11.fejezet - Randevú

"Az élet, amit mindenki meg akar fejteni bonyolult képletekkel, csupán egy utazás. Elindulsz valahonnan, valakivel, majd egy idő után már magad is meg tudod határozni,merre akarsz menni, illetve útitársaidat is te válogatod majd meg. Számos balesetet fogsz majd szenvedni, de az ironikus jó hír az, hogy csak az egyikbe fogsz belehalni."

 Dominica

- Ülj be a kocsiba, mindjárt megyek én is! - kiáltott Caroline a szobájából. Tétován álltam a bejárati ajtó előtt, a kilincset nézve, de végül csak nem mentem ki. - Na, mire vársz? - kérdezte mosolyogva, mikor megjelent vékony, fekete alakja.

- Illúzió romboló vagy! - töprengtem, miközben szemeimet párszor végigfuttattam rajta. Homlok ráncolva méregetett. - Az angyalok általában fehérben járnak - mondtam.

- Nem értem, honnan ez a feltételezés - válaszolta mosolyogva, miközben felvette cipőjét. 

- Azt ne mond, hogy mindegyik ilyen lehangoló teremtés, mint te! - vágtam elképedt ábrázatot.

-Édesem, láttál te már az utcán szembejönni tetőtől talpig fehérbe öltözött, szárnyas lényeket? - kérdezte, és felmarkolta nagy kulcscsomóját.

- Hát... Nem. De gondolom ha szárnyaik vannak, akkor nem az utcán járkálnak! - próbáltam kivágni magamat.

- És akkor én? - kérdezett vissza jogosan.

- Te az én angyalom vagy, ergo, gondolom az a feladatod, hogy kövess - vezettem le a gondolatmenetet.

- És te azt hiszed, hogy csak neked jár ki ez a megtiszteltetés, hogy saját őrződ legyen- nevetett. Furán nézhettem rá.

- Hagyjuk! - sóhajtottam fáradtan, érezve, alul maradtam.

- Menjünk, mert el fogsz késni! - lökött óvatosan az ajtó felé, jelezve: haladjak.

Kinyitottam az ajtót, és kiléptem az udvarra. Vékony lábaim megremegtek a hirtelen megcsapó erős, hűvös szélrohamtól, mely amint szembeszállt velem, rögtön el is halt.

- Nem értelek. Bárhogy próbállak, nem tudlak megérteni! Csak csodálni! - mondtam, amint beszálltam a fekete sportkocsiba.

- Én sem azt, hogy mi történt veled, aminek hatására elkezdtél fél mondatokban beszélni! - rázta meg a fejét értetlenül, mire rájöttem, hogy valóban gondolatmeneteim végét szoktam csak hang formájában megosztani a külvilággal.

- Meghaltak a szeretteid, és mégis bátran ülsz be ebbe a szörnyetegbe - sóhajtottam.

- Nem tudod levetkőzni magadat, és a benned lakozó kíváncsiságot, igaz? - mosolyodott el azzal a szomorú beütéssel, amire azt hittem, vele született adottság, de most már tudtam, hogy csak az élet rakománya.

- Nem - ráztam meg hevesen a fejemet.

- Hát, ha úgy sem tudom megúszni, akkor majd este mesélek. Most nem szeretném elvenni a kedvedet!- mondta, de a szeme alatt ismét gyásztáncot járt az a ráncocska, mely a fájdalom jelzője volt felém.

- Úgy érted: a nem létező kedvemet? - forgattam meg a szemeimet.

- Nem szabad így hozzáállni! Fiatal vagy, most az a feladatod, hogy ismerkedj, bulizz, és minden hasonlót! Sajnos példákat nem tudok rá mondani, öreg vagyok én az ilyenekhez! - legyintett.

- Nem a hozzáállásommal vannak itt a bajok. Hanem a memóriámmal. Ha már túl kellett élnem ezt a balesetet, akkor miért nem lehettem amnéziás? - kérdeztem panaszos hangon. - Így is teljesen elvesztettem önmagamat, úgy viszont nem gyötörnének rémálmok - meredtem magam elé.

- Belegondoltál már a szüleid helyzetébe? Elvesztették az egyik gyermeküket, ami nekik talán még nehezebb, mint neked, hisz ők nemzették, az ő testük, az ő vérük volt. Ők látták felnőni, ők hallották az első szavait, és vigyázták első lépéseit. Mindezt akkor, mikor te még csak készülőben voltál. És mindez a gondoskodás semmibe veszett egyetlen malőr miatt, aminek sok ember itta meg a levét. Ha te elvesztetted volna az emlékeidet, akkor már téged sem tudhattak volna magukénak! - győzködött igaza mellett.

- Tegnap beszéltem anyáékkal - közöltem hirtelen.

- De hát... - képedt el.

- Igen, elcsórtam a mobilodat, és felhívtam őket, mert vágytam vigasztaló szavaikra.

- És? Mizujs otthon? - kérdezte, de szemeimen már láthatta, valami nincs rendben, így azt már meg sem említette, hogy engedély nélkül vettem el a telefonját.

- Hazaszállíttatják Alex holttestét. Hazaszállíttatják, és a hétvégén eltemetik! - tört ki belőlem, könnyeim feketén csordultak le, a szempillaspirálnak köszönhetően.  

- Te is hazamész? - kérdezte elszorult torokkal. Most már hivatalosan is tagadhatatlan volt, hogy megszerettük egymást, és tudtuk, ha egyszer eljön a búcsú, azt meg fogjuk sínyleni, mert egy barátot nélkülöznünk kell majd a mindennapjainkból. Most esett csak le, hogy milyen eszeveszett gyorsasággal váltják egymást a napok, és milyen rövid életünk. Mély levegőt vett, és feszülten várta válaszomat, mely egy gyenge kis fejingatás volt. Szaggatottan áramlott ki tüdejéből a bent tartott levegő, arcán felfedezhetőek voltak a megkönnyebbülés jelei.

- Nem, mert nem merek. Nem, mert nem tudlak utánozni. Így nem lehetek ott, mikor végső útjára eresztik! Ez olyan igazságtalan!- arcomon sorra gördültek le a könnycseppek, sós, fekete patakot képezve orcámon.

- Emlékszel, mit mondtam tegnap a külsőségekről? A temetés is pont ilyen! Mit ér, ha látod az örökre lezáruló koporsót, ha lélekben még mindig rabláncon tartod  mindkettőtök lelkét, és örök szenvedésre ítéled magadat? - mondta, és beindította a motort. Az arcom pedig egyre kísértetiesebb formát öltött fekete csíkjaival, a délutáni, játékos napfényben.

 ***

"A szép attól különleges, hogy törékeny. Attól válik értékessé, hogy megköveteli a legfelső szintet, hogy felül kell múlnunk önmagunkat, és azt a nem éppen elhanyagolható tényt, hogy genetikánkban van a hibázás. Mert ha vétünk, akkor minden kicsúszik kezeink közül, és minden összetörik. Ráadásul a törött darabok eltüntetése nem egyszerű. Hiába minden szuper pillanatragasztó, amely a reklám szerint még a plafonra is felragaszt, a szívre nem terjed ki hatásköre."

 
Harry

- Nem is tudom, haver! Ez így nagyon húzós! - mondtam tépelődve a telefonba.

- De egyben csábító is - állapította meg hangnememből.

- Az - vágtam rá. - Nem gondolkodhatnék még rajta? - kérdeztem kérlelően.

- Ezen nincs mit gondolkodni, Harry! Vagy benne vagy, ösztönből, vagy itt a beszélgetés vége - hangzott a számomra nem túl kedvező válasz a vonal túlsó végéről.

- Te könnyen beszélsz! Azonban az egyik felem meg van kötözve a filmszerződés által, és nem tudom, hogy a másik felemmel így tudok-e harcolni... - Nem volt ez több, mint nyafogás.

- Sajnálom, de döntened kell, mert a hezitálásodra nincs időm. És ha jól tudom, te adtál fel mindent azért az életért, amit most élsz! - rótta a szememre múltam visszafordíthatatlan rossz döntéseit.

- Legyen! - adtam be a derekamat. - Végül is egyszer élünk... - mondtam, miközben azon méláztam, hogy ha ez a filmbeli teljesítményem rovására megy, akkor én egyszer és keveset.

- Üdv a csapatban, H! - kaptam vissza régi becenevemet. Válasz nélkül megszakítottam a vonalat, és mobilomat melegítőnadrágom zsebébe csúsztattam. Az órára pillantva rájöttem, hatalmas késésben vagyok, úgyhogy futólépésben tettem meg az utat kocsimig, imádkozva, hogy semmiféle délutáni dugóba ne keveredjek bele. 

Szerencsére az utakon nem jártak sokan, ami igencsak meglepő volt, de kedvező. Pont akkor zártam le kocsimat, mikor Dominicat kirakta az a szőke nő.

- Szia! - intettem neki, mire felém indult.
- Hali! - köszönt halkan, és rögtön a kávézó ajtaja felé vette az irányt.
- Várj egy percet! - ütöttem a homlokomra, mire megtorpant. Gyorsan visszaszaladtam a kocsimhoz, és kivettem a kesztyűtartóról, amit akartam. - Tessék, ez a tiéd! - nyújtottam felé a két tábla csokit. - Nem virágot vettem, mert sosem értettem, mire mentek egy csokor gazzal. A csoki legalább finom, az oreo meg mindenkinél nyerő! - beszéltem meg magammal az észérveimet.
- Kösz! - mondta halkan, és belépett az üzletbe.
- Ennyire ne örülj a társaságomnak! - néztem utána hitetlenül, és követtem. - Úgy látom, rád is fér a boldogsághormon! - Időközben végignéztem rajta, gyönyörű, barna haja háta közepéig ért, fekete ruhája kihangsúlyozta remek alakját. - Hova ülünk? - kérdeztem, kezébe adva a döntés lehetőségét. Megrántotta fedetlen vállát, melyre csak gesztenyebarna fürtjei omlottak lágyan. - Jó, akkor mit szólnál az erkélyhez? - mutattam az üvegajtón túlra, majd válasz híján előrementem, és leültem az egyik asztalhoz. - Milyen szépen felszakadozott már a felhőlepel! - mosolyogtam, amint a gyenge napsugarak simogatni kezdték arcomat. Magamban ütlegeltem a fejemet. Nem lehetek ennyire béna, hogy az időjárásról beszélgessek vele!
- Igen, azt hittem, hogy már örökre gyászol - nézett fel. Meglepődve tekintettem rá. - De most úgy tűnik, az angyalok utat vágnak maguknak Los Angeleshez!
Elővettem féloldalas mosolyomat naiv megjegyzése hatására.
- Igen, szokatlan volt már ez a rossz idő itt, ahol elméleti síkon mindig ragyog a nap - helyeseltem.

- Hát, Londonban mindig esik az eső - még mindig bizonytalanul, halkan beszélt.

- Londonból jöttél? - csillant fel a szemem, egyfajta fájdalmas örömmel. - Mondjuk látszik rajtad, hogy Európai lány vagy.

- Hogyhogy? - kérdezett vissza kíváncsian. Beszélgetésünk fonala elkezdett gördülni.

