Gondolatok...

Sziasztok!

Nem vagyok az a rizsázós típus, nem szoktam írni a részek elé, de most mégis úgy gondoltam, megosztom veletek gondolataimat.

Szóval amikor elkezdtem ezt a blogot, nem is tudom, mi volt a célom. Talán a barátnőm, Domi felvidítása, mert elég nehéz időszakon ment éppen keresztül. Talán az, hogy elhitessem vele, az álmok valóra válnak. Hogy magam is elhiggyem, hogy egyszer találkozunk az 1D-vel. Persze, ekkor még nem tudtam, hogy mi lesz a pontos történet, csak annyi volt biztos, hogy tömény szerelem lesz a főszereplő. Aztán szépen lassan kiérlelődött bennem a történet, és bár már határai elrugaszkodtak a földtől a misztikum belecsempészésével,  mégis olyan közel került hozzám minden mozzanata, hogy még soha, de soha nem éreztem valamit annyira magaménak, mint ezt a történetet. 

Amióta ismerem az ábécé betűit, azóta szeretek olvasni, és azóta forgatok könyveket a kezeim között. A fogalmazási készségem is ennek köszönhető, na, meg persze drága édesanyámnak, aki mindent megtett annak érdekében, hogy belőlem egyszer tehetséges, és értékes ember váljon. Emlékszem még, milyen volt, mikor este tíz órakor sírva ültem az ebédlőasztalnál az üres lap felett, és mondogattam, hogy én nem tudom megírni a másnap beadandó fogalmazást. Könyörögtem anyának, hogy írja meg helyettem, vagy csak pár mondatot diktáljon, de nem, ő rendíthetetlen volt abban, hogy megtudom én azt egyedül is oldani. És láss csodát, igaza lett. Mint ahogyan az is tisztán él elmémben, amikor egyik nyáron nem tudtam már mit csinálni, és a jó bizonyítványomért kapott könyveket már mind kiolvastam. Anyukám csak annyit mondott nekem, hogy van itthon annyi könyv, nem vesz újat. Aztán erőt vettem magamon, és kipakoltam azt a rengeteg sárga lapú, régi könyvet, amit a szekrényünk rejtett, majd olvasni kezdtem. Elmerültem bennük. Onnantól megválogattam a mindennapi szavaimat, és anya csak csodálkozva nézett, hogy honnan van nekem ilyen szókincsem. Az érdeklődésem teljesen megváltozott, és én elkezdtem élvezni a játékot a szavakkal.

Az igazi áttörést mégis az iskolapad hozta meg eddigi életembe. Kaptunk egy szót, de semmit nem mondtak róla, és kellett írni egy fogalmazást róla. Akkor dicsérték meg először irományomat. Megkaptam a kedvet az alkotáshoz.

Aztán jött az 1D láz. Egyszer csak a semmiből felbukkant  öt bolond srác, és minden lányszív megnyílt nekik. 2011 októberében kaptuk meg a hetedikes szekrényeket a suliban, és természetesen ki kellett díszíteni. Dominika a mi osztályunk sztár szakértője, a poszterezés rá lett bízva, hittem az ízlésében. A kulcsok megkapása után pár nappal reggel ugrálva jött elém, hogy a csajokkal megcsinálták a szekrényeket, és a miénk is kész, menjek megnézni. Kinyitottam, és legfelül ott díszelgett egy 1D poszter. Nevettem rajtuk. Rámutattam Harryre és Liamre, és közöltem, hogy ugyanúgy néznek szinte ki. Először azt szerettem volna, ha leszedjük, de Domi makacs volt. Elkezdett róluk magyarázni, és megmutatta a What Makes You Beatufult. Átküldte a telefonomra, én meg beállítottam ébresztőnek. És ahogy minden reggel felcsendült, megtetszett. Elindult a lavina, poszterek kerültek ki a szobám falára, dalok töltődtek fel a telefonomra, és felfedeztem öt különböző egyéniséget, akik együtt alkottak csodát. De nem ez volt a legnagyobb változás, amit ez az öt hülye az életembe hozott. Kialakult egy olyan erős kötődés köztem, és az osztályban lévő lányok között, amit álmomban nem gondoltam volna. Főleg egy valakivel erősödött meg barátságunk hálója, az pedig Dominika. Nem tudhatom, hogy alakult volna az életem a One Direction berobbanása nélkül. Nem tudhatom, hogy állnának nélkülük emberi kapcsolataim, de azt tudom, hogy hálás vagyok nekik mindazért, amit műveltek velem. Szidhatják őket sokan, engem nem érdekel. Lehet, hogy nem ismerem őket személyesen, lehet, hogy csak egy pont vagyok nekik a sok sikoltozó tinilány között, de hiszem, hogy a kép nem lenne teljes az én pontom nélkül!

Így adódott össze az a sok kis dolog, ami ennek a blognak az elindításához kellett. Az írói fantázia, a kedv, és a One Direction ismerete. Így jutottam el ahhoz, hogy blogoljak, ami ugyancsak más emberré formált. 

Tudni kell rólam, hogy sosem szerettem a testemet. Erre jön ez az írás mánia, végigsöpör a directionerek világán, és bekopogtat az én szívembe is, közölve, hogy soha többé nem kell a tükörképemmel foglalkoznom. Számos embert ismertem meg  e blog által is, akik még soha nem láttak, mégis meg tudnak ítélni szavaim és szereplőim alapján. Döbbenetes, lehengerlő, nem is tudom, mit mondjak rá.

Ennek a kis szösszenetnek egy célja volt csupán: hogy megértsétek, mit jelent számomra ez a blog. A legszebb az egészben, hogy én is csak e sorok írása alatt jöttem rá, mennyire beleszőtte magát a mindennapjaimba e történet minden mosolya és könnycseppje. Tudom, hogy nem én írok a legjobban, sőt, néha abban is elbizonytalanodok, hogy olvasható-e mindaz, amit kiadok kezeim közül. De zöldes szemeim előtt mégis ott lebeg a remény, a hit, az álom: egyszer írónő leszek. Egyszer én is fogok kommenteket kapni, egyszer nekem is lesz rengeteg feliratkozóm, és egyszer az én blogom is kiválik a többi közül. Addig is kiegészítve a többit, ott ragyog egy pontként. Mert nekem sokat jelent, és ez tükröződik benne olyan fényesen. Azt hiszem, beleszerettem az írásba! :)

Így nem maradt más hátra, mint, hogy köszönetet mondjak azon embereknek, akik mellettem állnak! Gondolok itt olvasóimra. Csakúgy, mint Dominikára, aki nap, mint nap megtestesíti azt a lányt, akinek sorsát álmaimban én írom, aki képet ad elképzeléseim egy részének, és aki mindig megölel, ha írói válságba kerülök, akár virtuálisan, akár élőben, ha itt ül mellettem. Illetve még anyukámnak is, aki elolvasta annak ellenére, hogy az 1D-hez nem sokat konyít, csak annyit tud, hogy egy banda, akit a lánya szeret, és akinek a szemében mindig én leszek a legszebb és legokosabb! És nem utolsó sorban a Mindenhatónak, hogy ilyen embereket adott mellém, életem kísérőinek és őrzőinek! 

                                                                                                      

                                                                                                        Az író