - kérdeztem, miközben próbáltam magam elől elhessegetni a füstöt. A szobában még megváltó hűvösség érződött a kint állapotokhoz képest. Itt még nem lángolt semmi.

A félhomályban alig tudtam tájékozódni. A berendezés fel volt borogatva, így számtalan apró akadály került elém legyőzésre várva.

- Ne tegyél fel költői kérdéseket - röhögött fel nyersen. - Azért gyűltünk ma itt össze - kezdte ünnepi hangon - hogy egyikünk ma távozzon az életből - csapott rögtön a dolgok közepébe. Nagyot nyeltem, hisz pontosan tudtam, hogy ezért vagyok itt, mégis most minden erőmmel valamiféle másik megoldást, valami kiutat kutattam. Elkésett békevágy volt ez, nem több, mi nem valósulhatott meg.- De előtte még van körülbelül fél óránk, mielőtt ezt az irodát is örökre elnyeli a tűz, úgyhogy szeretném, ha megadnád nekem azt az örömöt, hogy végighallgatsz. - Fehér fogai megcsillantak a homályban.

- Parancsolj - bólintottam, de ez csak valamiféle robot üzemmód volt, tekintetem megmerevedett, s üresen nézett a padlóra, testem nem mozdult, Ronald szavai alig érintették elmémet. Csak azon kattogott az agyam, hogyan lehetne innen kijutni, hogy lehetne valamiféle megállapodást kötni, hogy egyikünknek se essen baja. - Ha neked ez így jó... Bár nem értem ezt az egészet. Hogy miért vagyunk itt? Hogy miért fajultak idáig a dolgok? Hogy miért tényszerű az egymás iránt érzett gyűlöletünk?

- Csss! - mosolyodott el. - Lelövöd a poént.

- De jó neked, hogy ilyen vicces kedvedben vagy! - csattantam fel. - De ha nem zavar, most életekkel játszol. Vedd már észre magadat.

- Harold, Harold. Mindig is ilyen felelőtlen voltál. Nagyszájú és gyáva.

- Bagoly mondja verébnek- gúnyoltam. Szó szerint szítottam a tüzet.

- Azt javaslom, hagyjuk az ócska szójátékokat - mondta, keze mindvégig oldalán volt. - Sok mindent kell még a képedbe dörgölnöm, mielőtt távozol!

- Mint például? - kérdeztem időhúzásként.

- Rá kell jönnöd, hogy semmit nem tudsz magadról vagy a családodról! Romba kell döntenem minden tévképzetedet, amiben felnőttél. Meg kell hazudtolnom ezt!

Egy megviselt, szürkés, gyűrött borítékot húzott elő, rajta az én nevemmel, és anyám kézírásával.

- Hogy került ez hozzád? - érdeklődtem meg. Kezeim ökölbe szorultak, de nem mozdultam.

- A lényeges nem ez, hanem a tartalma. Kissé hiányos.

- Bökd ki, amit akarsz! - utasítottam. Hisz az óra ketyegett.

- Na, nem illik így beszélni a rokonokkal! - vigyorgott.

- És te nem vagy az - nyugtáztam.

- Óh, dehogyisnem, Styles, dehogyisnem! Hát, akkor, meglepetés! - mondta nem túl kedves hangon. - A testvéred vagyok - közölte, mintha csak valamiféle csekély dologról esne szóváltásunk.

- Az nem lehetséges! - mondtam a helyzethez mérten nyugodt állapotban.

- Már hogyne lenne az? - vigyorgott fölényesen. Hisz ebben az életben minden lehetséges. A levél - kezei között gyűrődni kezdett a boríték, s néhány másodperccel később galacsinná változott - csak a születésedtől való eseményekről beszél. Holott elárulhatta volna az azelőttieket is! Például, hogy apánk mekkora nőcsábász volt! Hogy fél Los Angeles megvolt neki, a másik fele meg csak azért nem, mert férfi! Hogy egy gimis szerelemből és egy felelőtlen kalandból megszülettem én! Az is kimaradt, hogy a te életed engem illetett volna, csak éppen jött anyád, és bezavart a képbe! Valahogy azt sem említette, hogy apánk jegyes volt, mikor megismerte anyádat! Valahogy ezeket nem újságolta el a drágalátos! De akkor most elmesélem én. Anyám és apánk még a gimis éveik alatt jöttek össze. Álompár voltak, Des minden lányt levett a lábáról egyetlen pillantásával, és költői módon beleszeretett a szürke kisegérnek számító Amandába. A végzős bálon Des kicsit többet ivott a kelleténél, így nem tudta felmérni teljességgel, mit is tesz. Nem védekeztek megfelelően, így kerültem én anyám méhébe. Ám ezek után megígérte, hogy gondoskodni fog rólunk, és elveszi Amandát feleségül. Minden rendben is zajlott, megvolt az eljegyzés, nagyvilági életet éltünk, mikor Des megismerte anyádat. Azonnak beleszeretett, és minket már a múltnak tekintett, bár néha még meglátogatott minket, és fizetett némi pénzt a neveltetésem segítésére. Aztán megszülettél te, és az én életem pokollá változott. Attól a perctől, hogy te világra jöttél, nem jött többé. Nem keresett minket, nem hívott, nem érdekelte a fia, csakis a kicsi Harold számított! Úgy kezelt, mint egy régi, lejárt lemezt... eldobott egy újért! Ebből lett elegem! Ez hajtott a tanulásban! Strébernek csúfoltak, mert állandóan a könyveket bújtam, de én tudtam, mi a célom! És láss csodát, elértem!- húzta ki magát.

- Össze-vissza beszélsz! - állapítottam meg. Nem érdekelte a közbeszólásom.

- Egyetem után bekerültem a filmforgatás csodálatos világába, és hirtelen feltárult a világ összes titka! Kemény munkával egyre feljebb és feljebb jutottam a ranglétrán, míg ott nem voltam a legnagyobbak között. Így újra apánk közelébe tudtam férkőzni. Egyre közelebb és közelebb, míg végül annyira, hogy ott tudtam ütni, ahol a legjobban fájt neki. Arról a bizonyos pókerpartiról már tudsz. Azt gondoltam, ha magam mellett tudlak, akkor vissza tudlak húzni a fejlődés terén és bármikor bosszút állhatok majd. Meg akartam felelni, és megmutatni, hogy én is érek annyit, mint a te gyámoltalan életed. Ráadásul apánk szemében jó fényben tűnhettem fel, pátyolgattalak, mint az én kicsi öcsémet. Aztán mikor az öreg feldobta a talpát, reménykedtem benne, hogy én öröklöm az álomgyárat. De mikor anyád ült a vezetői székbe, akkor valami örökre eltört bennem. Napról napra nagyobb késztetést éreztem rá, hogy bosszút álljak rajtatok, de valahogyan türtőztettem magamat. Vártam a megfelelő alkalomra, ami most jött el. Szinte tálcán kínálta magát. Először anyádat nyírtam ki, mert tudtam, hogy már ezzel a lépésemmel a padlóra küldhetlek téged, hogy már csak a kegyelem döfést, ez esetben a lövést megadjam.

- Nem hittem, hogy tudsz még mélyebbre süllyedni a szememben! - mondtam, mikor ismét szóhoz és lélegzethez jutottam. - A patkány patkány marad.

- Gúnyolódj csak, neked már úgy is véged!

- Meg keserítetted az életemet! Elvetted a legszebb éveimet! Nem elég ez neked? - rántottam elő fegyveremet.

- Nem! - adta meg az egyértelmű választ. - Lőj csak nyugodtan! - röhögött fel. - Hadd menjünk együtt a pokolra. Mert ha én megyek, téged is magammal rántalak! - vette elő lazán a pisztolyát.

Erőt gyűjtöttem. Minden mozdulat felélte tartalékaimat.

- Nincs visszaút, igaz? - ejtettem ki szinte hangtalanul a szavakat, és egy kósza pillantást vetettem a mögöttem egyre jobban összeszűkülő lángfalakra. Ronald megrázta a fejét.

Itt álltam izzadtan, remegve. Minden zavaros volt körülöttem. A szívverésem egyre lassult, mégis egyre hangosabban hallott a fülemben. Talán ezek már a túlvilág hangjai... De mégis mit árthat nekem a halál? Senki nem tudja milyen a túlvilág, a másik oldal. A legrosszabb esetben is, ha azt kell higgyem, mit gyatra emberi elmém diktál, hogy végérvényesen megszűnök létezni, még akkor sem látom, mi lesz abból az átkozott golyóból a hátrányom. Hisz már nem fogok tudni érezni, ezáltal a fájdalom sem tud majd fogást találni rajtam. Védhetném magamat hasztalanul, de a vége akkor is ugyanaz lenne. Ellenben beláthatom azt is, hogy ennél a szennynél lehet jobb lesz az a semleges állapot, ami vár rám. Mert az ember mindig tud süllyedni. És nem akarok majd egyszer, ősz fejjel arra ébredni, hogy éltem súlya alatt más életek roppantak össze. Csupán egyetlen dolgot sajnálok, az itt maradókat. Mert ha valakinek, akkor nekik aztán fájni fog. Ők látni fogják a koporsómat, és sírva fogják leszaggatni a szobájuk faláról az engem ábrázoló posztereket. De én már abban a földi pokolban sem tudok osztozni velük, mert érzésre képtelen lénnyé alakulok át. Meghalok. De nincs gond, hisz senki sem pótolhatatlan. Jönnek majd új celebek, nyílnak még új stúdiók, mert az élet filmje forog. És remélem Dominicára is rátalál majd egyszer az igaz szerelem. Mert ő megérdemli...

Lőni készültem, ujjaim begyakorlott mozdulattal húzták meg a ravaszt, azonban nem történt semmi. A fegyver süket volt, nem volt benne golyó. Azonban ahogy Ronald látta, hogy megmozdulok, ő is lőtt, ő azonban nagyobb sikerrel.

Egy másodperc töredéke alatt történt minden. Ronald fegyvere kettőt durrant, a mögötte lévő ablak feladta, és kitört, a folyosó összedőlni készült, és hallott egy harmadik lövés is. Kitől? Hogyan? Honnan? Értelmetlen kérdések ismeretlen válaszokkal.

Ronald felkiáltott, a mellkasához kapott, a lábamba pedig istentelen fájdalom nyilallt. Majd ezután minden elcsendesedett, csupán a tűz ropogott továbbra is monotonon, illetve egy nő fájdalmas zokogása tört utat hozzám a füstben. Irritált, kissé könnyes szemekkel tekintettel körbe.

- Ki van itt? - kérdeztem gyengén. Semmi, csak az a megrázó zokogás. Megpróbáltam lépni, de bal lábamat csak húzni tudtam, emelni nem. Leguggoltam, majd a földre rogytam, és egy furcsa, oldalas pózban próbáltam magamat előrehúzni. Tőlem körülbelül három lépésre ráakadtam arra a törékeny kis női testre. Fájdalmasan hasított belém a felismerés. - Ne félj, minden rendben lesz! - a szavak maguktól törtek utat kétségbeesésem közepette. Végigsimítottam a hátát. Még mindig zokogott. - Kijutunk innen valahogy.

- Nem, Harry! Csak te- mondta halkan, erőtlenül.

- Nem, Caroline! Mi ketten!-próbáltam mosolyogni, de nem sikerült. Annyira nem is bántott a dolog, mert a nő szemhéjai csukva voltak, így úgysem láthatta igyekezetemet. - Én hiszem! - mondtam, mikor láttam, hogy levegőt vesz a beszédhez.

- Most maradok - mondta végül, én pedig elhatároztam, hogy most igazi férfi leszek. Hisz erre a lehetőségre vártam már mióta!