- A Hollywoodi lányok mind festett szőkék, a bőrük barna, és csillogó rózsaszín cuccokban járnak, fájdalmasan magas sarkú cipőkben - jellemeztem azon női típusokat, akikkel eddig összehozott az élet. Szerényen nézett végig magán, de a téma nem izgatta igazán. - Képzeld, egyszer felvitette magát hozzám egy modell csajszi, valami filmes after party után. Rám mászott, meg hát én sem kérettem magamat. Már épp elindultunk volna az ágy felé, amikor egyszer csak kiugrott a táskájából egy kutyának csúfolt szőrcsomó. Ráadásnak a gazdijával ellentétben nem voltam neki szimpatikus, és végigvizelte a kanapét. Mondanom sem kell, ezek után nem volt már a cicababának sem kedve a dologhoz.

Felnevetett, az eddigi legtisztább nevetéssel, amit valaha hallottam. Gyermeki, őszinte kacaj volt ez.

***

"Nem tudom, ki, vagy mi dönt az életünkbe belépő emberek személyéről. Isten, vagy talán valamelyik segítője. Mindenesetre jól végzi a munkáját. Egyszer csak jön valaki, és rájössz, a meséket a valóság írta. Jön ő, a térded megremeg, és úgy érzed, ő a híd, vagy létra az életedben, mert van egy közös pont, és még ha ez fájó is, de összeköt nem csak titeket egymással, hanem az éggel is."

Dominica

- Köszönjük! - mondtuk egyszerre, amikor lerakta elénk a rendelést a pincérnő.
- Édes szájú vagy? - kérdezte mosolyogva, mikor mohón láttam neki a sütimnek, csak, hogy ne kelljen beszélnem.
- Nem - mondtam komolyan, de furcsa pillantására elnevettem magamat. - Kicsit. Viszonyítási alap nélkül úgy tűnhet, nagyon, de igazából nem annyira - kezdtem a magyarázatba, amibe végül belegabalyodtam.
- Most mondjam azt, hogy értem? - kérdezte mosolyogva.
- Semmiképp. Tudod, a bátyám nagyon szeretett enni, és bármi lement a torkán, amiben cukor volt. De tényleg bármi! Sokszor csak úgy a tejszínhabot nyomott a szájába, mikor hazaértünk suli után - merengtem el a régi szép időkön.
- Anya is iszonyatosan csoki függő volt, bár ezt sokáig mindenki elől remekül titkolta - mondta félrehúzott szájjal. - Egészen addig, míg láthatóvá nem váltak a plusz kilók.
- Neked is hiányzik, ugye? - kérdeztem, ügyelve, hogy hangomból tapintatosság csengjen ki.
- Nagyon. Nem tudom túltenni magamat azon, hogy... - nem fejezte be a mondatot, csak lehajtotta fejét. Arca elveszett göndör fürtjei között.
- Tudod, nekem hatalmas előnyömre vált Caroline személye. Sokat tanulok tőle, és rávezet bizonyos dolgokra. Én vallásos családban nőttem fel, és egész életemben azt hittem, hogy hiszek. De nem. A hit gondolati részét próbáltam egész eddig megfogni, ahelyett, hogy gyakorlatban alkalmaztam volna. Az igazi hit csak most kezdődött el, a nehéz időkben.

- Neked akkor befolyásod van oda fel? - kérdezte Harry, mély hangja elcsuklott.

- Ez ennél bonyolultabb - hajtottam le a fejemet, és enyhe bűntudatom keletkezett, hogy nem tudtam neki kellőképpen válaszolni.

- És... - tétovázott, mérlegelte, hogy mekkora hülyeség, amit kérdezni szeretne.

- Biztos vagyok benne, hogy anyukád is fent van - próbáltam megnyugtatni, és gondolati kérdésére válaszolni.

- És én hogy kerülhetek oda? - ismét az a görcsös, kétségbeesett rekedtség.

- Úgy, hogy nem csinálsz semmi hülyeséget! - szorítottam meg a kezét. Teste alig érezhetően megrázkódott, amint hozzáértem, és hálásan ajándékozott meg smaragd szemeinek csillogásával.

- De van rá esély? - kérdezte erőszakosan.

- Van. Hidd el, egy nap újra találkozni fogtok, és akkor együtt élhettek örökké.

- Örökké... - ismételte meg babonázottan. - Örökké... - könnyeimmel birkózva bólintottam. - Remélem minél hamarabb bekövetkezik ez a találkozás! - zárta végül a gondolatmenetet.

- Vigyázz mit kívánsz, mert valóra válhat! - intettem óva.

- Ha ez így működne, már rég boldog lennék! - mondta keserűen maga elé meredve.

- Ha kérsz valami jót az égtől, akkor általában kapsz egy akadályt. De ha azon túl jutsz, akkor ott lesz a leghőbb álmod- vontam meg a vállamat, mintha ez lenne a világ legegyértelműbb dolga.

- Okos - bólintott elismerően, és nagyot kortyolt kólájából, hogy levigye a szájában maradt beszélgetés keserű ízét a cukros lötty.
- Dehogy - sóhajtottam. - Csak meg tudom fogalmazni mindazt a katyvaszt, ami a te agyadban is ott  kavarog.
- Tehát okos - vonta le a következtetést. - Szép és okos. Remek párosítás - bólintott elismerően.
- Minden lánynak így bókolsz? - kérdeztem. Elkezdtem egyfajta térképet rajzolni róla, vagy inkább hozzá gondolatban.
- Ez nem bókolás - mondta, fejét kicsit megrázta.
- Akkor? - kérdeztem vissza.
- Ez csak a tények ismertetése. Én nem tudok bókolni -szögezte le.
- Szavaidba mégis minden lány belepirul - állapítottam meg, és éreztem, hogy nekem is megtelt vérrel sápadt arcom, így gyorsan el is takartam két tenyerem ráfektetésével.
- Ez nem a szavaimtól van, hanem a kisugárzásomtól. Én másképp csajozok, de az titkos módszer- húzta fel egyik szemöldökét vigyorogva.- De a szavakkal való játékból mindig vesztesen kerülök ki. Talán majd ha egyszer találok egy lányt, akit szívemből szeretek, akkor majd a zsigereimben lesznek a mondatok, és el fogom tudni mondani neki kellőképpen ünnepélyes hangnemmel, hogy mennyire gyönyörű. Talán majd egyszer irodalmi értékű hasonlatokkal fogom illetni egyes testrészeit. De addig is maradnak a gének - tárta szét kezeit.
- Ha ezt elmondod majd neki, az pont elég - mondtam, és lopva végigmértem egészét. - Egyébként mi az a titkos módszer? - vontam össze egy vonallá szemöldökeimet.

- Ha elárulnám, akkor már nem lenne titok! Tudod, pont ez benne a tuti, hogy nem tudja senki! - vigyorgott önelégülten.

- De ha minden utadba kerülő lányon, aki megtetszik, alkalmazod, akkor lelepleződik, nem? - ráztam értetlenül a fejemet.

- Nem, mert az olyan mester, mint én, úgy őrzi meg titkát, hogy világgá kürtöli - közölte titokzatosan.

- Ennek semmi értelme! - mondtam.
- Az élet legélvezetesebb dolgai mindazok, melyeket ész nélkül teszünk.
- Ez nem igaz, mert a felelőtlen 'kirúgunk a hámból' típusú estéknek mindig meg van a következménye - kötekedtem.
- Nem a részeg estékre gondolok - nézett a szemembe. - Egy csomó dolog van, amire vágyunk, aztán egyszer csak leszáll agyunkra a köd, és megtesszük.
- Példa? - kérdeztem, csakhogy nehogy igaza legyen.

- Akkor most beavatlak a titkomba- hajolt át az asztalon. Kicsit hátrahőköltem.
Felállt, közelebb lépett hozzám, majd megfogta karomat, és engem is felhúzott magához. Fejem búbján éreztem mély lélegzet vételeit, mely borzolta rakoncátlan hajszálaimat. Felpillantottam rá, jól esett magassága. Hatalmas kezei arcomra kúsztak, az agyamba pedig piros, harsogó betűkkel kúszott be a 'stop' szó, maga után húzva három hatalmas felkiáltójelet. Mégis, bőre érintése oly selymes volt, két tenyere oly lágyan keretezte arcomat, hogy arra nem lehetett nemet mondani. Lassan hozzám hajolt. Kiszáradt ajkaim szomjasan tapadtak övéire. Jól csókolt, jobban, mint hittem, bár gondolom volt már benne tapasztalata. Nyelveink vad táncot jártak.

- Ez az én titkos fegyverem! - búgta bőrömbe, míg száját szájamtól fülemig húzta el.

Szemhéjaim még leszorítottam egy másodpercig, kihasználtam az egyszer élünk filozófia előnyeit. Majd a valóság kegyetlenül rángatta szét szemeim, hogy teljes életnagyságban pottyanjak vissza a cukrászda köveire. Nem fogtam fel azonnal, mi is történt, de amint tudatosult bennem, a kezem reflexből lendült.

- Ááu! - kapott arcához, ahol a bőr kapott egy kis pírt. 

- Ezt megérdemelted! - vágtam hozzá durcásan.

- Azt ne mond, hogy nem élvezted!
- Ja, te csak az ösztöneid szerint cselekedtél, mi? - kérdeztem dühösen.
- Nem! Ha az ösztöneim hajtottak volna, akkor már nem itt lennénk, és nem ilyen ruhában - mondta tűnődve.
- Hogy te mekkora szemét vagy! - mértem végig megvetően.
- Miért kell mindig rosszra gondolni? - kérdezte nevetve, mire homlok ráncolva hátrafordultam. - Jó, mondjuk az sem lenne rossz! - folytatta.
- Elég! - tartottam magam elé két kezemet tiltakozva.
- Most mi a baj? - indult utánam, amikor faképnél akartam hagyni. - Azt hittem, te is olyan jól érezted magadat ma délután, mint én.
- Igen, jó volt, de attól még idegenek vagyunk! Ez volt az első..
- A harmadik! - javított ki okoskodóan.
- Akkor a harmadik alkalom, hogy találkoztunk, erre te megcsókolsz! - háborodtam fel, és konokul mentem tovább.
- Hmm... Egész más nézeteket vallunk - mondta. - Nem hinném, hogy két ember idegen egymás számára, ha egyszer minden mozdulatuk a másikat segíti, és minden érintésük áramütésként hat a másikra. Lehet, hogy még nem veséztük ki a másik érdeklődési körét, mégis hiszem, hogy egy földöntúli ismeretség összeköt minket.
Szavaiba beleborzongtam. Fogalma sem volt róla, miről beszél, mennyire igazak szavai.

Gondolatok...

Sziasztok!

Nem vagyok az a rizsázós típus, nem szoktam írni a részek elé, de most mégis úgy gondoltam, megosztom veletek gondolataimat.

Szóval amikor elkezdtem ezt a blogot, nem is tudom, mi volt a célom. Talán a barátnőm, Domi felvidítása, mert elég nehéz időszakon ment éppen keresztül. Talán az, hogy elhitessem vele, az álmok valóra válnak. Hogy magam is elhiggyem, hogy egyszer találkozunk az 1D-vel. Persze, ekkor még nem tudtam, hogy mi lesz a pontos történet, csak annyi volt biztos, hogy tömény szerelem lesz a főszereplő. Aztán szépen lassan kiérlelődött bennem a történet, és bár már határai elrugaszkodtak a földtől a misztikum belecsempészésével,  mégis olyan közel került hozzám minden mozzanata, hogy még soha, de soha nem éreztem valamit annyira magaménak, mint ezt a történetet. 

