18. fejezet - Élvezd, ha fáj is!

Hali nyunyók! :) Itt is lenne a következő rész, mely plusz 16-osra lett ígérve. De aztán rájöttem, ez nem fog menni. Először megírtam, amint Harry durva, és részletes. De rájöttem, ez nem ebbe a blogba való. Persze, van benne valami, de nem hiszem, hogy ennél többet kellene írnom, pusztán azért, mert pont én érveltem néhány napja, milyen szánalmas, ha egy könyvet a szexxel adnak el. Remélem, azért megértitek, és találtok benne valamiféle élvezetet. Másrészt jobb is így, mert így a képzeletetekre van bízva, pontosan mit is csináltak. Harmadik, NAGYON KÖSZÖNÖM A VÉLEMÉNYEKET! Annyira aranyosak vagytok, és olyan jó ezeket olvasni! Nem is húznám tovább a szót. Jó olvasást, puszi: Vampire girl ;)

„A testiség lényege nem abban rejlik, hogy lelkiismeretünket túráztassuk, hogy rosszat cselekszünk-e, sem abban, hogy teszteljük partnerünk erőkondícióját. A test csupán a lélek kifejezőeszköze. A testiség lényege, hogy bizalommal teljen el lelkünk a másik pillantása hatására, és így együtt kezdődjön meg az utazás a csúcsra.”

Dominica

- Állj! - kiáltottam, Harry pedig belemeredt mozdulatába. - Harry én...

- Te képes vagy rá! - felelte mielőtt bővebben kifejthettem volna problémámat, de nem egyenesedett fel. Tétováztam.

- Mondd a szemembe, hogy hiszed! - sóhajtottam. Megfordult, az ágyra ült, majd engem is maga mellé vont. Mozdulatai most felettébb gyengédek és selymesek voltak, durvaságának teljesen nyoma veszett.

- Ne hidd, hogy nekem nem nehéz! - nézett a szemembe.

- Tessék? - kérdeztem vissza hitetlenül ráncolva szemöldökömet.

- Ne hidd, hogy csak benned keletkezik feszültség egy ilyesfajta érintéskor. Persze, lehet, hogy neked nehezebb legyűrni a Ronald által okozott falakat, de nekem sem egyszerű.

- Ez alatt mit értesz? - csodálkoztam, hangomba remegés vegyült.

- Én... Még sosem voltam úgy együtt egy lánnyal... - hajtotta le a fejét, arcizmai megfeszültek, fejében mély gondolatok cikázhattak. A mondat elakadt.

- Hogy úgy? - kérdeztem értetlenül, kicsit sürgetve.

- Szerelemből! - válaszolta, férfias, rekedt hangja megremegett. Csak össze illünk.

- Szerelemből? - ismételtem meg a szót tétován.

- Igen. Még sosem voltam szerelemből együtt egy lánnyal, mindig csak a szex éltetett. Bocsásd meg nekem, de ez most nekem is elég nehéz- mondta, arca egy kicsit elpirult.

- Nem kell bocsánatot kérned! - fogtam meg a kezét, hideg, hosszú ujjait meleg tenyerembe zártam, menedéket kínálva. A kocka máris fordult, és most én öntöttem belé lelket. Mert ez az élet körforgása: egyszer fent, a legtetején, életet verve másokba, máskor pedig lent, a legalján a mélységnek, haldokolva és reménykedve, valaki életet lehel belénk. Eme kettő pedig másodpercenként váltakozhat. Azt hittem, neki ilyen téren nincs gondja, sőt, féltem tapasztaltságától, most mégis olyan elesettnek tűnt.

- Gáz vagyok... Ez tök ciki! - húzta félre a száját.

- Dehogy! - csúsztam hozzá közelebb, orrunk hegyei már majdnem összeértek. - Velem nem kell szembenézned azokkal az ítéletekkel, melyeket olyan emberek rónak rád, akik még csak nem is ismernek- halvány mosoly futott át az arcán. Óvatosan összeérintettem ajkainkat, majd folytattam. - Ez jelzi, hogy a mai nap különleges. Mert valami új, valami megfoghatatlan kezdődik el. És ez biztosítja számomra azt, hogy néhány nap múlva nem lesz az arcomból egy fakó paca, a hangomból egy kéjes nyögés, a számból egy rúzsfolt az inged nyakán. Hanem emlék leszek, de abból is különleges. Élő, mely mindig mosolyt csal az arcodra, ha elered az eső, élő, melynek lángja sosem fog kihunyni.