Feltápászkodtam, és megpróbáltam Carolinet is felvenni, de nem ment. Reakciója csak egy nyögés volt, majd más hangot már nem adott ki.

- Ne add fel! - biztattam magunkat. Kicsit lejjebb hajoltam, a hóna alá nyúltam, és húzni kezdtem a földön, miközben én hátrálva vonszoltam magamat. Az ajtón kilépve iszonyatos hőség fogadott. Egy pillanatra letettem Cart, és az égő ajtófélfát meglöktem annyira, hogy az bedőljön a szoba helységbe. Most jutott csak el a tudatomig, mi is történt. Ó, drága Caroline, én megmentőm!-Viszlát!- néztem vissza utoljára, majd ismét megfogtam a nőt, és elindultam. Minden lépéssel nehezedett minden, a levegőhöz jutás esélye, az életben maradás esélye, a lelki erőm el nem fogyásának esélye. Mégis megerőltettem magamat, és eljutottam valahogy az főbejáratig. Ott letettem a kőre az ernyedt kis testet. Bár körben itt is lángoltak az oszlopok, de mégis sokkal világosabb és hűvösebb volt, mint bentebb.

Tudtam, itt már megtalálják a tűzoltók. Szúró oldallal, és teljesen lezsibbadt, sajgó lábbal indultam kifelé. Amint kiléptem a vaskapun, valami nehezet éreztem, talán az ég küldött rám valamiféle büntetést. Összeestem, majd fokozatosan sötétedett minden.

***

„Sosem tudhatod, mi a vég. Lehet, hogy a fájdalom, ami nyakadba szakad hirtelen, annak minősül, de mégsem az. Olyankor az élet még több fájdalmat ad, hogy megtudd ezt.”

Dominica

Idegesen pattantam fel a útpadka széléről, és Harryhez rohantam, majd a nyakába borultam. Ő súlyom alatt összeroppant, és a földre hanyatlott, majd zokogni kezdett. Értetlenül néztem kormos arcát, majd egy másodperc töredéke alatt tudatosult bennem, hogy egyedül tért vissza.

- Harry, hol van Caroline? - nem válaszolt. - Harry! - ráztam meg vállait. - Harry!

- Kisasszony, menjen az útból! - lökött félre egy nagydarab férfi, majd egész csoport sereglett Harry köré. Most láttam csak, hogy vérzik a lába. Mi történt odabent?

- Car...Caro...bent! - próbálta meg még felemelni féltudatában egyik kezét, de a nagydarab pasas lefogta, majd intett a többieknek, akikkel csoportosan Harryt először egy hordágyra fektették, majd a mentőbe rakták és elviharzottak vele. Ismerős helyzet.

- Elnézést, vannak még bent! - futottam oda egy tűzoltóhoz, aki éppen kifelé tartott az épületből, remélve, hogy még tudok valamit tenni. Ha Caroline tényleg bent van még... Istenem, csak add, hogy élve kijusson!

- Mindent átfésültem, de nem találtam semmit. Bár az épület egy részére már lehetetlen bemenni - közölte hidegen, mint akit nem izgat, hogy talán egy ember, aki történetesen angyal, bent lángol.

- De értse meg, én biztos vagyok benne, hogy vannak még bent! - makacskodtam, de az erősebbik nem ismét leminősített.

- Nincs ott bent senki, engedje, had végezzük a munkánkat!

- De én tudom!

A kórházban ébredtem. Ismét azok az undok fehér falak fogadtak.

Felültem, bár kicsit még szédelegtem. Körülnéztem, de egyedül voltam a kórteremben. Felálltam, majd az ajtóhoz léptem, és kikémleltem a folyosóra, de semmi mozgást nem láttam, így utamra indultam. A jelenlegi folyosóra merőlegesen nyílt egy csapóajtó, üvegén keresztül óvatosan bekémleltem. Az egyik ajtó előtt két fekete öltönyös, nagydarab, néger fickó diskurált valamit. Biztosra vettem, hogy az Harry kórterme. Résnyire nyitottam a csapóajtót, így mély, dörmögő hangjuk foszlányokban hatolt hozzám.

- Elmegyek, hozok kávét! - mondta az egyik. A másik visszameredt abba a félelmetesnek ható pózba, melyet hivatásába kódoltak, majd kisvártatva megtapogatta zsebét, majd társa után sietett, annak nevét skandálva.

- Ez az! - sóhajtottam fel, majd kilöktem az ajtót, és halk léptekkel a kórterem ajtajához lopóztam. Arra már nem volt türelmem, hogy hallgatózni kezdjek, rögtön benyitottam. Harrynél éppen vizitet tartott egy orvos, felismertem jellegzetes arcát, tudtam, ő is azok között volt, akik vizsgálták a lovas baleset után. - Elnézést! - torpantam meg, miután becsuktam magam mögött az ajtót.

- Hölgyem, mit keres ön itt? - kérdezte furcsán vibráló hangon.

- Harryhez jöttem - nyögtem fájdalmasan, majd sokáig bent tartottam a lélegzetem.

- Megkérem, hogy távozzon! - jött az ezerszer hallott mondat.

- Bocsánat, de nem tehetem! - álltam a sarkamra.

- Hívom a biztonságiakat! - fenyegetőzött.

- Ne! Hadd maradjon! Én szeretném, ha maradna! - szólt közbe Harry. Hálás pillantással jutalmaztam közbeszólását. Az orvos néhány pillanatig furcsán méregetett, de rájött, hogy Harryvel nem lenne jó szórakozni, így bólintott.

- Rendben, de ne fárassza le a beteget, és ne izgassa fel, mert... - Harry itt erős műköhögésbe kezdett, de idegi állapotomból kifolyólag csak egy szúrós pillantással tudtam kifejezni véleményemet, aminek hatására rögtön elhallgatott.- ... mert nem bírná a szíve.

- Értettem - bólintottam komolyan.

- Kisebb agyrázkódása volt, és a részleges amnézia lehetősége sincs kizárva. Sok füstöt nyelt, enyhe égési sérülési vannak, a lábát pedig azonnal megműtötték- ismertette Harold állapotát.

- Műteni? - kérdeztem vissza rémülten.

- A lábát meglőtték, a golyót szerencsére sikeresen eltávolítottuk, maradandó károkat valószínűleg nem okozott. - Pillantásom Harry combig begipszelt lábára esett. - Sokat kell pihennie, úgyhogy hamarosan örülnék, ha a beteg magára maradna. És szólok a kollégáknak, hogy maga is észhez tért.- Kérdőn bámultam rá. - Nagy mennyiségű erős nyugtatót kapott - tájékoztatott, majd egyszerűen otthagyott. Így legalább ama rejtély megoldódott, hogy hogyan kerültem a kórházba.

A teremben másodpercekig csend honolt, csak mereven néztem a padlót, és próbáltam összeszedni a gondolataim. Majd szinte lassított felvételként ültem az ágy szélére, ahol Harry kezei rögtön utánam kaptak, és magához húztak. Arcáról eltűnt az a félmosoly, melyet addig viselt, míg bent volt az orvos. Nem mozdultam. Aztán megcsókolt. De nem reagáltam. Szinte rongybabakánt csináltam, amit egy másik személy elrendelt nekem.

- Magyarázatokat akarok! - hunytam le a szemeimet, és eltávolodtam tőle.

- Érthető - felelte. - Kérdezz, s én felelek.

- Mi történt? Ki vagy mi volt az okozója? Ki lőtt meg? - soroltam talányaimat. Nagy levegőt vett, mint valami mesemondó. - Az igazat! - kértem keményen.

- Rendben - bólintott, majd belefogott a történtek ismertetésébe. Elmondta, mi történt, hogy Ronald ki is volt neki, és hogy mi mindent tudott meg a családjáról.

- És ki halt meg? - tettem fel az utolsó, a halogatott kérdésemet.

- Ronald... Őt Caroline lőtte le - hangsúlyán éreztem, hogy még nincs vége a mondatnak.

- És maga Caroline? - kérdeztem könnyekkel küzdve.

- Nem tudni...

- Mit értesz ezalatt? - vontam fel szemöldökömet.

- Mikor felébredtem az altatásból, már itt vártak a rendőrök. Kihallgattak. Azt mondták, a helyszínen egy holttestet találtak, de az is már annyira eggyé vált a hamuval hogy lehetetlen bármit is megmondani a volt illetőről.

- De hisz... - csodálkoztam.

- Hisz két ember is lehet az a valaki. Mindketten ugyanakkora eséllyel lehetnek, hisz mindketten lövést kaptak, de mégis én azt gondolom, Ronald takarodott el erről a földről.

- Mire alapozol? - kérdeztem bárgyún.

- Ronald a lángok közepén esett össze a szemem láttára. Caroline... Carolinet az aulában hagytam, abban a reményben, hogy a tűzoltók majd rátalálnak - vallotta be.

- Hagytad? Mit nem tudok még? - kérleltem, hogy beszéljen. Miért kell mindent harapófogóval kihúzni belőle?

- Igen. Egy darabig még magammal vonszoltam, mert nem akartam otthagyni a lángok közepén, mikor megmentette az életemet, de az aulánál elfogyott minden erőm. Reméltem, ott már rá találnak,és örültem, hogy magamat kivonszoltam.

- Ha addig bírtad, akkor tovább is bírtad volna! - vágtam dühösen a fejéhez.

- Igen? És örültél volna, ha előbb összeesek? Ha nem bírok kijönni én sem? Ha engem is elveszítesz? - sorolta öncélú kérdéseit.

- Ugyan, Harold! Ki beszél itt rólad? - pattantam fel mellőle. - Nem az a lényeg, hogy veled mi lett volna, hanem hogy Car megmenekülhetett volna! Nem is neki kellett volna kapnia azt a golyót!- fújtattam dühösen, de a szavak bumerángként csapódtak vissza rám, és kimondásuk után már meg is bántam őket.

- Igazán? Én vagyok az önközpontú, mi? - váltott át az én stílusomra. - Ha egyszer is lettél volna ilyen helyzetben, akkor pontosan tudnád, hogy a nagy szíveddel semmire sem mész! Hogy farkastörvények uralkodnak!

- Ne keress kifogásokat! - szakítottam félbe, és kezem már az ajtókilincsen volt.

- Sajnálom, Miss Tökély, hogy nem felelhettem meg az elvárásaidnak!

Dühösen kiviharzottam a kórteremből. A két nagydarab őr már ismét ott szobrozott az ajtó előtt, és igencsak meglepődve néztek végig rajtam.

- Jó napot! - vágtam oda a szavakat, és még hallottam, amint összesúgnak a hátam mögött:

- Hát ez meg hogy került ide?

***

„A szerelem feles dolog. Kezdjük ott, hogy azt jelenti, hogy a másik feled egy másik ember testében lelhető fel. Aztán mindig arra az illetőre gondolsz, ezért mindent csak felezett koncentrációval, fele olyan jól tudsz megcsinálni, mint ha szingli vagy. És végül ha vége van, akkor a bánattól döntöd a feleseket magadba.”

Harry

- Szia! - zavartan vakartam meg a tarkómat, mikor Dominica ajtót nyitott. - Reméltem, hogy itt talállak!

Válaszra nyitotta száját, de végül nem mondott semmit, csak kicsit arrébb állt az ajtóból. Beléptem a házba, ahol kicsit nyomasztóan nehezedett rám minden. Valahol igaza volt Dominak. Az én hibám.

- Miért jöttél? - kérdezte, de pillantásával került.

