Epilógus

„ Kedves problémáim, sajnálattal kell közölnöm veletek: az én Istenem nagyobb nálatok! ”

Dominica

- Ha létezik igazi fájdalom, mely akkora erővel bír, hogy az ember beleroppanjon, az volt az. Elvesztésével mély űrt hagyott bennem, mert tisztában voltam vele, úgysem tölti ki semmi vagy senki. Vannak dolgok, melyek bizton állíthatósággal csak egyszer történnek meg egy ember életében. Vannak dolgok, melyeknél nem elég, ha agyunk gondolkodó, mindent érvekkel alátámasztó része felfogja; a szív, s az elme fennmaradó, emlékezni képes része sosem érti meg. Dolgok, melyek fájnak, sírsz, majd belefáradsz és csak üres tekintettel tanúsítasz a továbbiakban részvétet. Nem érted, miért távozott. Nem érted, miért nem mehetsz utána - magyaráztam.

- És te hiszel abban, hogy a távozottak visszatérnek, csak más testben? - tette fel kérdését kis gondolkodás után.

- Minden okom meg van rá, hisz te is itt vagy. Ha ő nem megy el, lehet, hogy lányom születik, vagy olyan fiam, kiben kevésbé rajzolódnak ki vonásai - adtam jelét egyetértésemnek.

- És nem lett volna jobb? - kérdezte. Zavarba ejtett.

- Ezen kár gondolkodni. Ez volt a sorsa, ennek be kellett teljesülnie - nyugtattam, nehogy magát kezdje okolni. - Néha nézlek, és a hiányérzet múlni kezd. Felelőtlenség lenne azt állítani, hogy el is múlik, hisz mindig emlékezni fogok rá, de annyian vannak körülöttem, kik fogják kezemet, hogy egyre jobb és jobb lesz minden. Igen... Ha süt a nap, és sugarai rád esnek, szinte különbséget sem tudok tenni közted, és a róla fennmaradt, elmosódott képek közt. - Elmosolyodott. - De lehet, hogy csak én látom így.

- Pedig annyit mondogatod: apára hasonlítok... - mélázott el.

- Igen. Én kis Harrym... - simogattam meg. - Csodálatos, akár az apja...

Ekkor valaki átölelt hátulról, karjai erősen szorítottak. Vacogásom alábbhagyott.

- Úgy hallom, rólam esik a szó- nyomott puszit az arcomra, majd mellém telepedett. Remegésem megszűnt, és már éreztem, minden rendben van. Csak mosolyommal nyugtáztam igazát.

- De akkor nem értem... - vakarta meg buksiját.

- Két ember is tükröződik benned - mondtam, de láttam Harryn, felesleges tovább magyaráznom.

- Választhattatok volna vidámabb témát! - szidott minket, de szemei nevettek.

Igaza volt, mégis úgy gondoltam, a mi életünkben ez már csak természetes. Elméláztam egy kicsit, mi minden is történt az elmúlt röpke, tovaszökkenő évek alatt. A félresikerült esküvő, melyen Harry összeesett, és kis híján meg is halt, miközben én riadtan álltam az oltárnál, és hasamat fogtam, melyben már az a személy élt, ki családdá avatott minket. Hisz megsértettünk egy égi törvényt házasságunkkal, és mi ennek pontosan tudatában voltunk, csak éppen nem érdekelt minket. Az ég arra viszont nem gondolt, mennyire kapóra jött nekünk Harry rosszulléte, hogy egy életre kivonjuk magunkat a Hollywoodi forgalomból. Harryvel és közös fiunkkal hát vidékre költöztünk, egy kis faluba a hegyek közé, egy helyre, hol senki sem fedi fel kilétünket. Így hát önző módon megfosztottam a világot Stylestól, így ő már csak az enyém. Rajongók ezrei állnak a mai napig tanácstalanul, hova tűnhetett, mi lehet vele, de erre a kérdésre senki nem tud felelni. Így visszatértünk életünk egy normális kerékvágásába, és élvezzük egymás jelenlétét, míg csak lehet. Tudjuk, hogy fogy az időnk. Tudjuk, hogy nem szabadna együtt lennünk. Angyalok serege vakargatja szőke buksiját, mi történik itt nap, mint nap, és hogy hogy lehet a jóslatban szereplő férfi Harry. Hisz én vagyok emlékőrzője. Azonban ezt a témát már nem igazán szoktuk feszegetni, hisz feleslegesen komoly.

Mi egyszerűen csak élünk. Nem az emlékekért, hanem önmagunkért, egymásért, és a jelen pillanatokért. Sosem nézünk hátra. Sosem nézünk előre. Csak a jelenbe.

- Dominica! - hívott lágy hangon Harry.

- Jövök! - álltam fel mosolyogva.

Mennem kellett, hisz az ünnepi asztal terítve állt, s a család csak rám várt. Karácsony volt. Igazi karácsony.

Mindenki ott ül, ki számított: a szüleim, és barátaink. Liam, Louis, Niall és Zayn, négy fiú, kikek együtt töltött éveink alatt szedtünk össze. Ők már legbensőségesebb köreinkhez tartoztak, hisz annyit időztek már nálunk, hogy ez lett otthonuk. Harryvel együtt zenélgettek, dalokat írtak, melyeket ugyan zömében csak én hallottam, mégis, ha engem levettek a lábamról, az sikerélményként hatott rájuk. Nem vágytak sikerre vagy hírnévre, pedig ha valaki, ők megérdemelték volna. De Harry nem vágyott vissza a reflektorfénybe, aminek én is igencsak örültem.

Szívesen hívtam volna még mást is, ott lett volna annál az asztalnál a helye Daniellának is, és még számos egyéb szívemnek fontos személynek, de sajnos nem kockáztathattunk. Így hát élveznünk kell a szűk családi légkört.

Éreztem a mézes tea illatát, mely tányérom mellett gőzölgött, és engem várt, és a mellé párosuló gyantaillatot. Élveztem a fényeket, a gyertyák pislákoló lángját, az égők váltakozását. Hallgattam a beszélgetést, és táplálkoztam a kacagásokból és jó hangulatból.

- Anya! - rohant hozzám a fiam, és tudtam, megtalálta az ajándékait a fa alatt. A férfiak mit sem törődve az asztalon sorakozó kajahegyekkel rohantak megnézni, mit kapott a legkisebb.

- Hé, és a vacsora? - szólt utánuk anyám fejcsóválva, de választ nem kapott.

Percekkel később ott száguldott a fejem fölött a repülő, és gurult a lábaim közt a versenyautó.

- Azért csak összejött! - huppant le mellém Harry, szemeit fáradtan lehunyta. Végtelenül hálás voltam neki, mert tudtam, nagy munkája volt a mai napban. Jobb férjet álmomban sem kívánhattam volna magamnak. Igaz, másodszorra is be kellett törnöm, és igencsak sokat formálódott az évek alatt, de én is ilyen voltam. Mindkettőnknek csiszolódnia kellett a másik által.

- Igen - bólintottam, és tudtam, ő is érzi, hogy nem csak a mai napra érthető. Nem volt könnyű, de együtt sikerült.

Nevetve dőltem oldalra vállára, ő pedig átkarolva engem megcsikizte oldalamat. Sikítva ölébe dőltem, ő pedig lehajolt, és megcsókolt, hogy befogja a szám. Tele szerelemmel, vággyal és szeretettel.

És ismét hallottam a tapsot magunk mögött.

Először éreztem azt a semmihez sem fogható dolgot: sosem fogok meghalni, gyötörje testemet bármily kór is.

Mert táplált a szeretet. Melegített és fűtött, hisz ott volt velem az a bizonyos nyári szerelem, ki sosem hagy el.

Végre éreztem, hogy élek.

VÉGE

25. fejezet - Ki nevet a végén?

Kedves olvasóim! Hát elérkezett az utolsó fejezet is. Remélem tetszeni fog, és hagytok némi véleményt. Még valamikor érkezik egy epilógus, mely pontot tesz a történet végére, és minden kétséget kizár, mely még ezen fejezet után marad bennetek. Mindenesetre most szeretném megköszönni azt, hogy velem tartottatok eme utazás során. 

Olvassátok szeretettel.

Ölel, puszil benneteket: Vampire Girl

„ Újrapörgetni mindent. Vissza. Az elejére. Az első pillanatra. Mindent újra- és visszajátszani magadban. Nem baj, hogy fáj. Hisz fog még jobban is. De akkor legalább azt az érzést magadnak tudhatod, hogy lehetett volna jobb is. Akkor legalább gondolatban átélheted. Az már más dolog, hogy a végén még fájdalmasabb lesz visszazuhanni a valóságba. De akkor legalább adsz egy esélyt magadnak, hogy megtudd, mi is az a boldogság, s hogy felismerd, ha jön. Csak akkor éppen mással tapasztalod meg. Mert most tudod: rossz emberbe szerettél bele, s köreid semmire sem vezetnek. ”

Dominica

Tudtam, már nem sokáig adatik meg, hogy belenézhessek a zöld szempárba, ezért most kendőzetlenül megtettem. Tudtam, ismét el kell válnunk, mert ez nem a mi mesénk.

- Azt mondják, ha nem tudsz dönteni két ember közül, válaszd a másodikat, mert ha igazán szeretted az elsőt, akkor nem szeretsz bele a másodikba - érveltem magam ellen. Kést szúrtam a saját szívembe. De nem tehettem mást, mert nem láttam a szemében azt, hogy döntését bármi megváltoztathatná, és nem akartam, hogy bűntudat, vagy egyéb rossz érzések maradjanak személyem után.

- Kivéve, ha az elsőre nem is emlékszel tisztán - rázta meg fejét. Szemei vörösek és karikásak voltak, kialvatlanságról tanúskodtak.

- Engedtem magamat elfeledtetni - szavaim a suttogásig törpültek. - Ez csakis az én hibám.

- De nem sikerült teljesen - nézett rám. - Egy részemben mindig ott éltél, és élsz a mai napig. Nem tudom, ki vagy te pontosan. Nem tudok rólad adatokat vagy egyebeket. Szinte semmit. De ettől függetlenül a szívem mégis össze-vissza kalimpál szürke pillantásod hatósugarában.

- Csak sajnos ez nem elég ahhoz, hogy életeket alapozzunk rá - ráztam meg a fejemet.

- Szeretsz te egyáltalán? - kérdezte meg hirtelen.

- Hogy mi? - kérdeztem vissza zavarodottan.

- Dominica! Válaszolj őszintén: szeretsz? - tette fel újra.

- Persze - mondtam.

- Ne tégy úgy, mintha ez egyértelmű lenne! - utalt előbbi beszélgetésünkre.

- Na ide figyelj, Styles! - álltam a sarkamra. - Azt mond meg, hogy ha nem szeretnélek, szerinted itt állnék? Szerinted a keresésedre indultam volna, szerinted megtaláltalak volna és szerinted küzdöttem volna érted újra? Szerinted képes lennék lemondani rólad? Mert tudod ez a jele annak, hogy valóban szeretlek: hogy el tudlak engedni, mert tudom, te legalább boldog leszel!

- Miért gondolod, hogy így leszek boldog? - tette fel a kérdést, és már engem is kizökkentett elhatározásaim pártjáról.

- Mert láttam, hogy öleled azt a másikat - a szavak kicsúsztak, anélkül, hogy átgondoltam volna őket.

- Értem - nyelt nagyot, majd megrázta és lehajtotta fejét, s közben hajába túrt. Mikor felnézett, mintha nem is ugyanazt az embert láttam volna viszont. Mintha egy másodperc, egy mozdulat alatt el akart volna felejteni. - Akkor hát...

- Hogyan tovább? - kérdeztem azt, amit a szemében láttam.

- Te gondolom hazamész- ez enyhe elküldés volt.

- Te pedig megnősülsz - bólintottam. Hisz ez az élet rendje.

- És minden megy tovább.

- Igen.

- Akkor hát... - kezdte ismét, és megölelt. Utoljára éreztem illatát. Elvesztem az ölelésben, és csak akkor eszméltem fel, mikor éreztem a hideget, mely helyén maradt, s karjaim testem mellé hulltak, mert a levegő nem nyújtott támaszt. S láttam távolodó nyurga alakját. Elment, ennyi volt.

Másodiknak lenni kicseszett egy érzés, mondhatom. Nem, már nem érdekelnek a csúnya szavak... Hisz ezek csak egymásra épülő betűkapcsolatok... Nem látom bennük a komolyságot, az elkötelezettséget és igazságot, illetve megmásíthatatlanságot.

Másodiknak lenni fájdalmas. Mikor azt kell látnod, valakit eléd sorolnak, valakit jobbnak látnak, valakit jobban szeretnek, és te csak nézel reménytelenül, hogy mi ez az igazság szolgáltatás. Vagy inkább hol marad...

Csak nézed, ahogy ott van egy másik nő, akit talán szebbnek, okosabbnak, tehetségesebbnek találsz, és látod, amint mindaz az ölébe hullik, ami egykoron a tied volt.