- De én nem emléknek akarnak, hanem valóságnak! Most és örökké! - húzott közelebb, és szájaink ismét érzékien találkoztak.

- Az örökké nagyon hosszú idő! - mondtam kicsit később szemöldök ráncolva.

- Igen, pont ezért akarlak örökké! Mert akkor talán lesz elég időm megérteni minden bohókás mozdulatodat, lapos poénodat és lelki bajodat. És talán sikerül véglegesen a retinámba égetni szürkés szemeidet és emlékeimbe vésni hajad illatát! - simított végig a hátamon.

- Látod, te kis buta! Mondtam, hogy emlék leszek! Emlék, mert lesznek rossz napjaim, amikor nem tudom mindezt nyújtani, mert mondjuk már nem leszek képes rá. Emlék, még akkor is, ha forró bőröd az enyémet izzítja, és remegő kezed az enyémet szorítja.

Ennél a pontnál minden cérna és gátlás felszakadt mindkettőnkben. Magához ölelt, mint aki így akar kettőnket egyesíteni. Majd ismét megcsókolt, és óvatosan elfektetett. Én pedig végignéztem kigyúrt testén. De már nem a mellizmait láttam, hanem a szívét, az dagadt a mellkasában. Ezen az estén minden megváltozott...

A villanykapcsolóhoz nyúltam, de nagy keze karom után kapott.

- Ne, édes! - suttogta hajamba, és mélyet lélegzett, hogy beszívja epres samponom illatát. Megemelkedett mellkasa közel került arcomhoz. Ezt a helyzetet kihasználva kicsit megemeltem fejemet, és adtam egy puszit rá. Elmosolyodott. - Olyan gyönyörű vagy! - közölte.

Hajam végével megcsikiztem a vállát, miközben a tetoválásait nézegettem.

- Ez például miért tetszik annyira, hogy magadra varrattad? - mutattam pillangójára, és hideg kezemmel apró köröket írtam le a szép forma körvonalán. Forró bőre heves reakciót váltott ki az én kihűlt testemből is.

- Nem tetszés alapján választottam, mindegyiknek külön története van - nézett komolyan a szemembe, szemérmetlen pillantása hatására elvörösödtem.- Szeretném, ha ma este mindegyik titkát feltárnád!- húzogatta a szemöldökeit.

- Tudod, néha már kivannak bizonyos testrészeim a te titkaidból! - nevettem fel, mégis ebben a nevetésben valami lakozott. Igazából az egész testemben egyfajta különleges érzés bujkált, és már nagyon feszegette a határokat.

- Hmm, nem is rossz! Tudod, én olyan vizuális típus vagyok! - mondta, és határozottan lecsapott ajkaimra, miközben gyönyörű kezeivel hasamat simogatta. Nyelveink lassú, mégis heves táncot jártak egymással, hergelve a másikat. Kicsit babráltam nadrágja gombjával, de ő ellenvetésként belemorgott csókunkba. Ismét a kapcsolóhoz csúsztattam kezemet.- Ne!- kért, megszakítva egy másodpercre a csókcsatát, de ez pont elég volt ahhoz, hogy az ablakon besettenkedő hideg közénk kússzon. - Látni szeretnélek! Látni szeretném az összes apró kis rezzenésedet, látni szeretném a tested jelzéseit, amelyek arra szolgálnak, tudasd velem, hogy élvezed! És azt is szeretném, hogy te láss engem! Lásd a szememben a vágyat, és a mellette csillogó kis pontocskát, amely jelzi, hogy szándékaim komolyak!

Óvatosan bólintottam, és vissza húztam magamhoz. Lágy ajkai súrolták a vállamat, és a kissé csikis érzés átélése után muszáj volt mosolyognom.

- Vigyázz rám, és a tiéd vagyok egy életre! - húztam magunkra a takarót. Harry hatalmas kezei pedig végigsiklottak egész testemen, melyről már fogalmam sincs hová tűntek a ruháim, de ez most nem is volt lényeges. Csupán Harry kényeztetésére figyeltem.

***

„Törj az égig, s lásd, nincs kegyelem.”

Caroline

- Az egyezség az egyezség! - mondtam.

- Amit te nem tartottál be! -vágott vissza keményen. - Van fogalmad róla, hogy mit művel éppen a te kedves pártfogoltad? - kérdezte, hangjából patakszerűen folyt a maró gúny. Lehajtottam fejemet. Pontosan tudtam, hogy Dominica Harrynél van. - Éppen az ágyban hempereg!