Amióta ismerem az ábécé betűit, azóta szeretek olvasni, és azóta forgatok könyveket a kezeim között. A fogalmazási készségem is ennek köszönhető, na, meg persze drága édesanyámnak, aki mindent megtett annak érdekében, hogy belőlem egyszer tehetséges, és értékes ember váljon. Emlékszem még, milyen volt, mikor este tíz órakor sírva ültem az ebédlőasztalnál az üres lap felett, és mondogattam, hogy én nem tudom megírni a másnap beadandó fogalmazást. Könyörögtem anyának, hogy írja meg helyettem, vagy csak pár mondatot diktáljon, de nem, ő rendíthetetlen volt abban, hogy megtudom én azt egyedül is oldani. És láss csodát, igaza lett. Mint ahogyan az is tisztán él elmémben, amikor egyik nyáron nem tudtam már mit csinálni, és a jó bizonyítványomért kapott könyveket már mind kiolvastam. Anyukám csak annyit mondott nekem, hogy van itthon annyi könyv, nem vesz újat. Aztán erőt vettem magamon, és kipakoltam azt a rengeteg sárga lapú, régi könyvet, amit a szekrényünk rejtett, majd olvasni kezdtem. Elmerültem bennük. Onnantól megválogattam a mindennapi szavaimat, és anya csak csodálkozva nézett, hogy honnan van nekem ilyen szókincsem. Az érdeklődésem teljesen megváltozott, és én elkezdtem élvezni a játékot a szavakkal.

Az igazi áttörést mégis az iskolapad hozta meg eddigi életembe. Kaptunk egy szót, de semmit nem mondtak róla, és kellett írni egy fogalmazást róla. Akkor dicsérték meg először irományomat. Megkaptam a kedvet az alkotáshoz.

Aztán jött az 1D láz. Egyszer csak a semmiből felbukkant  öt bolond srác, és minden lányszív megnyílt nekik. 2011 októberében kaptuk meg a hetedikes szekrényeket a suliban, és természetesen ki kellett díszíteni. Dominika a mi osztályunk sztár szakértője, a poszterezés rá lett bízva, hittem az ízlésében. A kulcsok megkapása után pár nappal reggel ugrálva jött elém, hogy a csajokkal megcsinálták a szekrényeket, és a miénk is kész, menjek megnézni. Kinyitottam, és legfelül ott díszelgett egy 1D poszter. Nevettem rajtuk. Rámutattam Harryre és Liamre, és közöltem, hogy ugyanúgy néznek szinte ki. Először azt szerettem volna, ha leszedjük, de Domi makacs volt. Elkezdett róluk magyarázni, és megmutatta a What Makes You Beatufult. Átküldte a telefonomra, én meg beállítottam ébresztőnek. És ahogy minden reggel felcsendült, megtetszett. Elindult a lavina, poszterek kerültek ki a szobám falára, dalok töltődtek fel a telefonomra, és felfedeztem öt különböző egyéniséget, akik együtt alkottak csodát. De nem ez volt a legnagyobb változás, amit ez az öt hülye az életembe hozott. Kialakult egy olyan erős kötődés köztem, és az osztályban lévő lányok között, amit álmomban nem gondoltam volna. Főleg egy valakivel erősödött meg barátságunk hálója, az pedig Dominika. Nem tudhatom, hogy alakult volna az életem a One Direction berobbanása nélkül. Nem tudhatom, hogy állnának nélkülük emberi kapcsolataim, de azt tudom, hogy hálás vagyok nekik mindazért, amit műveltek velem. Szidhatják őket sokan, engem nem érdekel. Lehet, hogy nem ismerem őket személyesen, lehet, hogy csak egy pont vagyok nekik a sok sikoltozó tinilány között, de hiszem, hogy a kép nem lenne teljes az én pontom nélkül!

Így adódott össze az a sok kis dolog, ami ennek a blognak az elindításához kellett. Az írói fantázia, a kedv, és a One Direction ismerete. Így jutottam el ahhoz, hogy blogoljak, ami ugyancsak más emberré formált. 

Tudni kell rólam, hogy sosem szerettem a testemet. Erre jön ez az írás mánia, végigsöpör a directionerek világán, és bekopogtat az én szívembe is, közölve, hogy soha többé nem kell a tükörképemmel foglalkoznom. Számos embert ismertem meg  e blog által is, akik még soha nem láttak, mégis meg tudnak ítélni szavaim és szereplőim alapján. Döbbenetes, lehengerlő, nem is tudom, mit mondjak rá.

Ennek a kis szösszenetnek egy célja volt csupán: hogy megértsétek, mit jelent számomra ez a blog. A legszebb az egészben, hogy én is csak e sorok írása alatt jöttem rá, mennyire beleszőtte magát a mindennapjaimba e történet minden mosolya és könnycseppje. Tudom, hogy nem én írok a legjobban, sőt, néha abban is elbizonytalanodok, hogy olvasható-e mindaz, amit kiadok kezeim közül. De zöldes szemeim előtt mégis ott lebeg a remény, a hit, az álom: egyszer írónő leszek. Egyszer én is fogok kommenteket kapni, egyszer nekem is lesz rengeteg feliratkozóm, és egyszer az én blogom is kiválik a többi közül. Addig is kiegészítve a többit, ott ragyog egy pontként. Mert nekem sokat jelent, és ez tükröződik benne olyan fényesen. Azt hiszem, beleszerettem az írásba! :)

Így nem maradt más hátra, mint, hogy köszönetet mondjak azon embereknek, akik mellettem állnak! Gondolok itt olvasóimra. Csakúgy, mint Dominikára, aki nap, mint nap megtestesíti azt a lányt, akinek sorsát álmaimban én írom, aki képet ad elképzeléseim egy részének, és aki mindig megölel, ha írói válságba kerülök, akár virtuálisan, akár élőben, ha itt ül mellettem. Illetve még anyukámnak is, aki elolvasta annak ellenére, hogy az 1D-hez nem sokat konyít, csak annyit tud, hogy egy banda, akit a lánya szeret, és akinek a szemében mindig én leszek a legszebb és legokosabb! És nem utolsó sorban a Mindenhatónak, hogy ilyen embereket adott mellém, életem kísérőinek és őrzőinek! 

                                                                                                      

                                                                                                        Az író

10. fejezet - Múltból a jövőbe

"Azt hiszed, rossz neked. Azt hiszed, nem tudsz felállni. Azt hiszed, össze fogsz omlani a rád nehezedő súly alatt. Aztán már azt sem tudod, mit higgy. És végül az élet megsegít. Megmutatja, másnak sem könnyebb egy fokkal sem, tekintve, hogy más is pont ugyanezen a földön jár, ugyanazt a levegőt szívja, és ugyanolyan nehéz kereszteket cipel, mint te."

Dominica

Ha valamire jó volt ez a borongós, szürke idő, az az volt, hogy semmi kedvem nem volt kimozdulni hosszabb időre, így volt időm gondolkodni, és kicsit rendezni a bennem dúló érzelmeket. Csupán egyszer sétáltam egyet a házhoz tartozó hatalmas udvarban, de akkor is gyorsan végeztem.

-Itt akarsz rostokolni egész nyáron? - simított végig Caroline a vállamon, mire összerezzentem.

- Hát, ez az időjárás valahogy nem hozta meg a várt fényt az életembe - néztem rá.

- A meteorológusok azt mondják, jövőhéttől visszatár az igazi LA-i időjárás - biztatott egy mosollyal. - De nem hiszem, hogy csupán ennyi állna a rossz kedved mögött.

- Hiányzik a bátyám, hiányoznak a szüleim, hiányzik az ambícióm - tártam szét a karjaimat tehetetlenül. - És a képességeim sem segítenek hozzá a nyugodt alváshoz. - Nagy szemeket meresztett rám. - Tudod, nem túl nagy a képzelőerőm, legalábbis ahhoz biztos kevés, hogy elképzeljem, hogy működik ez az emlékes cucc a mindennapokban - húztam félre a szájamat.

- A változás mindig nehéz - bólogatott.

- Az első közhelyed, amitől tényleg nem érzem jobban magamat - mondtam neki egy nagy sóhaj keretében.

-Bocsánat, én sem vagyok gondmegoldó lexikon! De ha gondolod, rajtam kicsit kitapasztalhatod, mi is ez a... Hogy is mondtad? Emlékes cucc?

-Hogy mit csináljak rajtad? - szaladt ki a mondat flegmán a számon a hirtelen jött felajánlásra.

- Gyakorolhatsz - válaszolt gyorsan. Arcomon átfutott egy grimasz. - Az én emlékeimet ugyan módosítani nem tudod, de legalább kapsz egy kis ízelítőt létedből.

- Felőlem - vontam meg a vállamat.

- Na, azért ennyire ne lelkesedj! - jegyezte meg kissé cinikusan.

- Mit kellene csinálnom? - kérdeztem némi gondolkodás után. - Mármint azt elolvastam a nagykönyvben, hogy a szemeim által kell kapcsolatot létesítenem az alannyal, de ha belenézek a szemedbe, én semmiféle emlékeket nem látok.- hajoltam hozzá közelebb.

- Persze, mert ez egy akaratlagosan irányítható dolog. Ha csak simán a szemebe nézel, nem látsz semmit. De ha az elmémbe akarsz férkőzni, akkor mélyebbre kell tekintened a látszatnál - segített ki.

- Aha - álltam fel, hogy elgémberedett végtagjaim kinyújtóztassam. Ő is követte a példámat, elém állt, és türelmesen megvárta, amíg ideges köreimet végigróttam a szoba közepén.

- Remélem, készen állok erre - jegyeztem meg halkan, majd elhallgattam, és próbáltam teljes mértékben összeszedni magamat.

Erősen koncentráltam, és Caroline szemeibe mélyesztettem az enyémeket. Nem számítottam semmi extrára, csupán néhány felvillanó pillanatra, amelyek számomra ismeretlen arcokat rejtenek majd. De egész más jött. Olyan volt az egész, mintha egy álomba csöppentem volna, de agyamra nem szállt köd, tisztában voltam magammal, a létemmel, a környezetemmel. Mégis, minden figyelmemet lekötötte az, amit szemei tükrében láthattam.

Hóvihar volt. A tájat kémlelve az ember biztosra vehette, hogy Európában jár. Egy kocsiban ültünk, a nagy hó miatt nehezen haladtunk, az úton vastag jégréteg képződött. Elől egy középkorú férfi és egy fiatal nő ült, a hátsó ülésen pedig egy kisbaba aludt édesdeden. A látási viszonyok nem voltak a legmegfelelőbbek, a hó meg csak szakadt, és szakadt szüntelenül. A nő, akiben felfedeztem Caroline fiatalkori énjét, valamin nevetett, kezeit a szája elé kapta, arca piros volt a derűtől, a férfi meg csak a mosolyogva csóválta fejét. A kocsiban a rádió duruzsolt valamit, de az én fülemben halk zúgás támadt fel, de tekintve, hogy a jelenetnek csak külső szemlélője voltam, nem tudtam körbe nézni, mi okozza. De a megoldás nem váratott magára sokáig. A robaj egyre csak erősödött, és a kép tisztasága is egy összemosódott pacává vált. A nagy hangzavarból kivált a fékcsikorgás, a nevetés elhalt, és láttam a mögöttünk haladó autó alakját felénk sodródni. Durranás következett, üvegszilánkok repültek szét, az ütközés lendülete pedig minket is tovább sodort, és beleszaladtunk az előttünk menőbe. Ijedten láttam, amint a berobbanó ablak egy darabja felsérti a kisbaba bőrét, a férfi biztonsági öv híján pedig előre repül. Caroline szőke haja csatakosan, véresen ragadt össze tincsekre. Az autópálya szalagkorlátja kettéhasadt a súly alatt, lesodródtunk.