De hisz ez az élet. Versenyek sorozata, és ha az adott pillanatban nem döntesz megfelelően, akkor minden, akár egy egész élet is romba dőlhet. Versenyek sorozata, ahol nem lehet meggyőzni, hogy a második is szép hely, hisz a szám egyben az utolsót, a vesztest is jelenti. Kemény küzdelmek, amelyeken mindenkinek át kell jutnia, kivétel nélkül.

***

„ Egyszer valaki azt mondta nekem, hogy szerencsés vagyok, mert nem látszik szemeimen, ha sírtam. S talán igaza is volt, hisz így legalább megtudtam, ki az igaz barátom, s ki az, ki csak a látszatra hajt. Az eredmény elkeserítő. ”

Dominica

Zaklatottan ráncigáltam ki a laptopomat tartójából, és durván csaptam fel. Ziláltam, és könnyeimtől alig láttam a billentyűzetet. Kétszer is beírtam a jelszavamat, mire beengedett, kezem szinte öntudatlanul kattintott a megfelelő ikonra. És ismét ott volt előttem az üres, tiszta lap. Ismét ujjaim a billentyűzeten táncoltak, és szinte embertelen gyorsaságban nyomták le az éppen aktuális betűket.

Nem gondolkodtam, nem fogalmazgattam, nem keresgéltem magamban a megfelelő szavakat. Csak írtam. A szívem vezette kezeimet. Írtam egy történetet egy összetört lányról, kinek tükörképe pontosan engem adott vissza, és egy fiúról, ki nem mentette meg. Oldalak és órák repültek el, kész lett egy fejezet, két fejezet, és így tovább, s csak a hangos dörömbölés bezárt szobaajtómon, illetve a felkelő nap sugarai voltak azon tényezők, melyek gátat szabhattak a folytatásnak.

Szemeim fájtak a képernyő vibrálásától, mégis, lelkemben valamiféle büszkeség érzés terjengett. Ez volt az eddigi legjobb kezdemény írásaim közül, mert ebben a szereplők mindenki számára éltek, lélegeztek és éreztek. Mert ez igaz volt. Mert ebbe tényleg a valóság egy lekicsinyített változata élt. Éreztem, hogy ennek lehet jövője, mégis, ez volt az első olyan munkám, aminél nem éreztem késztetést, hogy a világ elé tárjam. Szemérmem nem engedhette meg.

Sosem fejeztem be egyetlen történetet sem. Mindig készültem a búcsúra, a lezáró szép szavakra, de sosem teljesült be. Mindig attól féltem, hogy akkor szereplőim megkezdik saját életüket, és már nem tudhatom őket olyannyira magaménak, mintha csak egy kezdemény, egy történet csonkja él. Sosem fejeztem be egyetlen történetemet sem. A vég felé közeledve mindig lassítottam írástempómon, majd az végül megszűnni látszott. Féltem, hogy ha lezárom, magam maradok. Féltem az ébredéstől.

Talán ezért nem teljesült be írói álmom, talán ezért maradtam meg csak az internetes világnak. Talán eddig éretlen voltam az íráshoz, vagy nem tudom.

Most mégis minden fájdalmamat kiadtam. Hisz annyi minden összegyűlt az elmúlt napokban. Veszekedések, és felnőtt létem teljes elfojtása, eltiport érzelmeim, és hitem ismételt megingása, és ez csak néhány órára visszamenőleg. Tisztában voltam vele, hogy már csak két nap, és hazamegyünk, és azzal is, hogy én nem tarthatok a többiekkel a programokra, mert eljátszottam mindenki bizalmát mászkálásaimmal. Tudtam, hogy a szüleim éjszakákat virrasztottak az aggodalom miatt, mióta itt vagyok.

- Dominica, engedj be! - hallottam meg Car hangját. Szóval utánam jött... Nem válaszoltam. - Domi, kérlek! - verte tovább az ajtót kitartóan.

- Légy szíves hagyj egyedül! - ordítottam vissza. A beszűrődő fényből arra következtettem, hogy elég korán lehet, mégsem érdekelt, ki ébred fel.

- Tudod, hogy nem foglak! - folytatta. Igen, ebben az egyben biztos voltam. Mégsem akartam most vele beszélni. Nem miatta, a helyzet miatt. A történtek miatt. - Ne engem okolj! - találta ki gondolataim.

Nagyot sóhajtottam, és kinyitottam a szoba ajtaját, melyben most egyedül háltam. Daniellát az a bizonyos este után szinte eltiltották tőlem.

- Neked is szép reggelt! - köszöntöttem morcosan.

- Nem aludtál - vonta meg a vállát. Már vissza sem kérdeztem, tudtam: felesleges. - Ne engem okolj!

- Nem is teszem! - vágtam vissza.

- Nem úgy látom!

Nem akartam veszekedni, fáradt voltam hozzá. Túlságosan is.

- Car, kérlek, most menj el!

- Nem!-  tiltakozott, szemein kétségbeesés tükröződött, amit nem tudtam hová tenni. - Nem engedem, hogy most elküldj, aztán két nap múlva felszállj arra az átkozott gépre, és egy szó nélkül hazarepülj, hogy ismét itt hagyj! - kelt ki magából. - Nem engedem, hogy ne legyen semmi értelme az itt eltöltött napjaidnak! Nem...

- Car, én... - próbáltam megnyugtatni.

- Van itt egy aprócska probléma, amit majd megoldunk! - próbált biztatni.

- Te aprócska problémának nevezed azt, hogy ha visszaadom az emlékeit, nem mehetek a közelébe? - dühösnek szánt mondatomat szinte csak suttogni tudtam.

- Kell, hogy legyen egy kiskapu! Kell, hogy legyen megoldás! Kell! - bizonygatta.

- Nem - ráztam meg fejemet. - Én mindent megpróbáltam. Küzdöttem, majd lemondtam róla, vissza akartam adni neki az emlékeit, majd ismét feltámadt a remény, és most ismét lemondok róla. Aközben a csók közben elhittem, hogy lehet ennek a történetnek folytatása, de nem! - mondataim közben hátráltam, majd lehuppantam az ágyra. - Car, lásd be, ez őrültség.

- Nem, nem, nem... - ringatta magát tévképzetekbe.

- Az emlékei nélkül nem engem választ, az emlékeivel meg csak egy égi szabály választ el minket - vázoltam a tényeket. - Mi kell még?

Sírva ölelt át, akkora lendülettel, hogy eldőltünk az ágyon. Mondtam volna neki, hogy nincs miért sírnia, de nem lett volna igaz, ringattam és csitítottam volna, de hamisság lett volna. Így csak csendesen adtam részvétemet. Az ember, kit a legerősebbnek tartottam, ki szememben kőszikla volt, ott zokogott karjaimban.

Először láttam magam előtt én is a jövőt: ismét el fogunk szakadni. Hisz az égi világ kegyetlen szabályokat állított fel: ha valaki visszakapja az emlékeit, elveszti emlékőrét. Így ha Harry emlékeket kap, én kénytelen nyom nélkül felszívódni, hogy ő sose találjon rám.

***

„ A királyfihoz mindig királylányt adtak. Akkor pont én tanítsam meg a népet, hogy a mesék hamisak, s a szerelem is győzhet? ”

Harry

Átalvatlan éjszakák sora, röpködő gondolatok és mi egyéb. Mérlegelés, ésszerű megoldások, és azok a hülye érzelmek.

Döntenem kellett két lány között. Eddig arra hajtottam, hogy mindenki engem akarjon, s a Sors furcsa fintora, hogy most arra vágytam: bár valamelyikük ne szeretne. Ott volt az egyik oldal, Ellie, a szőke gyönyör, kit már nem tudtam hova tenni. Kit szerettem, csak nem biztos, hogy szerelemmel. És ott volt ellen pártnak Dominica, ki furcsaságával és különcségével már az első pillantáskor belopta magát a szívembe. Újra. Ki felbukkant a homályos múltból és szívembe rajzolta magát. Ki annyi mindent összehordott nekem, emlékeket ígért, ha Ellie mellett maradok, s mégis lelkem inkább felé húzott.

Döntenem kellett, pontot raknom a kegyetlen játék végére.

És most ott álltam Ellievel szemben.

- Ne sírj! - töröltem le könnycseppeket gyengéden arcáról. - Nem éri meg!

- Harry, ha ez változtat valamit, én tényleg szeretlek! Tudom, hogy néha elviselhetetlen vagyok, de... - a sírás ereje belé fojtotta a szót. Lelkemben bűntudat ébredt.

- Css! Nem mondj ilyet! Ez nem így van! - majd magamhoz húztam és megöleltem. Úgy gondoltam ennyi jár, azok után, amin keresztülmentünk. - Nem változtat már semmin... - meredtem a távolba, miközben hátát simogattam. - Sajnálom, hogy ezt kellett tennem veled! - szóltam, mikor könnyei kicsit apadni kezdtek, de eme mondat hatására újra kitörtek belőle. - Gyere, üljünk le! - engedtem el, mert bárhogy is sajnáltam, kezdett kissé kínossá válni ragaszkodó ölelése. - Tessék, itt egy zsebkendő - nyújtottam át a hátsózsebemből kitúrt, kissé gyűrött, de legalább tiszta papírzsepit. Majd én is leültem. - Ellie, figyelj rám! Én nem akartalak megbántani - szóra nyitotta ajkait. - Tudom, ez egy ilyen esetben elkerülhetetlen! - folytattam, mert nem akartam eme gondolatokat az ő szájából is hallani megerősítésképpen. - Egy ilyen dolgot nem lehet tapintatosan közölni, és ezzel én pontosan tisztában vagyok. Olyan ez, mint a halál... Bárki és bármily helyzetben mondja el, az fájni fog. Tulajdonképpen ebben az esetben is meghalt valami.

- Már ha élt - jegyezte meg, hangjából mégsem éreztem semmiféle cinizmust, vagy hasonló dolgot. Ez csak a fájdalma volt.

- Élt. Bizton és legfőképp őszintén állítom, hogy élt. Te most úgy látod, hogy megváltoztam, és ezért változtak meg az irántad táplált érzelmeim is. Egy másik lány pedig úgy érzi, most lettem újra az, aki vagyok. Két tűz között állok, és képtelen vagyok úgy kitörni ebből az ördögi körből, hogy senkit se sebezzek meg!

- Miért kellett felbukkannia? - suttogta maga elé a kérdést, amit nem is nekem célzott. Igen, ő mindig is ilyen szókimondó volt. Majd újra legördültek a könnycseppek orcáján.

- Ezzel ne ostromozd magadat! - egy pillanatig még néztem, gondolkodtam rajta, hozzá érjek-e, de inkább nem kockáztattam. - Talán nehéz elhinned, de ő már többet szenvedett miattam, mint te - nagyot nyeltem. Szóval itt a gond... Velem.

- Védd csak őt!

- Szó sincs arról, hogy védeném! Csak mondtam... Nem akartam megvárni az esküvő napját, hogy akkor hagyjalak ott, mindenki előtt, megalázva. És nem azért, mert akkor egy világ szemében váltam volna egy utolsó, aljas tetűvé. Cseppet sem. Csak inkább gondolkodtam előtte, minthogy kivárjam az utolsó pillanatot, amikor is rájöhetek, ez nem fog működni! Ellie! - szólítottam meg. Kék szemeit rám vetette. - Mindenkinek joga van az igaz szerelemre! Nekünk is! - érveltem.

- De hisz én szeretlek.

- Nem érted - ráztam meg a fejemet. - Lehet, hogy most úgy érzed, de nem. Amiről én beszélek az az igazi, mindent elsöprő szerelem. Az, ami csak egyszer adatik meg az életben. Ha most hozzám jöttél volna, sosem lehettünk volna igazán boldogok, mert még akkor is a szürke szempárt láttam magam előtt, mikor az emlékeim süllyesztőjének legeslegalján hevert. És tekintve, hogy nekem sajnos nem te vagy az az egy lány, aki az igazat jelenti, ezért neked sem lehetek én az a férfi!

- A fájdalmat akkor is érzem...

- Tudom - bólintottam megértően. - Ez az a fájdalom, ami nélkül úgysem tudnál igazán szeretni, mert ezt át kell élned ahhoz, hogy meg tudj alázkodni a másik előtt... - ezeket a gondolatokat csak hadarva, magamnak mondtam. Nem akartam, hogy ő is értse, - és biztos vagyok benne, hogy bágyadtságának köszönhetően nem is tette - mert csak okoskodásnak tűnhetett volna. - Te csodálatos lány vagy, Ellie! Számos férfi álma!

- Ez most nem segít - törölte meg szemeit.

- Tudom.

Összenéztünk, és bár kimondani egyikünk sem akarta, mégis tudtuk, minél hosszabbra nyújtjuk, annál rosszabb lesz az elválás. Ennyi volt hát. Ennyi volt az elmúlt pár év.