Szőke fürtjeim meglebbentek, mikor felkaptam fejemet.

- Caroline, csalódtam benned! Azt hittem a cél érdekében...

- Azt hitted, ha felajánlod, hogy visszakapok valamit a múltból, akkor tönkreteszem valaki jövőjét- foglaltam össze nyersen, amit mondani akart. Nem vitatkozott, nem tagadott. - Lyre, ez még tőled is sok! - bólintottam elismerően.

-Kedves Caroline, hadd ne kelljen bemutatnom világban betöltött fontos szerepemet! - mondta fennkölt hangon.

- Ismerem a sztorit - fintorogtam.

- Akkor bizonyára azt is tudod, hogy valakinek szigorúnak is kell lennie. És ez a valaki nem lehet az Úr, hiszen neki végtelen jó lelke van- mosolyodott el, és ha a háta mögött nem magasodott volna az a két fehér szárny, akkor biztosra veszem, hogy ő az ördög küldötte.

- Tudom, tudom... Ezért kellett valakit teremtenie, aki szigorú és megszidja alkalmazottjait, ha azok nem hűségesek. Te éppen elhaláloztál, mikor az Úrnak eme ötlete támadt, és mivel te keménykezű egyházvezető voltál, aki kemény munkával jutott fel a ranglétra csúcsára, épp megfelelő választásnak tűntél - hadartam szem forgatva.

- Pontosan! Látod, nem is vagy te olyan buta! - Mérges szemekkel meredtem rá, úgyhogy egy pillanatra elhallgatott. - Nem értem, miért nem tudtál ügyelni a lányra - pedzegette.

- Az alkuban az állt, hogy megvédem! - csattantam fel ismét, bár hangom még így is halkan szólt övéhez képest.

- És te ezt nem tetted meg! - szidott keményen.

- Megmentettem a haláltól, és ott voltam vele végig! Ott voltam a repülőbalesetnél, és nem engedtem, hogy kiszálljon belőle az élet. Aztán a bizalmába férkőztem, és elmondtam neki, miféle szerzet. De ezek után sem hagytam magára! Segítettem megbirkózni neki a ténnyel, és ennek fejébe még túllépni a gyászon! Holott te is tudod, hogy van, aki nem tudja felfogni ép ésszel, milyen képesség adatott meg neki, és nem egy személy végzett már magával! Volt, aki azt hitte, teljesen megbolondult, és ezért vetett véget az életének. De Dominica nem tette! Mert én ott voltam vele! - mondtam magamra mutatva, mintha ezzel bizonyítékot adnék szavaimnak, szemöldököm egyenes vonallá szaladt össze.

- De itt még nem lett volna vége a munkádnak! - vágott közbe. - Nem szabadott volna hagynod, hogy megismerje Harryt!

- És hogyan akadályozhattam volna meg? Én csak egy angyal vagyok, akit ráadásul a föld börtönébe száműztek. Nem én mozgatom a szálakat! Nem én táplálok az emberek elméjébe gondolatokat! - célozgattam, és reméltem, ez hat.

- Csend! - ordított fel bőszülten. - Igazad van, senki vagy ahhoz, hogy szólni merj! - hangja a mennydörgéshez hasonlított. - Hibáztál - közölte. - Ismerd be. - Ajkaim nem nyíltak. - Ismerd be!

- Beismerem - mondtam, és próbáltam hangomba dacosságot csempészni valamiféle gyenge ellenállásképp. Beismertem, mert tisztában voltam a következményekkel, hogy mi történhet, ha nem teszem. Azonban fejemet nem hajtottam megalázkodva, sőt, inkább kicsit felszegtem.

- Helyes - mosolyodott el ismét azzal a félelmetességgel. - De még jóvá teheted.

- Mégis hogyan? - kérdeztem rá óvatosan.

- Még megfékezheted a kapcsolatukat. Talán ha többé nem találkoznak, akkor a lány elfelejti.

- Kizártnak tartom. Már egy az aurájuk - feleltem.

- Mégis hogy történhetett meg ez? - háborgott.

- Azt hittem, tudod - feltételeztem.

- Van fogalmad róla, drága Caroline, mennyi dolga van egy magamfajta égi lénynek? - kérdezte megvetően. - Nem tudok a kis pártfogoltad minden lépésére ügyelni.