- Hogy bocsánatot kérjek! Hogy higgadtan leüljünk, és megbeszéljük a továbbiakat! Hogy... - ragoztam volna tovább, mikor pillantásom a piros kanapéra tévedt. - Biztosítsalak arról, hogy ketten mindent megoldunk - fejeztem még be a mondatom, mielőtt rákérdeztem volna. - Mi ez a bőrönd?

- Egy bőrönd - felelte cinikusan. Még sosem láttam ilyennek. Babonázottan néztem dacos arcát, és szürke szemeit, amelyből most eltűnt a gyermek.

- Jó, de mit keres itt? - kérdeztem.

- Idehoztam, hogy összepakoljak.

- Utazol? - nyeltem nagyot.

- Igen - mondta, és betett a ruhák tetejére, még néhány apróbb tárgyat, amelyeket eddig kezei között szorongatott.- Hazamegyek. Már nem köt ide semmi, - keményen mondta, mégis megállt egy másodpercre mozdulatsorozata közepén, és sóhajtott egy nagyot, mintha csak a sírást próbálná visszatartani - és egyébként is nemsoká kezdődik az iskola. Előtte még át kell szellemülnöm, és rendeznem kell magamban a dolgokat.

- De... de nem hagyhatsz most itt! - mondtam levegő után kapkodva.

- Harry, kérlek fogd már fel, hogy ez nem rólad szól! - hangja most nem volt dühös, sokkal inkább kétségbeesett.

- Felfogtam! - mondtam, mert nem akartam újra egy veszekedés közepén találni magamat. - Csakhogy tudod ez az én életem! És ha tetszik, ha nem, az én érzéseim vezérelnek - próbáltam jobb belátásra bírni. - Én nem hittem, hogy valaki szerethet ennyire. Én nem hittem és főképp nem terveztem, hogy szerelmes leszek! De ez van, ez adatott! És nem akarom most mindezt elveszteni!

- Hát nem látod, mi mindent vesztettem az elmúlt időben, Harry? - felegyenesedett, és végre a szemembe nézett.

- És épp most készülsz eltaszítani magadtól az egyetlent, ami még megmaradt! - érveltem.

- Tudod semmi sem tart örökké! És könnyebb még most kiszállni mindebből, minthogy egy nap te is köddé válj! - hiába, szavak terén sosem győzhettem felette. Most mégis görcsösen próbálkoztam. Felidéztem magamban Caroline utolsó hozzám intézett szavait, és ez adott ihletet és lelkierőt, hogy feltegyem a kérdést.

- Miért nem hiszel?

***

„Minden relatív. A fájdalom is. Csak ne csináljunk belőle nagy ügyet. Csak engedd el a kezem csendesen, csak adj még egy utolsó csókot. Majd engedj utamra. Hadd szálljak.”

Dominica

- Tessék? - kérdeztem fejemet ingatva.

- Miért nem hiszel? - tette fel ismét a kérdést.

- Mert minden porrá hullik! De tudod is te, mi a hit! - szavaim enyhe megvetést tartalmaztak. Nem mintha valóban ilyesfajta érzelmeket tápláltam volna Harry iránt, csak minél rövidebbre akartam zárni ezt a nehézkes beszélgetést, és ha úgy vesszük, a búcsút.

- Van ami örök! - mondta csillogó szemekkel, mit sem törődve bunkózásommal. - Egy-egy ölelést, a mi tulajdonunkban álló csókot, egy magunkévá tett sétát a holdfényes folyóparton, a forrócsoki jól ismert illatát, a csomagolópapír zizegését, mikor kibontasz egy ajándékot, a vállamra omló, szél borzolta hajtincseidet, a csokifoltot a fehér blúzodon, az éjszaka érkezett lopott sms-eket és a tenger morajló hangját a nap perzselésével kiegészítve senki nem veheti el - gördült le egy könnycseppféle az arcán. Harry... Harry sír? - Ezek az emlékeink, melyekért élünk. Melyek akkor is velünk maradnak, ha egy személy távozik, mert örökre belénk vési a tudatot, hogy hálát mondjunk az együtt töltött időért. Sok kis pici, egymástól független dolog, melyek színes kuszasága képes áttörni a hétköznapok szürke vasfüggönyeit. Egyszer majd ha öregek leszünk, jó lesz mindezt a varázslatot felidézni.

- Nem! - hunytam le a szemeim, kezemet a mellkasára helyeztem. - A csodák sem tartanak örökké - hajtottam le fejemet, és beszívtam jól ismert illatát. Minden porcikája vonzott. - Felejtünk, és ez ellen tehetetlenek vagyunk.

- De léteznek, s ez épp elég! - mondta, majd nagyot nyelt.

- Rosszul hiszed! Önmagukban semmit sem érnek! - minden erőmet összeszedtem, és lecsaptam a bőröndöm tetejét. A bőröndét, amit Caroline adományozott nekem... Igazából szinte mindenem Carolinetól származott, hisz nincstelenül landoltam ezen a földrészen. És most őt is elvesztettem. Ez túl sok volt számomra.

- Ne menj, mert belepusztulok! - mondta még utoljára Harry.

- Hidd el, kettőnk közül neked lesz fájdalommentesebb az elválás! - becipzároztam, és felemeltem. Harry kivette a kezemből, a földre ejtette, majd magához húzott.

- Kétlem! - suttogta a fülembe, majd szenvedélyesen megcsókolt. Úgy, mint azon az estén. Olyan szenvedéllyel, melynek szinte lehetetlen volt ellenállni.

- Sajnálom! - zokogtam csókunkba, majd én is visszacsókoltam, és megszakítottam. Szürke pillantásomat egybefontam az övével még utoljára. Éreztem magamon a smaragd csillogását, még egyszer. Majd egyszerűen töröltem magamat a memóriájából. Közben én újraéltem minden pillanatot, de tudtam, nekem most mennem kell. Holnapra már csak egy mulandó fejfájás leszek számára.

18. fejezet - Élvezd, ha fáj is!

Hali nyunyók! :) Itt is lenne a következő rész, mely plusz 16-osra lett ígérve. De aztán rájöttem, ez nem fog menni. Először megírtam, amint Harry durva, és részletes. De rájöttem, ez nem ebbe a blogba való. Persze, van benne valami, de nem hiszem, hogy ennél többet kellene írnom, pusztán azért, mert pont én érveltem néhány napja, milyen szánalmas, ha egy könyvet a szexxel adnak el. Remélem, azért megértitek, és találtok benne valamiféle élvezetet. Másrészt jobb is így, mert így a képzeletetekre van bízva, pontosan mit is csináltak. Harmadik, NAGYON KÖSZÖNÖM A VÉLEMÉNYEKET! Annyira aranyosak vagytok, és olyan jó ezeket olvasni! Nem is húznám tovább a szót. Jó olvasást, puszi: Vampire girl ;)

„A testiség lényege nem abban rejlik, hogy lelkiismeretünket túráztassuk, hogy rosszat cselekszünk-e, sem abban, hogy teszteljük partnerünk erőkondícióját. A test csupán a lélek kifejezőeszköze. A testiség lényege, hogy bizalommal teljen el lelkünk a másik pillantása hatására, és így együtt kezdődjön meg az utazás a csúcsra.”

Dominica

- Állj! - kiáltottam, Harry pedig belemeredt mozdulatába. - Harry én...

- Te képes vagy rá! - felelte mielőtt bővebben kifejthettem volna problémámat, de nem egyenesedett fel. Tétováztam.

- Mondd a szemembe, hogy hiszed! - sóhajtottam. Megfordult, az ágyra ült, majd engem is maga mellé vont. Mozdulatai most felettébb gyengédek és selymesek voltak, durvaságának teljesen nyoma veszett.

- Ne hidd, hogy nekem nem nehéz! - nézett a szemembe.

- Tessék? - kérdeztem vissza hitetlenül ráncolva szemöldökömet.

- Ne hidd, hogy csak benned keletkezik feszültség egy ilyesfajta érintéskor. Persze, lehet, hogy neked nehezebb legyűrni a Ronald által okozott falakat, de nekem sem egyszerű.

- Ez alatt mit értesz? - csodálkoztam, hangomba remegés vegyült.

- Én... Még sosem voltam úgy együtt egy lánnyal... - hajtotta le a fejét, arcizmai megfeszültek, fejében mély gondolatok cikázhattak. A mondat elakadt.

- Hogy úgy? - kérdeztem értetlenül, kicsit sürgetve.

- Szerelemből! - válaszolta, férfias, rekedt hangja megremegett. Csak össze illünk.

- Szerelemből? - ismételtem meg a szót tétován.

- Igen. Még sosem voltam szerelemből együtt egy lánnyal, mindig csak a szex éltetett. Bocsásd meg nekem, de ez most nekem is elég nehéz- mondta, arca egy kicsit elpirult.

- Nem kell bocsánatot kérned! - fogtam meg a kezét, hideg, hosszú ujjait meleg tenyerembe zártam, menedéket kínálva. A kocka máris fordult, és most én öntöttem belé lelket. Mert ez az élet körforgása: egyszer fent, a legtetején, életet verve másokba, máskor pedig lent, a legalján a mélységnek, haldokolva és reménykedve, valaki életet lehel belénk. Eme kettő pedig másodpercenként váltakozhat. Azt hittem, neki ilyen téren nincs gondja, sőt, féltem tapasztaltságától, most mégis olyan elesettnek tűnt.

- Gáz vagyok... Ez tök ciki! - húzta félre a száját.

- Dehogy! - csúsztam hozzá közelebb, orrunk hegyei már majdnem összeértek. - Velem nem kell szembenézned azokkal az ítéletekkel, melyeket olyan emberek rónak rád, akik még csak nem is ismernek- halvány mosoly futott át az arcán. Óvatosan összeérintettem ajkainkat, majd folytattam. - Ez jelzi, hogy a mai nap különleges. Mert valami új, valami megfoghatatlan kezdődik el. És ez biztosítja számomra azt, hogy néhány nap múlva nem lesz az arcomból egy fakó paca, a hangomból egy kéjes nyögés, a számból egy rúzsfolt az inged nyakán. Hanem emlék leszek, de abból is különleges. Élő, mely mindig mosolyt csal az arcodra, ha elered az eső, élő, melynek lángja sosem fog kihunyni.

- De én nem emléknek akarnak, hanem valóságnak! Most és örökké! - húzott közelebb, és szájaink ismét érzékien találkoztak.

- Az örökké nagyon hosszú idő! - mondtam kicsit később szemöldök ráncolva.

- Igen, pont ezért akarlak örökké! Mert akkor talán lesz elég időm megérteni minden bohókás mozdulatodat, lapos poénodat és lelki bajodat. És talán sikerül véglegesen a retinámba égetni szürkés szemeidet és emlékeimbe vésni hajad illatát! - simított végig a hátamon.

- Látod, te kis buta! Mondtam, hogy emlék leszek! Emlék, mert lesznek rossz napjaim, amikor nem tudom mindezt nyújtani, mert mondjuk már nem leszek képes rá. Emlék, még akkor is, ha forró bőröd az enyémet izzítja, és remegő kezed az enyémet szorítja.

Ennél a pontnál minden cérna és gátlás felszakadt mindkettőnkben. Magához ölelt, mint aki így akar kettőnket egyesíteni. Majd ismét megcsókolt, és óvatosan elfektetett. Én pedig végignéztem kigyúrt testén. De már nem a mellizmait láttam, hanem a szívét, az dagadt a mellkasában. Ezen az estén minden megváltozott...

A villanykapcsolóhoz nyúltam, de nagy keze karom után kapott.