- Nem tudom, mit mondhatnék még... - habozott.

- Semmit. Felesleges - ingattam fejemet.

- Akkor hát ég veled! - s újra sírni kezdett. Várta, mikor esik meg rajta szívem. De, hogy idézzem Dominica szavait: „Erre nem lehet életeket alapozni.”

- Ég veled! - intettem búcsút. Tudtam, engem egy másik lány, egy másik helyen vár.

***

„ Hiába van önbizalmad, az nem segít. Attól, hogy magadat nagyra tartod, nem nősz meg az emberek szemében. Nem is akkor válsz nagy emberré, hogy ha nagy dolgokat teszel le az asztalra. Akkor derül ki, milyen ember vagy, ha más szeret, s csak akkor érhetsz valamennyit, ha van, aki harcol érted. Ki nem adja fel, bármily messze is sodródtatok egymástól. ”

Dominica

Feldúltan ráncigáltam a bőröndöt, mely csak azért sem akart nekem engedelmeskedni. A járatot már bemondták, és a csomagjaim már le kellett volna adni. Alig vártam, hogy végre a repülőn ülhessek, és érezzem, hogy elemelkedek ettől az átkozott földrésztől.

- Segítek! - vette át tőlem a terhet Liam.

- Köszönöm - erőltettem hálás mosolyt az arcomra.

Letöröltem egy kósza izzadtságcseppet arcomról.

- Dominica! - szólított meg egy ismerősen rekedtes hang. Hát mégsem tisztel annyira sem, hogy békésen engedjen távozni. Mégis boldog voltam, hisz utánam jött. Hátrafordultam.

- Mondd gyorsan! - sürgettem. - A gép nemsoká indul.

- Induljon - vont vállat.

- Nem érted. Én is rajta leszek - világosítottam fel, mintha nem lett volna így is elég egyértelmű.

- Ó, dehogy - rázta meg göndör, fürtös fejét, szája sarkában mosoly bujkált. Nem értettem vidámságát.

- Harry! Én képtelen vagyok végignézni, amint elveszel egy számomra oly ismeretlen és hideg nőt! Hadd legyek önző, és távozzak ép lélekkel! - kértem, bár tudtam, ez meg már nem valósulhat.

- De hisz ismered! Mindenkinél jobban ismered! - szavai megleptek.

- Tessék? - nem tudtam eldönteni: ivott vagy szívott.

- Dominica! - szólított fel, és még mindig vigyorgott. - Hajlandó hozzám jönni? - tette fel a kérdést.

- Hogy én? - nyögtem ki, minden romantikusságot kettétörve.

- Te! Pontosan te! - széles mosolyra húzta száját.

- De... Hát... Ellie? Te már elkötelezted magad! - emlékeztettem a keserű igazságra.

- Csak nem a megfelelő embernek - vallotta be, arcán mintha pír jelent volna meg. - Ellie is megértette, hogy mi nekünk sosem lehet részünk a teljes boldogságban egymás mellett.

- Harry! Én nem tudom mit mondhatnék! - szemeim üvegesek voltak.

- Azt, hogy ott fogsz állni velem az oltárnál! Azt, hogy hozzám jössz, és vigyázol rám! Azt, hogy örökké mellettem maradsz!

- Harry, ha én most felszállok arra gépre, akkor te visszakapod az emlékeidet, és boldogan élhetsz Ellivel! - közöltem. - Csak annyi a dolgod, hogy elhidd, megtörténhet, és a múlt előtted hever majd.

- Nem, nem érted! Nekem már nem kellenek ócska emlékek! Nem az a boldogság! A boldogság a jelenben rejlik, az pedig itt áll előttem! Az én boldogságom te vagy! Nem érdekel, hogy hogyan szerettem beléd először, hisz megtettem másodszorra is! És ez az, ami igazán számít!- érvelt. - Csak mond, hogy leszel a feleségem! - lépett elém, orrunk összeért.

- Ez nem ilyen egyszerű!

- Ne keress kifogásokat! Csak mond, hogy szeretsz! - apró puszikat hintett egész arcomra.

- Szeretlek! - sóhajtottam.

- Légy a feleségem!

- Örömmel az leszek! - ahogy kimondtam a bűvös szavakat, már éreztem is, hogy valamit az ujjamra húz, de nem volt időm ezzel törődni, hisz ajkai megtámadtak, és már hevesen csókolt. A világ forgott körülöttem, a pillangók elszabadultak, és valami taps félét véltem felfedezni, de nem volt annyi lelki erőm, hogy megszakítsam a varázst, akár annyira is, hogy kinyissam a szemeim, és megnézzem, kik is állnak körülöttem.

***

Hónapokkal később

„ Itt az idő. A harang nekünk csendül fel, s mindenki minket ünnepel. Itt az idő. A boldogság ideje. Anya, apa: köszönöm, hogy felneveltetek, köszönöm, hogy bennem hittetek! Köszönöm, hogy amíg éjfélt üt az óra, kezemet most is fogjátok! Köszönöm, hogy nincs okom aggodalomra. Köszönöm, hogy felnőttet neveltetek belőlem, köszönöm, hogy érző emberré cseperedhettem. Köszönöm, hogy könnyeim mindig letöröltétek. De most mennem kell. Vissza fogok még térni hozzátok, emiatt ne aggódjatok. Nem örökre tűnök el, mert a szülői ház melegére mindig szükségem lesz. Csupán beveszek életembe még egy embert. A felelősséget leveszem vállatokról, és az ő kezébe helyezem. Mert nem vagyok már többé gyerek. Fel kell vennem saját keresztemet. ”

Dominica

És ott álltam, tetőtől talpig fehérben. Ott álltam az oltár előtt, és ott állt mellettem az a férfi is, akit a világon a legjobban szerettem. Akiért annyit sírtam, és akiért annyit küzdöttem, és szentül hittem, hogy most már soha nem fog elengedni.

Nem néztem hátra anyáékra, mert tudtam, akkor minden cérna szakadna, s egy szó nem sok, nem jönne ki a számon. Tudtam így is mindent, ami arcukon s szívükben lakozott.

A templomon hűvös szellő futott végig, a még lélegzetemet is hallani véltem, akkora csend volt. Mindenkiben kis feszültség bujkált, de nem rossz értelemben. Ez az a kellemes feszültség volt, mely inkább izgalommal párosul. Mindenki engem nézett, rám figyelt, várta, hogy megszólaljak. Lehunytam szemhéjaim, és belekezdtem.

- Ígérem, hogy örökké fogom a kezed. Ígérem, hogy nem engedem, hogy letérj a kijelölt útról, s visszarántalak a szakadék széléről. Nem kérlek arra, hogy sose cselekedj rosszat. Csupán azt kérem, ne ránts magaddal, s add meg az esélyt, hogy megmenthesselek. S kérlek tedd meg ezt visszafele, hisz én is így cselekszek majd. Ments meg, ha a Sors azt kívánja, mert élni akarok veled. Most és mindörökké! - nyitottam ki a szememet esküm végszavára.

Ő jött. Gyomrom összeszorult.

- Fogadom, hogy többé el nem hagylak, hogy mindig ott leszek veled, ha hűvös a hajnal. Fogadom, hogy nélkülöznöd többé nem kell, mert ott leszek hűséges férjednek. Fogadom, hogy örökké szeretlek, és ha bármi baj van, fogom a kezed! Most és mindörökké! - térdeim megremegtek az izgalomtól.

- És most: Dominica, elfogadod-e hitvestársadul az itt megjelent Harold Edward Stylest? - Ezerszer elképzeltem már ezt a pillanatot. Hogy hogyan fogom kimondani azt a bizonyos igen. Hogy hogyan fog hangzani az én számból, hogy hogyan kötelezem el magamat egy életre.

- Igen - mondtam gondolkodás nélkül, szemeim üvegesek lettek, mégsem könnyeztem. El sem tudtam hinni ezt a tündérmesét: hogy itt vagyunk, szívünk örömmel telve, s minden gondot és bút elfeledtünk. Hogy összehoztunk egy gyönyörű esküvőt, melyről sikerült kizárnunk minden illetéktelen személyt, hisz nem kis lépés, hogy Hollywood egyik legnagyobb sztárja megnősül. Mégis, minden sajtós hoppon maradt, hisz lekéstek eme nagy pillanatról, amihez nem kis frappánsság kellett. De úgy nézett ki, nekünk nincs lehetetlen, vagy olyan akadály, mit le ne tudnánk győzni.

- Harry, és te akarod-e hitvestársadnak az itt megjelent Dominica Lambricket? - tekintetünk összetalálkozott, és láttam, ő is érzelmeivel küszködik. Pillantásából megkaptam mindazt, amire minden nő vágyik: szeretetet, szerelmet, csodálatot és elragadtatást. Önbizalmat sugallt, és szívemet elöntötte a végtelen boldogság.

Nagy levegőt vett, szemei sarkában mosoly bujkált.

Szája is felfelé görbült.

Megkönnyebbülés látszott rajta.

Megszorította a kezemet.

Majd minden olyan gyorsan történt.

Összeesett.

Ott feküdt előttem mozdulatlanul, s nekem már nem jött ki hang sem a számon a rémülettől.

Fehér ruhám alját pirosság öntötte el, a két szín természetellenesen éles kontrasztot alkotott. A templom vörös szőnyege még vörösebbre váltott.

Harry!

24. fejezet - Megismerni és megszeretni

„ Mindennek joga van az élethez. Minden történetnek joga van ahhoz, hogy egyszer elmeséljék, és ezzel életre keltsék. „

Dominica

Közel voltunk egymáshoz. Elég közel ahhoz, hogy légzésem nehézkessé váljon és szavaim elapadjanak.

- Én... én... - dadogtam.

- Az igazat... - szólított fel, mégis hangja lágy volt. Valami raktárszerűségben voltunk, ketten, Daniella valahol az ajtó előtt lemaradt. Hátraléptem kettőt, de polcnak ütköztem. Nem volt menekvés.

- Tudom, hogy furcsának fogsz találni - kezdtem bele.

- Már annak tartalak, ettől ne félj- közölte. Feldúltan pillantottam rá. Igen, ez kétségkívül Styles. Az én Stylesom. A kezdetleges Stylesom. - Szóval? - sürgetett.

- Szóval. Bár te nem tudsz róla, de ismertél engem - nyögtem ki, nem néztem szemeibe.

- Tessék? - nem tudtam mire vélni kérdését, mert valahogy olyannyira megfejthetetlen volt számomra hangneme. Pedig a szó könnyen értelmezhetőnek tűnt.

- Nem ittam - szögeztem le.

- Nem is ezt kérdeztem.

- Csak gondoltam jobb tisztázni, mielőtt megvádolsz - vontam vállat.

- A múlt időnek van köze a balesetemhez? - tapogatózott, meg sem hallva előző mondatomat.

- Igen - bólintottam.

- Szóval azt állítod, ismertelek, csak valahogy kitörlődtél a memóriámból - hangjából levettem, hogy kétkedik.

- Igen - ismételtem meg.

Arcán megrándult egy izom, ajkai között kis rés keletkezett. Nem hitt nekem, amit valahogy meg is tudtam érteni, hisz én sem hittem volna egy olyan embernek, akit még sosem láttam azelőtt, ő mégis azt állítja. Most hirtelen bátorságot véve magamon szemébe néztem. Nagyot nyelt, és reméltem, hogy ő is azt érzi, mint én; azt a furcsa bizsergést, azt a belső remegést, azokat az elfojtott szavakat. Hisz csak az emlékek kitörölhetők, az érzések nem.

Vártam, hogy megszólaljon, de ez nem következett be. Talán percek is elteltek. Csak mi ketten, elszigetelve a világtól.

A kis helység fehér plafonján most pislákolni kezdett az izzó, majd fénye elhalt. Sötétség borult ránk, és nyugalom. Nem hallottam mást, mint zihálását, és éreztem, amint egyre közelebb kerülünk egymáshoz. Ismételten túl közel. Most már ahhoz is, hogy uralkodni tudjak magamon. Nem bírtam lényemmel, kezemet már mellkasán pihentettem. Olyanok voltunk, mint két ellentétes pólusú mágnes. Eltaszíthatatlanok. Erősek.

Lehunytam szemeimet, tudtam, látnivalókból nem veszítek, a feketeség úgy is jelen van. De csak akkor fogtam fel, hogy mennyire, mikor az ajtó kitárult, de fény nem szűrődött be, csupán néhány sikoly.

***

„ Az emlékek a fényképekben rejlenek, az érzések a szívben. A kettő nem függ össze. Érezhetsz vonzalmat egy ember iránt, kit még sosem láttál, és eltaszíthatod magadtól azt, ki az összes képen veled nevet. „

Harry

- The story of my life, I take her home - dúdolgattam a kellemes dallamot. - I drive all night, to keep her warm...

- Mi ez? - kérdezte félálomban.