- Nem is kell minden lépésére, csak a fontosabbakra - jegyeztem meg.

- Ne tovább! - a fehér szárnyakkal érdekes kontrasztot alkotott vörös feje. - Ajánlom, hogy valami megoldást találj!

- De hát szereti... - keltem védelmükre anyatigrisként.

- Az a fiú fekete, mint az éj holdfogyatkozáskor! Nem maradhatnak együtt! És te - mutatott rám - leszel az, aki cselekszik az ügy érdekében.

- Én? Tudod reménykedtem benne, hogy az alku beteljesül, és kapok még egy esélyt, azonban most már nem fogok ilyen aljasságokkal próbálkozni.

- Kénytelen leszel!

- Öreg vagyok én már, ha külsőmön nem is ez tükröződik. Egyszer csak meghalok, és akkor mi lesz? Hm?

- Nem elég öreg ahhoz, hogy kiszállj. Nálad amúgy sem a korod dominál, s ezt te is tudod, ha játszod is a bolondot!

- Tudom, de érzem, ha jön a vég. Bármikor távozhatok. Akkor mi lesz?

- Most mondjak spoilert az életről? - nevetett fel hátborzongatóan, tincseimet gyenge szél borzolta.

- Inkább kihagynám - legyintettem rá. - Nem érdekel.

- Ilyen könnyen feladnád? - vonta le a következtetést.

- Ez nem feladás! Csupán ésszerű gondolkodás! - vágtam a fejéhez.

- Caroline, tisztában vagy te azzal, milyen lehetőség ez? Ilyen másnak még nem adatott meg! Ne mondd, hogy nem hiányzik a családod! A férjed, a gyermeked... Ne mondd, hogy nem szeretnéd azt a csöppséget újra a karjaid melegében tudni.

- Tisztában - feleltem, csak, hogy félbeszakítsam. - Mégsem élnék vele. Tudod, az akkor megtörtént. És bár nagyon fáj még mindig, de ez már így is marad. Nekik ott van a legjobb helyük, ahol most vannak. Az a múlt. De most itt a jelen, és én megszerettem Dominicát, nem akarok neki még több fájdalmat okozni.

- Ha Harryvel marad, az egész élete fájdalmas lesz! Annak a fiúnak a lelke már rég elkárhozott!

- Mindenki változhat!

- De ő nem fog! Vagy segítesz a lánynak, és kitalálsz valamit az elszakításukra, vagy a lány magától hagyja ott, és az lehet, hogy beláthatatlan következményeket von maga után!

- Nem, Lyre! Én megvédem amitől tudom, de a szerelem nem ezen dolgok közé sorolható. Biztosra veszem, hogy ha egyszer Dominica meghoz egy döntést, miszerint útjaikat szétválasztja, akkor van elég ereje ahhoz is, hogy talpra álljon.

- Legyen neked igazad- egyezett bele. - De tudd, hogy ha ilyen erős szálak kötik össze őket, nem egyszerű az a búcsú.

- Egyik búcsú sem egyszerű! De Dominica különleges, még a maga fajtájában is. Nehogy már te papolj nekem érzelmekről, mikor még csak a szerelem édes, csalogató illatát sem érezted meg még soha!

- Nem tudlak megérteni! Csak vigyáznod kellett volna rájuk, és meg lett volna mindened! Az üdvösséged, a családod, minden!

- Ne dobálózz eme felelőtlen szavakkal! - intettem csendre. - Abba még bele sem gondoltál, hogy mi van akkor, ha az a fiú Dominica életkönyvében Harry?- kérdeztem megvilágosodva.

- Kizárt! Az....Az nem lehetséges! - hosszú évek óta először hallottam, hogy megakadt a szava.

- Nem tudhatod! - fordítottam hátat neki.

- Csak annyit mondok, vigyázz Caroline! Ez nem véletlen a bukott angyalok városa! - lépett mögém, szavait nyakamon éreztem.

***

„Mert nincs megállás. Csupán kiszállás, mivel bizonyítod gyávaságodat.”

Harry

Egy cseppnyi menny a földön Dominica társaságában.

Végtagjaimban még mindig élt egy kicsi abból a kellemes bizsergésből, mely az utóbbi fél órában betöltötte mindenemet. Kezem Dominica hátát simogatta, kinek feje mellkasomon pihent, hajzuhataga kellemesen csikizett. Úgy éreztem, egy röpke másodperc erejéig azt hittem, minden tökéletes.