- Ne, édes! - suttogta hajamba, és mélyet lélegzett, hogy beszívja epres samponom illatát. Megemelkedett mellkasa közel került arcomhoz. Ezt a helyzetet kihasználva kicsit megemeltem fejemet, és adtam egy puszit rá. Elmosolyodott. - Olyan gyönyörű vagy! - közölte.

Hajam végével megcsikiztem a vállát, miközben a tetoválásait nézegettem.

- Ez például miért tetszik annyira, hogy magadra varrattad? - mutattam pillangójára, és hideg kezemmel apró köröket írtam le a szép forma körvonalán. Forró bőre heves reakciót váltott ki az én kihűlt testemből is.

- Nem tetszés alapján választottam, mindegyiknek külön története van - nézett komolyan a szemembe, szemérmetlen pillantása hatására elvörösödtem.- Szeretném, ha ma este mindegyik titkát feltárnád!- húzogatta a szemöldökeit.

- Tudod, néha már kivannak bizonyos testrészeim a te titkaidból! - nevettem fel, mégis ebben a nevetésben valami lakozott. Igazából az egész testemben egyfajta különleges érzés bujkált, és már nagyon feszegette a határokat.

- Hmm, nem is rossz! Tudod, én olyan vizuális típus vagyok! - mondta, és határozottan lecsapott ajkaimra, miközben gyönyörű kezeivel hasamat simogatta. Nyelveink lassú, mégis heves táncot jártak egymással, hergelve a másikat. Kicsit babráltam nadrágja gombjával, de ő ellenvetésként belemorgott csókunkba. Ismét a kapcsolóhoz csúsztattam kezemet.- Ne!- kért, megszakítva egy másodpercre a csókcsatát, de ez pont elég volt ahhoz, hogy az ablakon besettenkedő hideg közénk kússzon. - Látni szeretnélek! Látni szeretném az összes apró kis rezzenésedet, látni szeretném a tested jelzéseit, amelyek arra szolgálnak, tudasd velem, hogy élvezed! És azt is szeretném, hogy te láss engem! Lásd a szememben a vágyat, és a mellette csillogó kis pontocskát, amely jelzi, hogy szándékaim komolyak!

Óvatosan bólintottam, és vissza húztam magamhoz. Lágy ajkai súrolták a vállamat, és a kissé csikis érzés átélése után muszáj volt mosolyognom.

- Vigyázz rám, és a tiéd vagyok egy életre! - húztam magunkra a takarót. Harry hatalmas kezei pedig végigsiklottak egész testemen, melyről már fogalmam sincs hová tűntek a ruháim, de ez most nem is volt lényeges. Csupán Harry kényeztetésére figyeltem.

***

„Törj az égig, s lásd, nincs kegyelem.”

Caroline

- Az egyezség az egyezség! - mondtam.

- Amit te nem tartottál be! -vágott vissza keményen. - Van fogalmad róla, hogy mit művel éppen a te kedves pártfogoltad? - kérdezte, hangjából patakszerűen folyt a maró gúny. Lehajtottam fejemet. Pontosan tudtam, hogy Dominica Harrynél van. - Éppen az ágyban hempereg!

Szőke fürtjeim meglebbentek, mikor felkaptam fejemet.

- Caroline, csalódtam benned! Azt hittem a cél érdekében...

- Azt hitted, ha felajánlod, hogy visszakapok valamit a múltból, akkor tönkreteszem valaki jövőjét- foglaltam össze nyersen, amit mondani akart. Nem vitatkozott, nem tagadott. - Lyre, ez még tőled is sok! - bólintottam elismerően.

-Kedves Caroline, hadd ne kelljen bemutatnom világban betöltött fontos szerepemet! - mondta fennkölt hangon.

- Ismerem a sztorit - fintorogtam.

- Akkor bizonyára azt is tudod, hogy valakinek szigorúnak is kell lennie. És ez a valaki nem lehet az Úr, hiszen neki végtelen jó lelke van- mosolyodott el, és ha a háta mögött nem magasodott volna az a két fehér szárny, akkor biztosra veszem, hogy ő az ördög küldötte.

- Tudom, tudom... Ezért kellett valakit teremtenie, aki szigorú és megszidja alkalmazottjait, ha azok nem hűségesek. Te éppen elhaláloztál, mikor az Úrnak eme ötlete támadt, és mivel te keménykezű egyházvezető voltál, aki kemény munkával jutott fel a ranglétra csúcsára, épp megfelelő választásnak tűntél - hadartam szem forgatva.

- Pontosan! Látod, nem is vagy te olyan buta! - Mérges szemekkel meredtem rá, úgyhogy egy pillanatra elhallgatott. - Nem értem, miért nem tudtál ügyelni a lányra - pedzegette.

- Az alkuban az állt, hogy megvédem! - csattantam fel ismét, bár hangom még így is halkan szólt övéhez képest.

- És te ezt nem tetted meg! - szidott keményen.

- Megmentettem a haláltól, és ott voltam vele végig! Ott voltam a repülőbalesetnél, és nem engedtem, hogy kiszálljon belőle az élet. Aztán a bizalmába férkőztem, és elmondtam neki, miféle szerzet. De ezek után sem hagytam magára! Segítettem megbirkózni neki a ténnyel, és ennek fejébe még túllépni a gyászon! Holott te is tudod, hogy van, aki nem tudja felfogni ép ésszel, milyen képesség adatott meg neki, és nem egy személy végzett már magával! Volt, aki azt hitte, teljesen megbolondult, és ezért vetett véget az életének. De Dominica nem tette! Mert én ott voltam vele! - mondtam magamra mutatva, mintha ezzel bizonyítékot adnék szavaimnak, szemöldököm egyenes vonallá szaladt össze.

- De itt még nem lett volna vége a munkádnak! - vágott közbe. - Nem szabadott volna hagynod, hogy megismerje Harryt!

- És hogyan akadályozhattam volna meg? Én csak egy angyal vagyok, akit ráadásul a föld börtönébe száműztek. Nem én mozgatom a szálakat! Nem én táplálok az emberek elméjébe gondolatokat! - célozgattam, és reméltem, ez hat.

- Csend! - ordított fel bőszülten. - Igazad van, senki vagy ahhoz, hogy szólni merj! - hangja a mennydörgéshez hasonlított. - Hibáztál - közölte. - Ismerd be. - Ajkaim nem nyíltak. - Ismerd be!

- Beismerem - mondtam, és próbáltam hangomba dacosságot csempészni valamiféle gyenge ellenállásképp. Beismertem, mert tisztában voltam a következményekkel, hogy mi történhet, ha nem teszem. Azonban fejemet nem hajtottam megalázkodva, sőt, inkább kicsit felszegtem.

- Helyes - mosolyodott el ismét azzal a félelmetességgel. - De még jóvá teheted.

- Mégis hogyan? - kérdeztem rá óvatosan.

- Még megfékezheted a kapcsolatukat. Talán ha többé nem találkoznak, akkor a lány elfelejti.

- Kizártnak tartom. Már egy az aurájuk - feleltem.

- Mégis hogy történhetett meg ez? - háborgott.

- Azt hittem, tudod - feltételeztem.

- Van fogalmad róla, drága Caroline, mennyi dolga van egy magamfajta égi lénynek? - kérdezte megvetően. - Nem tudok a kis pártfogoltad minden lépésére ügyelni.

- Nem is kell minden lépésére, csak a fontosabbakra - jegyeztem meg.

- Ne tovább! - a fehér szárnyakkal érdekes kontrasztot alkotott vörös feje. - Ajánlom, hogy valami megoldást találj!

- De hát szereti... - keltem védelmükre anyatigrisként.

- Az a fiú fekete, mint az éj holdfogyatkozáskor! Nem maradhatnak együtt! És te - mutatott rám - leszel az, aki cselekszik az ügy érdekében.

- Én? Tudod reménykedtem benne, hogy az alku beteljesül, és kapok még egy esélyt, azonban most már nem fogok ilyen aljasságokkal próbálkozni.

- Kénytelen leszel!

- Öreg vagyok én már, ha külsőmön nem is ez tükröződik. Egyszer csak meghalok, és akkor mi lesz? Hm?

- Nem elég öreg ahhoz, hogy kiszállj. Nálad amúgy sem a korod dominál, s ezt te is tudod, ha játszod is a bolondot!

- Tudom, de érzem, ha jön a vég. Bármikor távozhatok. Akkor mi lesz?

- Most mondjak spoilert az életről? - nevetett fel hátborzongatóan, tincseimet gyenge szél borzolta.

- Inkább kihagynám - legyintettem rá. - Nem érdekel.

- Ilyen könnyen feladnád? - vonta le a következtetést.

- Ez nem feladás! Csupán ésszerű gondolkodás! - vágtam a fejéhez.

- Caroline, tisztában vagy te azzal, milyen lehetőség ez? Ilyen másnak még nem adatott meg! Ne mondd, hogy nem hiányzik a családod! A férjed, a gyermeked... Ne mondd, hogy nem szeretnéd azt a csöppséget újra a karjaid melegében tudni.

- Tisztában - feleltem, csak, hogy félbeszakítsam. - Mégsem élnék vele. Tudod, az akkor megtörtént. És bár nagyon fáj még mindig, de ez már így is marad. Nekik ott van a legjobb helyük, ahol most vannak. Az a múlt. De most itt a jelen, és én megszerettem Dominicát, nem akarok neki még több fájdalmat okozni.

- Ha Harryvel marad, az egész élete fájdalmas lesz! Annak a fiúnak a lelke már rég elkárhozott!

- Mindenki változhat!

- De ő nem fog! Vagy segítesz a lánynak, és kitalálsz valamit az elszakításukra, vagy a lány magától hagyja ott, és az lehet, hogy beláthatatlan következményeket von maga után!

- Nem, Lyre! Én megvédem amitől tudom, de a szerelem nem ezen dolgok közé sorolható. Biztosra veszem, hogy ha egyszer Dominica meghoz egy döntést, miszerint útjaikat szétválasztja, akkor van elég ereje ahhoz is, hogy talpra álljon.

- Legyen neked igazad- egyezett bele. - De tudd, hogy ha ilyen erős szálak kötik össze őket, nem egyszerű az a búcsú.

- Egyik búcsú sem egyszerű! De Dominica különleges, még a maga fajtájában is. Nehogy már te papolj nekem érzelmekről, mikor még csak a szerelem édes, csalogató illatát sem érezted meg még soha!

- Nem tudlak megérteni! Csak vigyáznod kellett volna rájuk, és meg lett volna mindened! Az üdvösséged, a családod, minden!

- Ne dobálózz eme felelőtlen szavakkal! - intettem csendre. - Abba még bele sem gondoltál, hogy mi van akkor, ha az a fiú Dominica életkönyvében Harry?- kérdeztem megvilágosodva.

- Kizárt! Az....Az nem lehetséges! - hosszú évek óta először hallottam, hogy megakadt a szava.

- Nem tudhatod! - fordítottam hátat neki.

- Csak annyit mondok, vigyázz Caroline! Ez nem véletlen a bukott angyalok városa! - lépett mögém, szavait nyakamon éreztem.

***

„Mert nincs megállás. Csupán kiszállás, mivel bizonyítod gyávaságodat.”

Harry

Egy cseppnyi menny a földön Dominica társaságában.

Végtagjaimban még mindig élt egy kicsi abból a kellemes bizsergésből, mely az utóbbi fél órában betöltötte mindenemet. Kezem Dominica hátát simogatta, kinek feje mellkasomon pihent, hajzuhataga kellemesen csikizett. Úgy éreztem, egy röpke másodperc erejéig azt hittem, minden tökéletes.