- Csak egy készülő dalom - köszörültem meg a torkomat, elhallgattam és az útra koncentráltam. Oldalra pillantottam a lányra. Vajon igazat mondott? Tényleg ismertem volna? Vagy csak valami elvetemült fan, ki így akar a közelembe férkőzni? De akkor miért ismerős a pillantása, a hangja, az illata, a személye?- Hová vigyelek? - kérdeztem, mikor ráfordultam a főútra.

- Hmm? - hallatott valami kérdőhang félét, szemhéjai lezárva, szája csukva.

- Hová vigyelek? - ismételtem meg kérdésemet, mivel próbáltam kideríteni, hol lehet ideiglenes tartózkodási helye. Nem jött válasz. - Dominica! - szólítottam meg. - Dominica! - hangosabban, végül pedig már egész hangosan. Mégsem válaszolt. Egyik kezemmel megböktem, de úgy látszott, teljesen bealudt. Nem is csodálom, az idő nemhogy későre, inkább koránra járt. Hajnali három-négy körülre tippeltem. A város szunnyadt. Ezekben az órákban volt a legnyugodtabb, ilyenkorra mindenki, ki szerencsés, hazatért a szórakozóhelyekről. Persze akadtak olyanok is minden éjjel, kiket hiába vártak, hisz soha többé nem tették be lábukat otthonuk ajtaján.

Lelassítottam, majd beparkoltam. Nem tudtam, mi tévő legyek. Életemnek nem is hiányzott más, mint egy idegen nő a kocsimban, kit nem tudok hová vinni, és egy az éjszaka kellős közepén idegesen fel-alá járkáló menyasszony a lakásomon, ki arra vár, hogy kiszálljak és magyarázatot adjak késői érkezésemre, mely ígéreteimmel szembeszegült. Külön-külön is megterhelő dolgok kombinációja.

Még ültem pár percet az álló kocsiban, majd kiszálltam, és kinyitottam az anyósülés felőli ajtót is. Dominica felnyögött a kívülről érkezett hűvös fuvallat hatására, de fel nem ébredt, még mély hangom szólongatásának hatására sem.

Óvatosan kivettem a kocsiból, majd annak ajtaját lábammal becsaptam, és egy fél fordulat eredményeként nagy nehezen be is zártam. Majd az alvó szépséggel a kezemben megindultam felfelé.

- Ellie, kérlek ne! - mondtam, mikor érkezésem pillanatában kinyílt lakásom ajtaja. Fáradt pillantásommal próbáltam hallgatásra bírni. - Csak most ne! - majd kikerülve őt a nappaliba mentem, hogy megszabaduljak fizikai terhemtől.

Az asztalon csonkig égett gyertyamaradványok tanúsították: lehetett volna ez az este szép is. A konyhaasztalon dobozokba pakolt kajahegyek.

- Azt mondtad, hogy amint leszerepelsz, jössz! - hallottam halk szemrehányását.

- Nem úgy alakultak a dolgok, ahogy terveztem! - takartam be Domit. - Egyáltalán nem úgy - ráztam meg csapzott fejem.

***

„ Az álmok valóságos és fájdalmas tényalapja az, hogy semmire sem jók. Hisz álmodsz, de nem tudsz róla, s mire eljutsz odáig, hogy felébredsz és tudatosítani tudod magadban, már késő. Mindennek vége, hisz felébredtél. S talán sosem tudod meg, mi a vége.”

Dominica

- Caroline! - kiáltottam. Megöleltem a nőt. - Olyan jó, hogy újra látlak! - lelkendeztem. Nem szólt egy szót sem. Elengedtem, mert féltem, oly hevesen szorítom, hogy még a végén összetöröm. - Úgy örülök, hogy élsz! - Két cuppanós puszit nyomtam arcára. - Azt hittem, nem látlak többé... - halkult el hangom. Még mindig nem szólt egy szót sem. - Miért nem szólsz? - kérdeztem riadtan. - Caroline! - reakciójára vártam.

- A megfelelő út - mondta.

- Tessék? - kérdeztem meghökkenve. Az nem lehet, hogy ennyi idő után ne üdvözöljön, hogy ne szorítson magához.

- A megfelelő úton gyere hozzám - bővítette ki előbbi mondandóját. - Dominica....

Felriadtam. Körülnéztem, de szemem a félhomályban elsőre semmi ismerőset nem vélt felfedezni. Próbáltam összerakosgatni az elmúlt éjszaka hirtelen történéseit. Lerúgtam magamról a meleget árasztó plédet, kimondottan melegem volt. Lábamnak jól esett a padló hűvössége, mikor talpra álltam. Még egyszer körülkémleltem, és így már nem is volt oly ismeretlen a lakás, ahol találtam magamat. Harry otthonában álltam, a nappaliban, melyhez annyi emlék kötött. Hűvös fuvallat futott át a szobán, meglebegtetve a behúzott sötétítőfüggönyöket, mintha csak valami szellem lopódzott volna be, hogy borzongásra késztessen, megmozgatta az asztalra helyezett lapokat, melyek széjjel repültek a szőnyegen. Elindultam a konyha felé, honnan fény és hangok szűrődtek felém. Tudtam, hogy nincs egyedül, és hogy az elkövetkezendő percek elég kellemetlenek lesznek mindenki számára, de sajnos a csendes lelépés lehetősége nem volt adott.

- Harry, egyszerűen akkor sem foghatom fel, hogy voltál képes idehozni egy vadidegent! Én is sok mindent tudok állítani, kihasználva naivságodat, de attól azok még nem lesznek igazak.

- Én értelek, de mégis mit tehettem volna? Rakjam ki az utcán? - hallottam meg Harry hangját, félbeszakítva a nőit.

- Nem. Talán fel sem kellett volna venned! - A nő hangja kemény és áttörhetetlen volt. - Már megbocsáss, de mire kellene gondolnom, mikor egy idegen, fiatal lányt tartasz karjaid között mikor hajnalban hazaállítasz? Jó, hogy nem hoztál haza mindenkit a szórakozóhelyről!

- Ellie! Édesem! Kicsim! - fokozta Harry, és láttam, amint a nő mögé lép, és hátulról átkarolja. Még sosem láttam ilyennek. - Ne légy féltékeny! Nincs okod! - puszilta meg nyakát, s az enyhülni kezdett. - Valahogy érzem, hogy igaz, mit ez a lány állít. Csak több mindent akarok tudni a múltamról! Ennyi! És különben sem volt szívem ott hagyni. Nem terveztem így. Nem számítottam az áramszünetre, a tömegpánikra, a sérültekre és a rendőrökre. De megtörtént!

- Rendben, szívem, ahogy te jónak találtad! De értsd meg, hogy aggódok miattad, és nézd ezt el nekem!- állt fel a nő. A helyzet romantikussága szinte fizikai fájdalmat okozott nekem. Testem a hideg falnak döntöttem. - Oh, hát te ébren vagy? - vett észre, és lesütötte szemeit, mintha kicsit szégyellné magát az előbb mondottakért. Arcán ott volt a fel nem tett kérdés: mindent hallottam? A válasz pedig rám volt írva: Igen. Olyan voltam, mint az űzött vad, kit észrevettek, és a kegyelemdöfésért könyörög.

- Bocsánat, nem akartam megzavarni semmit! - szabadkoztam. - Csak el akartam köszönni, és elmondani, hálás vagyok érte, hogy ide jöhettem - zártam rövidre a dolgot. - Most pedig indulok - jelentettem ki anélkül, hogy Harry arcára pillantottam volna. Csak a nővel néztem farkasszemet egy röpke másodpercig.

- Maradj még! - kérlelt és csalogatott Harold hangja. A nő semmit sem szólt, hisz tudta, szavakkal nem küldhet el, de volt benne annyi büszkeség, hogy ne adjon igazat Harrynek.

- Nem lehet. Nekem vissza kell térnem a barátaimhoz. Így is sok galibát okoztam már - hangomból próbáltam kiirtani a meghunyászkodást, mielőtt érezhetően földbe tipornak.

- Akkor legalább hadd vigyelek el! - ez már inkább kijelentés volt, mint kérés, és már indult is öltözni.

- Szó sem lehet róla - ellenkeztem. A nő pillantásával helyeselte döntésemet. Csak kár, hogy vőlegénye mellém állt.

***

„ Néha csak azt kívánom, bárcsak eltűnhetnék pár napra. Csak úgy nyomtalanul nyomom veszne és senki nem tudna rólam semmit. De láthatatlanul mégis itt maradnék, hogy megfigyelhessem: feltűnik-e valakinek hiányom. Vajon hiányoznék valakinek? Vajon keresne valaki? ”

Harry

- Szóval itt van a szállásotok? - nyitottam ki az olcsó kis panzió ajtaját, beengedve Domit.

- Igen - bólintott bátortalanul, mint aki szégyelli eme tényt előttem.

- Dominica! - egy suhanó alak, majd valaki nagy erővel a nyakába ugrott. Domi válla fölött, ölelésében előtűnt Daniella megviselt arca. Szemei alatt sötét csíkok húzódtak az elkenődött smink által, nem viselt mást, csupán egy nagy, kinyúlt fiúpulcsit, mely combjának közepéig ért, és ami alól egy két kilógó anyagrészlet merte mutatni, hogy ruhája még rajta van, illetve egy szakadt nejlonharisnyát, mely élt már meg szebb időket is.

Dominica nem szólt semmit, csupán csendesen simogatta barátnőjének hátát, ezzel megnyugtatva azt.

- Nincsen semmi baj - suttogta végül. Ezzel mintha csak beindította volna az életet. A helység egy távolabbi részébe pillantottam. Csaknem a közepén egy nagy asztal állt, az egész olyan volt, mint egy ebédlő, és hátrébb tisztán látszódott is a kis konyha részleg.

Az asztalnál sokan ültek, voltak körülbelül nyolc-kilencen. Mindenki engem és Dominicát nézett, pillantásukat eme két személy között váltogatták.

- Hol voltatok? - kérdezte egy fiú.

- Mi történt? - folytatta egy lány. Nem néztem feléjük, tekintetemet nem tudtam levenni az ölelkező lányokról.

- Mondjatok már valamit! - kérte egy harmadik személy.

- Lényegtelen - engedte el Daniellát Dom, és kihúzta magát, majd viszonylagos magabiztossággal az asztalhoz sétált, de ott minden varázs elszállt, és megtört királylány módjára hanyatlott le az egyik rozoga székre. - A lényeg, hogy most már itt vagyunk, és már nem történhet semmi baj - fejezte be.

Követtem, és széke mögé álltam, kezemet a támlán pihentettem.

- Azt hittem, néhány huszonéves már csak tud magára vigyázni! - szólalt meg egy idősebb nő szidalmazó hangon. Korával kitűnt a többiek közül.

- Nem az ő hibájuk! - mondtam mélázva. Minden szempár rám szegeződött. - Ilyen balesetek mindig benne vannak a pakliban.

Látszott a társaságon, hogy nem lettek beavatva a történtekbe.

- Itt lett volna a helyük! Itt kellett volna maradniuk! - folytatta a nő.

- Tudjuk - ismerte be Daniella.

- Kár már ezen rágódni! - védtem őket.

- Nem! - szólt egy másik fiú. - Tudod mit éltünk át az elmúlt órákban? - tette fel a kérdést vádlóan.

- Igen! - állt mellé az, ki már egyszer beszélt. - Ha bármi bajuk lett volna, akkor...

- De nem lett! - nyomatékosítottam.

A két fiú összenézett, és egyszerre nyitották szóra szájukat.

- Max, Liam! Hagyjátok! - vágott közbe Dominica, és kezét végigsimította a mellette ülő vállán. Annak ökölbe rándult keze egyszerre elernyedt, s lazán hullott ölébe. - Nem éri meg. Ő nem tehet semmiről - jelezte ártatlanságomat.

- Hát persze - fintorgott a távolabb ülő.

- Akkor én megyek is - köszörültem meg a torkomat. Még egyszer végignéztem mindenkin, egyesével. A lányok kezdtek élénkülni, érezve, hogy a feszültség oldódik, és tényleg minden rendben van. Itt-ott összesúgtak, és lehet, hogy ez csak paranoiám, de mintha a nevemet véltem volna hallani.

- Harry! - hallottam meg Daniella hangját, mikor megfordultam. Megtorpantam, és háttal neki vártam, mit akar mondani. - Köszönöm!

Visszanéztem, és elkaptam pillantását. Kommunikáltunk, némán, és hangtalanul.

- Köszönjük - mondta az a fiú, akit Liamnak hívhattak, egy oldalba lökés hatására.

- Ha lenne mit - jegyeztem meg - és fordultam egyet tengelyem körül, melynek hatására még egyszer láthattam ezeket az embereket. Csupán egyetlen személy arcát nem nézhettem meg, az pedig Dominica volt. Ő a köréje gyűlt társasággal foglalatoskodott, és nem akart már rám figyelni. Valószínűleg tudatosan.