Elfelejtettem a felkelő nap első sugarait, melyek tudálékosan bekúsztak a kíváncsi szemek ellenszeréül felrakott sötét, szürke sötétítőfüggönyön keresztül. Elfelejtettem a mellettem lévő éjjeliszekrény tartalmát, az ébresztőórát, mely magabiztosan váltogatta számait lapján, és éppen előrekészült hajtani magát 05:59-ről 06:00-ra, hogy teljes tüdejével eressze ki fülsértő csipogását. Elfelejtettem, hogy ismét a hétköznapok soraiban melózok, és minden eddig történt ellenére be kell ma mennem a stúdióba, felhúzni azt a flancos, drága szabású öltönyt, és belevetni magam a kamerák tengerébe. Elfelejtettem.

Óvatosan megemelkedtem, hogy lenyomjam az ébresztőt. Domi kómásan pillantott rám, valószínűleg elszunyókált, hogy én észre sem vettem.

- Jó reggelt! - leheltem csókot gyönyörű, telt ajkaira. Ő csak ragyogó mosolyával válaszolt. - Csinálok reggelit! - ajánlottam fel, és óvatosan kicsúsztam alóla. Visszapillantottam rá az ágy széléről, de szemhéjai csukva voltak.

Lábaim, melyen még mindig a vágy izzadtságcseppjei futottak, nyomot hagytak a hideg kövön, és mutatták utamat.

Beléptem a viszonylag tágas helységbe, és feloltottam a villanyt, mert nem volt lelkierőm felhúzni a redőnyöket, hogy szembenézzek a külvilággal.

A földön egy széttört üveg hevert, talán Jim Beam lehetett benne, mindenesetre annyi biztos volt, hogy akkor hullott ki kezeim közül, mikor tegnap este felálltam, hogy Dominica elé léphessek, és elkezdődhessen az a csodás, mi több, mámoros utazás, mely behálózta az éjszakát.

A spájzba mentem lapátért meg seprűért, hogy feltakarítsam, majd miután ezzel végeztem, egy konyharuhával felitattam a ragacsos cseppeket.

Éppen előpakoltam a hűtő összesített, és elég szegényes tartalmát, hogy kiokoskodjam, mit is készíthetnék belőle, mikor furcsa motoszkálást hallottam. Csak a csengő harsány, folyamatos hangja után jöttem rá, hogy ziháló, nehéz léptek verték fel a lépcsőház nyugalmát. Furcsa volt, hisz nálunk senki sem rohant, pláne nem lépcsőzött. Az egyetlen kivételt talán én nyújtottam néhanapján.

- Jövök! - mondtam közepes hangerővel, remélve, Dom visszaaludt.

A csengő viszont továbbra is szakadatlanul mondta a magáét.

- Itt vagyok! - szóltam ismét, azzal szélesre tártam a bejárati ajtót, hogy feltárja a mögötte türelmetlenkedőt. Eme mozdulatsor után két erős kéz kapaszkodott meg a vállamban, de olyan gyenge szorítással, mintha nyomban össze esne ott előttem.

- Harry! - zihálta. - Beszélnünk kell! - szavait alig értettem ki mély sóhajai rengetegéből, mely igazából csak segélykiáltás volt a levegő után.

- Gyere, ülj le! - vezettem ez ebédlőbe, és kihúztam előtte egy széket, hogy letehesse kimerültnek tűnő testét.

- Dominica hol van? - kérdezte, mintha csak most esett le volna neki hiányos öltözékem láttán, hogy nem egyedül tartózkodok a lakás falai között.

- A hálószobában! - böktem a helyes irány felé. - Ha a csengőkoncert nem verte föl, akkor valószínűsítem, hogy alszik- hangom ereje majdhogynem a suttogás szintjére csökkent, de még így is tisztán ki volt hallható az a sajátos rekedtség, mely megkülönböztette másokétól.

Egy másodpercig hallgatott, mintha nem tudna válaszolni, vagy nem lenne mondandója számomra.

- Hozzak egy pohár vizet? - kérdeztem, ezer darabra törve a közénk húzódott csend szilánkjait.

- Igen, az jól esne - bólintott, szemei mintha üvegből lettek volna, úgy fénylettek, s olyan semmitmondóan villantak rám.

Egy percre eltűntem e különös szemek látóterének skálájáról, majd egy pohárral tértem vissza, amit nyomban elé is tettem.