- Ne! - kiáltottam, és hátraléptem egy lépést, hogy kiszálljak a rémálomból. - Ne! - ismételtem meg.

- Nyugodj meg! - lépett hozzám Caroline higgadtan.

- Ne! - ragaszkodtam ehhez a szócskához.

- Nincs semmi baj! Ezek csak emlékek!

- Meghaltak? - kérdeztem riadtan.

- Kérlek, ne zaklasd fel magadat! - közeledett felém, egy ölelés céljával.

- Caroline, meghaltak? - nem voltam hajlandó tágítani kérdésem mellől, makacsul akartam tudni az elég egyértelmű választ.

- Igen - felelte szinte hallhatatlanul. - Már nagyon régen történt, már lezártam magamban, kérlek, te is tedd ezt! - kapkodott, hogy minél előbb kiverje fejemből a szörnyű képeket.

- Akkor mégis minek engedted, hogy kísérletezzek rajtad? - vágtam a fejéhez durván.

- Honnan kellett volna tudnom, hogy épp a legkényesebb részletekre tapintasz majd rá? - felelt kérdésemre kérdéssel, mellesleg jogosan.

- Uram, atyám! Meghaltak! - huppantam le a kanapéra.

- Dominica! - szólongatott Caroline, de a sokkhatás teljesen elhomályosította az agyamat.

- Nem, nem lehet! - mondtam magam elé, fejemet lassan ingattam.

- Dominica! - fogta meg erősen vállaimat, és kicsit megrázott. Nem mertem ránézni. Egyszerűen nem akartam a kékes szemekbe belenézni.- Figyelj rám! Sajnálom!

- De pontosan kik voltak azok az emberek?-simítottam végig lófarokba fogott hajamon.

- Nem ez a lényeg! Nézz már rám! - guggolt elém, hogy látószögembe kerüljön. - Ez nem véletlen, hogy pontosan ráéreztél, mi az, amit megnézel temérdek emlékképem közül.

- Hát persze! Az a titokzatos sors, mi? Minden az ő hibája! - néztem fel a plafonra ijedten. - Megvan a bűnbak, van kit okolni!

- Látnod kellett a múltamat, hogy megértsd a jelenedet! Látnod kellett a veszteségeimet, hogy bizonyságot nyerj afelől, hogy attól, hogy valaki távozik, nem lehet elfelejteni, ha eléggé fontos helyet foglalt el a szívünkben.

- De az élet miért mindig ilyen kegyetlenül tanít? - csorgott le egy könnycsepp az arcomon.

- Mert emberek vagyunk. Ha mondanak valamit nekünk, azt nem hisszük, mert túl nagy bennünk a kalandvágy. Keressük az izgalmat, vonz a tiltott, még akkor is, ha tudjuk, saját lelkünket tiporjuk sárba az adott dologgal.

Kétségbeesetten kapkodtam levegő után, és gyorsan pörgettem a betűket magam előtt, keresgéltem a megfelelő szavakat a válaszhoz. Azt hittem, nyertem egy kis időt, mert felcsendült Car telefonjának csengőhangja. Egészen addig, amíg a vonalhoz nem hívott.

 

***

"Az életünk nem más, mint egy hatalmas nagy kép, mely apró pontocskákból áll össze. Minden pillanat, minden mozzanat egy pont, és mindegyik megélése után az a célunk, hogy eljussunk a következőhöz, vonalat húzva magunk után. Ezért kitörölhetetlen a múlt, és ezért folyik egybe a múlt, jelen és jövő. És halálos ágyunkon fekve, életünkre visszatekintve majd csak ezt az egy képet fogjuk látni, mielőtt végleg távoznánk."

Harry

Eljött a pont, mikor már nem tudok tükörbe nézni, mert félek attól a látványtól, ami fogad. Ahogy elhaladok egy-egy kirakat előtt, oldalra fordítom fejemet, és szembenézek a testtel, melyet kaptam életemhez, megijedek. Szemeim elidőznek göndör fürtjeim kuszaságán, melyek tükrözik személyiségem zavarodottságát, s egyetlen kérdést rajzolnak ki a rám szabott útvesztőben: miért? Aztán ráveszem magamat, hogy elkezdjek gondolkodni az élet nagy titkán, és kell némi idő, mire rájövök, ez teljességgel felesleges.

Mert milyen az ember? Mindig azt csinálja, amit nem kellene, és azt is akarja, amit nem kaphat meg. Dolgozik egy életcélért, aztán jön egy pillanat, ami megremegteti a térdeidet, és erősebb lüktetésre készteti a vért az ereidben, majd minden felborul. Ilyen volt nekem az elmúlt hajnal is, mikor ismét úgy érezhettem a ló hátán, nyeregben az életem. Újra átérezhettem, milyen kapcsolatot teremteni, milyen, amikor figyelned kell a másikra, milyen, mikor nem vagy egyedül. Előhívott belőlem egy ismeretlen késztetést, amely azt sugallta, hogy változtassak.

Hosszú ujjaim között könnyedén forgattam a gyűrött kis cetlidarabkát, mely egy nevet, s néhány számjegyet tartalmazott. Zsebembe nyúltam az éppen aktuális mobilújdonságomért, és beütöttem a telefonszámot, de a hívás gombra  már nem mertem rákattintani. Végül csak rászántam magamat. A szívem ezerrel kalimpált, mikor kicsöngött.

- Halló? Itt Caroline Parker - hallottam egy női hangot.

- Öhm...Jó napot! Harry Styles.

Kis szünetet tartottam, azon mélázva, vajon jó számot hívtam-e. Aztán eszembe jutott a szőke nő, aki úgy sietette Dominicát a kórházban. Reménykedve folytattam:

- Beszélhetnék Dominica Lambrickkal? - tettem fel a kérdést.

- Várj egy pillanatot, adom - a nő hangja izgatott, vagy talán inkább zaklatott volt, de mindenesetre ő sem a megfelelő tempóban vette a levegőt.

- Tartom.

- Igen? - szólalt meg az a hang, amely simogatására- magam sem tudom miért- úgy vágytam.

- Szia, itt Harry St...

- Styles - fejezte be helyettem a nevemet; ismét. - Mégis hogy szerezted meg Car számát? - kért számon rögtön, mielőtt bármit is kinyöghettem volna.

- Az legyen titok! - tértem ki a válaszadás elől.

- Ezt nem rendezheted le ennyivel! Ez sérti a személyiségi jogaimat... Illetve Caroline személyiségi jogait... Mindegy. Sérti és pont - habogott.

- Ennyit megérdemelsz, amiért csak úgy otthagytál a kórházban - kezdtem élvezni, hogy kicsit provokálhatom.

- Nem hagytalak ott, hanem egyszerűen csak hazajöttem. Épp elég volt nekem az ott töltött idő. De most nem a legalkalmasabb, elárulnád, hogy miért hívtál? - hadarta el egy szempillantás alatt.

- Lenne hozzád még jó néhány kérdésem, és mivel már kétszer lepattintottál, jöhet a harmadik, mesebeli szám. Mikor találkozunk?

- Öhmm... Nem hiszem, hogy valóban engem akartál felhívni! - mondta zavartan.

- Ha te vagy az a csinos lány a kórházból, akkor mindenképpen - feleltem meggyőzően. - Szóval mikor találkozunk?

- Figyelj Harry! Nem ismerjük egymást, mire jó ez? - kérdezte, hangjából ítélve fáradtan.

- Minden kapcsolat így indul - adtam meg a megfelelő választ. - Nem vagyok olyan szörnyű, hogy ne bírj ki velem egy kis időt.

- Végülis - mondta, de hangjában ott volt a rejtett üzenet, az agya máshol járt.

- Rendben. Akkor holnap délután a Lantana kávézónál?

Bár anya mindig azt hajtogatta, tiszta apám vagyok, mégis a versenyszellemet tőle örököltem. Ő volt ilyen makacs és önfejű, aki mindig adott más véleményére, és elérte, amit akar.

***

"A szerelem pofátlan dolog. A nyakadba varrja magát, ha akarod, ha nem."

 

 Dominica

Mosolyogva néztem Carolinet, ahogy szekrénye előtt állt, és ruháit nézegette. Pillanatnyi felderülésem addig tartott, amíg eszembe nem jutott az utazás előtti este; amint ülök az ágyamon, és nézem a színes ruhatengert. De igyekeztem az otthon leheletét kiűzni minden porcikámból.

- Car, jó lesz nekem egy fekete farmer egy pólóval! - mondtam.
- Csak nem engedlek el egy randira ilyen cuccokban! - mutatott végig rajtam.
- Most ezzel mi a baj? - vágtam durcás fejet.
- Semmi, csak utcára ne menj ki benne! - nevetett fel. - Áh, meg is van! Nézd ezt a ruhát! Szinte rád szabták! - nyomott egy vállfát a kezembe, és lerángatta róla a koktélruhát.
- De ez fehér! - hökkentem meg.
- És? - kérdezte értetlenül. - Tudod, egyes országokban a fehér a gyász színe! - mondta, mikor kapcsolt.
- Én nem kötöm színekhez a gyászt! De fehéret akkor sem veszek fel!
- Valóban nem szabad az érzéseket tárgyakhoz kötni. - helyeselt. - Azért elmondom: ez a ruha neked lett teremtve!
- Nem vagyok az a csajos lány, aki oda van ezért a cécóért! - mutattam rá óvatosan, hogy én nem leszek hajlandó kiöltözni, sminkelni, és hasonló női bugyutaságokat véghez vinni.
- Pedig gyönyörű vagy. Nem véletlen, hogy randira hívott egy...
- Állj! Be ne fejezd a mondatot! Nem fogom hangsúlyozni, hogy egy sztárocskával randizok! - mondtam morcosan.
- Le ne vedd a fejemet! Mitől vagy már megint ennyire pukkancs? - méregette az arcomat.
- Nehogy azt hidd, hogy a balesetes sztorit lezártuk! - közöltem.
- Domi! Lépj már rajta túl! Komolyan mondom, jobbkor nem is jöhetett volna ez a lehetőség, hogy kizökkenj ebből az egyhangúságból, amit most művelsz - forgatta a szemeit.
-Car, ne terelj! - fontam össze a karjaimat a mellem előtt. - Kik ültek a kocsiban? - tettem fel ismét a kérdést.
- Magánügy.
- De jó, ma mindenki csak szavakban tud beszélni? - csattantam fel.
- Nem szeretnék róla beszélni, se szavakban, se mondatokban! Én sem boncolgatom a te fájdalmadat, nem?
- Azt hiszem, ha már így alakult, van némi közöm hozzá, hogy mibe ártottam bele magamat! - érveltem.
- A képességeid nem jogosítanak fel mindenre! - vágott vissza.
- Tudom, hogy fáj, de ezek szerint te sem vagy még rajta annyira túl, mint azt mutatni akarod!
- Ezen nem lehet túllépni! - kiáltott fel, szemei üvegesek lettek. - Majd te is meg fogod látni, hogy egy ilyen traumát nem lehet teljesen elfelejteni. Talán neked szerencséd lesz, találsz valakit, aki részlegesen betölti majd az űrt a szívedben, és megadja a szeretetadagodat. De én azóta egyedül vagyok, nincs senkim, akire számíthatnék! És esténként, mikor fekszem az ágyban, és hallom, amint a szél balladát játszik az ablak előtt álló fa lomkoronáján, akaratomon kívül jutnak eszembe ezek a dolgok!
- De most már van valaki akire számíthatsz!- a fehér ruha kihullott elfehéredett ujjaim közül, halk suhogással hullott a földre. Megöleltem. - Te olyan bölcs vagy! De ha tanítasz valamit, azt te is tartsd meg! Ne akarj kizárni az életedből! - suttogtam.