Elfelejtettem a felkelő nap első sugarait, melyek tudálékosan bekúsztak a kíváncsi szemek ellenszeréül felrakott sötét, szürke sötétítőfüggönyön keresztül. Elfelejtettem a mellettem lévő éjjeliszekrény tartalmát, az ébresztőórát, mely magabiztosan váltogatta számait lapján, és éppen előrekészült hajtani magát 05:59-ről 06:00-ra, hogy teljes tüdejével eressze ki fülsértő csipogását. Elfelejtettem, hogy ismét a hétköznapok soraiban melózok, és minden eddig történt ellenére be kell ma mennem a stúdióba, felhúzni azt a flancos, drága szabású öltönyt, és belevetni magam a kamerák tengerébe. Elfelejtettem.

Óvatosan megemelkedtem, hogy lenyomjam az ébresztőt. Domi kómásan pillantott rám, valószínűleg elszunyókált, hogy én észre sem vettem.

- Jó reggelt! - leheltem csókot gyönyörű, telt ajkaira. Ő csak ragyogó mosolyával válaszolt. - Csinálok reggelit! - ajánlottam fel, és óvatosan kicsúsztam alóla. Visszapillantottam rá az ágy széléről, de szemhéjai csukva voltak.

Lábaim, melyen még mindig a vágy izzadtságcseppjei futottak, nyomot hagytak a hideg kövön, és mutatták utamat.

Beléptem a viszonylag tágas helységbe, és feloltottam a villanyt, mert nem volt lelkierőm felhúzni a redőnyöket, hogy szembenézzek a külvilággal.

A földön egy széttört üveg hevert, talán Jim Beam lehetett benne, mindenesetre annyi biztos volt, hogy akkor hullott ki kezeim közül, mikor tegnap este felálltam, hogy Dominica elé léphessek, és elkezdődhessen az a csodás, mi több, mámoros utazás, mely behálózta az éjszakát.

A spájzba mentem lapátért meg seprűért, hogy feltakarítsam, majd miután ezzel végeztem, egy konyharuhával felitattam a ragacsos cseppeket.

Éppen előpakoltam a hűtő összesített, és elég szegényes tartalmát, hogy kiokoskodjam, mit is készíthetnék belőle, mikor furcsa motoszkálást hallottam. Csak a csengő harsány, folyamatos hangja után jöttem rá, hogy ziháló, nehéz léptek verték fel a lépcsőház nyugalmát. Furcsa volt, hisz nálunk senki sem rohant, pláne nem lépcsőzött. Az egyetlen kivételt talán én nyújtottam néhanapján.

- Jövök! - mondtam közepes hangerővel, remélve, Dom visszaaludt.

A csengő viszont továbbra is szakadatlanul mondta a magáét.

- Itt vagyok! - szóltam ismét, azzal szélesre tártam a bejárati ajtót, hogy feltárja a mögötte türelmetlenkedőt. Eme mozdulatsor után két erős kéz kapaszkodott meg a vállamban, de olyan gyenge szorítással, mintha nyomban össze esne ott előttem.

- Harry! - zihálta. - Beszélnünk kell! - szavait alig értettem ki mély sóhajai rengetegéből, mely igazából csak segélykiáltás volt a levegő után.

- Gyere, ülj le! - vezettem ez ebédlőbe, és kihúztam előtte egy széket, hogy letehesse kimerültnek tűnő testét.

- Dominica hol van? - kérdezte, mintha csak most esett le volna neki hiányos öltözékem láttán, hogy nem egyedül tartózkodok a lakás falai között.

- A hálószobában! - böktem a helyes irány felé. - Ha a csengőkoncert nem verte föl, akkor valószínűsítem, hogy alszik- hangom ereje majdhogynem a suttogás szintjére csökkent, de még így is tisztán ki volt hallható az a sajátos rekedtség, mely megkülönböztette másokétól.

Egy másodpercig hallgatott, mintha nem tudna válaszolni, vagy nem lenne mondandója számomra.

- Hozzak egy pohár vizet? - kérdeztem, ezer darabra törve a közénk húzódott csend szilánkjait.

- Igen, az jól esne - bólintott, szemei mintha üvegből lettek volna, úgy fénylettek, s olyan semmitmondóan villantak rám.

Egy percre eltűntem e különös szemek látóterének skálájáról, majd egy pohárral tértem vissza, amit nyomban elé is tettem.

- Mi szél hozott erre? - kérdeztem, hangomban kettősség csengett, a mostanában szokványossá vállt viharokra utalva.

Megrázta szőke, összetapadt tincseit, mintha el is felejtette volna, miért jött.

- Baj van - mondta végül. Kérdően felhúztam szemöldökeimet. - Harry, velem kell jönnöd- szemöldökeim még magasabbra csúsztak, s elérték tetőpontjaikat.

- Veled? - értetlenül bámultam rá.

- Velem... Vagy a rendőrökkel - mondta sejtelmesen.

- Milyen rendőrökkel? - kérdeztem, szemöldökeim lecsúsztak a helyükre, vagy talán még lejjebb is merészkedtek.

- Akik percek múlva itt fognak állni az ajtód előtt, ha nem sietünk.

Kellett nekem visszakérdeznem?

- Mégis mit akarnának itt a rendőrök? - újabb ártatlannak hitt kérdés.

- Egy cellában akarod megtudni, vagy velem jössz?

Ez hatott, mert rögtön elszórt ruhadarabjaim felkutatására indultam. Bevillantak a képek, amint Domi aranyos kis kezei lehámozzák rólam őket, és minden precizitását félredobva elhajítják őket a négy égtáj köztes irányaiban.

-Ki van itt?- jelent meg gondolataimból életre kelve az a szív alakú arc a hálószoba ajtajában, tekintete érdeklődve pásztázta feldúlt arcomat. Mikor látta, válaszra képtelen vagyok, izgatott mosollyal az arcán az ebédlőbe rohant. - Caroline! - hallottam meg boldog hangját, ám az említett személytől nem hallottam visszajelzést.

- Kész vagyok - jelentettem ki. - Indulhatunk.

- Hova mentek? - kérdezte Domi.

- Én sem tudom - vontam meg a vállamat, és Carolinera néztem, de ő hallgatott.

- Öltözök - komolyodott el arca.

- Maradsz! - utasítottam, és elkaptam előttem elsuhanó vékony karját.

- Megyek! - emelte fel orrát, amolyan 'nem vagy az anyám, hogy parancsolgass nekem!' stílusban, de néhány másodperc után neki is leesett, hogy nem áll ez jól neki.

- Azt mondtam, maradsz! - rántottam meg, olyannyira, hogy az egyik Caroline melletti székre zuhant. Kezem nyoma vöröslő foltot hagyott karján. Szürke szemeiben mintha félelem kelt volna életre, de nem merültem el bennük annyira, hogy ezt megállapítsam. Hátat fordítottam, és intettem Carolinenak, hogy menjünk. Én rohantam elöl, holott ő tudta, hová vezet utunk. A lécső aljánál, amit most mégiscsak használtunk, már beszűrődött a rendőrkocsik kékes színű szirénafénye.

- Itt már nem jutunk ki - mormoltam. - Arra - mutattam azt utat a mögöttem rohanó, erején felülteljesítő középkorú nőnek. - A hátsó kijárat.

Kijutottunk a szabad levegőre, amelyből szinte egyszerre szippantottunk nagyot Carrel. Hisz ki tudja, számomra talán ez az utolsó... vagy a következő... vagy az az utáni... esetleg csak négy-öt van hátra.

Jobbra néztem, ahol egy sötétkék ruhába bújtatott rendőr fordult be a sarkon. Ezek szerint már tudják, hogy nem vagyok otthon. Szegény Dominica biztos halálra rémült már... De nem! Nem jöhet velem. Ez nem lottó, itt nem nyersz, maximum csak veszítesz.

Balra vettük az irányt, ami az útvonal cikk-cakkosságából ítélve kerülőnek bizonyult. Azonban az ismeretlen mellékutcák sokaságából lassan főbb utakra tértünk át, s nekem minden egyre ismerősebb lett. A hátunk mögül erősen sütött a nap, az ég mégis szürke volt, azonban nem természetesen. Mintha csak szépülni akarna, és minden sminkjét magára kente volna, akár egy kisgyerek anyja készletét, azonban így csak egy szörnyre alakját rajzolta ki. Erős füstszag csapta meg orromat, az utcákon pedig a füst olyan otthonosan szállingózott, mintha nem először járna itt. Távolról hangos sikolyok törtek utat maguknak a ködszerű anyagban. Nem kellett hozzá sok ész, hogy megállapítsam, valami ég.

17. fejezet - Fájdalmas mosolyok

„Mert ez a küldetésünk. Felállni, és tovább menni. Akkor is, ha egyedül vagyunk, ha mindenki elhagy. Akkor is, ha sötét van, ha minden fény kifullad, és az utolsót leheli, majd elhal. Akkor is, ha nincs erőnk, ha fáradtak vagyunk. Mert ez a küldetésünk. Menni, csak menni.”

Dominica

- Harry! - ordítottam, körmeimet belevájtam a rozoga fakorlátba, hogy megtartsam egyensúlyomat, és ki ne essek a lelátóról. - Ne! - ezt már csak az orrom alatt dünnyögtem. Szemeimet félően összeszorítottam, hogy ne kelljen látnom, amint a földre zuhan.

A mellettem ülő emberek egy emberként tartották bent a lélegzetüket, majd egy emberként fújták ki, mikor a baleset megtörtént. Aztán csend lett, csupán az esőcseppek tompa puffanása nem fogta fel, hogy ez most nem az ő ideje.

Minden háttérbe szorult. Kétségbeesetten álltam még néhány másodpercig, majd erőtlenül ellöktem magamat a korláttól, és utat törve magamnak a tömeggé verődött bámészkodó emberek között kerestem a kiutat. Egyáltalán nem érdekelt semmi, még a biztonsági őr sem, mikor nem túl finoman, mégis mély meglepődéssel közölte, hogy nem mehetek be a versenyzőknek fent tartott területre.

- Harry - ordítottam, majd mellé térdeltem, utat engedve a vizes földnek, hogy lenyomatát örökre farmeromba égesse. Felnyögött. - Tarts ki! - fogtam meg a kezét, és körülnéztem. - Valaki hívjon már mentőt! - ordítottam el magamat idegesen, cseppet sem törődve az engem méregető tekintetek hadával. - Kérlek, ne add fel! Könyörgök! - próbáltam ölembe húzni fejét, de testsúlyát meg sem tudtam mozdítani. - Harry!

Percek teltek el így, melyeket éveknek is beszámíthatnék, hisz oly lassúsággal vánszorogtak, mire sziréna szót hallottam, és megláttam a pirosas fényt, mely vörösre színezte a szűnni nem akaró esőcseppeket, azt a hatást keltve, mintha egy vérzápor kellős közepén lennénk.

Alapvető dolognak tartottam, hogy miután a hordágyra fektetve az autóba rakták ernyedt testét, vele tartok, azonban néhány erős férfi kéz megakadályozta ezt.

- Hölgyem, nem mehet vele! Csak családtagok...

- Az vagyok! - próbálkoztam be, de ezt igazából egyfajta robot üzemmódban mondta agyam egy hátsó kis szeglete, mert minden figyelmemet a férfi háta mögé, a mentő betegére összpontosítottam.

- Minden hisztis barátnő ezt mondja! - közölte a pasas hidegen.

- Hisztis? Ezt komolyan mondta? - szűrtem idegesen fogaim között. - Na ide figyeljen! Az utóbbi egy hónapban elvesztettem valakit, akinek a kárpótlására küldte az ég őt! - mutattam Harry felé. A pasas furcsán méregetett, és szerintem komolyan fontolóra vette, hogy benyugtatóztat. - Érti is ezt maga! - legyintettem, és megindultam a csukódó mentőautó ajtajához.