- Mi szél hozott erre? - kérdeztem, hangomban kettősség csengett, a mostanában szokványossá vállt viharokra utalva.

Megrázta szőke, összetapadt tincseit, mintha el is felejtette volna, miért jött.

- Baj van - mondta végül. Kérdően felhúztam szemöldökeimet. - Harry, velem kell jönnöd- szemöldökeim még magasabbra csúsztak, s elérték tetőpontjaikat.

- Veled? - értetlenül bámultam rá.

- Velem... Vagy a rendőrökkel - mondta sejtelmesen.

- Milyen rendőrökkel? - kérdeztem, szemöldökeim lecsúsztak a helyükre, vagy talán még lejjebb is merészkedtek.

- Akik percek múlva itt fognak állni az ajtód előtt, ha nem sietünk.

Kellett nekem visszakérdeznem?

- Mégis mit akarnának itt a rendőrök? - újabb ártatlannak hitt kérdés.

- Egy cellában akarod megtudni, vagy velem jössz?

Ez hatott, mert rögtön elszórt ruhadarabjaim felkutatására indultam. Bevillantak a képek, amint Domi aranyos kis kezei lehámozzák rólam őket, és minden precizitását félredobva elhajítják őket a négy égtáj köztes irányaiban.

-Ki van itt?- jelent meg gondolataimból életre kelve az a szív alakú arc a hálószoba ajtajában, tekintete érdeklődve pásztázta feldúlt arcomat. Mikor látta, válaszra képtelen vagyok, izgatott mosollyal az arcán az ebédlőbe rohant. - Caroline! - hallottam meg boldog hangját, ám az említett személytől nem hallottam visszajelzést.

- Kész vagyok - jelentettem ki. - Indulhatunk.

- Hova mentek? - kérdezte Domi.

- Én sem tudom - vontam meg a vállamat, és Carolinera néztem, de ő hallgatott.

- Öltözök - komolyodott el arca.

- Maradsz! - utasítottam, és elkaptam előttem elsuhanó vékony karját.

- Megyek! - emelte fel orrát, amolyan 'nem vagy az anyám, hogy parancsolgass nekem!' stílusban, de néhány másodperc után neki is leesett, hogy nem áll ez jól neki.

- Azt mondtam, maradsz! - rántottam meg, olyannyira, hogy az egyik Caroline melletti székre zuhant. Kezem nyoma vöröslő foltot hagyott karján. Szürke szemeiben mintha félelem kelt volna életre, de nem merültem el bennük annyira, hogy ezt megállapítsam. Hátat fordítottam, és intettem Carolinenak, hogy menjünk. Én rohantam elöl, holott ő tudta, hová vezet utunk. A lécső aljánál, amit most mégiscsak használtunk, már beszűrődött a rendőrkocsik kékes színű szirénafénye.

- Itt már nem jutunk ki - mormoltam. - Arra - mutattam azt utat a mögöttem rohanó, erején felülteljesítő középkorú nőnek. - A hátsó kijárat.

Kijutottunk a szabad levegőre, amelyből szinte egyszerre szippantottunk nagyot Carrel. Hisz ki tudja, számomra talán ez az utolsó... vagy a következő... vagy az az utáni... esetleg csak négy-öt van hátra.

Jobbra néztem, ahol egy sötétkék ruhába bújtatott rendőr fordult be a sarkon. Ezek szerint már tudják, hogy nem vagyok otthon. Szegény Dominica biztos halálra rémült már... De nem! Nem jöhet velem. Ez nem lottó, itt nem nyersz, maximum csak veszítesz.

Balra vettük az irányt, ami az útvonal cikk-cakkosságából ítélve kerülőnek bizonyult. Azonban az ismeretlen mellékutcák sokaságából lassan főbb utakra tértünk át, s nekem minden egyre ismerősebb lett. A hátunk mögül erősen sütött a nap, az ég mégis szürke volt, azonban nem természetesen. Mintha csak szépülni akarna, és minden sminkjét magára kente volna, akár egy kisgyerek anyja készletét, azonban így csak egy szörnyre alakját rajzolta ki. Erős füstszag csapta meg orromat, az utcákon pedig a füst olyan otthonosan szállingózott, mintha nem először járna itt. Távolról hangos sikolyok törtek utat maguknak a ködszerű anyagban. Nem kellett hozzá sok ész, hogy megállapítsam, valami ég.