***

„ Az önzőség és a jóakarat kéz a kézben jár. Az elsőt teszed, és a másodiknak titulálod. ”

Dominica

- Caroline! - ütögettem teljes erőmmel az ajtó megviselt, rozoga üvegét. - Caroline!

Percek teltek el, mire motoszkálást hallottam, és az ajtó kinyílt. Lehunytam a szemeimet, mert féltem, kit rejt, és csak akkor nyitottam ki újra őket, mikor meghallottam azt a bizonyos hangot.

- Dominica? - kérdezte bátortalanul.

- Car! - kiáltottam fel, örömömben könnyek gyűltek a szemembe, majd öntudatlanul a nyakába vetettem magamat.- Éreztem, hogy élsz! Tudtam, hogy élsz! - lelkendeztem.

- De hát hogy? És mint? Jaj, gyere be, ülj le, mesélj! - dőltek belőle a szavak.

Beléptem. A ház még mindig nem változott semmit, jellegzetes vonásai, bútorai ugyanott álltak, mint öt évvel ezelőtt.

- Bocsáss meg, hogy csak így rád török ennyi idő után - kértem elnézést. - De tegnap igencsak furcsa álmom volt, melyben meglátogattál, és éreztem, hogy az egyetlen, amit tehetek az az, hogy idejövök - magyarázkodtam.

- Jól tetted - helyeselt mosolyogva, és még szemei is nevettek. - Ülj csak le!

Helyet foglaltam az ismert piros kanapén, és testemet - lelkemet egyaránt elöntötte a visszatérés édes öröme.

- Tudom, hogy ennyi év után rengeteg mesélni valónk lenne mindkettőnknek, és egyszer talán igényt is tartok majd egy ilyesfajta beszélgetésre. Sok minden érdekel veled kapcsolatban, hogy hogy élted túl azt a bizonyos napot, és hasonlók, de ma nem ezért jöttem ide - kezdtem.

- Tudom - felelte higgadtan, egész lénye nyugalmat árasztott.

- De hát...

- Ne kérdezd okát - folytatta talányosságát.

- Rendben - bólintottam. - Megbízok benned - egyeztem bele, és valóban így volt. Ő volt az a személy, akiben a legjobban hinni tudtam. - A lényeg, amiért most itt ülök: sajnos csak régi emlékeimre tudok támaszkodni, mikor azt a vaskos könyvet olvasgattam, és azokat is már elnyomta az a fajta rózsaszín köd, amit Harry életembe toppanása vont maga után. Mégis eszembe jutott egy fontos részlet, ami talán segíthet rajtam, rajtunk...

- Az emlékőrzők - találta ki gondolataimat. Most már megértettem, hogy álmom sem lehetett véletlen, ami ide vezetett.

- Igen - feleltem bizonytalanul.

- Nem értem, hogy segíthetne ez - rázta meg fejét.

- Harry megnősül, az én nászajándékom pedig az emlékei lesznek - adtam meg az egyszerű magyarázatot.

- Normális vagy? - csattant fel. - Nem teheted tönkre a házasságát!
- Miért tenném? - szeppentem meg.

- Szerinted mi lesz, ha egyszer csak eszébe jut az az idő, melyet együtt töltöttetek? Ha eszébe jut, mennyire szeret? - szavaiban igazság lappangott.

- Nem érdekel! - ráztam meg a fejemet.

- Hogy mondhatsz ilyet? - kérdezett vissza hitetlenül.

- Nem érdekel - tartottam ki igazam mellett.

- Két lehetőséged van: Visszaadod az emlékeit, és küzdesz érte, vagy pedig hagyd békén, de a kettőt ne keverd, mert annak végzetes következményei lehetnek! - győzködött.

- Caroline! Engem már nem érdekel Harry! - A mondat olyannyira hazugság volt, hogy még bele is pirultam. - Engem csak az érdekel, hogy visszaadjam azt, amit jogtalanul elvettem, és elmúljon ez a kínzó, égető bűntudat, mely kínoz.

- Legalább magadnak ne hazudj! Dédelgetheted a hamis gondolatokat, de ha egyszer a felépített tévképzet összedől, alatta maradsz egy életen át! - magyarázta. Nem látszott az, melynek látszania kellett volna. A helyzet különlegessége. Nem tűnt fel, hogy két rég nem látott barát találkozik, a beszélgetés mindennapinak hatott, pont olyannak, mint amilyenek azok voltak, melyeknél még nála laktam. Mi szerettük bonyolítani a dolgokat. Nekünk nem volt elég egy baráti teázás, melyben ismertetjük az elmúlt öt évet. Nekem nem volt lényeges az ő élete, hisz személyét mindig is homály fedte számomra, ő pedig valószínűleg többet tudott rólam, mint én azt gondoltam. - Akkor mi értelme volt egyáltalán törölni? - tette fel a fogas kérdést.

- Tudod van az úgy, hogy az ember rosszul dönt, de nagyon kevés az olyan eset, mikor azt még tudja korrigálni. De Car, nem ez a lényeg, és ezt te is tudod! Az egyetlen kérdés az, miként érem el azt, hogy emlékei visszatérjenek!

- Elmondom - egyezett bele. - De akkor ígérd meg, hogy legalább annyira fogsz harcolni Harry szerelméért, mint azért, hogy az emlékei visszatérjenek! - kérte.

- Rendben - egyeztem bele csak annak kedvéért, hogy minél hamarabb kibökje.

- Nem olyan egyszerű mindez, mint te gondolod - húzta az időt.

- Miből gondolod, hogy egyszerűnek gondolom? - ejtettem zavarba kicsavart kérdésemmel.

- Szóval az alap tudnivalók: Minden embernek van egy emlékőrzője. Ennek célja csupán az ilyen esetek menthetősége. Az emlékőrző egy közeli személy, az illető egy családtagja, aki ellenkező nemű. Olyan, aki a legtöbbet tudja az adott emberről. Az ő fejében megtalálható minden információ. A feladatod megtalálni Harry emlékeinek őrét és kikeresni annak fejében azokat, melyeket vissza akarsz adni neki.

Caroline még elmondott pár alapvető dolgot, majd papírt és tollat adott, hogy felírjam a lehetséges neveket, kik szóba jöhetnek.

- És mi van akkor, ha az a személy halott? - tettem fel a kérdést kétségbeesve. - Akárhogy is csűröm - csavarom a dolgot, csakis az anyja lehet.

- Biztos vagy ebben? Én úgy emlékszek, nem volt olyan idilli a kapcsolatuk- vont kérdőre.

- Ez igaz. De kiskorában nagyon szerette, és mélyen érintette a halála - érveltem.

- Akkor sem hiszem - ingatta meg szőke fejét.

- Akkor Ellie - mondtam ki a számomra fájó tényt. Car arcán megrándult valami.

***

„ Az egyszerű dolgok néha a legnehezebbek. Azokat nehéz elhinni, ezért inkább túlbonyolítjuk őket, ahelyett, hogy inkább élveznénk, hogy nincs velük sok gond. ”

Caroline

Hosszú órák mentek el Dominica társaságában. Könyvek között ültünk, laptop felett görnyedtünk és törtük a fejünket. Nyomoztunk Harry után, élete után, családja után. Telefonja sűrűn csörgött, de ő mindannyiszor kinyomta. Tudtam, hogy került ismét erre a földrészre, és tudtam azt is, hogy nem lehetne nálam. Viszont tisztában voltam makacsságával is, ezért jobbnak láttam, ha segítek neki mindenben, minthogy magánakcióba kezdjen.

- Hát nem érted? - pattantam fel homlokomat csapkodva, boldogan a megvilágosulástól és kiegyesítettem sajgó végtagjaimat. - Végig itt volt a megoldás az orrunk előtt! - Értetlenül bámult rám. - Te vagy az! Te vagy az emlékőrzője!

- Mi? - vonta össze szemöldökeit.

- Minden családfa és egyebek hiába való! Hisz ki tudhatna nálad többet róla? Ki ismerhetné őt jobban, hisz te vagy az egyetlen lény, ki azokat az emlékeket is tudatosan magában hordozza, melyekről Harry sem tud, s melyek a eme zűrzavar alapját képezik.

- Ebben van valami, de Car, én mégsem hiszem! - tiltakozott.

- Hányszor húzzalak még ki a csávából ahhoz, hogy feltétel nélkül megbízz bennem?- kérdeztem fáradtan.

- Én megbízok! - tiltakozott.

- Nem úgy tűnik - csóváltam meg fejemet.

- És ha mindez igaz is, akkor mi a teendő? - terelte a témát.

- Először is megbizonyosodunk róla, hogy Harry emlékei tényleg a te fejedben vannak elrejtve - másztam a könyvkupacok között mellé. - A többi pedig már csak rajtatok múlik! - kacsintottam rá. Nagyot sóhajtott, arca elkomorult. - A szerelem sosem volt egyszerű művészet! - karoltam át.

***

„ Nincs olyan dolog, melyben még sosem csalódtam. De a hit az egyetlen, melyben a csalódás csak látszólagos volt. Mely nem hagyott ott, csupán elbújt, hogy nézze, amint saját utamat járom, és várta, hogy segítségül hívjam. És kétségkívül ő volt az egyetlen, aki jött is. ”

Dominica

- Kérlek siess! - sürgetett. - Tudod milyen nehéz volt otthonról elszakadnom? - kérdezte szemrehányóan, szemében mégsem láttam azt, hogy annyira hazamenne. Sőt, inkább megkönnyebbült, hogy elszökhetett. Bár eltudtam képzelni, milyen lehet ott a hangulat, hisz az esküvő napja egyre közelebb és közelebb került, s az elintézni és eldönteni valók száma napról napra nőtt.

- Rendben - bólintottam. Karjaimat összefontam magam előtt, mert az idő igencsak hűvös és nedves volt. - Harry! - nyeltem nagyot, és bátorságot gyűjtöttem.

- Igen? - kérdezett vissza, tekintetét rajtam pihentette, mely igencsak feszélyezett.

- Kérlek ne nézz bolondnak! - lehunytam szemeim, ajkaim puhán ejtették ki a szavakat. Felnevetett. Rejlett ebben a nevetésben minden: egy kis gúny, egy kis izgalom, egy kis gátlás. És a legfőbb: a komolytalanság. - Mit szólnál hozzá, ha visszakaphatnád az emlékeid?

- Nem szoktam ezen rágódni, hisz ez úgyis lehetetlen - válaszolt.

- Semmi sem lehetetlen, csak hinni kell benne! - biztattam a beszédre.

- Ez badarság! - ingatta meg fejét.

- Dehogy az! - érveltem. - Ennél igazabb dolgot nem is tudnék mondani.

- Iderángatsz, és jössz a szent szövegeddel? Ki vagy te? Miért teszed ezt? - záporoztak kérdései. - Te is jobban tennéd, ha visszacsöppennél a realitás határai közé!

- Te ezt nem értheted! - suttogtam, és nagy erőfeszítés kellett, hogy szemeimből ne csorduljanak ki a könnyek. - Nekem a hit olyan, mint a levegő. Sőt, maga a friss oxigén, mely gyengéd fuvallataival a lelkemig elér, s simogatja azt. Szükséges ahhoz, hogy életben maradjak.

- Igazad van, én ezt nem értem - törődött bele, ami igazán rosszul érintett. - S lehet, hogy nem is akarom- felállt, és menni készült.

- De egyszer már megértetted! - szóltam még utána. Megállt. Megfordult. Nem is, ő mozdulatlanul állt, csak a világ forgott velünk.

- Tessék? - kérdezett vissza.

- Egyszer már megértetted és elfogadtad! - ismételtem meg. - Csak te már nem emlékezhetsz rá. Gátat szabtak nekünk. És ez egyedül csak nekem fáj - erős maradtam, és tartottam a szemkontaktust.

- Hát így hiszed? - lépett egy lépéssel közelebb. Göndör fürtjeit megborzolta a szél. - Valóban így gondolod?

- Igen - válaszoltam.

- Akkor most elmondok neked valamit. Nekem is fáj. Fájsz, érted? - már ott volt egész közel. - Fáj, hogy vonzódok hozzád, fáj, hogy kontrollálnom kell magamat a közeledben! Fáj, hogy oly annyira ismerősek szemeid, és én mégsem emlékszek rájuk! Fáj, hogy elveszett a múltam!

- Az embernek sosem jó az, ami van - jegyeztem meg bölcsen. - Sok ember mit meg nem adna, ha nem kellene emlékeznie!

- Az a sok ember gyáva, és el akar futni a múltja elől. De szerintem egyiknek sem tetszene, ha egyszer csak úgy ébredne, nem tudja, kicsoda - hajtotta le fejét, de tekintetemet még most sem vettem le róla.

- Ne tegyél úgy, mintha semmire sem emlékeznél azelőtti életedből! Csak egy rész esett ki! - fújtattam.