- Nem kell potyautas! - rántott vissza a férfi, majd előttem termett, és felszállt a kocsi hátuljára. Teljes megsemmisülésnek lettem áldozata.

- Istenem! - haraptam az ajkamba, és tudatosítottam magamban, hogy ezzel az autóval ma már nem utazok.

Kétségbeesetten fordultam meg tengelyem körül, Carolinet keresve. Most jöttem rá, mennyire hiányzik az a kedves kis készülék, a mobilom, mely ott égett abban a kérdéses ember által elrendelt tűzvészben.- Caroline, hol vagy most?- tettem fel a költői kérdést, amire bár választ nem vártam, mégis reménykedtem benne, hogy valami különleges cucc által ott terem mellettem. Mégis ama képzet volt valószínűbb, hogy elnyelte valahol a tömeg örvénylő kavalkádja, vagy magába szippantotta a dongó méhkasként szaladgáló emberek sokasága.

- Gyere, beviszlek a kórházba! - érintette meg egy kéz a vállamat. Jól esett a melegség abban a fagyos pillanatban. Oldalra fordultam, hogy láthassam a kézhez tartozó többi tagot is.

- Ki vagy? - kérdeztem, bár nagy kedvem nem volt az ismerkedéshez.

- Dick - nyújtotta a kezét, de látta, hogy nem vagyok abban a kézfogós állapotban. Biccentettem. - Ha hiszed, ha nem, én ismerlek téged, Dominica! - nevem hallatán felkaptam a fejem. - Ne nézz ilyen ijedten! Harry edzője vagyok - próbált rám mosolyogni, de a komor kifejezés már arcára települt. - A többit elmondom a kocsihoz menet! - intett, és én követtem.

„Mit nem vállalok érted, Harold!” - ráztam meg szinte észrevehetetlenül a fejemet gondolataimon tűnődve. Éppen most ültem be egy számomra vadidegen ember kocsijába. Az ajtó becsukódott, az öreg furgon motorja köhögött egyet-kettőt, és már indultunk is.

- Harry sokat mesélt rólad. Illetve minden egyes pillanatotokat részletesen ecsetelte, pedig Harry nem az a szóköpő típus - próbálta oldani a hangulatot, de terve már születése során fuccsba ment.

Hallgattunk a kórházig. Mert mi mást tehettünk volna, mikor az idegesség szörnye gyomrunkat rágta?

Hatalmas kő gördült le szívemről, mikor végre kattant az ajtó, és megszabadulhattam minden összeesküvés elméletemtől Dickkel kapcsolatban. Együtt rohantunk be a kórházba.

A hányinger kerülgetett már a szagtól is, mégsem tántorodtam meg. Az erős vegyszerek illata, mellyel talán elhalálozottak élettelen sejtjeinek sajátos szagát akarták elnyomni, eltakarítani, szinte szétmarta gyomromat. A kórház aulájában nagy volt a zsongás, gondolom híre ment a 'sztár' érkezésének, bár az ilyenektől az ember általában inkább elkenődik, mint izgatott lesz. Mindegy.

A kórtermek között már eligazodtam, nagyjából tudtam az emeleteket, és azt is sejtettem, hová viszik a frissen beérkezett betegeket, úgyhogy én vezettem. A kórterem száma nem volt kétséges, mert szinte az összes orvos ott tobzódott, nagyban diskurálva, és egymást folyton kioktatva.

- Elnézést! - mondtam, mikor az egyik férfi háta mögé préselődtem, hogy bemehessek.

- Kisasszony! - szóltak utánam.

- Csak családtagok - mondtam szem forgatva.

- Pontosan - bólintott egy másik.

Bosszúsan hátráltam ki a kórterem félig nyitott ajtajából. Miért kell nekem mindig rossz lóra tennem?

- Dominica? - szűrődött ki egy elnyűtt, igencsak erőtlen hang a teremből.

- Magához tért! - tolt félre ragyogó arccal egy női orvos, és minden jelenlévő betódult hozzá, majd az orromra csapták az ajtót.

- Remek - puffogtam bosszúsan, majd tekintetem találkozott Dickével. Csak az maradt kint, akit hívott. Milyen logika ez?

- Hölgyem! - jött ki percek múlva az a doktor, amelyik először szólt hozzám. - Jöjjön csak! - felhúzott szemöldökkel léptem a kórterembe.

***

„Csak fekszel, és hibáztatod magadat. Szívesen megnyomnád a replay gombot, csak nem tudod, hol keresd. A falat kaparod, az ágyneműt karmolod, de mind csak sima felület. Sehol nincs gomb. Ezt realizálnod kell! Csak fekszel és okolod magadat, mert az oly egyszerű. Elbaszni a jövődet az önsajnálat miatt pedig még egyszerűbb.”

Harry

- Harry! - szólított újra az a kedves hang. Távolról jött, mégis beivódott minden porcikámba. Olyan volt, mintha a víz mélyén lennék, és nagy tömege szűrné a hangokat ennyire. Lebegtem, az érzés kellemes volt, csak a sötétség zavart. Fel akartam ébredni. Rá akartam erőszakolni a szemhéjamra, hogy felnyitódjon. Kiáltani akartam neki, hogy bocsásson meg, közölni vele, hogy szeretem, de mindebből csak egy fájdalmas nyögésre tellett. Most jól kiosztottam volna a felsőbb rendűeket, hogy megfosztanak a látványától.

Lassan múlni kezdett az édes súlytalanság, és süllyedni kezdtem, bár nem hittem, hogy van még lejjebb. Tagjaimat egyre nehezebbnek éreztem, mígnem megfeneklettem egy ponton. Megérkeztem. Vasfüggönyeim felereszkedtek, a fény erős utat tört magának.

- Dominica! - mosolyogtam rá, de nem voltam benne biztos, hogy nem csak egy ijesztő vicsort sikerült produkálni. Ezen felbátorodva felültem az ágyban. Az orvosok rögtön meg is rohamoztak mindenféle gyors, rögtönzött vizsgálattal, és okoskodtak még egy darabig, majd nagy nehezen fel tudták fogni, hogy nincs semmi bajom. Csodálkoztak egy sort, és egyre csak azt hajtogatták, hogy ők ilyet még nem láttak, mert biztosra vették, hogy kómába estem, erre én meg vigyorogva ébredek fel, majd többszöri kérésemre magunkra hagytak.

- Ő a megmentőm! - mutattam Domira, mikor kifelé indultak.

- Örülök, hogy nem szenvedtél újabb sérüléséket! - szorította meg a kezemet, én pedig örömmel vetettem el ama emlékfoszlányaimat, miszerint mi most nagyon rosszban vagyunk. Isten őrizzen, hogy eszébe juttassam! - Azért sikerült rám ijesztened! - ismerte be édesen.

- Mi az, hogy újabb? - vontam össze szemöldökömet, csak az első kérdésre fókuszálva.

- Az agybaj gyógyíthatatlan! - mosolyodott el.

- Ez most fájt! - nevettem fel. - Á, de az oldalam tényleg fáj - állapítottam meg, miközben végigtapogattam felsőtestemet. - Most legalább te ápolhatsz engem! - csillant fel a szemem.

- Volt ez fordítva? - gondolkodott el.

- Nem, de lehetett volna. Tudod, a cipős incidens! - igen, tudta. Mindent tudott rólam, és ez jól esett. - Köszönöm, hogy visszahoztál! - rántottam magamhoz egy ölelés erejéig, - ami számomra előhozta kisebb mozgási nehézségeimet - de kibontotta magát karjaim közül.

- Figyelj! Azért valamit meg kellene beszélnünk! - kezdte nagy levegővel. Tudtam, miről van szó. És ismét itt tartottunk. Két tudatlan mindent tudó.

- Sajnálom a fegyvert! Meg hogy olyan ingerült voltam! - mondtam, mielőtt belekezdhetett volna saját mondandójába. - De kérlek hidd el, hogy a repülős ügyhöz semmi közöm! Illetve van, de nem úgy, ahogy te gondolod!
- Harry, pont ezzel kapcsolatban szeretnék...

- Kérlek, idézz fel minden közös jót, és jöjj rá, hogy minekünk szükségünk van egymásra! - kérleltem. - Nem szeretném, ha egy Ronald féle alak szakítana szét minket! - a név említésére azért elmaradhatatlan volt, hogy ne szoruljon ökölbe a kezem.

- Harry, én...

- Ha kell, még le is térdelek, csak hidd el... - azért önbecsülésem titkon reménykedett benne, hogy erre nem kell sort keríteni.

- Harry!

***

„Egy szó, s én újra élek!”

Dominica

- Harry! Én azt akarom kinyögni, hogy hiszek neked! - mondtam, majd ajkamba haraptam.

- Most már nem hagyhatsz el! - közölte.

- Miért is? - kérdeztem vissza, nehogy elbízza magát. Arról nem kellett tudnia, hogy terveim között nem szerepelt a szakítás.

- Gondolj csak bele, minket egymásnak teremtettek! - szájalt.

- Nocsak, tudsz még újat mondani! - nevettem fel, azzal a céllal, hogy lelombozom. De ő meg sem hallott, csak folytatta.

- Harry és Dominica, olyan szép képet alkotunk mi együtt!

- Miről beszélsz? - nevettem fel zavarodottan.

- Jó kis HD adás - mosolyodott el. Az ég szerintem valamiféle visszajelzésnek, vagy biztosításnak szánta ezt, hogy lássam: nem sérült meg nagyon. A humora pont olyan pocsék, mint régen.

- Erre nem tudok mit mondani! - sóhajtottam fel.

- Nem is kell!- kacsintott. - Annyit mondj csak, amennyit magad is meg tudnál hallgatni! - eme érthetetlen kijelentésére ismét nem várhatott értelmes választ.

- Egyébként örülnék, ha innentől kevesebbet űznéd ama kellemes sportot, hogy az idegeimen táncolsz! - mondtam elkomolyodva.

- Ha kijutok innen, meg kell látogatnunk valakit - bólintott, megbeszélve az ügyet magával. Ismertem ezt a felelőtlen tekintetet, és, hogy őszintén megvalljam, nem igazán örültem neki.

- Előbb épülj fel! - kértem.

- Miről beszélsz? Nincs nekem semmi bajom! - kászálódott heves sziszegés közepette mellém. - Csak az oldalam, a jobb lábam és zúg kicsi a fülem.

- Milyen jó, hogy a fejeden legalább ott az a sok haj! - ugrattam.

- Mit gondolsz, mire tartom? - kérdezte, mintha csak valami állatkáról beszélne, miközben büszkén hajába túrt, ami az én kedvenc mozdulataim hosszú sorába tartozott.

- Jogos - biccentettem.

- De én tudnék egy remek módszert, hogyan segíthetnél szegény szenvedőn - kezdte a célozgatást, és közelebb hajolt.

- Na, azt ki kell érdemelni! - tettem mutatóujjamat szájára.

- Nem lehetsz ilyen! - lehelte ujjamra.

- De - de - vigyorogtam fölényesen.

- Rendben. Akkor játsszuk így! Megmutatom, mire vagyok képes! - állt fel.

Így történt ama érdekes eset, miszerint Harryt már másnap örömmel rakták ki a kórházi betegek népes táborából. Én nem tudom, mit tudott összeműködni egyetlen éjszaka alatt, de az orvos, aki balesetének napján még teljes meggyőződéssel szónokolt amellett, hogy ilyen állapotban még biztosan jó ideig vendégeskednie kell a kórterem merev falai között, másnap örömmel adta Harry kezébe a zárójelentést.