Trailer!

Elkészült a történethez a videó! Nézzétek meg! Rengeteg köszönet érte Tamás Fanninak!

(Youtube link)

9.fejezet - Felforgatott életek

"Sírtatok már valaha könnyek nélkül? Tudjátok, milyen érzés, mikor csak a hang nyer fájdalmas utat a külvilág felé, csak az arc feszül rémképpé, csak az izmok dolgoznak, de a könnyek kútja apadt?"

Harry

Idegesen rúgtam bele bejárati ajtómba, mely lefeszített zárjával könnyedén, kulcs nélkül beengedett.
- Hogy az a... - szitkozódtam, mikor dühöm levezetésére bal öklömmel belevágtam a kemény fába. - Ilyen nincs!
Kirázott a hideg, amint beléptem a felforgatott lakásomba, és idegen érzéssel néztem körül; mint a vad, mely kicsinyét emberi kéz érinti, és illata már oly elviselhetetlen lesz, hogy a szülőnek már az sem számít, hogy az ő porontya. Nagy léptekkel szeltem át a tágas lakás minden helységét, felületesen szemlélve az egyoldalú háború nyomait. Minden szobában ugyanaz a látvány fogadott, széttört cserepek, szétszaggatott ruhák, szétdobált tárgyak sírtak keservesen a földön heverve. Végül a nappaliban kötöttem ki, a világ forgott körülöttem, és kívántam, bárcsak álmodnék. A kezemből kiesett az addig hőn szorongatott boríték is. Savanyú ábrázattal léptem a betört képernyőjű plazma tv-mhez, és a rommá zúzott hifi berendezéshez. Egyértelmű volt, hogy aki járt itt, annak nem a rablás és fosztogatás volt a célja, hanem az életem rommá zúzottságának képi megjelenítése.
- Nem lehet igaz! - szűrtem fogaim között szaggatottan a szavakat, melyeket csúnyábbnál csúnyább káromkodások követtek, de feszültségem nem apadt. Még egyszer körbefordultam, jeleket kutatva, ki járt itt, bár elég egyértelmű volt.
A szívem monoton kalimpálása kihagyott egy ütemet, mikor a szoba egyetlen ép, de törékeny bútorán megpillantottam a fehérlő lapokat. Álmomban is felismertem volna a forgatókönyvet, mely látszólag hanyagul lett asztalom közepére ejtve. Remegő végtagokkal mentem oda, és vettem kezeim közé az összetűzött lapokat, miközben a falon táncoló, árnyékoknak öltözött rémek táncát vizslattam.

"Te sem gondoltad komolyan, hogy megúszod, ugye, kisfiú? Ellenkezz nyugodtan, én jókat röhögök a gyerekes viselkedéseden. De tudd, ha nem leszel ott hétfőn, 7:00-kor a filmgyár kapujában, akkor minden kérésed nélkül mehetsz anyád után! Ronald"

Olvastam fel a mellékelt kis cetlit. Hangom elcsuklott az embertelen mondatok útvesztőjében, gyönge lábaim feladták a harcot, összecsuklottak, és egy szempillantás alatt a földön találtam magamat. Mint egy bukott király a trónon, úgy ültem a sok eddig értékesnek számító, de most már csak haszontalan szemetek között. Görnyedt hátamban minden izom megfeszült dühömben. Ordítani akartam, de egyszerűen nem jött ki hang a torkomon, sírni tudtam volna, de nem láttam hasznát. 

- Szemetek! - búgtam magam elé. - Arra köteleztek, hogy írjam alá a ti szegénységi bizonyítványotokat! - ziláltam. 

***

"Minden egyedi és új dolog egyszer divattá válik. Minden találmány egyszer tömegcikk lesz. Így van ez az álmokkal is. Előbb, vagy utóbb már te sem tudsz különbet álmodni a többieknél."

Dominica

Kitágult pupillákkal bámultam az ölemben heverő vaskos könyvet, melynek súlyától már zsibbadtak vékony, gyenge lábaim.

- Az emlékfoltozók arra hivatottak, hogy segítsenek azon embereken, akik már feladták életüket egy, a múltban történt esemény miatt. Jogukban áll módosítani más személyek emlékeit, de csakis a tiszta, nemes cél érdekében. Képességükről nem számolhatnak be senkinek, sem hozzátartozónak, sem barátoknak, különben a felsőbb erők beavatkozásával erejétől megfosztjuk - olvastam a száraz szöveget. - Car, ez olyan hivatalos! - fintorogtam.

- Te akartál mindent tudni...

- ...magamról - fejeztem be a mondatot helyette.

- Pontosan - bólintott elgondolkodva. - Hát, tessék! - csapta össze kezeit.

- Car, én ezt nem akarom! - csuktam be a könyvet, és köhintettem egyet-kettőt a belőle felszálló portól.

- De hisz élheted tovább az életedet ugyanúgy! - próbált meggyőzni. - Ettől csak több lettél!

- Nem! Egyébként sem tudnám Alex nélkül ugyanúgy folytatni, erre jön ez a mese, és... Nem tudom, hogyan tovább! Tudod, már éppen összetörtem belülről, és kezdtem megtapasztalni a való életet. Kezdtem felfogni, hogy változtatnom kell az álmodozásomon, mert egyszerűen csak az boldogul, aki bánt, aki sárba tipor másokat, aki lop, csal és hazudik. És ekkor kiderül, hogy végül mégis nekem volt igazam, mert a mesék élnek, csak néhányan annyira vakok, és szegények, hogy csak a harsány színeket látják, és nincs másuk a pénzen kívül. És boldog is lehetnék, hogy így alakult, mert lehet, hogy idővel én is ezen emberek közé tartoztam volna. De egyszerűen nem lehetek elégedett, mert emberi mivoltomat nem tudom levetkőzni, akármilyen rejtett képességek birtokában álljak is! A mi fajunk jellegzetessége pedig az, hogy mindig panaszkodik. Így sem jó, mert nem tudom eléggé használni a képzeletemet. A mesékben, és bolondos ábrándokban pont az volt csodálatos, hogy csak álom volt mindegyik, csak feltételeztem, hogy léteznek, és az agyamnak munkálkodnia kellett, hogy kirajzolja képüket. Hogy lehetetlen volt őket megfogni, és mikor értük nyújtottam kezeimet, elillantak. Ez tette különlegessé és varázslatossá őket.

- A te legnagyobb bajod az, hogy elvesztetted önmagadat, és most próbálod mindenre kivetíteni a szenvedésed - szólalt meg csendesen.
- Akkor adj tanácsot, hogyan leljem meg újra magamat! - ráztam a fejemet hitetlenül.
- Ez az amiben én nem segíthetek! Hidd el, szívesen irányítanálak, ha tehetném, és tudnám, hogy úgy mindig a helyes úton maradsz! De az én kezem is meg van kötve, és csak csendes szemlélője lehetek életednek - mondta.
Homlokomon mély ráncok jelentek meg, szemöldökeim egy vonallá futottak össze.
- Néha azon gondolkodom, hogy lesz-e olyan, hogy egyből, rejtvényfejtés nélkül megértelek - néztem rá.
- Egyszer biztosan. Ha elég időt töltesz valakivel, akkor megkapod azt az ajándékot, hogy kiismered. Tudni fogod a reakcióit, és érteni a gondolkodásmódját.
- És az jó? - kérdeztem még mindig gyanakodva. Furán nézett rám. - Mármint ha kiismerek egy embert, akkor egy idő után unalmassá fog válni az illető számomra.- magyaráztam.
- Nem, félreérted! - vágott közbe. - Az, hogy ismered, csak arra lesz jó, hogy elhagyjátok a formalitásokat, a felesleges dolgokat, és levetkőzzétek a gátlásokat. De ha szeretsz valakit, akkor számodra mindig fog újat rejteni egy mosoly, új értelmet kapni egy szó, és akár ezerszer is meghallgatod majd ugyanazt a mondatot.
- Honnan veszed ezeket a szövegeket? - adtam fel, és elmosolyodtam. Megrántotta vékony vállát. - Caroline! - szóltam percekkel később.-Kérdezhetek valamit?
- Már megtetted! - vette elő mosolyát.
- De mást! - megvártam, amíg bólint, majd folytattam. - Nem véletlen, hogy te vagy most itt velem, ugye? - mondtam ki, ami a szívemet nyomta.
- Ezt meg hogy érted?- kérdezett vissza.
- Hát, gondolom te sem csak egy nő vagy a gyülekezetből. Te sem tartozol az átlag emberhez. Nem véletlen, hogy ilyen bölcs vagy, hogy mindig megadod a választ a kérdéseimre. Nem véletlen, hogy itt ülünk ezen a kanapén, és beszélgetünk az élet hatalmas semmiségeiről, melyek mindent jelentenek az ember lelkének, de mégis a szemnek, a tapintásnak nem is léteznek.- Már kijelentőmódban beszéltem, mintsem kérdőmondatokban.- Jól látom?
- Jól. Tudod fogalmad sincs, milyen erők lettek tenyeredbe helyezve - húzta fel lábait törökülésbe. - Vonzerőd lett. Feladataid, amelyet megkönnyítenek külső jegyeid. Az emberek úgy érzik, közel kell, hogy kerüljenek hozzád, de nem értik okát. Sok ember fog ezáltal az utadba kerülni, de tudod, nem mindenki olyan jó szándékú, mint te, vagy én. Rengetegen meg fognak próbálni eltávolítani téged e földről, és te olyan kis szeleburdi vagy, hogy nem biztos, hogy mindig ki fogod szúrni azokat az apró kis figyelmeztető jeleket, amiből tudni lehet, hogy valaki ártalmas rád nézve. Kell melléd valaki, aki megvéd, aki vigyáz rád. Erre lettem kirendelve én.- Sóhajtott nagyot, de ez a mély levegővétel nem volt panaszos, vagy szomorú.
- Szóval te olyan őrangyalszerűség vagy nekem? - kérdeztem, nagy vigyorral a képemen.
- Nem, csak a barátnőd. Aki történetesen megóv téged a veszélytől - próbált lelombozni.
- Angyal, barát, hát nem teljesen ugyanaz? - értetlenkedtem jogosan.

***

"Arra kárhoztattam, hogy egy nagy városban éljem le az életemet, emberek között. Azt a poklot láncolták hozzám, hogy játsszak egy szerepet, és ne mutassam ki a valódi érzéseimet. És mégis, a sors furcsa fintora, hogy gyermekkoromból megmaradt élményeim között ott vannak azok a gondtalan percek is, amiket ebből az őrült, zajos diliházból kitörve állatokkal tölthettem."

Harry

A szél süvített mellettünk, ziháló testeink támaszkodtak szárnyára.