- Egy rész, melynek köszönhetően nem tudom, milyennek kellene lennem! Tudod te milyen, mikor a fejedhez vágják, hogy te ezt vagy azt nem is szereted, és nem szoktad ezt mondani vagy nem szoktál így viselkedni? Te meg csak pislogsz, hogy „Mi van? Jó mindezt tudni. De hé, emberek, miért ismertek jobban ti engem, mint én magamat?”

- És tudod milyen egy elfelejtett résznek lenni? Hmm, Styles? Annyira jellemző rád, hogy csak magadra gondolsz! - kontráztam. Direkt hergeltem, mert érdekelt reakciója. Mert érzéseket akartam kicsalni belőle, mert azt akartam, hogy történjen valami.

- Gondolnék én rád is, ha lenne mire veled kapcsolatban - fintorgott, kijelentésétől szívem hevesen kezdett verni.

- Pofátlan alak vagy, Harold! Ennyit mondok - fújtattam dühösen. - De talán rajtad is sok mindent megváltoztatna, ha néha kicsit képes lennél hinni! Akkor talán szavaim is jelentőséggel bírnának - és mérgemben a kezébe nyomtam azt a megviselt kis újságból kitépett cikket, mely valamennyire még igazolni tudja ismeretségünket. Majd sarkon fordultam, és elvágtattam.

- Várj! - kiáltott utánam. Nem álltam meg. - Várj már meg! - hallottam lépteit magam mögött. Ahogy tornacipője talpa csattogott a nedves betonon. - Állj meg! - majd megragadta karomat, és visszarántott, akkora erővel, hogy majdnem elestem, testem testének csapódott.

- Egész eddig rád vártam - nyeltem nagyot, és alig kaptam levegőt az izgalom, a vágy és az ijedelem triójának következtében.

- Hadd próbáljak ki valamit! - kérte. Nem mozdultam, nem válaszoltam. Majd ajkai lecsaptak enyémekre. Az érzés pont olyan volt, mint az első csók, és tudtam, neki ez az is. Eredeti és meghamisíthatatlan második első csók. Talán ez adta neki azt a különleges zamatot, azt a bizonyos pluszt.

- Ez önzőség, Styles! - szakítottam meg.

- De nagyon jó! - közölte, és tovább csókolt.

- Nem szabad! - leheltem, de igazából már pont nem érdekeltek a hülye szabályok. Csak a jelen, és az érzés, amit nem akartam, hogy valaha is tovaszálljon...

23. fejezet - Rejtély

„ Felvillanó képek, elsuhanó alakok. Emberek jönnek-mennek. S én csak állok a kavalkád közepén. Sokan feltűntek, befolyásolták sorsomat, aztán nyomuk veszett. Sorsok lógnak a levegőben. De nekem játszanom kell tovább. Meg kell mozdulnom, még ha az nehéz, vagy fáj is.”

Dominica

- Dominica! - futott szinte belém Daniella.

- Mi az? - kérdeztem nem túl kedvesen, még mindig zaklatottan az előző találkától. Harold és a könyvesbolt... Vicces, vicces...

- Utánad jöttem, hogy megnézzem végeztél-e már, mert ki szerettem volna kérni a tanácsodat egy blúz kapcsán, de mikor beléptem, azt hittem elájulok. Ott... ott tényleg Harry Styles vásárolgat? - mutogatott hevesen.

- Igen - közöltem látszólag higgadtan.

- És ezt csak így? - akadt ki, ahogy vártam.

- Miért, hogy közöljem? - kérdeztem vissza enyhe cinizmussal a hangomban. - Jujci, Harry Styles a könyvesboltban! - parodizáltam magas hangon.

- Nem - közölte vérig sértve. - Csak mutatva egy kis érdeklődést.

- Bocsáss meg! - kértem elnézést. - De sajnos úgy látszik, egyes helyeken eléggé eltérő az ízlésünk - mosolyodtam el. Tessék, Styles, ezt akartad? Már hazudok is miattad!

- Aham - húzta félre száját. - De azért odajössz velem egy autogramért? - csillantak fel szemei.

- Nem - válaszoltam.

- Tessék? - kérdezte meglepetten. - Légyszi, légyszi, lééégyszi!

- Nem - tiltakoztam. Az a kis maradék eszem még megmaradt.

- Bociszemek - és már nézett is rám nagy szemekkel.

- Aranyos, cuki, meg minden, de nem - vigyorogtam.

- De miért? Én egyedül nem merek odamenni - szontyolodott el.

- Csak... mert... öhmm... - habogtam, és agyamban eszeveszettül kutattam valami értelmes, épkézláb indok után. - Mert nem szeretem, és kész - zártam végül rövidre.

- Neked nem is kell. Elég, ha én szeretem. Végtére is nekem kell az az aláírás.

- Nincs is nálad papír - mondtam zavartan, érezve, hogy vesztésre állok. Hevesen kutakodni kezdett táskájában, és előhúzott egy kis prospektusfélét, amit talán a csoportvezető nyomott a kezünkbe néhány állomással ezelőtt.

- Ez is megteszi - nézegette.

- Vagy toll - kötekedtem tovább. Újabb kutatás eredményeképp persze ez is akadt. - De tuti nem mered megszólítani! - akadékoskodtam.

- Dominica! Ilyen lehetőség egyszer adatik az életben! - jelentette ki. - Ennyire még te sem utálhatod! Gyere! - fogott kézen, és elkezdett visszacibálni a boltba.

- Elismerem. De nem lehetne, hogy egyedül használod ki? - kérdeztem, és minden erőmmel azon voltam, hogy erős kezét lehámozzam a csuklómról.

- Talán majd legközelebb - válaszolt szarkasztikusan.

- Au, ez így fáj! - nyafogtam, és próbáltam fékezni. Szorítása kicsit engedett, de épp elég szoros maradt ahhoz, hogy ne tudjak kibújni belőle. - Kérlek, ne tedd ezt velem! - váltottam könyörgőbe.

- Mi a bajod? Ne tegyél úgy, mintha a fogadat húznák! - préselte a szavakat fogain keresztül. Érthető, nem akart az amúgy teljesen csendes könyvesboltban zavart vagy feltűnést kelteni.

- Nem akarom újra látni! - hangom megremegett.

- Újra? - torpant meg, és éppen felelősségre akart vonni, mikor észrevette, hogy már késő. Harry ott állt pontosan előttünk, és valami lányos regényt nézegetett, majd fintorogva visszatette a helyére.

- Khmm... - Daniellának torkán akadt a szó. Tudtam, hogy ez lesz. - Elnézést! - nyögte ki végül, mire Harold megfordult.

- Igen? - szólalt meg rekedtes hangján, s engem a sírógörcs kerülgetett. Tekintetemet villámgyorsan lesütöttem a földre, és fejemet is kicsit előrehajtottam, engedve, hogy sűrű hajam arcomba hulljon. Csendben imádkoztam, hogy ne ismerjen fel, legalábbis ne úgy, hogy 'a hülye csaj, aki előbb nekem jött'.

- Bocsánat, hogy vásárlás közben zavarunk meg... - minek a többesszám, Daniella? Minek? Én nem akartam ide jönni! Ez lett volna az utolsó dolog! Bár minden kívánságom úgy teljesülni, mint ahogy az érkezésünk utáni első órákban kívántam, hogy viszont láthassam. De könyörgöm, én is tévedhetek!- … de a barátnőm és én nagy rajongóid vagyunk.

- Oh, igen, a hölggyel már találkoztam - hallottam Styles hangjából, hogy vigyorog.

- Igen? - nyelt nagyot Daniella, és oldalba lökött. Egy fél lépéssel odébb álltam.

- Igen, körülbelül öt perce rohant belém.

- Áh - világosodott meg Daniella, és szerintem hallani véltem, amint a kövek legurulnak szívéről. Ha valamelyikük is tudná, mi az igazság...

- Akkor, kiknek írhatom? - kérdezte Harry. Mivel óvintézkedésem hiábavalónak tűnt, felemeltem fejemet, de a szemkontaktust még most is kerültem.

- Daniella - nyomta Hazz kezébe lelkesen a tollat és a papírt. Harry a másodperc törtrésze alatt dedikálta neki, gyönyörű keze, melyet anno talán legjobban szerettem külsejéből, rutinosan kanyarította a betűket.

- És ez a bájos másik hölgy? - fordult felém. Bájos? Hát mit tegyek még, hogy furának vagy elutasítónak találjon? Esetleg bunkónak?

- Dominica - vágta rá helyettem Dani, mielőtt még bármely szó is kijöhetett volna ajkaimon.

- Tessék - nyújtotta Styles felém a cetlit, melyet Daniella füzetkéjéből tépett le nekem.

- Köszönöm! - fogadtam el, és önkénytelenül is elpirultam.

- Akkor mi nem is zavarunk tovább! - közölte Daniella, mikor látta, beleestem a zöld szempár kegyetlen csapdájába, és sehogy sem akaródzok onnan kimászni.

- Lányok, örültem - biccentett, és még megeresztett felénk egy mosolyt, majd visszafordult a polc társaságához. Egy pillanatra még megfordult a fejemben, hogy megkérdezem, mit keres oly elmélyülten, hisz könyvek terén igazán otthon voltam, de aztán sikerült rendre parancsolnom magamat.

- Magamnak csináltam! - hajtogatta egyre csak valahol ott belül agyam.

- Még hogy nem szereted! - háborgott Dan.

- Mi van? - kérdeztem vissza értetlenül.

- Láttam hogy néztél rá! - magyarázta.

- Nem értem - adtam a hülyét.

- Nem áll jól neked a hazugság. Látszik, hogy még nem sokat művelted ebben az életben - jegyezte meg, hangjából kivált a gúny. - De amióta leszálltunk arról a nyamvadt gépről, mintha kicseréltek volna! - tette hozzá mérgesen.

- Tisztázzuk: nem hazudok. - Ó, dehogynem, tisztában vagyok vele. Öt éve az egész életem egy nagy hazugság, ha csak szóba kerül az a nyár. - Nem szeretem Harryt, mert szerintem nincs elég komolysága a színészethez. De ez az én magánvéleményem. De ez nem jelenti azt, hogy nem szépek a szemei.

- Hát, igen... Az a csillogó szempár - elterelő hadműveletem sikeresnek bizonyult.

- De most mit kezdjek az aláírásával? - tettem fel a költői kérdést, játszva a szerepemet. Kaptam egy signát életem szerelmétől. Aranyos, mondhatom.

- Egy nap még hidd el, hálás leszel nekem, hogy nem szalasztottad el a lehetőséget - jelentette ki büszkén. - Egyébként meg, tudod mennyit kaphatsz ezért?

***

„Huszonöt éves korára az ember sok mindent elérhet. Van, aki könyvet ad ki, van, aki olimpiát nyer. Van, aki az életéért és hazájáért harcol. Van, akinek nevét az egész világ ismeri, és van, akiét csak pár ember, de nekik ő jelenti a világot. És van, aki már nem is él. Itt vagyok én is, aki csak filmszalagokat tud felmutatni, mégis, ezzel valahogy én is belevéshetem magamat az emberi memóriába.”

Harry

- Dalt írok Ellienek - jelentettem ki büszkén Louisnak, és az orra alá toltam a kottát a szövegrészletekkel. Az utóbbi időben vele voltam a legjobban, és az esküvővel kapcsolatos gondjaimat is egytől egyig neki regéltem el. Ő volt Ellie unokatestvére, és remekül ismerte a nőt, akit elvenni készültem, mégis, velem is rögtön megtalálta a közös hangot, és azt hiszem, egészen különleges barátság alakult ki közöttünk.

- Csak egy baj van. Ellie szemei kékek. Hogy jön ide a szürke? - méregetett furcsán.

- Így jött ki a rím - vontam vállat, majd elvettem tőle a füzetet, és sietve átfirkáltam a szót. Hogy is jött ide? Biztos az a titokzatos idegen kapcsán... Hogy is hívják? Dominica talán. Igen, úgy.

Nem értettem a plázában történteket. Hisz csak egy rajongólány a sok közül, aki szerencsétlen és figyelmetlen. Véletlenül belém szaladt, de ennyi. De ha ennyi, akkor miért nem tudom kiverni a fejemből? Miért látom folyton magam előtt azt a szürke szempárt, aki amikor rám nézett, olyan volt, mintha teljesen belém látna. Úgy éreztem, nincs előtte titkom, mert látja gondolataimat.

- Öregem, te teljesen be fogsz dilizni - állapította meg Lou.

- Az lehetséges - sóhajtottam beletörődően.

- Mégis mi a bajod? Fáj rád nézni! Még a végén egy életre elveszed a kedvemet attól, hogy valaha is elkötelezzem magamat! - szidott. Ez a maga módján elmondta, hogy aggódik értem. Kicsit megmosolyogtam ama kijelentését, hogy ő valaha is feleségül vesz majd valakit, mert ennek nem nagy valószínűségét láttam. Közel járt már a harminchoz, mégsem volt még egyetlen komoly kapcsolata sem, legalábbis tudtom szerint. Talán ezért örült annyira Ellienek és nekem. Hisz ő nem akart komolyságot vinni saját életébe, de mégis valamennyit megtapasztalt az érzésből.