- Jöhet a meglepi? - kérdezte önelégülten.

- Harry, te most hazamész, és lepihensz! - közöltem vele a nem túl ínyére való napi programot.

- Hogy mit szeretnél? - nevetett fel, mintha nem értette volna pontosan szavaimat, majd kézen fogott, és így készültünk távozni az épületből, ami előtt már kiéhezett farkascsordaként vártak minket a sajtó imádnivaló alkalmazottjai. A vakuk villogását kénytelenek voltunk eltűrni, amíg kiértünk az embererdőből, mert bár lépteinket felgyorsítottuk, Harry sajgó lába miatt a futás csaknem lehetetlennek bizonyult. Kezét el akartam engedni, de ő eme lépésemre bizonyára felkészült, mert úgy szorította ártatlan végtagomat, hogy abból minden vér kifutott.

- Ne vágj már ilyen kétségbeesett arcot, mert nem tetszel majd magadnak a címlapfotón! - szűrte keserűen fogai között Harry, nekem címezve. Reménytelen arckifejezésemmel tudattam vele, hogy nekem igenis nagy gondot jelent az a kérdészápor, amely felém repül, és az a számos orrom alá dugott mikrofon. Mikor- ha sietősen is- de látszólag lazán végigsétáltunk a ránk várakozó sajtósok tömegén, Harry elengedte a kezemet, megfordult, és csupán annyit mondott:

- Nem nyilatkozok!

A tömeg mögöttünk felbődült, és egyesek utánunk rohantak, de pár lépés után mindenki rájött, hogy Harry nem túl hosszú kinyilatkoztatása igaz.

Mindezen őrület után egy mellékutca felé vettük az irányt, ahol már várt minket Harry méregdrága kocsija.

- Dick! - adta meg a választ a még gondolataimban sem megfogalmazódott kérdésemre.

Beültünk, ő pedig a kesztyűtartóból egy női sálszerűséget varázsolt elő, és feltehető célja az volt, hogy a szememre kösse.

- Kérlek! - hisz tudta, hogy nem vagyok képes a tartós ellenállásra. A kendő a szememre került, a kocsi pedig megindult.

- Harry, hová viszel? - kérdeztem nevetve kicsit később, és az arcom felé nyúltam.

- Ne vedd le még! Majd szólok! - szidott kedvesen.

- Nyugi, csak megvakarom az orromat!

- Lesni akarsz! - bökte meg a karomat.

- Nem! Csak viszket az orrom! - bizonygattam.

Néhány másodperc múlva a kocsi fékezett. Hallottam, amint Harry kiszáll, és mellettem is kinyitja az ajtót. Kikapcsoltam a biztonsági övemet, majd lábammal kitapogattam a földet. Bár erre semmi szükség nem volt, mert Harry erős kezei alám nyúltak, és felemeltek.

- Ezt kezd izgalmassá válni! - kuncogtam, és kihasználtam az alkalmat, hogy legálisan belefúrhattam arcomat mellkasába, és beszívhattam illatát.

- Itt is lennénk! - szólt, és letett, de kezem után kapott, mikor le akartam venni szemfedőm.

- Várj még, kis kíváncsi! A meglepetés nem a hely! - majd cuppanós puszit nyomott az arcomra, és ott hagyott. - Azt már ismered! - növelte kételyeim.

- Harry! Harry! - tapogatóztam a sötétben kétségbeesetten.

- Cssss! - érkezett vissza, de a csitítást mintha nem egészen nekem szánta volna. -Gyere! - kapta el kezemet, és magához rántott. - Emeld fel a bal lábadat! - kérte. Szemöldök ráncolva engedelmeskedtem neki. - Feljebb! - utasított. Kezdtem nagyon kellemetlenül érezni magamat. Éreztem, hogy valamibe beleakasztja a lábamat, majd a derekamat próbálta megemelni, de nem sikerült neki. Ekkor megfogta a fenekemet.

- Hé! - csúszott ki a számon egy kis sikoly.

- Kivételesen tisztességesek a szándékaim! - biztosra vettem, hogy arcán most az a jellegzetes pimasz féloldalas vigyor ül. Feljebb emelt. - Most keress a kezeddel kapaszkodót, és dobd át a másik lábadat! - dirigált.

- De nem látok semmit.

- Ez a lényeg! - szórakozott szerencsétlenkedésemen. A sejtés már ott motoszkált a fejemben, hová is kerültem, de inkább nem szóltam. - Jól ülsz, kicsi lány? - suttogta a fülembe egy másodperc múlva.

- Te itt vagy mögöttem? - rezzentem össze gyorsaságán, és jót mulatva tegnapi nagy betegségén.

- Sehol máshol - pimaszkodott, majd a világ eszeveszett gyorsasággal indult meg alattunk. - Leveheted! - mondta, de a szavakat már nehezen vettem ki, mert szél süvített a fülembe. Megvártam, amíg Harry egyik erős karja a derekam köré fonódik biztosításként, majd egyik kezemmel elengedtem az ismeretlen tárgyat, és egy laza mozdulattal letéptem a kendőt.

- Ááá - sikoltottam fel, mikor gondolataim beigazolást nyertem, miszerint lovon ülök. Egy vágtató lovon ülök.

- Nyugi - simogatta meg a hasamat Harry, tekintve, hogy a másik kezével a lovat irányította.

- Harry, én félek! - vallottam be.

- Nincs mitől! - válaszolta.

- Ma jöttél ki a kórházból! - ráztam meg fejem hitetlenül, fürtjeim szálltak a szélben.

- Szerintem inkább hallgass, és élvezd! - fojtotta belém a szót. - Nem engedem, hogy bajod essen!

- Harry! - próbálkoztam utoljára, majd a saját érdekemben fogtam be. Harry szemei összeszűkültek, ahogy az előttünk lévő pusztát vizslatta.

Próbáltam elengedni magamat, és élvezni a legális közelséget Harryhez, akinek mozdulatai közben többször is derekamhoz nyomódott csípője. Feszült kapaszkodásom egy idő után engedett, hasamban pedig az idegesség Harold simogató mozdulatainak köszönhetően szűnni kezdett.

- Csak. Élvezd. - tagoltan suttogta fülembe. - Hunyd be a szemedet, és engedd, hogy magával ragadjon! Érezd a lüktetést! - próbált megbabonázni, igencsak sikeresen. Szemhéjaimat lecsuktam, agyamból szanáltam minden rossz gondolatot, és a félelem korlátait átszaggatva szorítottam össze ajkaimat, az újabb sikolyok megelőzése végett. - Látod, ezért nem fogom soha feladni! Sajnálom, de a gyomrod kímélete érdekében sem! - mondta néhány perccel később, miután már a séta szintjére lassította a lovat. - Enélkül én nem tudok létezni!

- Én csak féltem azt a makacs fejedet! - dőltem hátra óvatosan, nehogy fájjon neki.

- Reménykedek benne, hogy egyszer te is kinövöd ezt a kedves kis naivitást! - adott egy puszit a fejem búbjára.

- Azért kicsit kíméld magadat... magatokat az elkövetkezendő időszakban! - kérleltem. - Te nem láttad magadat a sárban fekve, eszméletlenül - halkult el hangom.

- Megígérem! - tette a szívére kezét szemforgatva.

- Egy kis komolyságot! - csíptem a combjába.

- Ugye tisztában vagy vele, hogy az ördöggel játszol? - nevetett fel, ő pedig a ló oldalába csípett, és az ismét heves gyorsasággal indult meg.

Mindenem remegett, az adrenalin felszökött ereimben, de mégis jól esett a tény, hogy Harry lábai között ülök, és keze ismét ott pihen a hasamon.

***

„Megígérhetjük a lehetetlent, de úgyis belebukunk. Nem véletlenül lett az úgy kitalálva, ahogy. Mondhatjuk, hogy soha többé nem szeretünk meg senkit annyira, hogy vészesen közel engedjük magunkhoz, oda, ahol már a fájdalom is benne van a pakliban. De magányosan a lelkünk pusztul. Viszont ha már ketten vagyunk, csak a test nyerhet elbocsátást.”

Harry

- Szia, Dick! - köszöntöttem mosolyogva, amit csak egy morcos morgással viszonzott.

- Harry, ezt látnod kell! - intett, hogy kövessem. Tessék, végre van egy kis életkedve az embernek, és máris el akarják venni. Hol itt az igazság?

- Mi az? - kérdeztem értetlenül, majd megfordultam, hogy megsimogassam Csillagszemet. - Te jó ég! - ejtettem kezeimet testem mellé, mikor nem a várt látvány fogadott. - Mi történt? - kérdeztem elszorult torokkal.

- Harry, mondtam, hogy ez a verseny hülyeség! - kezdte Dick a kérdésemre nem felelő értelmetlen szavak fejemhez dobálását.

- Ne ezt! - tiltakoztam.

- Elfertőződött a seb - lépett mellém, szemében még mindig ott volt a néma vádlás, ami talán mégiscsak rosszabb volt holmi értéktelen szavaknál.

Csillagszem az oldalán feküdt, bágyadt szemeiben, melyeket alig tudott nyitva tartani, a szenvedés egészen új fogalmat nyert. Aranyló barnás szőre csillogott a fájdalomtól kipréselt izzadtságtól.

- Néha megijeszt az amatőrséged, és nemtörődömséged, H! Én pártolom a Dominicával folytatott kapcsolatodat, de elgondolkodhattál volna azon apróságon, miszerint Hullócsillag sérült lábát pihentetni kellene, ahelyett, hogy kettő embert ültetsz a hátára!- okolt.

- Ne hárítsd rám minden fájdalmadat, Dick! - szóltam rá, mielőtt elfajulhattak volna a dolgok.

- Akkor mégis kire? Ki miatt vagyunk most itt? - nyakán megfeszült egy ér, miközben kiabált velem.

Tekintetem másodpercek alatt üresedett meg.

- Harry! Nem tudom mire volt ez jó? Ő várt rád éveken át. Addig én viseltem gondját, és bizony nagyon megszerettem. A gének. Azok az átkozott gének, melyek ezt a makacsságot hordozzák.

- Fejezd már be a kárálást! - ordítottam vissza rá, és alig tudtam megakadályozni tudatomban, hogy kezem reflexből lendüljön. - Üvölthetsz, de leszarom! - elhallgatott.

- Csak fáj így látni - nézett szomorú szemekkel a boxba.

- Nekem is rengeteg minden fáj, és mindenki egyszerűen túllép rajta. Így hát engem sem érdekel más gondja-baja! Nem vagyok jótékonysági szervezet! - a szavak csak jöttek. Nem tudom, nem értem, miért, talán csak mert a frissen kapott tüske kilyukasztotta ama képzeletbeli boldogságbuborékomat, amelyet próbáltam a boldogság létezésének bizonyítása érdekében felépíteni.

- Azt hittem, barátok vagyunk! - és ezúttal ő hagyott faképnél.

A percek, az idő ezek után már nem bírt jelentőséggel.

- Meg kell hoznod a döntést - lépett mellém az orvos, ki tudja mikor, vagy melyik idő és térbeli síkban. - Ha szentül hiszel benne, hogy felépül, élve hagyhatjuk, de akkor számolnod kell azzal, hogy nagy valószínűséggel elpusztul, és akkor a poklok poklát is megjárja előtte. Vagy elaltathatjuk, ami számodra biztos, hogy nagyobb fájdalommal fog járni, de számára pont, hogy a megkönnyebbülést fogja jelenteni.

- El kell altatni - mondtam csendben, mindenféle ragozás, és ezerszeri átrágás nélkül, mintha csak magától értetődne. - Legalább ő szabaduljon meg ebből az őrült, tébolyult világból! - tettem hozzá magamban.