- Haver! Ugye tudod, hogy nagyon sokkal jössz? - ordított utánam egy álmos hang.
Nem foglalkoztam vele. A füleimben lüktetett a vér, az adrenalin nyílt utat kapott ereimben. Mélyeket lélegeztem, beszívtam a friss, hajnali levegőt, kiélvezve a szmogmentességet. Már csak pár méter választott el a céltól. A gyomromat furcsa bizsergés öntötte el, mikor elhagytuk, majd lelassítottunk, szinte egy testként mozogva.
- Remek idő! - nyomta le a nyakában lógó stoppert Dick.
- Ez csak természetes! - vigyorodtam el.
- Hát persze! - csóválta meg fejét. - Tudod, nem hittem, hogy ennyi év után még látni foglak itt - mondta, miközben még mindig a stopper kijelzőjét nézegette, igencsak csodálkozva.
- Igazság szerint én sem - töröltem meg meg izzadt homlokomat, majd leszálltam Hullócsillagról. Elégedett nyerítéssel adta tudtomra, tetszik a simogatás, amit kezemmel reflex szerűen végeztem oldalán.
- Én azért reménykedtem benne, hogy édesanyád egyszer még elhoz ide! Tudod neked a véredben van a lovaglás, és jót is tesz neked, ellenben a filmezéssel! - mondta ki őszinte véleményét.
- Honnan tudod, hogy az nem tesz nekem jót? Legalább hat éve nem találkoztunk már! - szisszentem fel, mert tudtam, igaza van, de belátni nem mertem.
- Csak rád kell nézni! Sápadt vagy és nyúzott!-intett fejével felém. - Azért találhattál volna jobb időpontot is, mint a hajnali négy órát! - rótta szememre újra, majd elnyomott egy ásítást.
- Az életnél reklamálj, ő hozta így! - vetettem oda flegmán.
- Értem. Illetve nem. Hogyhogy eljöttél, miről jutott eszedbe? - nézett rám kérdően, miközben bevezette Hullócsillagot az istállóba.
- Hosszú történet! - horkantam fel.
- Mint az előttünk álló nap is.
- Igaz - sóhajtottam. - Tudod - dőltem neki a fa tákolmány oldalának - elegem lett.
- Miből is? - kérdezett vissza, és leült elém a nedves fűbe.- Ha csak félmondatokban tudsz beszélni, akkor inkább ne mondj semmit.
- Bizonyára te is hallottál anyám haláláról - kezdtem bele.
- Sajnos. Isten nyugosztalja szegény asszonyt - hajtotta le fejét.
- Hát, itt indult a lavina. Már előtte is szenvedtem eleget a hírnév miatt, de anyám halála óta még jobban idegesít a sajtó kotnyeleskedése. Ráadásul a filmezés ördögi köréből sincs kiszállás számomra, csak együtt az életemmel. Aztán tegnap este megkaptam anyám végrendeletét, mellé pedig egy levelet. A levélben szót ejt erről a régi életünkről is, amikor a lóversenyzés volt az életünk, amikor beleszeretett apámba, tudod, régi szép idők. Hát, amikor először elolvastam a levelet az ügyvédemnél, bizony belekönnyeztem. Utána hazamentem, gondoltam áttanulmányozom még egyszer-kétszer a sorokat, nézegetek pár régi fényképet, aztán kezdődik az újabb szokványos Los Angelesi nap. Csakhogy valaki keresztülhúzta a számításaimat. Nem volt maradásom a lakásomban. Beültem a kocsimba, de nem tudtam, merre menjek. - Eszembe jutott a feldúlt nappalim padlóján heverő fehér boríték, mely kecsesen hullott ki hosszú ujjaim közül.- Szinte tudtom nélkül jöttem ide. Be kell látnom, hiányzott. Remekül levezette a bennem felgyülemlett stresszt.
- Tudod, hosszú volt ez a hat év, és ez a ló mindvégig rád várt! - jegyezte meg.
- Hagyjuk ezt, Dick! Lássuk be: megy tovább az élet nélkülem is! - néztem körül, a tanya csakugyan rengeteget változott, mióta utoljára jártam itt.
- Nincs olyan személy, aki meg tudná állítani az órát! De olyan van, akinek hiánya miatt lassabban telnek a percek! - lehelte maga elé.

8. fejezet - Igazság

"A hiány fáj, de csak a fájdalom perzselő tüze forraszthatja be a sebeket."

Dominica

- Már megint te? - kérdezte féloldalas mosollyal arcán, gödröcskéit elővarázsolva.

- Amint látod! - válaszoltam pikírten, és meghúztam a pulcsim ujját, hogy elérhető távolságon belül kerüljön. Ekkor vettem észre, hogy a másik ujját ő fogja, feltehetően ugyanezzel a céllal. 

- Bocs! - engedte el még mindig mosolyogva. Szó nélkül magamhoz vettem a ruhadarabot, mintha csak megakarnám védeni attól, hogy bárki bántsa.

- Az úr segítse fel a hölgyet, aztán menjünk. Elnézést, de sietnénk - sétált oda hozzánk Caroline, és halvány mosoly futott át az arcomon a megnevezések miatt.

Harry villámgyorsan állt fel, fekete ruhája, nyúlánk alakja félelmetesnek hatott előttem. Csupán az a szívmelengető arckifejezés ellensúlyozta kicsit rideg sötétségét. Bár gondolom ezt az arcot is tükör előtt gyakorolta, hogy ha egyszer szüksége lenne rá egy filmben, jól tudjon alakítani. Barátságosan felém nyújtotta egyik hatalmas kezét. Egy pillanatig rábámultam, mintha nem érteném a szituációt, pedig valójában csak zavaromat akartam leplezni, majd feltápászkodtam, és pótcselekvést keresve, leporoltam a nadrágom fenekét..

- Ha nem, hát nem! - csapta össze kezeit Harry. - Egyébként hová ilyen sietősen? - érdeklődött furcsa hangnemmel, amit nem tudtam hova tenni. 

- Kiengedtek - hajtottam le a fejemet, miközben kipréseltem a hazug szavakat, melyek felsértették nyelvemet.

- Máris? - kerekedtek el szemei, majd hirtelen kérdésén meglepődve szája elé kapta kezeit.

- Nem volt nekem semmi bajom, attól a kis ájulástól eltekintve... - halkult el hangom.

- Domi! Mennünk kellene! - intett Car óvatosan a kijárat felé.

- Rendben! Harry, örültem! - köszöntem el, és elindultam.

- Már megint csak így lepattintasz? - kiáltott utánam hitetlenül, rekedtes hangja szinte a hátamba szúródott. Megfordultam, de válasz és okos gondolatok híján csak a vállamat rántottam meg, és távoztam. Amennyire láttam, ő még értetlenül utánam bámult.

Kint az égen húzódó szürke lepel szakadatlanul zárta el a napot az emberek elől, egyetlen kis fénypontot sem engedett át a fenti világ csodájából, a világosságból és tisztaságból. Szomorúan néztem körbe, a sok magas épület, a rengeteg dudáló autó távoli hangja zárt környezetében úgy kapkodtam a levegőt, mintha a sikátorokban rejtőző tolvajok csakis arra várnának, hogy elszívják előlem. Csalódottság érzése futott át rajtam, amíg keresztül gyalogoltunk a parkolón, melyben csak a kocsik pihentek, de rajtunk kívül más nem járt, és a felhőlepel látványa bezártság érzést sulykolt belém. Itt ragadtam. Próbáltam nyugodtan magamba szívni a szmogos levegőt, amely egy héttel ezelőtt még rengeteg lehetőséget áramoltatott volna tüdőmbe, szippantásaim egyre nagyobbak lettek, majd kétségbeesetten tapasztaltam, hogy nem segít. Itt ragadtam. Tehetetlenül és menthetetlenül itt ragadtam.

Caroline egy fekete sportkocsihoz vezetett, és kinyitotta előttem az ajtaját. Engedelmesen, de kelletlenül szálltam be, majd kétségbeesetten, gyorsan csatoltam be az övemet, de a várt biztonság érzet elmaradt.

- Félsz? - kérdezte, mikor beült a volán mögé.

- Igen - vallottam be őszintén.

- Nincs mitől - mosolyodott el biztatásul, majd elfordította a kulcsot, a motor pedig fájdalmasan feljajdult. A kocsi kerekei megmozdultak, és éreztem, hogy visszatértem az életbe, egy fehér világból a feketébe.

- Dehogynem! - válaszoltam gondolkozás nélkül. Nagy szemeket meresztett rám, de nem kérdezett, tudta, hogy folytatni fogom, ehelyett inkább az útra szegezte tekintetét. - Félek attól, hogy változok. Rettegek attól, hogy mi lesz, ha örökre a szívembe zárva fog élni ez a rengeteg fájdalom, és sosem fogok tudni úgy viselkedni, mint régen, mert minden szavamra rácsimpaszkodik a gyász. Félek, hogy mi lesz, ha a lelkem nem tud kitörni ebből búskomor zsibbadtságból, és nem fog tudni többé úgy érezni, mint azelőtt. Ugyanakkor rémálmaimban szerepel az a tény is, hogy mi lesz, ha egyszer eltűnnek a gyász eme kegyetlenül fájdalmas jelei, mert az azt fogja jelenteni, hogy felejtek. Félek az idő radírjától, mert a fájdalommal együtt az emlékeket is meg fogja fakítani. Nem szeretnék arra ébredni, hogy túl vagyok ezen az egészen, mert onnan csak egy aprócska lépcsőfok választ el attól, hogy elfeledjem a hangját, az illatát, a mozdulatait és minden apró dolgot, mely őt hirdette ezen a földön. Ellenben nem félek a haláltól. Nem félek attól, hogy karambolozunk, és meghalok, csak az bánt, hogy mi lesz azokkal, akik itt maradnak. Mert félek attól, hogy nem tettem le olyan maradandót az asztalra, hogy más féljen attól, hogy elfelejt.

- Az őszinte szeretetet nem lehet elfelejteni - válaszolta percekkel később.- Ezért van az, hogy egy ölelés tovább él az ember szívében, mint egy ajándék a polcon, vagy a tananyag az elmében.

- Lehetséges. De a félelem attól még van. Ha nem is veszünk róla tudomást, de létezik - zártam le a beszélgetést.

Bólintott, s némi tétovázás után zenét kapcsolt be, de a dallamok akárhogy is ráncigálták füleimet, nem jutottak be, kinn rekedtek a fekete világban, melyet még nem tudtam magaménak. Az elhangzott gondolatok valahogy jobban foglalkoztattak, mert azok életszerűbbek és rejtélyesebbek voltak. Megfejtésre váró komoly fogalmak, és én még azt sem tudtam, van-e értelme mindezeket szavakba önteni.

Tépelődésemtől csak akkor szabadultam meg, mikor a kocsi mindössze húsz perc múlva befordult egy kis kertes ház udvarába, valahol a külvárosban, a motor pedig megpihenhetett.

- Itt is lennénk! - vezetett be hajlékába Caroline.

- Egyedül laksz? - kérdeztem, remélve, nem vagyok túl tapintatlan, mégis, úgy éreztem, jogom van tudni.

- Igen - válaszolta, és láttam, fájó pontot érintek, mert szeme alatt megrándult egy rakoncátlan kis ráncocska, mely elárulta negatív érzéseit. Szemeimet végigfuttattam az életvidám, sárga falakon, a nehézkesen lógó festményeken, melyeket remekül kiegészítettek a tölgyfa bútorok, és melyek  tökéletesen ellensúlyozták Caroline előbbi csendet követelő fájdalmas mozdulatát és eddig megmutatott feketeségét. A ház a maga hivalkodó élénkségével elvarázsolta az embert, és valahogy jobb közérzetet kölcsönzött.

-  A szobád az emeleten lesz, saját fürdővel - mutatott a lépcső felé.

- Köszönöm! - huppantam le a sarokban lévő piros kanapéra.

- Kérsz valamit inni? - kérdezte megszokott kedvességével. - Esetleg enni? - folytatta, mikor megráztam a fejemet. - Egyebet? - lőtte el utolsó esélyét az időhúzásra.

- Az igazságot! - feleltem kíméletlenül.