- Oké, ez valóban pocsék - tereltem vissza gondolataimat a dalhoz. - Viszont! - csillantak fel szemeim.

- Viszont? - kérdezett vissza.

- Viszont van egy remek ötletem! - letérdeltem és az asztal alatti papírkupacok között kezdtem keresgélni. - Van egy dal, mely napok óta nem megy ki a fejemből. Igazán szép dallama van, és csupán egy akusztikus gitárt álmodtam meg hozzá kíséretnek. Áttörő sikernek ígérkezik szememben, és a szövegkezdemény is gyönyörű - fényeztem saját zenei zsenialitásom. Amúgy sem volt véletlen, hogy pont Lou csücsült mellettem. Ő is konyított valamennyit a zenéhez, Ellie párszor mesélte, hogy kislány korában Louis sokszor énekelt neki, és ha sírt, vagy bármi baja volt, ettől mindig megnyugodott. Épp ezért, őt tartottam a legmegfelelőbb embernek, akivel ötleteimet megoszthatom.

- Na, mutasd azt a csodát! - nézett rám kétkedően.

- Ez Életem története! - mondtam lelkesen, miközben odaadtam neki a kottát, de a másik, kissé megviselt lapot, melyen pár szó, néhány ferde sor volt csak, magamnál tartottam.

-Köszönjük Harry, de ennyi önfényezés elég volt! - mosolyogta meg.

- Nem, nem, ez a címe! - magyaráztam, mintha alap dolog lenne, hogy ezt tudja.

-Ja, az más! - bólintott komolytalanul. - Életem története - ízlelgette.

- Valahogy így hangozna... - már majdnem belekezdtem, mikor rájöttem, a szöveg még nagy módosításokra szorul.

- Na, halljam - mutogatott hívogatóan.

- Életem története, hazaviszem őt, egész éjjel vezetek, hogy melegen tartsam, és az idő... - improvizáltam.

- ... megfagyott - fejezte be helyettem a gondolatot Louis.

- Életem története, adok neki reményt, vele töltöm a szerelmét, amíg...

- Amíg?

- Amíg... - hajtottam le a fejemet búsan. - Még befejezem. Zenész vagyok, nem költő - mentegettem magamat.

- Nem rossz, sőt, kifejezetten jó, ha egy nő szemével nézzük, hisz csöpög a romantikától, de Harry! Megnősülsz! Ez jó dolog! Biztos ilyen szomorút akarsz?- kérdezte.

- Ez nem szomorú, csupán komoly, olyan, amilyenek a szándékaim - vágtam ki magamat, szívem pedig a torkomban dobogott az izgatottságtól. Bárki bármit mond, ez a tökéletes dal!

- Te tudod - hagyta rám, és kezébe vette hanyagul kanapénak döntött gitáromat, hogy lejátssza az akkordokat.

Szerzői párosunk remeknek bizonyult, hisz néhány óra leforgása alatt remek dalt raktunk össze.

- Már csak bátorság kellene, hogy el tudjam neki énekelni - állapítottam meg, és magam sem tudtam pontosan megfogalmazni, mitől félek pontosan. Még sosem énekeltem Ellie előtt, még azóta sem, mióta monoton mindennapjaimat kétféle stúdió között osztom meg: film és hang. De valahogy neki nem. Nála nem éreztem késztetést. Talán azért mert ő állt hozzám a legközelebb, és féltem kritikájától, hisz ha neki nem tetszene, amit csinálok, az törést okozna rajtam. Talán. Nem tudom.

- Ne röhögtess! Hogy akarsz így karriert? Hogy fogsz így több millió ember elé kiállni? - boncolgatta a témát Lou. - Ráadásul hogy jutottál el eddig? Az interjúk, meg minden nyilvános herce-hurca?

- Énekelni más, mint beszélni. Több hibára ad lehetőséget. És az is egész más, hogy kiállsz egy tucat ismeretlen elé, akit valószínűleg most látsz először és utoljára, minthogy életed legfontosabb embere elé állj, az ő legfontosabb napján.

- Harry, én azt javaslom, ha ilyen töketlen vagy, te húzd fel a koszorúslány ruhát - reagálta le, de szemében azért véltem felfedezni némi együttérzést. Emellett azt is sugallta: férfiak vagyunk, és ezzel jogunkat vesztettük az érzelmek kimutatását illetően.

- Még jó, hogy remek alkatomhoz minden szín, így a pink is illik - röhögtem fel a dolog képtelenségén.

Ebben a pillanatban csörgő hang hallatszott az ajtó felől, ami lassan feltárult, és egy csomagokkal megrakodott Ellie lépett be rajta.

- Louis, segítenél? Harry, drágám, kérlek, kicsit fordulj el! - kiabált, éles hangjától picit összerezzentem, és akaratom nélkül is kiszálltam gondolataim közül. Lou már száguldott is keresztül a szobán, kezében egy fehér valamibe csomagolt ruha. Tudtam, hogy most már nincs visszaút.- Szia, édes!- kaptam egy puszit a fejem búbjára.

***

„ A múlt olyan, mint egy seb: minél jobban piszkálod, annál jobban fáj. S talán más szemében még be is koszolódik. ”

Dominica

- Te vagy az a lány - rohant be Daniella a szobába.

- Tessék? - eszméltem fel.

- Te vagy az a lány!

- Miről van szó? Ki vagyok én?-  értetlenkedtem.

Válaszul csak egy kopott, gyűrött újságcikket nyomott a kezembe.

„Talány továbbá Harry szerelmi élete is. Ugyanis annak a fiatal lánynak, aki Harry balesete után a kórházból jött ki vele, nyoma veszett. „Keresem az igazit. Sok lánnyal volt dolgom az utóbbi időkben, mert mindegyiknél reméltem, hogy megtaláltam. Már nem tudom, ki ő vagy mi van vele. Elveszett az utóbbi feldúlt napok között. Mindenesetre most már ideje összeszednem magamat. Köszönöm a támogatást minden rajongómnak, akik mellettem álltak ebben a nehéz időszakban! Szeretlek titeket!”- foglalta össze gondolatait az ifjú, és jelenleg szingli szépfiú, aki a jelek szerint egyenlőre nem szeretne újabb kapcsolatba ugrani.”

- Mégis hogy került ez hozzád? - kérdeztem összeráncolt szemöldökkel.

- Ne terelj! Te vagy az a lány! Te vagy az a barna folt, aki a képeken mellette volt. Te vagy! - lelkendezett. - Amúgy a tárcádban volt.

- Te belenyúltál a pénztárcámba? - kérdeztem hitetlenül.

- Jó cél érdekében - vont vállat. - De mégis hogy? Mesélj! - telepedett mellém, és éreztem, hosszú éjszakának nézünk elébe.

- Rendben, de először te mond el, hogy jöttél rá! - kértem.

- Ahogy beszéltél róla... Olyan volt, mintha ismernéd. Aztán kutattam kicsit a cuccaid között...

- Hé! - löktem kicsit oldalba.

- Most mi van? - kérdezte nevetve. - Szóval leesett. És most te jössz.

- Az anyja azon a gépen utazott, mint mi. Én és a bátyám, tudod, aki...

- Sajnos tisztában vagyok vele - hajtotta le fejét.

- Szóval a kórházban ismerkedtünk meg. Csak sajnos sok volt a gátló tényező. Aztán még jött az a baleset is...

- Részleges amnézia, ugye? - látszott rajta, hogy sokat tud Harryről. Legalábbis mindent, amit az újságok leközölnek.

- Igen. És hát, valakinek a résznek is kellett lenni - sóhajtottam. - De nem járt rosszul - tettem hozzá az igazságnak megfelelően. - Elfelejtette az anyja halálának körülményeit, a gyászidőszakot, a filmes incidenseket, és mindent, ami akkorra összecsapott a feje fölött.

- És téged... De még lehet esélyed az újrakezdésre - arcán magabiztosság tükröződött.

Kijelentésére nagyot néztem.

- Nem, ezt a meccset már lejátszottuk. Ma kétszer találkoztam vele. Nem ismert fel, nem derengett neki semmi. Akkor mégis mit remélek? Ráadásul ha jól tudom, barátnője van.

- Rossz az életszemléleted. Amúgy menyasszonya - közölte, mintha az csak olyan mellékinformáció lenne.

- Pláne! - ráztam meg a fejemet.

- Rosszul látod a dolgokat! - próbálkozott újra. - Adott egy férfi, aki megtalálta a szerelmet, és adott vagy te, aki ezt megtestesítette. Csak egy szerencsétlen baleset meggátolta, hogy együtt legyetek. Most viszont a sors adott nektek még egy esélyt az újrakezdésre. Mi ez, ha nem szerencse? Szerencse, amit ki kell használnod! Meg kell keresned és küzdened érte! Hisz láttam, hogy méregetett a boltban!

- Nem, nem és nem! - hajtogattam. - Nem gyalogolhatok bele egy kapcsolatba. Ő már új életet kezdett, és most boldog.

- Az, hogy talált valakit, mert magányos volt, nem jelenti azt, hogy boldog - próbált lelket önteni belém.

- Ha valaki nem boldog, akkor az nem szokott megházasodni - jegyeztem meg ezt az aprócska, nem túl elhanyagolható momentumot.

- A mai világban - vont vállat, ezzel eltiporva az eddig megmaradt kevéske igaz szerelembe vetett hitemet is. - Figyelj! Értem én, hogy a dolog bonyolult, de egyszer az életben magadra is gondolhatnál!

- Épp ezt teszem, mikor azt mondom: maradjunk ki ebből a dologból. Ő talált mást, én is fogok. Most csak egy kis nyugira vágyok.

- Csak próbáld meg! Csak egy találkozást! Ha nem működik, ha nem nyit feléd, akkor elismerem, hogy igazad volt, és visszavonulunk. Azzal még nem ártunk senkinek. Viszont nyerünk egy visszaigazolást- győzködött.

- És ha nem? - tettem fel a kérdést.

- Előbb még pont azt bizonygattad, hogy úgysem. Mi történt? - mosolyogta meg szenvedésem.

- Miért akarod te annyira, hogy ez összejöjjön?

- Mert még soha senkiről nem láttalak úgy beszélni, mint róla - hangja kissé elhalkult.

- Mivel talán elég gyér volt a szerelmi életem - adtam meg az okfejtést.

- Hát pont ezért! - legyintett. - Mert rá vártál öt teljes éven keresztül!

- De mégis hogy akarod mindezt kivitelezni? Hogy találunk rá újra? - érdeklődtem.

- Ma este sajtótájékoztató lesz az új filmjével kapcsolatban. Végtére is újságírók vagyunk, nem? - lelkendezett.

- Ahogy mondod, nem - törtem le.

- Dehogynem! - bólogatott, mintha ettől elhinném majd neki. - Tudod, ezért kaptuk a diplománkat - kacsintott.

- Tudom, hogy te igen. De az csak egy diploma. Attól még nem vagy dolgozó. És akkor most én emlékeztetnélek téged: én másik szakra mentem!

- Oh, az lényegtelen. Csak hidd el, hogy te is azt tanultad, amit én, és nem lesz gond.

- Daniella, ez őrültség! És ha még az eddigieknek lett is volna igazságtartalma, akkor sem jutnánk be. Tudod milyen szigorúan őrzik az ilyen protokollpartikat? Igazolványokkal és meghívóval is gyanúsan méregetnek!

- Ezt úgy mondod, mintha tudnád-  durcázott be.

- Mert tudom! - forgattam meg szemeimet.

- Oh, az más - hallgatott el egy kicsit. - De holnap estéig van még egy egész napunk. Bízd csak rám! - vigyorodott el.

- Ahhoz túlságosan félek tőled! - nevetve dőltem hátra ágyamba. - Egyet mondok neked: egy boszorkány vagy, Dani! Egy boszorkány... - a végét már elnyelte ásításom.

- Ezt ismételd meg majd holnap - mondta, majd lekapcsolta a villanyt, és ő is ágyba bújt.

***

„ Mikor szomorúan gubbasztasz a szobád mélyén, gondolj arra, mennyi minden történik éppen a világban. Mérlegeld, hány tárulkozó lehetőséget utasítasz vissza a múlt miatt. Gondolj bele, hogy hány helyen lehetnél, ahelyett, hogy sírsz. Vedd elő a fényképezőgépet, és nézd a képeket. Érezd át őket. Nézd a saját mosolyodat és lásd, milyen erős vagy. Majd menj, és élj! ”

Dominica

A következő nap nagy részében Daniellának nyoma veszett. Néha, mikor egy-egy programnál névsorolvasást tartott az idegenvezető, felbukkant. Aztán újra eltűnt, és mindenki csak találgatott, hova tűnhet, mit csinál, és hogy csinálja. Volt, akinek hiánya fel sem tűnt, hisz a nap folyamán többször is látta, a két találkozás közötti időben meg nem pillantgatott hátra, hogy ott van-e.