Vehettem volna hosszas búcsút, ott maradhattam volna mellette, amíg belé szúrják a tűt, és leadhattam volna egy terjedelmes monológot az együtt töltött évek emlékére. De mindezt feleslegesnek tartottam.

- Viszlát, haver! - mosolyogtam rá, mikor fekete, értelemmel teli szemeit rám emelte, majd indulni készültem. Talán csak egy önkímélő program része volt ez a passzivitás, talán csak az emlegetett gének. Talán csak bunkónak születtem és ennyi, talán csak egyfajta védekezés volt ez a fájdalom ellen, amiből bőven kijutott rövidke eddigi életemre. Tessék, tisztelt nagyérdemű publikum, lehet irigyelni a sorsomat!

Nagy lépteim a kocsimhoz vezettek, de a sok lóerős járgány iránt sem éreztem azt a felszínes rajongást sem, aminek hatására anno megvettem.

- Talán vannak emberek, akiknek nem való az élet - állapítottam meg magamban.

- Fuss, csak Styles! Menj el ismét! Hagyj itt évekre! - ütköztek a szavak a hátamnak, mikor beszállni, és csendesen távozni készültem a nyomasztó helyről, ahol éppen egy életet oltottak ki azokban a másodpercekben. Nem tudom, mi volt a célja, de szeméből mintha azt vettem volna ki: „Maradj! Beszéljük meg, higgadjunk le! De semmiképpen se menj!” A gond csak az volt, hogy a könnyek már fátylukkal egészen új látásmódot ajándékoztak nekem, és nem tudtam biztosan megállapítani, hogy eme titkos kérés ott lapul-e a dühös arckifejezés álcája mögött, avagy sem.

- Éppen azt teszem! - motyogtam, és magamra csaptam a kocsiajtót.

Egy tanulság azért akadt. Egy állatot sokkal nehezebb elengedni egy embernél. Támadható vélemény, mégis éles tapasztalat. Ennek több oka is van. Az első az, hogy egy embert megfelelően elbúcsúztathatsz. A gyászra hagynak időt, az elvesztett személyről pedig tudod, hogy jó helyen lesz. Aranyozott koporsó, szép virágok a síron, s a minden ékesszólását bevető pap, ki a búcsúztatót mondja. Így megfelelően le tudod zárni. De egy állat esetében... Az ő testét egy elhagyatott helyen elkaparják, mindenfajta jelzés, vagy ócska kereszt nélkül, majd úgy tesznek, mintha mi sem történt volna. Talán pont ezen ok miatt nem éreztem késztetést a maradásra. A másik ok pedig, hogy egy emberről annyiféle emlék terjeng benned. És közismert, hogy a gyász lezárására a legtöbbet használt módszer, hogy ezek közül előveszel egy rosszat, és ringatod magad abban a hitben, hogy neked úgysincs arra a személyre többet szükséged. De egy állat ha egyszer megszeret, akkor mindig szeret, függetlenül szavaidtól, tetteidtől, változásaidtól, külsőségeidtől. Márpedig ha van benned egy csöppnyi emberség, akkor szeret.

***

„A rosszat szinte természetesnek vesszük, attól függetlenül, hogy mindig panaszkodunk, miért pont minket talál meg. De a jó... A jó furcsa, különös és egyedi érzés. Igen, ez lehet a szerelem kulcsa is. A boldogság új.”

Dominica

A konyhában találtam rá. A földön ült, hátát a konyhaszekrénynek támasztotta, kezében valami alkoholos üveg volt, de pontosan nem tudom, hogy mi, mert a címke már le volt szakítva róla. A hűtő ajtaja tárva volt, és csak úgy ontotta magából a hideget.

- Mi történt? - kérdeztem aggódva, miközben a hűtőhöz léptem, kicsit szemlélődtem, majd kivettem egy doboz fagyit, és a kezébe nyomtam. - Inkább ezt! - Unottan elvette. - Ki vele! Mi a baj? - unszoltam.

- Elaltatták - válaszolta.

- Tessék? - kérdeztem vissza, csakhogy megerősítést nyerjek, nem hallottam rosszul.

- Hullócsillagot elaltatták! - azzal egy nagy kanál fagyit nyomott a szájába, de a várt hatás elmaradhatott, mert visszaváltott a piára.

- De... de - motyogtam.

- Elfertőződött a seb a lábán - nem nézett rám, mintha csak a falnak beszélt volna.

- És már nem lehetett semmit tenni? - kérdeztem elszorult torokkal.

- Nem bírtam volna elviselni, ha tovább kell néznem, ahogy szenved - rázta meg fejét.

- Értem.

- Nem hiszem. A kiutat jelentette. Most ismét magányos vagyok!

- Harry! - ültem mellé a földre. - Életem legnehezebb döntésére kényszerítettél! - hosszú hajammal játszadoztam, tincseimet ujjaim között jártattam. Kérdő pillantással nézett rám. - Döntenem kellett a múlt és a jelen között. Döntenem kellett, hogy kinek higgyek. Döntenem kellett olyan dolgokban, amik lehet, hogy megváltoztatják az életemet majd egy nap. Olyan döntésekért kell felelősséget vállalnom, amik befolyásolják majd az életemet. Mert ez a rend, ami ellen fellázadni lehetetlen: felnövünk. És nem attól válunk teljes jogú emberré, hogy betöltjük a tizennyolcat. Az csak egy szám, egy életkor, mely jelzi, mennyi telt el. Azzal a nappal csak papírokat kapunk, és a legtöbben azt hiszik, onnantól övék a világ, mert már legálisan ihatnak, és bulizhatnak. Pedig ez a viselkedés csak pont azt bizonyítja, hogy néhányan még mennyire éretlenek. Szóval ez csak egy szám, aminek semmi jelentősége - magyaráztam, és már éreztem, hogy ismét egy kisregényt fogok elmesélni. - De a felelősség fokozatosan szakad a vállunkra. A gondolkodás alapjait nem filozófia órán kapjuk meg, a padban ülve, hanem akkor, mikor az élet sarokba szorít minket. És bár mindenki különböző, előbb, vagy utóbb mindenki megérik. Akkor lesz testileg-lelkileg életképes. Merthogy a kettő sajnos nem mindig van összehangolva, és ha az előbbi hamarabb lesz meg, akkor az azzal, hogy életeket eredményez, életeket is dönt romba. Így hát még szerencsésnek vallhatom magamat, hogy nálam a kettő párhuzamosan zajlott. De megtörtént. Ha kiábrándító módon is, de most már így van, és ez a folyamat visszafordíthatatlan. Minden tettemnek következménye az én vállamon fog csattanni. Nem kenhetem másra.

- És mi a lényeg? - vágott közbe.

- Tessék?

- Értem, hogy miről beszélsz, de mi ennek a lényege? Valahol a világban emberek, állatok halnak meg ebben a másodpercben. Valahol pedig új életek kezdődnek. És mi ülünk itt, és azt boncolgatjuk, hogy miért hozunk döntéseket? - kérdezte keserűen. - Ahelyett, hogy élnénk, inkább megfogalmazzuk? - öklével a földre vágott. Ujjai megroppantak, a padló nagyot reccsent. - Mi. A. Lényeg? - tagolta.

- Szeretlek! - fakadtam ki. - Érted ezt? Ez a lényeg! Ne mond nekem, hogy magányos vagy, mert én melletted döntöttem! De tudod, ha nem vagy tisztában vele, mit cselekszel, cseszheted a nagy élni akarásodat! - álltam fel mellőle. Már a káromkodáson sem lepődtem meg, valahogy természetesnek tűnt ott, ahol volt: a Harrytől jött dolgok között.

- Én nem születtem költőnek! - nézett fel rám szomorúan.

- Ahhoz, hogy valamit felérj ésszel, nem kell lírikusan előadni! A költő azért ír szépen, hogy más szórakozzon kötetein. Érted ezt a kettősséget? Ő csak szövegelt, más pedig élt!- vágtam a fejéhez.

- Én nem vagyok olyan, mint te! - közölte maga elé meredve.

- Harry, érted te, hogy miről beszélünk egyáltalán? Mert én már elvesztettem a fonalat! De had mondjak neked valamit! Én nem akarlak elveszíteni! Megváltoztattál, kicsit a magad képére formáltál. Kihúztál egy mélypontról, úgy, hogy te is lent voltál. De együtt feljöttünk. Most itt az ideje, hogy fordítva következzenek be a dolgok! De itt ismételten elő jön a már emlegetett felelősség, és bennem ennek hatására a félelem. És most nem érdekel, mit gondolsz: végig hallgatsz! - parancsoltam neki. Bár nem úgy nézett ki, aki ki tervez mozdulni az önsajnáló pózból. - Most két választási lehetőséged van! Az egyik, hogy felállsz, és velem jössz. Nem tudom hová, nem tudom minek, csak azt akarom tudni, hogy a nyomomban vagy! A másik pedig, hogy itt maradsz, és vedeled a piát. Választhatsz! De nem fogok az életemből valami olcsó szappanoperát csinálni! Nem akarok folyton drámázni, és egy se veled, se nélküled kapcsolatot folytatni, miközben szenvedek, mert epedek a férfiért. Ezt nem! Nem akarok többé báb lenni, akit dróton lehet rángatni. Aki naivan elhisz mindent mindenkinek, akit védeni kell a szörnyűségektől. Már a tökéletes életre sem vágyom! Csak személyiséget akarok! Nem akarok a szüleim egy szem pici lánya sem lenni, aki nem lóg ki éjjelente, és mindenben szót fogad. De ugyanakkor rosszba sem akarok sodródni. Meg akarom találni a saját középutamat. Mert ez a lényeg. Ez a felnőtté válás lényege. Nő akarok lenni. Nem holmi pláza cica, sem hisztis kis tinilány, hanem nő.

Ennél a pontnál felállt, és elém lépett, de mindezt hihetetlen gyorsasággal tette, mintha nem is fájna a lába. Szinte fel sem fogtam, mi történik. Ő csak erősen magához húzott, és ölelésébe zárt.

- Nekem mindig is az voltál- suttogta, válla pedig furcsán rázkódni kezdett, mintha sírna. Azonban nem láttam könnyeket az arcán. - Csak magadban nem tudatosítottad.

Majd megcsókolt. De ez nem egy átlagos csók volt, hanem igazi vad, szenvedélyes. Egy visszajelzés. Szűnni nem akaró, kínzó, mégis lágy csók. Szinte észre sem vettem, hogy már nem egy helyben állunk, hanem lépdelni kezdünk. Nem zavart. A lényeg az volt, hogy éreztem Őt, éreztem rezzenéseit, éreztem bőrét, magamon éreztem tapintását. Mikor legközelebb felnyitottam a szememet, már a hálószobájában voltunk. A csókok nem szűntek, és bennem realizálódni kezdtek a dolgok.

- Ma meg fog történni - suttogta valami bennem. Nagyon mélyről jött ez a valami, s ha minden erőmmel akartam volna sem tudtam volna meghatározni, hogy mi ez.

Éreztem, amint selymes keze végigcsúszik a hátamon, majd nem áll meg lefelé vezető útján. Tetszett ez a fajta érintés. A ruha anyaga gyorsan fogyott, és újabb szempillanat alatt került le mindkettőnkről a póló. Kezeimet melltartóm elé kaptam, de ő óvatosan leengedésre bírta azokat. De ahogy ott állt előttem, valami kellemetlen érzés kezdte el rágni az oldalamat.

- Állj! - sikítottam végül a fejemben cikázó, és hangos visszhangot verő mondatok elhallgattatása érdekében. Harry belemeredt mozdulatába.