- Ha az olyan egyszerű lenne - mondta, és szaggatottan fújta ki levegőjét.

- Az! Jobb lesz, ha elmondod. Megkönnyebbülsz! - szónokoltam, szerintem ésszerűen. Ő csak egy görcsös mosollyal válaszolt, majd leült mellém.

- Mostanában gondolom te is észrevetted, hogy sok változáson mész keresztül, már ami a testedet illeti - kezdett nehézkesen bele.

- Ha a szívverés megállása annak számít, akkor persze! - vágtam közbe cinikusan, de aztán inkább elhallgattam.

- Ez azért van, mert nem vagy hétköznapi lány. Nem tudom, hogyan mondjam el úgy, hogy ne nézz ostoba szőke, ráadásul hallucináló libának, hanem elhidd. Szóval... Te nem tartozol az átlaghoz!

- Persze, hogy nem. Beatlest és Bryan Adamset hallgatok, nem csókolgatom a posztereimet, és tervezgetem az esküvőmet velük, nem járok miniszoknyában, magassarkúban, a sminket pedig ki nem állhatom. Nem nézek vámpíros filmeket, mert nekem a romantika fogalma megtalálható Shakespeare drámáiban is. Úgyhogy azzal semmi újat nem mondtál, hogy nem tartozok az átlaghoz! - magyaráztam.

- Igen, és ezek a dolgok nem véletlenek! - mondta, bár én nem is állítottam ennek ellenkezőjét. - Így lettél kitalálva, mert feladatod van ezen a földön!

- Ja, én vagyok a kiválasztott, mi? - nevettem fel, majd rémülten összehúztam szemöldökeimet Car komoly arckifejezése láttán.

- Valami olyasmi - vonta meg a vállát.

- Tessék?

- Nyugodj meg kérlek! Természetfeletti képességek birtokában állsz! - hadarta el, nekem pedig kikerekedtek furcsa, szürkés színű szemeim.

- Persze! - nevettem el magam, mert a helyzet már nem lehetett volna ennél képtelenebb. - És mindjárt angyalszárnyaim nőnek, és hazarepülök...

- Hát... Ha angyal lennél, talán kapnál szárnyakat...- tűnődött.

- De nem angyal vagyok - tettettem gondolkodást cinikusan. - Akkor ördög szarvakat várjak?

- Kérlek nyugodj meg, és gondold át miben hiszel! - szorította meg karomat, mikor éppen készültem a dühös, drámai elviharzásra.

- Nem tudom, miben hihetek még ezek után, mikor mindig pofára esek! Hol van ilyenkor Isten? Meghalt a bátyám, elvesztettem mindent, ami a régi életemhez kötött, mert azt nézheted, hogy mikor ülök újra repülőre! És én ezek után még bizalmat fektettem belé, hittem, hogy átsegít a bajokon! De nem lett jobb! Most meg jössz ezzel a mesével, hogy én... hogy én valami különös lény vagyok! Ja tényleg! - néztem végig indulatosan magamon. - Egy különösen hülye és szánalmas emberi állat, aki még hinni sem tud. Caroline, mondd meg, ha te olyan okos vagy, miben higgyek? A jobb életben, amikor itt rekedtem egyedül? A családban, amikor meghalt a bátyám? A szépségben, mikor még a szemem színe sem állandó? A tudásban, mikor semmit sem értek? Az emberekben, mikor hazudnak, mint a vízfolyás? Vagy mégis miben?

- A megoldásban - mondta csendesen, hangja elveszett az én tébolyult kiáltásaim között.

- Ennyi? Ebbe kapaszkodjak? - cikázott le egy könnycsepp az arcomon. - Ez igencsak kevés, és szerintem könnyen szakad. Elég volt a zuhanásból!

- Nem az a lényeg, hogy kapaszkodj, és markold a meg nem fogható dolgokat. Hanem, hogy megőrizd mindazt, ami a szívedben él. Kérlek! - szavai már egészen a suttogásig törpültek.

- Túlságosan emberi, és mohó vagyok ahhoz, hogy mindenfajta fogható bizonyíték nélkül feltegyem a bizalmamból, a reményemből és legfőképp a félrevezető hitemből azt a keveset, ami még maradt. Túl sok minden dőlt már össze - ráztam a fejem folyamatosan.

- Akkor fogd meg tükörképedet, de hidd el, hogy itt valami különleges dolog van kiforróban! - csattant fel hirtelen, eddig számomra még ismeretlen módon: határozottan.

Kétségbeesett valóság szilánkok és hitegetett gyermeki mesék cikáztak a fejemben. A baj csak az volt, hogy elindultam egy úton, mely az utóbbiak kiirtására volt kitaposva, és elkezdtem komoly felnőttként viselkedni és gondolkodni.

Az embereknek mindig az kell, ami nincs, vagy amit a legnehezebben lehet megszerezni. Mi már csak egy ilyen szenvedős faj vagyunk. Nekem most minden eddigi alapomat fel kellene rúgnom, és hinni egy nőnek, akit csak néhány napja ismerek. A fejemben minden eddiginél nagyobb káosz uralkodott, és úgy éreztem, szét robban.

- Mi vagyok valójában? - leheltem magam elé kicsit később.

- Egy igazi emlékfoltozó! - kaptam a választ, amitől ugyan okosabb nem lettem, mégis kicsit megnyugtató volt, hogy a fülemben csengett az igazság.

***

 "Néha már lehetetlen irányítani érzéseinket, mert egy felsőbb erő dolgozik bennünk. Láthatatlan cérnájával elkezdi varrni kötelékeinket egy másik ember felé, mely először csak abban nyilvánul meg, hogy ismerkedni akarsz. A fájdalom, melyet eközben érzel, csak a tű hegye, ami a tökéletes munkát végzi."

Harry

Szürke szemek vesztek el az én smaragdzöld tekintetemben, majd elnyelte őket a kegyetlen szürke ég, és ezek után úgy éreztem, az egész világ szürkévé változott, mert kiveszett belőle minden szín. Talán csak a kudarc fájt, hogy nem lehetek a középpontban, a rejtett vágy, amely nem teljesülhetett be, mert van ember, akinek nem kellek. Illetve nem kell a külsőm, mert érzések terén mindenki tojik a fejemre. De pont ez hívott belőlem életre egy ősi ösztönt, a harc szellemét, és késztetett arra, hogy ne hagyjam ennyiben a dolgot.

- Elnézést! Segítséget szeretnék kérni! - fordultam a recepciós nőhöz.

- Bármiben rendelkezésére állok! - vigyorodott el, és gyanúsan közel hajolt hozzám.

- Khmm... Az előbb távozott egy lány, pontosan azon az ajtón! - mutattam a kijárat felé. A nő arcáról leolvadt minden irántam táplált bizalmaskodás, hangja tárgyilagossá vált, mikor visszakérdezett.

- Igen. Mi van vele?
- Hát én is ezt szeretném tudni! - sóhajtottam.
- Ezt meg hogy érti? - húzta fel szemöldökeit, de kemény hangszínében nem volt változás.
- Szeretném tudni a nevét! - mondtam.
- Sajnálom, de nem adhatom ki a betegek adatait! Ez bizalmas információ! - húzta gúnyos vigyorra száját. Úgy gondoltam, ideje stratégiát váltani.
- Hölgyem! Öhm, Julie! Milyen szép neve van! - hunyorítottam, mintha érdeklődve figyelném a mellkasán lévő névtábláját. - Szóval, kedves Julie! Tudja nekem rendkívül fontos lenne az a név, bármi áron! - hajoltam a pulton túl, őt utánozva.
- Bocsánat, de ezt akkor sem tehetem! - arcán már kezdtek előbukkanni a zavar jelei.
- Miért? Én azt hittem, a mai világban egy ilyen gyönyörű, érett, ugyanakkor fiatal nő mindent megtehet, vagy elérhet!- mondtam, olyan könnyedséggel, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk. Arca felderült, mégis válasza nem volt füleimnek tetsző.
- Nem megy! Engem kirúgnak, ha segítek magának!
- Ennyi ellenkezést! - csóváltam meg fejemet. - Dehogy rúgják! - arckifejezésemet kiegészítettem egy édes, ugyanakkor hamis mosollyal. - Hiszen senki nem fog tudni róla, tudom tartani a szám! - kacsintottam rá. Tépelődött, ami már a lehető legjobb jel volt. - Esetleg egy kávéért cserébe? - intettem a büfé felé.
- Legyen, de csak a maga kedvéért - egyezett bele, majd gyorsan lefirkantott egy kis cetlire néhány szót, és óvatosan elém tolta, én pedig elégedetten vettem magamhoz a megviselt papírdarabkát.

7. fejezet - Csattanás

"Különös, hogyan vezetnek minket egyes jelzések az életünk birtokában álló úton. Gyakran nem arra, amerre mi jónak, vagy értelmesnek látnánk, de mindig oda, ahová tartozunk."