Aztán este minden kiderült, és Dani egyik pillanatról a másikra tálalta újabbnál újabb meglepetéseit. Szerencsére az aznapi program nem volt túl sűrített, olyan szempontból, hogy este nyolckor már megvacsorázva ültünk a szállás társalkodójában. Persze az én torkomon nem sok minden ment le, de azért a látszat kedvéért bekaptam pár falatot. A terv átlátszó volt, Daniella pontban nyolc tízkor rosszullétet tettetett, és megkért, hogy segítsem fel őt szobánkba, mire én is közöltem a többiekkel, hogy kimerültem, ezért inkább lezuhanyzok és nyugovóra térek.

- Sajnálom! - mondta Katie, csapatunk egyik tagja. - Pedig ma estére csomó dolgot terveztünk, activity, üvegezés, meg minden. - Látszott rajta, hogy tényleg kissé csalódott távozásunk miatt.

- Sajnálom. Majd bepótoljuk - mosolyogtam rá melegem, és átkarolva a nagyon szenvedő Daniellát, felfelé vettem az irányt. Ahogy eltűntünk a lépcsőfordulóban, már el is engedtem, ő pedig erejétől kicsattanva, teljesen besózva ugrándozott mellettem.

Amint becsapódott szobaajtónk, és kattant a zár, már neki is fogott elkészíteni engem, amit nem igazán díjaztam. A problémák a következőek voltak: nem hitte el, hogy nem egy a ruhaméretünk, hisz ő alacsonyabb és egy picit teltebb volt nálam. A szoknyát, melyet rám adott, két másodpercenként kellett lejjebb húznom, hogy ne legyen ki csipke fehérneműm, melyet ugyancsak ő nyomott a kezembe, mikor bevonultam egy gyors tusolásra. A dolog második kellemetlen része akkor ért, mikor rám kent egy csomó sminket, amiknek nő létemre nem tudom a megkülönböztető nevüket. Az i-re a pontot pedig a hajam tette fel, melyet feltupírozott és egyik oldalra tűzött. Hajhagymáim sokáig gyászoltak, és mély fájdalomban részesültek.

Amíg magát is elkészítette- számomra túlságosan is gyorsan- addig én gyakoroltam a magassarkúban való járást, és a szoknyában való leülést. Végül ő is mellém huppant, és már csillagokat is láttam, mire feleszméltem, hogy egy fényképezőt tart elénk.

- Mosolyogj! - és újabb kép készült. - Azt mondtad, nem vagy újságíró, így kineveztelek fotósnak - mondta, és a profinak tűnő szerkezetet a kezembe nyomta. - Mehetünk? - kérdezte, és büszkén méregetett. - Annyira gyönyörű vagy! - mondta őszinte csodálattal. Fintorogtam egyet.

- Hogy jutunk ki? - tettem fel a következő fogas kérdésemet. Egyesével adagoltam, mindig csak a következő lépésre vagy momentumra rákérdezve, ezáltal próbálva megőrizni szívem egészségét.

- Az ablakon - közölte, mintha mi sem lenne egyszerűbb. Úgy néztem rá, mint egy őrültre.

- Öh, Daniella - próbáltam finoman rávezetni. - Ugye tudod, hogy az emeleten vagyunk?

- Ne nézz már teljesen hülyének - nevetett fel, és kitárta a szobaajtót. - Gyere utánam, és csináld, amit én.

Bólintottam, bár nem igazán tetszett ez a felállás, kicsit megrémített, hogy komolytalan barátnőmre kell bíznom magamat.

Levettük a cipőinket, hogy a kihalt folyosón ne legyenek hallhatók lépteink, aztán a lépcsőfordulóban a másik irányba kanyarodtunk, ami levezetett minket a földszinti szobákhoz.

- Fontos az emberek ismerete!- suttogta oda nekem. - Katie sosem zárja a szobájuk ajtaját - értette meg velem.

Beosontunk, aztán pedig ő lazán kimászott az ablakon.

- Nem merek - szóltam halkan le neki.

- Ne legyél nyuszi! - kaptam a választ. - Itt vagyok alattad! - Remek. Most már nincs okom az aggodalomra.

- Ha most nem szakítom ki a harisnyámat, akkor soha - mondtam, miközben nagy erőt véve magamon, ügyetlenül leugrottam.

- Na ugye, hogy nem kell hiszti? - vette elő ismét vigyorát. - Most szépen bakot tartok neked, te pedig amennyire csak tudod, becsukod az ablakot.

Innentől már viszonylag gördülékenyen mentek a dolgok. Az ablak visszahúzódott a helyére, a taxi pedig már várt ránk. A helyszínen, a pub előtt már kígyózó sor várt a bejutásért.

- Épp időben - pillantott kövekkel kirakott karórájára Dan.

Körülbelül fél órát álltunk sorba, a bejutás viszont elég gördülékenyen ment, pedig lelki szemeim előtt már ezernyi rémkép jelent meg, és majdhogynem láttam magamat a sitten. Ehhez képest csak megnézték a papírokat, melyeket Dani odaadott nekik, s melyeken azt sem tudtam mi állt, és ha belekérdeztek volna, istenbizony meg nem tudtam volna szólalni. Ezenfelül valami személyazonosságot igazoló igazolványt kértek, amiket ugyancsak Daniella adott oda nekik. Azon már meg sem lepődtem, hogy került a személyim hozzá...

Mindenesetre jó pár izzadtságcsepp végigcikázott a homlokomon, mire bejutottunk. Itt voltam életem második partiján, de most mégis bármit megadtam volna a szállás puha ágyáért, még ha az kicsit nyikorog is. Eddig azt hittem, inkább hasonlítok kurvára, mint fotósra, de látva a többi lányt, megnyugodhattam, hogy elég szolidan megúsztam.

A zene nemsoká elhalkult, és mindenki a színpadszerűség felé fordult, amin egy hosszú asztal állt.

- Pont mint a filmekben - képedtem el. Bejelentették a filmben szereplő fő embereket, akik bevonultak, és helyet foglaltak. Stylest hagyták utoljára. - Az nem gáz, hogy még a címét sem tudom a filmnek, amiatt ma itt vagyunk? - dörmögtem Daniella fülébe.

- Neked nem is kell. Te csak fotózz, majd én beszélek.

- Értettem.

És tényleg csendben maradtam. Nem volt egyébként egy érdekfeszítő esemény, mindenki csak a szokásos, elrongyolt kérdéseket tette fel, melyeket tényleg tinimagazinok hasábjain olvashatsz.

- Milyen a kapcsolatotok a partnernőddel? - kérdezte Daniella, a dolog „ki mekkorát tud kiáltani” alapon működött. Úgy csinálta, mintha ezeréves tapasztalata lenne ebben.

- Remek. Már az első napokban megtaláltuk a közös hangot - mosolygott Harry, és hunyorogva pillantgatott felénk. Ez a kérdés meglepő fordulatot hozott mindenki kérdeznivalójába.

- Van köztetek valami? - jött a következő.

- Nem. Várom a filmet, melynél nem fog ez a feltevés elhangozni.

- Hogy is lehetne, hisz neked barátnőd van! - kiáltotta valaki. - Sokak szerint munkatársnőd hasonlít Elliere. Ez mennyiben segített a szerelmi jeleneteknél?

- Hagyjuk ki ebből Elliet! - kérte Harry, nekem pedig a név hallatára is gombóc keletkezett a torkomban.

- Pedig mindenkit nagyon érdekelnek az esküvő részletei! Elárulnál valamit?

- Nem, sajnálom. Ez bizalmas - hangjából bocsánatkérés jött le, nem úgy a szeméből.

- Mindenesetre kapcsolatotokból tudtál ihletet meríteni? - ez az első sorból ment.

- Persze, hisz most már nem úgy játszottam a szerelmet, hogy fogalmam sem volt róla, hanem tisztában voltam azzal, mit miért mondok, vagy teszek, ezáltal szinte egybeolvadtam a karakterrel.

- Mit gondol, milyen az igaz szerelem? - kiáltottam be, szinte nem is voltam magamnál. Mindenki rám nézett, pedig kérdésemben nem találtam semmi különlegeset. Csak kicsit később esett le, hogy magáztam. A tömeg kicsit szétoszlott körülöttem, és egy másodpercig mintha farkasszemet nézett volna velem Harry. Szívem oly hevesen és hangosan dobogott, hogy nem voltam benne biztos, hallani fogom a válaszát az ütemnek köszönhetően. Úgy éreztem, hogy amíg Harold egyre pirosabb lesz ott fent, belőlem minden vér kiszáll itt lent, és talán mát csak egy aprócska lépés választott el az ájulástól.

- Hát...öhm... erre talán nem tudok szavakba önthető választ adni. Az igaz szerelem érzéseken alapul. Az, melyekre már nem érzed a szavakat megfelelőnek - zárta rövidre Harry. - Elnézést - majd felállt, és kiment, az utána siető embereknek pedig valamit arról magyarázott, hogy szörnyen meleg van itt, és nagy a levegőtlenség, és ezt az ő tüdeje már nem bírja tovább.

- Hülye vagy? - érkezett fülembe Daniella rövid véleménye, és próbált arrébb rángatni arról a helyről, ahol megkövültem, hogy kicsit kijjebb essünk a középpontból.

Igen, azt hiszem az vagyok. Vagy csak szerelmes. De lehet, hogy a kettő egy és ugyanaz.

Még hallottam, ahogy bejelentik, hogy a sajtótájékoztatónak vége, a buli megkezdődik, és hamarosan Harry is visszatér közénk, amint kicsit jobban lesz. Majd véglegesen leblokkoltam.

***

„ Van, aki a kamera tükrében szebbnek látja magát, van, aki csúnyábbnak, de olyan kevés van, ki önmagát kapja vissza. ”

Harry

Már megint az a furcsa érzés. Már megint azok a szemek. Más is látja? Vagy lehet, hogy csak beképzeltem, csak jelenést látok? Lehet, hogy az a lány nem táncol ott, és nem kért tőlem autogramot? Lehet, hogy kérdésében sem volt semmi megalázó, semmi furcsa, keserű szájíz, és csak én képzeltem oda azt, amitől lángba borult a testem?

Kerestem őt a tömegben, mégsem leltem hosszúnak tűnő időn át.

- Ne! Beszélni akarok Harry Stylessal! - ütötte át gondolataimat egy kétségbeesett hang.

- Nem dobhatnak csak úgy ki minket! - jött egy másik, mely sokkal talpraesettebbnek hatott, és kikérte magának az igazságot.

- Eresszenek el! - ismét az első.

Összeráncolt szemöldökkel kerestem őket a tömegben tovább, hátha meglátom, hisz nem lehettek messze, ha ebben a hangzavarban is meghallottam őket. Gyorsan vettel egy száznyolcvan fokos fordulatot, és néhány táncoló emberkével hátrébb megpillantottam őket. Odafurakodtam, semmivel sem törődve. Határtalan késztetést éreztem, hogy tegyek értük valamit, de nem tudtam, szavam mennyit számít. A biztonságiak már a kijárat felé tessékelték őket, mikor szemeim még találkoztak a szürkével.

- Állj! - kiáltottam, és az egész helységre csönd telepedett. Mindenki abbahagyta a társalgást, a pincér a pultra csapta a poharat, a zene elhalkult, majd végleg elhalt, a kidobóemberek pedig elengedték a két gyenge nőt.

- Harry! Beszélnünk kell! - szólított meg a szürke szemű, akit már az este elején kiszúrtam a tömegből. Hangjából bizalom és furcsa közelség áradt, mintha rég nem látott barátját szólította volna meg.

- Rendben - egyeztem bele. Hisz egy esély mindenkinek jár, és végre én is a dolgok végére akartam járni. - Az urak tekintsék úgy, hogy a hölgy...

- Khmmm - köszörülte meg a torkát a másik, akinek nevére már nem emlékeztem.

- ... a hölgyek velem vannak, és személyes kiváltságaimat élvezik - tettem pontot a mondat végére, mindenkiben tudatosítva szavaimat.

Percekbe telt, mire minden újra indult, és még akkor is maradt valami a levegőben, ami nem engedte, hogy minden olyan legyen, mint előtte. Mindenki gyilkos tekintettel méregette Dominicát, akinek tartása teljesen görnyedté vállt, mint aki minél kisebbre próbálja összehúzni magát. Mindenki tudta, ő az a lány, akinek zavarba ejtett a kérdése.

- Erre - nyitottam ki egy ajtót, mely egyfajta raktárféleségként funkcionált. - És most ki vele! - szólítottam fel, mikor magunkra húztam az ajtót. - Ki vagy te??