Harry

- A franca! - szitkozódtam, miközben mindent elhanyagolva menekültem az elkerülhetetlen dolgok elől. A fejemben váltakoztak a képek, mint egy kopott filmvásznon a moziban, miközben az emberek nassolni valóval a kezükben röhögnek a film szánalmasságán. Eszembe jutott a vérfolt a szerződésen, melyet szándékosan kentem aláírásom helyére, jelezve, ez a különös eskü nem fog megköttetni. A fülemben utat törtek az ideges felkiáltások és dühös káromkodások. Ordítás, két férfi egymásnak feszülő karja, Ronald fegyverért nyúló keze, és hangos kacaja, mikor egyszerűen kifutottam az irodából, mint egy megrémült vad az erdőben menekülve a tápláléklánc törvényei elől. Még egyszer hátranéztem, de nem követett, ami félelmetesebbnek hatott, mintha csak egy karnyújtás választott volna el minket. Mert így tudtam, most futni hagy, de legközelebb örökre ideláncol, és én dalolva táncolok majd a halálba.
Nagyot sóhajtottam, és lelassítottam. Nem voltam kondiban, az elmúlt hetekben gyorsan felszaladt rám néhány hívatlan élősködő kiló. Azt hinné az ember, a női nem képviselőinek dolga naponta ráállni a mérlegre, és sopánkodva ingatni a fejüket, hogy már megint jobbra billent a kar. De nem, ebben a kifordult világban már nincsenek meg a hagyományos magánéleti szerepek, és fiú létemre az alakom miatt aggódhatok, és nyelhetem az alapozót, melyet nap, mint nap rám kennek.
Igazságtalannak tartottam most mindent, és legszívesebben hazamentem volna, hogy fejest ugorjak feszített víztükrű medencémbe, hátha lehűt. De eredeti célomtól nem hátrálhattam meg, akkor sem, ha a gyáva összes szinonimáját előbb írtam volna alkoholos filccel a homlokomra, minthogy ezt a lépést megtegyem. De ha kihagytam volna, azzal nem saját magamat, hanem édesanyámat, illetve az ő emlékét vontam volna a szégyen vörös palástja alá. Ügyetlenül rátekertem egy papír zsebkendőt a még mindig vérző ujjamra, majd leléptem az útról, és egyenesen a túloldalon feketéllő kirakathoz mentem. Szívem nehézsége nyomta le a kilincset, összerezzentem, mikor érkezésem után az ajtó felett a kis harangocska csilingelni kezdett.
- Miben segíthetek? - kérdezte unottan egy nő a fekete pult mögül, aki körmei reszelésével múlatta az időt.
- Amiben ilyenkor szokás - válaszoltam kissé kitérően, várva a megszokott reakciót. Hangom hallatára összevonta vészesen vékony, és valószínűleg frissen kiszedett szemöldökét, majd rám nézett.
- Uram atyám! - kiáltott fel. - Te vagy... Te vagy Harry Styles? És én még azt hittem ezen az átkozott helyen sosem történik semmi...
- Jó napot! - biccentettem illedelmesen.
- Adsz egy autogramot? - kotorászott a pult alatt papírért, majd elém nyomta. Engedelmesen lefirkantottam a nevemet.
- Akkor a temetést is elintézhetném? - kérdeztem. A lány jókedvűen bólogatott, amit igencsak furcsálltam ebben a közegben. De azt hiszem, ma már beszéltem a kifordult világról.
- Kije halt meg? - hajolt előre, aminek köszönhetően belátást nyertem lezser fazonú pólója alá. Lesütöttem zöld szempáromat.
- Az édesanyám - mondtam halkan a látszat kérdésre, elharapva a nyelvem, tudva, hogy hogyan halt meg, hogy miattam halt meg. A nő is pontosan tisztában volt vele, kim halt meg, hisz minden címlapon ez díszelgett, köztük azon a példányon is, amely a pihenésre kényszerített körömreszelő alatt hevert a székén.
- Sajnálom! - a szája szinte mosolyra húzódott.
- Meg hiszem azt! - motyogtam. - Szóval egy egyszerű temetés lenne, szűk családi és baráti körben.
Gondolkodni kezdtem, hogy ez alatt mégis kit értettem. Anyámnak nem voltak barátai, a filmipar mindenkit elmart mellőle, a rokonok meg... De a végrendelet miatt biztos eljönnek majd.
- Sajtó nélkül! - tettem még hozzá, érzékeltetve, hogy tényleg nem kell giccs. Ez után jött a legnehezebb rész, ki kellett választani a koporsót. Ahogy ott álltam a kínálat között, legszívesebben beledőltem volna az egyikbe, és könyörögtem volna, zárjanak be. A kulcsot meg hajítsák el valahova a nagyváros börtönébe, ahol senki nem találhatja meg, mert a nagy rohanásban mindenki elsiklik felette. De végül erőt vettem magamon, és rámutattam egy sima feketére, mindenfajta arany minta nélkülire, csak, hogy haladjunk.
Elrendeztük még a virágokat, a papot, és ennél kétszínűbbnek már nem is érezhettem volna magamat a formalitásokért, melyeket most én is javában pártoltam.
- Már csak a meghívók maradtak hátra.- szólt a lány, és úgy látszott, a sok temetési tárgy már az ő kedvét is elvette. Nagyot nyeltem, és a szemem megtelt könnyel. Anyám halála előtt néhány héttel felemlegette, hogy igazán beköthetném már a fejemet, mert minden reggel a postában a házassági meghívómat keresi. Most minden olyan homályosnak hatott, olyan szentnek, hogy az még az ő szava volt. Talán az ő reménye is, de ezt már soha nem tudom meg. Abban bízhatott, hogy találok egy kedves, okos lányt, aki szeretni fog a lelkemért, mintsem a pénzemért, és nem esek abba a hibába, mint ő apámmal. De persze erről soha nem beszélt. A mi kapcsolatunk kimerült a forgatókönyvek elemzésével, legalábbis a hallható része biztosan. De mikor rám nézett, néha képtelen volt felvenni maszkját, kemény, kormányzó tekintetét. Ilyenkor gyorsan el is kapta szemeit, más irányba pillantgatott, de addigra én már tudtam, mire gondol. Ő is ember volt, de ezt senki nem tudta, az alkalmazottjai mind diktátornak tartották. Viszont egyvalamit mégis világosan tudtomra adott, azt, hogy szálljak ki, amint egy pici lehetőségem adódik. Költözzek el, és hagyjam abba a filmezést. Eleinte bolondnak tartottam ezért, mert nem tudtam elképzelni az életemet színészet nélkül, a szenvedélyem volt, a véremben folyt. Lelkemben megfogalmazhatatlan érzések kavarogtak, mikor játszhattam, nem kellett semmit komolyan venni, és mégis minden az volt, kibontakozhattam, ugyanakkor bezárkóztam. Telt az idő, és egyre jobb lettem, de nem értettem, hogy miért, hisz lelkiekben kezdtem ráébredni az igazságra, hogy tisztaságom odalett, hogy Csipkerózsika nem fog felébredni, Hófehérke meghalt, a hercegnők nem az én csókomra várnak, és nem csupán azért, mert hajszínt tévesztettem, és, hogy hiába élesztgetem a plüssmacimat, hogy 'Micimackó!', nem fog életre kelni... Hosszú időbe telt, mire felfedeztem a titkomat. Minél jobban utáltam magamat, annál szívesebben bújtam más bőrébe, mert akkor nem kellett vállalnom a felelősséget, ami Harryt illette. Akkor új életet kezdhettem, más névvel, más tulajdonságokkal. Megszeghettem az élet azon nagy törvényét, hogy minden azon múlik, hová születsz. Csakhogy e profizmus által a forgatási idő is mindegyre rövidült, és egyre hamarabb kellett pénzzel megtöltött zsebekkel hazatérnem. Ilyenkor anyám megcsóválta a fejét, miközben végignézett rajtam, de én ezt a mozdulatot kiskoromtól kezdve annak tulajdonítottam, hogy apámra ütöttem, és egy fájó pont vagyok életében, de fel kellett fedeznem, hogy mind emögött sokkal több áll, hogy nem a külsőm, még csak nem is a bensőm hanem az előbbi fejlődése és az utóbbi romlása az, ami igazából bántotta.
Ilyenfajta súlyos gondolatokkal álltam az üzlet levegőtlen kis elő helységében a fekete pult előtt, és ismét mart az érzés, hogy felnőttem. Nem bírtam tovább magammal, zokogásom kitörése túl közelinek látszott.
- Azt majd én intézném! - szóltam oda a pulthoz, és egy kis pénzköteget raktam le rá.
- Nem értem miért - kaptam a választ, mely forgatásra késztette szemeimet.
- Magának nem is kell! - csattantam fel, de már megint nem a megfelelő emberen vezettem le a dühömet.
- Bocsánat! - hátrált meg a lány.
- Nem, én bocsánat - és a kijárat felé vettem az irányt. - Azért, mert a családunk darabos! - vetettem még oda flegmán a nyitódó ajtó fényéből. - Tejben úszó ürülékdarab! - tettem hozzá magamban. Nem érdekelt, hogy ezek után még több magyarázatra szorult volna.
Azt hittem, megkönnyebbülök majd, ha ezen a tortúrán túl leszek, de tévedtem, mert nem lett egy fokkal sem jobb. A kezemre pillantottam, melyre még mindig a zsepit szorítottam, a vér már uralma alá vont mindent.

***

"Egyszer megtörténhet. Egyszer hibázhatunk. Egyszer nevezhetjük véletlennek. Egyszer elutasíthatjuk a lehetőséget. De ha másodszorra is szembejön velünk, akkor biztosak lehetünk benne, hogy vagy csak a képzeletünk játszik velünk csúnya tréfát, vagy a sors rendelte így. Kettő az pont a duplája annak, ami megtörténhet véletlenül, legalábbis különösebb következmények nélkül."

Dominica

Nyugodtan, mélyeket lélegezve ültem az ágyon, és vártam, hogy visszajöjjön Caroline, aki az orvos után rohant. Percekbe telt, mire szőke feje újra felbukkant a kórterem fehér sivárságában. Sietősen besétált, és elkezdte kölcsön cuccaimat kölcsön sporttáskámba dobálni.

- Mennünk kell! - közölte, miközben megállt egy pillanatra, arca feszes volt és semmitmondó, majd folytatta tevékenységét.

- Elárulnád mi van itt? - kérdeztem felcsattanó dühösséggel, és úgy döntöttem, én is részt veszek az életem alakulásában.

- Hosszú - felelte, és szemeivel intett, hogy segítsek. Nem mozdultam csak azért sem, dacból, mint egy durcás ötéves. - Akkor ne - vonta meg a vállát, és ismét abbahagyta a gyors, monoton mozgást, amíg kihalászta zsebéből mobilját, és felém nyújtotta. - Hívd fel a szüleidet, és mond meg nekik, hogy kiengedtek a kórházból.

Rábámultam, a lehető legbambább, legértelmetlenebb arckifejezéssel, amit valaha mutattam, és lassan kivettem a kezéből a készüléket.

- Előbb mond el, mi ez az egész! - toppantottam lábammal hisztisen.

- Jó, akkor majd otthon felhívod őket - bólintott.

- Nem ez volt a kérdésem!

- Nem is volt kérdésed, csak utasításod! - mondta, és elmosolyodott egy percre; számomra ez a mosoly hatalmas rejtélyt alkotott. Összeszorítottam a számat egy vékony vonallá. - Kész is! Gyere, alá kell írnod a zárójelentésed! - fogott karon és az ajtó felé húzott. Makacsul kitéptem a kezemet szorításából.

- Nem megyek, amíg el nem mondod mi folyik itt! - torpantam meg.

- Ez nem a legalkalmasabb idő a duzzogásra. Ha hazaérünk, ígérem, mindent elmagyarázok! De ez nem olyan egyszerű, mint te gondolod! - mondta komoly arccal.

- Miért hiszed, hogy egyszerűnek gondolom? - kérdeztem vissza, mire csak reménytelenül megrázta a fejét, és elindult. Nagyot sóhajtott, mikor meghallotta tétova lépteimet maga mögött.

- Halló mama! Nem ver a szívem, de ne aggódj, mert a kórházból kiengedtek! - parodizáltam a helyzetet, a telefont a számhoz tartva, de poénom csak keserű ízt rakodott felvágott nyelvemre, Caroline pedig figyelemre sem méltatta viccnek szánt hülyeségemet.

A folyosón lézengő járóbetegek sóvárogva néztek utánunk. Valami furcsa izgalom terjengett ereimben, vérem szabályos, lassú lüktetéssel járta be testem zugait. Kissé kócos hajam az arcomba hullott, mikor lehajtottam fejemet, hogy kerüljem a szúrós pillantásokat, amiket szabadulásom furcsa jeleként kaptam vadidegen emberektől.

- Jó napot! - lépett a recepciós pulthoz Caroline, mikor leértünk a földszintre, és bemondta az adataimat, ami alapján elém tolták a zárójelentést. Gyors, nagy lóbetűkkel kanyarítottam le a nevemet, kezem remegett, tenyerem izzadt. Szívem szerint felegyenesedtem volna, és ordításba fogtam volna, de fékeztem magamat.

- Pihenj sokat!- mosolygott még rám a recepciós nő, mikor a kezébe nyomtam a papír fénymásolatát. - Viszont látásra!

- Viszlát! - intett helyettem is Car.

A szabadság nyomasztó titka ott volt előttem pár lépésre, és már nem fordulhattam vissza. Az ajtó kicsapódott, és a pajkos szellő könnyedségével oldva a levegőtlenséget megcsapta sápadt arcomat.

Különös, mi minden határozza meg rövidke életünket. Egy elsuhanó alak, és elvétett lépés, egy megbotlás, egy ütközés, mely hatással bír ránk.

- Ez ma nem az én napom! - sóhajtottam halkan, mikor a földön térdelve találtam magamat, hajam a mozdulat gyorsasága következtében a hátamra hullott, és tisztán láttam az engem körülvevő lobbit, és az előttem ülő fiút.

- Már megint te? - kérdezte egy merész mosoly keretében, miközben a kezemből kiejtett pulcsim után nyúltam.